Markó Béla
Levél kislányomnak,
aki néha rosszat álmodik
Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?
Mennek hosszú sorokban,
feketén, némán, elkeseredetten.
Értünk zümmögnék a méhek, hallod-e?
Odahagyják a mézet,
s lobognak, mint parányi zászlók
a kék levegőben.
Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,
tudod-e?
Értünk raboskodik a vakond a mélyben,
hiszed-e ?
Értünk esik az eső,
értünk süt ki a nap,
értünk, hogy éljünk!
Föl a fejjel hát, kicsi lányom,
mellettünk van mind, aki nőni akar,
hallgasd csak, hogy zúg az erdő,
hogy füttyögtet a rigó,
hogy folyik a folyó,
hogy forog a föld
jóval, rosszal megrakottan,
s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,
mert éppen esznek, isznak, alusznak,
de vonulnak a hangyák,
de szállnak a méhek,
ne félj!
Bukarest, 1990. november 19.