FÓRUM
Egy történet értelmezése: Káin és Ábel
Mint minden olyan irodalmi mű, amely címében megnevezi a főhőst, a szereplők körét vagy esetleg utal a helyre, ahol a megjelenítettek történnek, előfeltevések egész rendszerét kelti életre a befogadóban: a megismerő alany és a megismerendő tárgy között többszörösére bővíti a referencialehetőséget. S bár a pusztán utalások alapján felidézett alakok, helyzetek, sorsok és állapotok részben segítik a kétirányú megértést, azaz a hermeneutikai kör létrejöttét, olykor bomlasztó hatásuk is lehet. Az olvasó (néző) úgy érzi: nem kap kielégítő választ az előítéletei nyomán feltett kérdésekre; várakozásait alulmúlta a máskor akár életmodellekkel, út-variánsokkal is kecsegtető javaslat.
A cím (Káin és Ábel) – a szimbolikus kifejezésekhez hasonlatosan – azon kívül, hogy már eleve bizonyos tartalommal telített (egy kulturális „vérkeringésbe” integrálódott történet és annak jelentései), elsődlegesen egy konkrét bibliai locusra utal, mely a befogadók nagy hányada esetén bizonyára egy vertikális értelmezési skálát is csatol a már meglévőhöz. Így gazdagodik előfeltevéseink struktúrája, s válik nyilvánvalóvá az a kétirányúság, mely a példázat általános jellegének és az egyedi személyesnek vonatkozásában jut kifejezésre. Nem választható külön a bibliai locus és a felkínált létparadigmák exegézise ezen a szinten: hogyan érthetjük meg másképp Ábel feltétlen hitét, Káin tettét s az úr igazságszolgáltatását. Ami azt is jelenti, hogy Káin és Ábel viszonya káini-ábeli szituációvá válik, s ez immár természetesen nem történeti-bibliateológiai tény „csupán”, hanem eleven életlehetőség.
A hit és a teljes mértékben ennek törvényei szerint kiteljesedő szeretet és áldozatvállalás, mindezzel szemben pedig a függőség és a szabadság „steril” absztrakcióját vesztve, jelentésként s akár magyarázatként jelenik meg a történetet alapul vevő drámák (Byron: Káin; Sütő András: Káin és Ábel) szerkezetében, míg mindenik elnyeri „valódiságát” is: a mindenkori meg(át)élhető szituációét és állapotét.
A jól ismert bibliai történet szerint az ősbűn elkövetése és az Édenből való kiűzetés után bekövetkezik az első földi halál, amely egyben az első gyilkosság is: Ábel az Úrhoz való ragaszkodásával, az áldozás alázatos gesztusával meghallgatásra és kegyelemre lesz méltó, míg Káin mindennek híjával, elköveti az újabb bűnt:
3.Lőn pedig idő múltával, hogy Káin ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.
4.És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
5.Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Káin haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
6.És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra? És miért csüggeszted le fejedet?
7.Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
8.És szól s beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Káin Ábelre, az ő atyjafiára és megölé őt.
9.És monda az Úr Káinnak: hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának.
10. Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.
Az alapszituáció ismeretében annak a transzformációnak kellene következnie, amely minden példázat-alapú mű szerves tartozéka és követelménye: az átalakításnak, értelmezésnek, vagyis a kapott tények, törvények szabad kezelésének. Milyen ama már nem és még nem állapot, a már nem édeni, de az etikai szabályok kiépülése és megszilárdulása előtti, tehát még nem teljesen földi lét? Milyen konfrontációs felületet jelent a két világszint találkozása és a határ-állapot, amely nyitottságot biztosít mindkét dimenzió felé? S ezen belül mi lehet a jelentése Káin és Ábel paradigmatikus figurájának, vagy inkább magának a helyzetnek, amely mindkét magatartásforma erkölcsi és esztétikai létjogosultságára pro és kontra érveket mond?
