SZEMLE
Túlélő képek
Kántor László íróportréi-
34 erdélyi író vallomása
A magyar irodalom sorsirodalom. Természetesen minden tömör kijelentés magában hordozza a leegyszerűsítés veszélyét, s ez a veszély még csak nagyobb akkor, ha tudjuk: sokan egyetlen irányzatot, tábort sejtenék az említett kifejezés mögött. Vállalva a vállalandókat, hadd írjam le: a magyar irodalmat művekben és irányzatokban gazdagnak látom, teljességnek – ám úgy érzem, minden értelmezhető iránya-ága mögött ott rejlik – még akkor is, ha éppenséggel szabadulni akart tőle – a sorssal, a történelemmel való szembenézés szándéka, vagy ahogy Mészöly Miklós mondja: az egyetemes magyar felelősségtudat.
Ha a fenti kijelentés igaz, akkor az erdélyi – tágabb értelemben pedig a romániai magyar – irodalomtól sem tagadható meg a sorsirodalom kifejezés. Kettős vonatkozásban sem. Egyrészt azért, mert az erdélyi irodalom a trianoni határokon kívülre került magyar népcsoportok irodalmai közül talán a legerősebben törekedett a nemzeti-nemzetiségi önismeret kialakítására. Másrészt pedig egyszerűen azért, mert az utóbbi évtizedek történései közepette, legyen szó bármilyen esztétikai látásmódról, irodalmi törekvésről, a szakmai helytállással erkölcsi helytállásnak kellett párosulnia. Olyan időket élt meg ez az irodalom, amikor a tisztán irodalmi formákhoz fordulás, a klasszikus formák vállalása már önmagában is az emberi tisztaság kifejezőjévé vált. Esztétikum és etikum elválaszthatatlanná vált egymástól, minden leírt sort a felvállalt magatartásnak kellett hitelesítenie, ennek következtében – mondhatjuk talán – a legkülönbözőbb törekvések is egy irányba terelődtek. Alapvetően nem természetes állapot ez, de hát az elmúlt évtizedeket sem tekinthetjük természeteseknek.
Kántor László íróportréi ezeket az éveket-évtizedeket idézik fel. A 34 erdélyi író képén csupa befelé tekintő arc, a saját belső világát építő ember. A képek 1987-ben, 1988-ban készülhettek, akkor, amikor a magyarországi olvasó az írókról, személyes helyzetükről, egészségükről, időnként még tartózkodási helyükről sem tudhatott semmit. Láthatóan az írók számára is az őket körülvevő „mikrovilág” – a képek háttere, díszlete – a megfogható bizonyosság. S talán ebből ered az is, hogy a képeket kézbevevő írok először azt a sajátos vonást keresik arcukon, amely gondolkodásukat is kifejezi. Önmagukkal néznek szembe, amikor a fotót kezükben tartják. „Ki vagyok én – fotód vallomása szerint? – kérdi Beke György. – Helytálló vagy menekülő, nyugalmamat mentő vagy éppen nyugalmamat felborító?” Pusztai János így beszél: „Idegenkedve látom, milyen vagyok, milyen öreg az arcom ötvennégyévesen, 1988. augusztusának első felében, Kántor László fényképezőgépe előtt. Idegenkedve látom: mosolygok, mosolyogva szippantok a cigarettából, mintha nem is recsegne-ropogna körülöttem a világ, mintha egyáltalán nem leselkednének rám mindenféle veszélyek, mintha nem bukkanna fel lépten-nyomon előttem az a bizonyos tiltó felirat: ZSÉ BIRTOKA. De felbukkan és emlékeztet, fenyeget, a tudatomba sajtolja: ITT és MOST más, jobb sorsban ne reménykedj; az á sorsa a tied, A seregben, a Zsé birtokában, a Csapdában szakadatlanul szenvedő, menekülő, a zacskósapkások fojtogató légkörű rendszere ellen lázadó á sorsa, amely az elődök, „az ősök” puhányságának, megalkuvásának, alamuszin számító barátság-rohamainak, szédülttyúk-bambaságának a következménye”.
