Lucien Noullez

HuszonnĂŠgy kristĂĄly

AjĂĄnlom ezeket a kristĂĄlyokat, ezeket a sĂŠta kĂśzben
fĂźlembe hullott morzsĂĄkat, az emlĂŠkezet e gongĂźtĂŠseit
a járókelőknek, akiktől kölcsönkaptam, és annak az
arcnak, amelyet ezek mĂŠlyĂŠn kerestek

Érzelmi élet:
minden aprĂł lĂŠlekhez van anyacsavar,
de az eső, amely körbejárta a világot
hĹąsĂŠgesen visszatĂŠrt
áztatni ezt a zsebkendőnyi földet.

ZuhanĂĄs kĂśzben anyĂĄm ĂŠlete
a bĂşzavirĂĄghoz hasonlĂ­t,
amelyet kĂśnyvbe prĂŠselnek,
ĂŠs otthagynak sokĂĄig
az illatos lapok kĂśzĂśtt.

Mit tudnak a majomkölykök a szépről?
EsetlenĂźl hadonĂĄsznak az ĂĄgak kĂśzt,
és angyali sikolyokat hallatnak, látván hogy nő a fű.
S ha ők volnának maga a vonagló,
ugrabugra szĂŠpsĂŠg, Ăł, remĂŠny!...
Tegnap egy lĂĄny sebtapasszal.

Ma mĂĄr a szĂ­ven a seb.
A hĂł rĂŠgĂłta kĂŠslekedik
nem emelinti
lelkĂźnk.

Ha beszĂŠl, ha nem beszĂŠl,
ha nyikorog, ha nem nyikorog:
ez a vers.
Nem lĂĄtni rajta semmit, de tartsd a szemed elĂŠ
és megnő a világ.

A lĂĄny arra gondol, vajon mĂŠrt puffasztja annyi
zsebkendő-gombóc a zsebünket.
Ha kizuhanunk egy történetből,
abba bele is halhatunk,
mondja, mikĂśzben mindent kioldoz.

A szent tehĂŠn
korĂĄntsem mormol ĂĄjtatos dolgokat,
ehelyett rábődül minden arrajáróra,
remény-dombokra révedő szemekkel,
mĂ­g a hentesek alszanak.

TovĂĄbbi informĂĄciĂłkat szerzĂźnk
az álmok és a balsors felől.
AztĂĄn, ha mĂĄr mindent tudunk,
visszajĂśvĂźnk,
mondja a vers.

Egy angyal, vele kicsi lyuk,
s egy ember, vele a fĂĄradtsĂĄg,
szĂłba elegyednek, mĂ­g rĂĄgja-rĂĄgja
az Ă­rĂĄs mindkettejĂźket.

Tudom, hogy az ima nem vezet semmire.
Csak éppen ő is egy imára hasonlít, ennyi, pont,
s misztikus hullĂĄmok Ăśntenek el,
mindet a bor gĂśmbĂślygeti,
vállunkból őrült szerelem szabadul ki.


Bernard Bailly-nak

Nem a hegedűkészítőknek szólnak először,
ha a vilĂĄg, melyet elbĹąvĂślni vĂĄgynak,
nagy robajjal Ăśsszeroskad.
RagasztĂłszagban gĂśrnyedezve
nĂŠzik mĂŠhecske-kezĂźket.

GentnĂŠl a vonat piroscsizmĂĄs
egyetemistĂĄkkal telik meg.
A reggel csupa fénylő csúnya szóval beszélni kezd.
A megszokott idő leteszi ceruzáját.

VasĂĄrnap az ablakban harmonikĂĄzĂł lĂĄny,
a legszebb,
eszĂŠbe jut, hogy szĂŠlbe dobja ezt a megnevezhetetlen testet.

Egy lĂĄny hegedĹąjĂŠvel vakarĂĄssza az eget.
Az ĂŠg nem tĂşl csiklandĂłs. ZĂśld a fĂśld.
Az estĂŠben a tĂł lĂŠlegzĂŠsĂŠt hallani.

AzĂŠrt hagytuk itt, hĂĄtha elveszti valaki a lĂĄbĂĄt.
A fĂŠrfi egy arrajĂĄrĂłnak
mesĂŠli az Ăźgyet.
A pĂĄlyaudvar csupa ĂĄrtatlansĂĄg
s leoldozott szandĂĄlokkal van tele.

A jĂĄrdĂĄn
két cipő
tanĂşskodik arrĂłl, ami lĂĄthatatlan,
s ami a csontig beborĂ­t minden ĂĄlmot.

Nem tudom, lĂŠtezik-e Isten.
De hogy a zene lĂŠtezik,
abban biztos vagyok.
Nem tudom, hogy
Isten hallgatja-e.

Az emberi faj, kĂŠt kezĂŠn Ăśt-Ăśt ujjal
alszik egy rĂĄzkĂłdĂł kocsiban. '
Ugyanazon a villamoson
lĂĄttam egy nagyon Ăśreg asszonyt is, ujjĂĄt szopogatta.
(A gyermek anyja kĂ­naiul beszĂŠlt.)

A kishibĂĄs ĂŠg
bőségesen meglocsolt. Eső ez és nem kegyelem,
mondta a nagylelkĹą,
a vidĂĄm szĂ­vĹą szent asszony.

Éjfélre az olvasónak afrikai szeme lesz.
Mellette alvĂł asszony
hangosan szuszogva napokat vĂĄlogat.
Öreg tudás, öreg feledés
ragyog szĹąkĂśs falak kĂśzĂśtt.

Csillagokat
mutogatok
vagy az. állomásra vezető utat.
A járókelők megköszönik,
lĂŠtezik mĂĄr a vilĂĄg.

EnnivalĂłra egy kis aprĂł
furcsĂĄn zizeg a koldus
zsebĂŠben. Az elĂĄrasztott
kĂśrĂşton fĂŠnyszĂłrĂłk lyuggatjĂĄk az ĂŠjt.
Az idő szelíden mindent elönt.

Egy ing.
Az ablak elĂŠ akasztottĂĄk szĂĄradni.
Elfeledte a tĂŠbolyult szerelmet
szĂŠp szeleburdi
ujjaival szĂŠlben kalimpĂĄl.

Meglehet hogy a fűvön fekvő
gyermeknek Krisztus
jut eszĂŠbe
még a ruhákat virágokat lökdöső
nevelĂŠs, visongĂĄs kĂśzepette is.

LACKFI JÁNOS fordítåsai