Ha a hit és erkölcs fogalmait oppozícióba helyezzük, akkor a megkülönböztetések egyben válaszok is arra a kihívásra, amelyet az alaphelyzet paradox arculata jelent. Káin és Ábel eredetében egyirányú és szándékú cselekede (ti. hogy az evilági élet jobb legyen) szükségszerűen érvényét veszti, illetőleg etikai kudarcba fullad; másrészt – s ez már inkább a paradoxális helyzet argumentuma – egy objektív pártatlan megítélési pont után kutatva kiderül, hogy egyetlen közös természetű fogalomrendszeren belül aligha értelmezhető a két, tétjét és jellegét tekintve teljesen különböző tett. Ábel esetében az a szükséges és rituálisan elvégzett cselekvésséma áll előttünk, amelyet a hit sugall az embernek, azért, hogy életét – egy normatív és maximalista elv értelmében – makulátlanná és így boldoggá tegye. Káin számára azonban csak ideig-óráig vezető szerepű ez az elv (míg „bűntelenségében” kizárólagosnak tudja tekinteni), később, egy ponton túl, új, fontosabbnak, etikailag szükségesebbnek vélt cselekvés, s ezzel egy eleddig új normarendszer lép helyébe. A hit és az etikum szembekerül egymással; lehetetlenné válik Káin és Ábel értelmes párbeszéde.
A Bibliában azonban csupán egyetlen állítást találunk arra vonatkozóan, hogy miért is kellett (lehetett) Káinnak más ösvényt választania, miért is lett hirtelen öccsének ellenlábasa. Ugyan miért lett kegyvesztett, s hogyan válik testvérgyilkossá?
A puszta irigység vagy az első- és másodszülöttek közti gyakori előjogviszály aligha hív életre olyan jelentésstruktúrát, amely szívós, időtálló szimbolikát eredményez... Útba a következő állítás igazíthat: „hiszen ha Jót cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.” Próbára teszi az Úr Káint, hogy megbizonyosodhassék felőle, miként Ábrahámról vagy Jóbról? Netán magára hagyja, kivonja egy időre a függés ősi, áldozatos és egyben kényelmes hálózatából, Káin pedig „elveszti a fejét”? Bár kemény szentenciaként hangzik az Isteni figyelmeztetés („... ha Jól cselekszel, emelt fővel járhatsz...”), elhangzásának körülményeit, sejtelmes szándékát, a Jóslat-jellegét tartva szem előtt („... a bűn az ajtó előtt leselkedik ...”), az értelmezési-megértési variánsok egész sorozata tételezhető fel. Káinnak talán hittel kellett volna válaszolnia, ő pedig nem volt elég erős, hogy szilárdan megálljon az Úr színe előtt: „aki elveszti életét, megnyeri azt”?
Káin későbbi gondolatmenete is épp a végzetes tett előtti kifakadás pillanata – homályban marad. A Biblia egyetlen szűk mondatban értesít a történtekről: „És szól s beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával.” A döntés pillanata szükségszerűen a tisztázásé; eddig van tétje és értelme a párbeszédnek. A következő pillanat eseménye azonban inkább arról győz meg, hogy itt már az indulatok mértéke szerint történik minden.
Ez az a homályos pont ugyanakkor, mely minden értelmezési lehetőség számára megteremti a megkívánt közeget. Az események jellegüknél, súlyuknál fogva „drámaiak”; a konfliktus nyelvi szinten, ml több, már a címben kínálja a dialógus lehetőségét. A különböző értelmezések (művek) azonban ennek ellenére meglepően változatosak, s csupán konvenció az, ami a közös tartalmi elemeken túlmenően rokonságot biztosít. Byron Káinja ama homályos pillanatban tudatos elvi ellenfélként ált szemben az Isteni rendet feltétlenül félő Ábellel: nem személy ellen küzd Káin, nem konkrét cél eléréséért, hanem tudásért. Ám ennek egyedüli ismerője az Úr.
Sütő András egy szimbolikus és szférákat összekötő szereplő (Arabella) segítségével az elvi ellentétet egy különös zamatú metaforában oldja fel, s ennélfogva a tudás–nem tudás, bűn–bűntelenség, megalkuvás–lázadás tiszta fogalompárjai épp az oly jelentőségteljes homályos pillanatban beletorkollnak egy szerelemféltést, birtoklási ösztönt és transzcendens kötődést egyaránt tartalmazó mozzanatba, mellyel a szerző nemcsak eltöröl bizonyos megítélési lehetőségeket, hanem lefokozza drámája tót-szintjét is... A befogadó kissé tán úgy érzi: csak azért került a végső tettre, mert Sütőt kötelezik a történet előírta tartalmi kötöttségek. Káin és Ábel akár meg is osztozhatnának az ösztönös tudást, túlvilági misztikusát, démonit és költőit szerencsésen ötvöző Arabellán.
