Visky András
Áhítatok
így szép mégis: föltekint a völgybe
érvén, s hiszi, szólíthatja a magasságost,
nem tudja nevét noha, odafent meg hallgat,
mint a nagy madarak, vizet keres tekintete
és oldalban heverésző nyájat, s olyan a
lelke, mint a fa, túlnő a kerítésen, és
széttekint, mielőtt hosszú álomra térne,
leveti lombját, kölcsön vett kabátot, a
teremtő roppant vállára kanyarítja, derűsen
hagyja a hideg csillagokat maga fölé
seregleni, s úgy tekint rájuk, mint lemez-
telenült ágai titokban megérlelt
gyümölcseire: törékeny léte első játéka
ez, s a szavak meg-megkondulnak engedékenyen,
megmutatják, mit később egyre több titok
fed, egyre zártabb és határtalanabb, mint
a tenger, vagy mint a mag, amely a fát
loppal megrabolta, s e vakságtól lesz egyre
több ő, miközben büszke törzse lassan
kiürül, erejét mutatja a viharnak mindvégig
míg üvöltve egyszer lekaszálja, és vízzel
hinti meg. így szép. ha szól, s így, ha
megkövülten hallgat, nem kevély noha.
benövi homlokát az idő mohája, s ő ellen
nem áll, elrendezi maga körül a tárgyakat,
ablakot tár, éjszakák mély kútjaiban
fel-felriad
éjszakák mély kútjaiban fel-felriad,
mikor a hajnal üres ezüstje megcsillan
felette, mint egy tányér, s egész valója
súlyát érzi, mint a menekülve pihenő
vadak, zongora dereng, állva alvó vázák,
üres tükör, mintha valaki fölé hajolt
volna, s túl közel került arcához az
arc, mely elvész mindegyre ismét, és
hiányzik váltig, szembefordulna, mint
a napraforgók, rajtuk lépkedve járja
időtlen útját a Nap. s leszegik fejüket,
a eltűnik, csak befelé néznek, lesznek
csupa várakozás, föltekintene ekkor
magából, kihajolna, mint mikor ledobja
fölöslegét a kő, így válnék küszöb, és
az örökkévalóra nyitott néma kapu
az örökkévalóra nyitott néma kapu,
s az önnön létét először megszólító
gyermek, mikor a világtól máris
elkülönül és elindul, hogy útját
ismét megkeresse, s nem tekint az
elmaradókra, élete egész tere most
csak árnyék, és minden álomban
milyen otthontalan, nincsenek karok.
hogy átölelnék, s nincs kéz, amely
eleressze, ösvénye hossza annyi csak,
mint a talpa, s nem jár előtte senki,
aki elvezethetné a partra, annyi van
csak, amennyit a szem lát, és vissza
is fordulna félúton, ha valami is
övé maradna, ha volna jelentés,
mihez visszatérhet, ami tagjait
egy testben összetartaná, és szitáján
fölfogná a konzisztens létet, mint
a kotta az elpergő hangokat s a
rács mögött a csendet, megállni ki
tudna? elterülni a fák alatt üres
kulaccsal, és felidézni még egyszer,
ami elmaradt, s lemondani titkáról
az eljövendőnek? ki tudná a hangot
nem hallani, melyet külön-külön
észlel a rövid életű sejt, a tenger?
kondulásait az idők kezdetén maga ba-
zalt mellkas és a szárnyalás emlékét
sejtő tagok? meg-megáll, fának dől,
elég, Uram, maradj veszteg végre,
kiáltja, és továbbmegy
elég, Uram. maradj veszteg végre, engedj
szertehullni engem, alászállani
emléktelen kövekre, elfutó vizek
hátára simulni, elindulni, s nem
jutva sehova már, sem verve, sem
diadallal, vidd a viseltes vértet:
én vagyok, s ennyi, szél zúg benne,
mint a barlangok bejáratánál, melyek
nem hagynak visszatérni, csak az
ezerféle idő ütését hallani a kövön,
mintha gályák vonulnának az éjszakában,
háttal minden partnak, s minden parti
tűznek, mely várakozó asszonyok arcát
vonja elvillanó fényes hajnalokba, s
pernyét lövell a lakatlan magasba, engedj
szertehullni engem, legyek gyolcs, legyek-
saru, legyek a hatalmas ég szegélye,
kő, tamariszkusz, tenger
kő, tamariszkusz, tenger, előre
futó és elhaló hullám, ilyenkor
nem vagy leginkább tán, jelképe
csak a lehetőnek, eltévedsz hamar-
az ösvénytelen parton, s félni
tudsz, ha kinyúl érted a víz,
és kincseit a partra eléd kiszórja:
nem vagy elég nincstelen, hogy
közel kerülj most, és mérhetetlen.
légy, miként a víz ütéseitől
sokasodó idő, ismeretlen hajók
süllyednek a látóhatár moccanatlan
vizébe, s akár a kagylók emlékező
páncélja, a parti homokba fúrják
egyszer ők is fejük, mint párnába
a hazatalált riadt gyermek,
kivetülnek a partra, és elveszni
nem tudnak soha, nemlenni a tenger-
színe előtt legfeljebb, szél
pengeti az árboc hárfáján a húrt,
majd éjszaka jöttén nedves köpenyét.
a roncsra teríti, s ott várakoznak
a parton mindenek, mint a sziklák.
nem hasonlat semmi sem akkor, és
nem jelkép, ha angyalok harsonája
kél, kiemelkedik még egyszer a vízből
a nap, és ecsetje az örökkévaló
kifeszített vásznára teríti a tengert