Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
Lászlóffy Aladár
A BEFEJEZETLEN KIÁLTÁS
Megszoktuk a zengő utcát, megszoktuk a szabadságot, megszoktuk a falakat,
pultokat, polcokat, még a földet, az aszfaltot is beborító újságpapirost, a
tévé, a rádió másságot, ahogy tükröt tart vagy csak felesel az eddig titkolt,
most egymástól kedvet kapva özönlő gondolatoknak. Megszoktuk, hogy bírálni
lehet és kitartani a meggyőződésünk, az álláspontunk mellett. Megszoktuk, hogy
végre az egyéni, a belső, a tiszta hozamú nevelésünk érvényesülhet emberi
arculatunk megmutatásakor, és ezért vállalhatjuk, összehasonlíthatatlanul
bátrabban a szembenézést az ugyanolyan vagy egészen más új veszélyekkel,
helyzetekkel. Nem hervadnak el a virágok és nem alusznak ki a gyertyák a tavaly
ilyenkor keletkezett sebeinken, az emlékhelyeken, mert nem hagyja őket a meg
nem vigasztalt s még jócskán szorongó közkegyelet, de valami újra támadt
konokság sem, – nem lehet befejezni az elkezdetteket, mert nem hagyták
befejezni, ami olyan ígéretesen születőben volt: a félig tüdőnkben rekedt nagy
kiáltást, a legnagyobb befejezetlen mondatát ennek, s még ki tudja, hány
nemzedéknek az életében. Mint valaha szabályosan összehajtogatott tervrajzok
nyílnak ki a régi vágyak, tervek, szándékok, és mint sebtében összegyűlt
cédulák kerülnek elő a viseltes zsebekből az újak. Lám a kollektív bölcsesség
is leleplezi magát csendesen: nem feltétlenül kapcsolódik a tegnapi a
holnapival; nem mindig kapcsolhatók, fűzhetők értelmes menetbe, láncba a
közösség eszméletének termékei se. Van mérték és nincs mérték, van lendület és
sután leáll a nekiveselkedés. Jó ügy esetében kár, rossz ügynél szerencse. A
tavalyi logika szabadjára engedve csodákat ígért, és szabadjára kerülve,
megszégyenülten kereng önmaga farka körül. Egyszerre sérti és sarkallja a
szimmetriaérzékünket minden újabb fordulat kanyarulat, ciráda, nyúlvány és
tekervény. Biztatás közben – és helyett uszítás; magyarázat helyett hazudozás
kergeti az agyba a vért. Mert emberi lényünk sajátos, legbelső szerkezetéhez
tartozik az elfogultság, tartozik az, hogy minden, ami nem egyezik a miénkkel,
taszít. Pillanatnyi hevületünk egyenként és tömegesen odaragad, hogy más
szemében keressük a szálkát, hogy magunkat érezzük a legokosabbnak, az egyedüli
üdvözítő hit és igazság letéteményesének, a megoldás tudójának, aki
türelmetlenül intheti le a másikat, ha nem figyel rá, nem fogad szót, ha mást
akar, miközben szívből megutáltuk az egyedül üdvözítő megoldásokat erőltetőket.
Mindennek van azért neve: régi neve és új neve, sokszor össze is csengenek,
mint valami őrült verssor kattogó alliterációi, asszociációi: diktatúra,
demokrácia, demográfia, de nem hagyjuk magunkat. Nagy titokban el kell
mosolyodnunk a legkétségbeesettebb pillanatokban is: mekkorát fordult a világ,
mekkorákat változtak a dolgok, legbelül és legkívül szabadok vagyunk azért, mint
valami vulkán hirtelen záporba keveredett kúpján, sistergünk a tűz és a víz
találkozásánál, de szabadok vagyunk. Alakulunk magunk is, mint körülöttünk az
újuló emberi viszonyok, a jövő érzékeny idegzete. A bizalom s a reménység új
neve számunkra egy: az öntudat. A mindennapi lélegzetünkben nyugvó, lüktető,
feltámadó kiáltás.
VICTOR VASARELY munkái