A homályos pont, azaz a tett előtti szituáció oppozicionális elemzését a hit és az erkölcs fogalmainak Káinra és Ábelre, valamint sajátos helyzetükre való vonatkoztatása nyújthatja. A hit magaslata radikálisan szemben áll a világ törvényeivel. Ami értelmezésünkben azt is jelenti, hogy Ábel vertikális kötődése – Isten és ember individuális dialógusa – tökéletesen izolálja őt környezetétől, s ezután a „káini világ” törvénytelenségeitől: egyirányú koncentrálásában Ábelre nem érvényes az, ami Káinra igen. Ő túl van a történelmi-társadalmi tehát kollektív normákra épülő világ szinonimájaként értelmezhető etikumon, mely szokásait, konvencióit általánosként nyilvánítja ki. Ábelről a végső pillanat előtt (mikor majd maga is áldozat lesz) pusztán annyit tudunk, hogy ő elfogadója az Isteni alfának és omegának, végső soron a szakrálisnak, amelyben az ember függőségi viszonyban van, s amelyben egyáltalán nem foglalkozik önmagával. Rituális szertartásai, Istennel folytatott személyes dialógusa egy etikai általánoson túlra vezet, ahonnan nézve áldozat-halála is csupán a szolgálatteljesítés és az Istennel szembeni kötelességvállalás végső fokozata.
„A tragikus hős az etika kedvence – írja Kierkegaard –, minden, amit tesz, látható. Ha viszont továbbmegyek, mindig a paradoxonba ütközöm – az istenibe és a démoniba, mert hallgatás mind a kettő.” Ábel áldozati füstjének s a szándékaiban, útjaiban kifürkészhetetlen, ám kíméletlen szívű Úrnak a vele szemben megmutatkozó kegyelmi gesztusa szinonimájaként is értelmezhető ez a rejtélyes hallgatás. S míg Káin saját erejére hagyatottan, teljes káoszban választhat az isteni „emelt fő” és az „ajtó előtt leselkedő bűn” csábítása közt, addig Ábel az Úr akaratából lesz a hit lovagja, egy beavatkozásoktól mentes, átlényegített tér zavartalanságában.
11. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből.
12. Mikor a földet míveled, ne adja az többé neked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.
A kinyilatkoztatás pillanata tehát, mely Ábel számára kegyelmet oszt, megbolygatja a fennálló viszonyok egyértelműségét. Káin teljesen magára hagyatottan áll a testvérgyilkosság előtti pillanatban: összes eddigi cselekedeteinek tétje és irányultsága megszűntén, visszautasítottan, s ráadásul a kendőzött figyelmeztetés szülte marcangoló bűntudattal, előzetes minták és felsőbb tanácsok nélkül.
A Biblia erre vonatkozó egyetlen mondata útbaigazítást nem ad; sejtjük, hogy épp a legfontosabb mozzanat, a döntés értelmezésében megértésünk csak megközelítés lehet. Tudjuk, hogy Káin saját mértékei szerint cselekszik. Az isteni hatószférából tettével egy pillanatra kilép. Tagad. Az emelt fő erkölcsiségét épp fordítva értelmezi: Az Isten előtti példaadó gerincességet térden álló megalázkodásnak véli.
Az ábeli hit Káin számára negatív megfogalmazást nyer: nem megfelelni a világnak. Mivel ő az evilág szülötte, a hit nyelvét lefordíthatatlannak találja a pragmatika, a kollektív normákra épülő világ számára. Tette szinte törvényszerűen következik kényszerű újvilág-alkotási szándékából. Értelmezésünk szerint csak annyiban lázadás, amennyiben magárahagyatottsága, sérelme kiszakadás a szakrális függőségből; döntéskényszerének ténye pedig rámutat a tagadás lehetőségére.
KISGYÖRGY RÉKA