Ezek a példák is jelezhetik, mélyebb ez az önvizsgálat annál, mint amit a képnézegetésnél megszoktunk. Gyakorlatilag a saját portréihoz kommentáló-kísérő, magyarázó-értelmező szöveget írók saját pályaképüket is megrajzolják. Méliusz József sajátos leltárt készít: leltárt az elvégzendőkről. Gáll Ernő a képek kapcsán saját hiányos fényképalbumát idézi fel, a meglévő képekhez illeszti a hiányzókat, így rajzolja meg saját életútját. Hozzá hasonlóan beszél önmagáról Domokos Géza. Többen – leginkább természetesen a költők –, így Kányádi Sándor, Palocsay Zsigmond, Páll Lajos, Lászlóffy Csaba, Király László, Farkas Árpád, Ferenczes István, Ballá Zsófia, Markó Béla, Visky András, Tompa Gábor és Kovács András Ferenc műveket állítottak a képek mellé. Ezek legtöbbször a képek ihletésére íródtak. „Meg ne tévesszen mosolyom / senkit az égvilágon / magamat rég nem áltatom / s tégedet se barátom / de önnön rettegéseim miért vetíteném rátok / inkább mosolygok feleim / akár a légtornászok” – üzeni versben Kányádi Sándor Kántor Lászlónak. Farkas Árpád pedig ezt mondja verse címében: Egyszer majd arcom is elkészül.
A fényképalbum nem egyedülálló az erdélyi magyar irodalom történetében. Ahogy az antológiáknak, úgy ennék is megvannak a maga előzményei, korábbi párjai. A tudatos szerkesztés azonban a korábbi kötetek közül is kiemeli, s ez a szerkesztés feladatát vállaló Kántor Lajos érdeme. Kántor Lajos az erdélyi magyar irodalmat irányzatok és nemzedékek együttélésének látja, ahogy ezt Az irodalom lépcsői, újabban pedig Birtok az országút mentén című tanulmányában részletesen is kifejtette. Az újabb nemzedékhez tartozó írók, miközben átértelmezik a múltat, öröklik is a feladatokat, mondja, az állandóan megújuló kihívásoknak próbálnak megfelelni, így lesznek tagjai egy időláncnak. Ezt az elvet alkalmazta Kántor e kötet szerkesztésekor is, s így tudja – az említett időláncba iktatva – egymásmellettinek mutatni a nyolcvannégy éves Balogh Edgárt a harmincegy éves Kovács András Ferenccel. Nem felejthetjük azonban el azt, hogy ezt a kötetet 1988-ban állították össze: az akkor Erdélyben élő írók közül „válogatott” Kántor Lajos. Ezt azért fontos elmondani, mert „erdélyi” maradt azoknak az íróknak a nagyobbik része is, akik ekkorra már elhagyták Erdélyt, nem beszélve arról az alkotóról, aki azóta tért vissza szülőföldjére. Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy az erdélyi magyar irodalom mindig szorosan magához kapcsolta a szorosan önismereti tudományágak – történettudomány, néprajz, társadalomismeret, irodalomtörténet – képviselőit is, ők azonban hiányoznak ebből az összeállításból. A kötet azonban, ott és akkor készült, a különböző okok miatt hiányzók leltárát egyszer majd valószínűleg maga Kantor Lajos fogja elkészíteni. Itt inkább arról kell szólnom, hogy a kötet összeállítása óta eltelt időben alapvető változás következett be a romániai magyarság helyzetében, a gondok azonban ezzel nem csökkentek, inkább növekedtek. Bizonnyal ennek tudható be, hogy egy mostani körképet adó kötet aligha mutatna más képet az erdélyi magyar irodalomról, mint az előttem fekvő. (Héttorony Kiadó, Budapest)
FÜZI LÁSZLÓ