Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »


Egyed Emese

Egyed Emese
Vissza
Jótékony este. Elrejti a mocskot.
Nem guberál: gazdag, elégedett.
A kusza házak, mint a hajóroncsok
terpeszkednek szűk vacsorák felett;
hamar kifárad bámulni a lámpa
a semmibe, s mint vaksi denevér,
belebólint a fordított világba:
bőrszárnyú percek titkos raja kél.

Közömbös este. Nem törődik vélünk,
hídon a szél szurkos hordót gurít.
Meddő kérdések fénye hull elébünk,
magára vessen, aki elbukik.
Ha elmaradtál, visszatér a mondat;
még van remény, hogy szárnyra kap a csönd.
Eltévedt vágyak lomb alatt lopóznak,
s érzed, a láthatatlan pír elönt.

Riasztó este. Ménesek riadnak,
ledübörögnek fenyves árkokon.
Érthetetlen nyelven mondod siralmad;
vércse kiált, mint számító rokon,
s hiába várlak, keserű az este,
és keserű a nappal és a holddal
lesnem, hogy jössz-e... Már keress te.
Vagy legyek elvadult hegyoldal.

 
Havak előtt
Hét ágba fond az esztendő haját.
Keríts köpenyt rá, fehér lenből szőttet.
Árnyékát sorsod ködben lopja át
– napszak-határon tükrök tündökölnek;

Hét ágba fond, úgy is, ha lehetetlen!
Gyönge a szó: elveszejti magát.
Sámándobok repednek föl szívemben,
nap-hold jelei égnek, mint a seb.

Lábon száradnak érted el a tölgyek;
életem és halálom elfelejtem:
pehely leszek... Sóhajnál csöndesebb.

Csendélet gyümölccsel,
gyertyafénnyel

Emlékszem én a mustízű homályra!
Már lombot hullatott a gondolat.
És nem volt, most sincs, aki belevágja
a csönd falába a holdpoharat!

Mégis kuncognak, mint a láthatatlan,
kis bolygók, a fakóhajú diók;
szertegurulnak szomjas indulatban:
ismét elnapoltunk egy dáridót...

Köszönöm Érisz vagy Párisz almáit,
de hol van a tavalyi hó?, az ábra
sohasem az, amire szívünk vágyik,
s Szindbád jött-ment (remeg a gyertya lángja).


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék