Dan Petrescu
Naptár és Forradalom
A forradalmak sajátosan kezelik az időt. Konkrétabban fogalmazva, amennyiben valóban gyökeresek a változások, a forradalom az épp forgalomban lévő naptárt is átírja. A forradalmak az idő folyamába mélyen és kiszakíthatatlanul beágyazódván, új történelmi évad kezdetének hírnökei, egy másik időszámításé.
A mi Forradalmunk (amelyet egyre gyakrabban emlegetnek többes számú forradalmakként, a folytonosságát tükrözve) nem dúlta föl látványosan a naptárat, mindamellett sajátosan használja. Használja, hiszen jelene és jövője számára szükségesek bizonyos események, amelyek meghatározzák illetve betájolják. Az imént jelzett sajátos használat némileg különbözik attól, mint ami az Orwellregényben, az 1984-ben jelent, ahol a múlt szünet nélkül módosul a jelen igényei szerint, a jelen torzulásait leplezendően. E sajátosság most abban áll, hogy ,ti. az eseményeket az új idő céljainak megfelelően válogatják ki – némelyekről megfeledkeznek, másokról lerántják a feledés fátylát A válogatás, amit talán az új mítoszok utáni vágyakozás is táplál, sohasem ártatlan persze, mert abbéli törekvése révén, hogy úgymond kirajzolja a „kollektív szellem” bensőséges rezdüléseit, a hatalom mesterkedései érhetők tetten, a szándék, amellyel ily úton-módon szeretné manipulálni épp a megidézett „kollektív szellemet”
De hát mi is történt a forradalom átírta naptárunkban? A Forradalom (munkahipotézisként fogadjuk el a megnevezést) mindenekelőtt megemlékezik önmagáról: mondhatni nem elítélendő esemény. Bizonyos dátumok eltűntek: március 8., május 1., Augusztus 23. átértékelődött, kb. olyanszerűvé, amilyennek szüleink ismerték, némi túlméretezett össznemzeti büszkeséggel pácolván és tompítván a király szerepét Antonescu és Maniu halálában. Végül újdonságként bekerült a naptárba a tragikus Bécsi döntés évfordulója: augusztus 30. Erős rezonanciát keltvén, hiszen a szomszédos Magyarországgal, az újjáéledő kelet-európai nacionalizmusok talaján igencsak elbonyolódtak kapcsolataink, sokkal kuszábbak, mint ahogyan a régi rezsim ránk hagyta.
A román-magyar disputának két különálló ága van, amelyek azonban mégis mintha egy törzsből erednének. Az első a kisebbség jogait jelképezi, mely jogok kiváltképp hitelesen szemléltetik az ország demokratikus berendezkedésének aktuális mértékét, s mint ilyen, az egész világ számára használható mérce lehet. Az ilyenfajta mérlegkészítés azonban a mi esetünkben könnyen csorbát szenved, egyfelől az újjászülető nemzeti büszkeségünk, másfelől a disputa másik ága miatt.
Nemzeti büszkeségünket alkalmasint készségesen táplálja az a szlogen, miszerint történelmünk során először sikerült elkergetnünk a zsarnokot. A siker egyik összetevője, a kisebbség önfeláldozása fokozatosan elhalványul. Persze a kérdés továbbra is lappang és kínoz: hogyan viselhették el a románok maguk fölött ezt a primitív és egyesek véleménye szerint elmebeteg alakot? És kérdés marad az is, hogyan történhetett, hogy egyetlen bukaresti tüntetés elsöpört egy hírhedten szélsőséges rezsimet, mely ráadásul az állandóság oszlopának tartott nyugaton is, amely félelmetes elnyomó apparátussal rendelkezett? Ezzel párhuzamosan szaporodik a kétely, miszerint a félreállítottak összeesküvése nélkül (akik egykor a hatalmat gyakorolták, illetve annak közvetlen közelében lehettek) nem volt lehetséges a fordulat. íme mi minden csorbíthatná azt a bizonyos nemzeti büszkeséget.
A román-magyar disputa másik ága Erdély fölé nyúlik; úgymond bármennyire is esküdözzenek, a magyarok Erdélyt akarják elvenni – és itt jön a titkos összenövés: a kisebbségi jogok körüli hajcihő kavarta porfelhő mögött leplezve fenekednek a románság ellen. A gyanút erősíti a megbomlott európai status quo – a két német állam egyesülése precedenst teremthet a II. világháború utáni európai határok megváltoztathatóságára.
A közforgalomban lévő feltevés szerint Románia visszakapja Besszarábiát és Észak-Bukovinát (a Kadrilláterről nem hallik semmi még), cserébe viszont le kell mondania Erdélyről. E képletben feltételezett az orosz jelenlét is a román-magyar disputában, aktivizálóan, olyas célzattal, hogy elterelődjék a románok figyelme az oroszok keleti határvidékéről.
Mi a teendő abban az esetben, ha ez valós forgatókönyv? – születik a természetszerű kérdés. Nos, abból kell kiindulni, hogy a legjobb védekezés a támadás, továbbá a történelmi tények helyett szívhezszólóbbak a költészet szavai, és nem jelenti-e ki nemzeti költőnk: ,,a Dnyesztertől a Tiszáig”? Követeljük tehát a Pannon-síkság jó részét, egyidejűleg pedig kergessük ki innen a magyarokat (így majd a magyarok által segélyként küldött ,,golyókonzervek” kizárólag román honfitársaink kezébe kerülnek), forduljunk a történelem leghatékonyabb érvéhez: az erőhöz. Vonuljon be a román hadsereg Magyarországra, élén a Vatra Românească önkéntes alakulataival...
Ezzel az éles fordulattal hatékonyan felszámolhatjuk az ötven éve tartó román-magyar disputát, merthogy majd nagyvonalúan visszatérve jelenlegi határaink mögé, minden bizonnyal a magyarok végérvényesen elfeledik Erdély-pretencióikat.
Ezenközben persze a besszarábiaiak – elámulva a sikeres expanziós ténykedésünktől – hozzánk csatolódnak, anélkül hogy kisujjunkat is mozdítanunk kéne. És azután – ki tudja? – talán kár volna e szép kövér Romániát birtokolván mégis leállni, vajon melyik állam körül alakulhatna ki jobban a jövőbeli balkáni konföderáció? Egy új osztrák-magyar monarchia körül? Isten ments!
SZABOLCSI BORBÁLA fordítása