Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
MŰVÉSZVILÁG
Tükör-képek
A nagybőgős megpörgeti hangszerét, belekapaszkodik a húrokba, halkan szól a
dob. Belép a zongorista majd a szaxofonos, rögtönöznek; csak az előre
megbeszélt harmóniák élnek bennük, s ők sem tudják, melyik lesz a következő
akkordjuk. Csak érzik egymás játékát. Jazz.
Az 1984-ben, a „Ion Andreescu” főiskolán végzett Lukáts Mária vonalai ily módon
lendülnek, és a rajztól a kollázson át a fotomontázsig sokféle technika
ötvözetében többértékűvé válva könnyedén építik e kavargóan zsúfolt,
fekete-fehér és színes grafikák – erkölcsi dimenziójukkal egyetemes – világát.
Emberi kapcsolatok, helyzetek mindennapi mozzanatait feldolgozva, az embert
alkotja újra, de tematikáját műveltségélmények: Liszt, Bartók, Honegger,
Schönberg, Muszorgszkij zenéjének, Ajtmatov regényeinek ihletése is színezi.
Indulásától kialakult stílussal jelentkezik, s ha azt a pályáján beérett
fordulat után, az alakjaira addig is jellemző relatív absztraktizáltságot a
szükséges vonalminimumig fokozva, új: filozófikusabban egyszerű és mély vonulat
árnyalja tovább, alapvonása az ábrázolásnak a groteszk felé való eltolása
marad.
A groteszkben mindig van valami kegyetlenség. Hogy kinek kegyetlen? Bármilyen
célzattal és Jelentéssel szülessék is, végeredményben és elsősorban mindig a –
befogadónak, illetve a befogadónak mindig, hisz őrá irányul. De Lukáts Mária
groteszk kis élethelyzeteink eredendő kettősségének feldolgozásába az említett
túlzással újabb kettősséget palléroz, s a felszínen csalogató humor leple alatt
iróniába oldva, négyszeres éllel rója fel nekünk kisnagy tetteink szánalmas,
drámai mozzanatait.
Művészetének újabb vonulatában mindez meghatározatlan térben él, mely egykor a
nemlétezésig elvont; míg a másikra a plasztikai terek sokfélesége jellemző.
Keveredik a két és a három dimenziós, és az utóbbiban a
rövidülésekkel-torzulásokkal, az egymást tagadó, ellensúlyozó perspektívák
megsokszorozásával a nézőt is több fókuszba állítva, bonyolult, minden
plasztikai szabványtól mentes illetve távolálló térkonstrukciókat épít. És nem
vagy csak elvétve plasztikai szerkezetre: az indító érzelmek szabadon
lebegtetik a képeket, de ha azokon látszólagos kavalkád uralkodik is, melyet
fokoz ez alkalmazott technikák vegyítése, és a stiláris-formai, azaz felszíni
megoldások sem regulázzák a képgondolatokat, belülről önállósuló rend nő ki. Az
alakokat, tárgyakat különböző síkokban helyezi el, melyek nem elszigetelten
élnek, hanem közlekednek egymással, vagy legalábbis kísérlet történik az összehangolásukra.
Nem, nem eredményez harmóniát, ez – posztmodern korunk tudja jól – édeskésnek,
álszentnek minősül e századvégen, hanem a harmónia hiánya telítődik
jelentéssel. Lukáts Mária több rajzot helyez egymásra, melyek közül az egyik
közelről szemlélhető: kicsi, koncentrált elemekből felépített, míg távolról
szemlélve a képet, a nagy alakok dominálnak. Nem más ez, mint egy kétirányú
építkezés egy-egy szintje: kintről befelé haladva a téma analízisének, az
ellenkező irányban pedig szintézisének útját járjuk. De történjék a befogadás
bármelyik úton is, mindegyik szinten a másik jelentéstöbbszöröző kiegészítését
találjuk A színek élénkek, harsányak, hideg társításaikban csipkézett vagy
szaggatott vonalak futnak, míg az elvontabb vonulatban a szükséges minimumra
csökkentett vonalak és felületek „filozófiai”: fekete-fehér kontrasztja
szolgálja az egyetemesítést. Mint például Parabola-sorozatában, groteszkké
torzítja az emberi alakokat, lábakat, feleket párosít, arányok rendje helyett
az aránytalanság uralkodik. „Vigyázzállás vagy fejállás?” Mi hát a jelen? – Ez
az alkotásmód tulajdonképpen őszintébb és valósághűbb, mint amit a
posztmodernből nézve, a valósághoz mérten illuzórikus – befejezettség adhat,
mivel a szándékával, melyet ...hm ...nem is akar a képben megvalósítani, a
befogadó felé túllép a művészeten. Szintetizálódik az automatizmus, és a merész
társítások okán a szürrealizmus, egy-egy ironikusan idézett részlettel a
neoeklektika, aztán a mail-art, a torzítással történő kiemelés pedig az
expresszionizmusra utal vissza, eggyé oldódva egy Lukáts Mária-féle
posztmodernvilágban. Egy-egy gondolatnak csupán a premisszáit adva meg, mint
például Einstein-sorozatában, ironikusan jelzi: emberi viszonyaink silányak,
tehát vonja le a következtetést a befogadó – megjavítandók. Hogy mindezek
alapján egy pesszimisztikus világlátás, emberfelfogás áll-e?...
Nagyon nehéz, átmeneti periódust élünk – mondja Lukáts Mária –, a századvég
embere kötve van a jelenhez, a naphoz. A művészet, a sok „korszerűnek” tartott
útkeresés ellenére is, egyre kisebb téren fejti ki hatását. Legfeljebb
komédiákban élünk, a komédia hősével pedig tudjuk a színházból – a néző nem
azonosul – „felsőbbrendűségében”... Elidegenedtünk, és el is felejtettünk
gondolkozni. A csúf kultuszát azért elvetem, műalkotások előtt a néző ne
borzongjon, nézzen fel a művészetre. Szívesebben vállalom azt, hogy először
megnevettetem, és így remélek hatást kiváltani.
Azáltal, hogy pellengéren ábrázolja erkölcsi arculatunk negatív vonásait,
közvetve egy imperatívuszt állít, melynek okán munkásságának alapja mégiscsak
egy hit, egy mégis-hit. A dimenziói? Nem árnyékolja kétely? Mert ha e mű-világ
komolyan venné magát, megfulladna. De nem egy szakralizálódott,
klasszicizálódott imperatívuszt mutat fel (mint például a középkor
kalogagathiája), hanem rámutat féltve takargatott hitványságainkra, és a
befogadónak kell rá válaszolnia. Ezzel a – hát nemcsak erkölcsi – alapállással
bármely befejezett képe lenne csonka: ahogy készül, improvizálódik a
kegyetlenül őszinte, ironikus számvetés, úgy lesz sohasem kész. És így vigyorog
ránk egyre szélesebben saját szellemi nyomorúságunk. Nero kézenállva próbál
egyensúlyozni, alfele meztelen, feje már elfeketedett, mellette gurul a világ.
JÓZSA T. ISTVÁN