SZEMLE
Spiró György: A jövevény
1. A TÖRTÉNELMI TÉL
„Azon gondolkodott, hogyan is lehetséges, hogy egy egész nemzetet, mely szabadságáért felkelt, melynek múltja és kultúrája van, más, szerencsésebb nemzetek leírjanak a föld színéről. (...) Kit zavar az ő népe?” (43.0.) Lengyelország a történelem perspektívájából nézve: volt, van és lesz. Még akkor is, ha szétosztják a nagyhatalmak, és birodalmak nyelik el tartományait, meg nem történtté semmi sem tehet egy népet, egy közös elemekből szervült emberi világot. Csakhogy: az ilyen létezést fájdalmasan fizeti meg az egyes ember. Az emberi életidő szűkebb távlatot nyújt. Például egy lengyel polgár – nevezzük P. hadnagynak (vö. Spiró) – egész élete nem elég hosszú, hogy valami változásban része lehessen. Aki 1760 körül született polák, kasub-lengyel szülők gyermekének, az végigasszisztálhatta az ország szétdarabolását 1772-ben, 1793-ban. 1795-ben, ifjú emberként részt vehetett egy-két nemzeti felszabadító felkelésben, majd reménykedhetett a napóleoni háborúk Jó fordulatot hozó áramában, azután az 1815-ös bécsi kongresszus után szembenézhetett az újabb területfelosztás tényével, és ha megérte az 1830-as fegyveres felkelést, akkor még egyszer eltemethette a nagy reményeket, ugyanis a cári uralom elfojtotta a felkelést, és érvénytelenítette a varsói alkotmányt. Ha lengyelünk a XIX. században születik, legalább ugyanannyi esélye van a halálra vagy az emigrációra, két világháború örvényeiben gyűjtheti élettapasztalatait, aggódhat a sorozatos rossz történelmi lépések felett. Mindeközben nyitva áll előtte az út az elnemzetlenedés, az önfeladás, a heroikus áldozatvállalás, a gyáva megfutamodás, de legalábbis a neurózis felé. Végül is, szerencse dolga, hogy ki milyen kártyát húz a sors kezéből. Tény, hogy a folyamatosan gyenge lapjárás rossz játékosokat nevel a legjobbakból is. A szerencsésebb alkatok, az erősebb jellemek is kerülhetnek kiúttalan helyzetekbe, olyan homályba, ahol sem a maguk egyéni célját, sem a közösségét nem látják többé, nem találják. Végső védekezési forma a neurózis. Létrehoz egy sajátos tudatot. Érvelése pontos, logikus, egy végletesen abszurd kiindulóponttal; a tudat mindent elkövet hogy a maga számára követhető és hiteles lépésekkel bútorozza be azt az életet, amely bármilyen ellenséges, bármilyen reménytelen, ki nem cserélhető, be nem váltható jobbra. Így tesz a tudat a befagyasztott életlehetőségek póttéka: ábránd, álom, misztika. „Tud barnamedve lenni, ha nagyon muszáj, életfunkcióit lassítva az ember, a Történelmi Telet átalussza, és álmodik valami szépet közben; a Reakció éppen ezt akarja” (670.o.).
2. A MI EMIGRÁCIÓNK, AZ KÖZTÁRSASÁG
Akit le nem lőttek, aki vízbe nem ölte magát, aki rémületében el nem felejtett lengyelül, aki életösztönétől hajtva bele nem kapaszkodott a családi élet mindennapos gondjaiba: aki az ügyet szolgálni akarta magányosan vagy csoportba verődve, aki meg akarta tudni, mi végre szenved nemzete: az emigrációba kényszerült. Párizsba, ahol a népek tavasza készülődött. A lengyel szellemi arisztokrácia Párizsban szembekerül saját kinövéseivel, a demokrácia és a nemzeti fennmaradás „esztelen” harcosaival, a katasztrófa-félelmet enyhíteni nem tudó egyházzal. Az emigráció-tudat hűlő tengerek, holt Idők vizét borzolja, miközben várja, hogy valami jó történjék, várja a csodát. Ezt a várakozó és mindenekelőtt kiszolgáltatott életformát meg kell magyarázni, hogy elviselhető legyen.” A Sors világnagy küldetést rótt miránk, mit ha méltón teljesítünk, hazánknak is úgy szolgálunk vele, mintha saját földünkön harcolnánk” (43.o.). Az emigráció irodalmának már hagyománya van arra nézve, hogy miképpen lehet egy megnyomorgatott érzelem- és gondolatvilágból valamiféle jövendő-hitet kicsiholni. A világ térképéről leírt ország „a népek jövendő testvéri egyesülésének alapköve”; idealizmus, retorika eszközeivel megteremtődik a kiválasztottság-tudat. A lelkiismeret hangjainak fülelése fölér tettekkel, győzelmekkel. Nincs miben bízni, nincsenek reális alternatívák. Érteimet kell adni az értelmetlenségnek. „Európa Irányában morális köztársaság vagyunk, oly sajátságos ideálnak megtestesülése, mit majdan minden népek megvalósítani fognak” (43.c). Az önigazoló érvrendszer a kitartáshoz szolgál energiát egy olyan helyzetben, amelynek semmi esetre sem tartozéka az esélyegyenlőség. Félelmetesen ismerős logika ez a magyar olvasónak, aki olvasta II. Rákóczi Ferenc emlékiratait, Mikes Kelemen leveleit, de gondolhat ezer más hasonlóságra, akár a mai kultúránk területén. A megfosztottság vagy szkepszishez, vagy naivitáshoz vezet. Esetleg mindkettőhöz: az utóbbival kezdvén a sort. „A mi hányódásunk magában hordozza nemzetünk jövőbeli politikai jogait és elveit (...) Arra hivatott, hogy a szabadságot hirdesse, és ez nem más, mint az emberiség ügyében apostoli módon tett zarándoklat” (44.o.).
3  KÓSTOLJA HÁLÓJÁT A PÓK
És ha az emberiség nem akar megváltódni? Ha nem lehet megváltani az emberiség egészét? Akkor talán értelmetlen az érte vállalt apostolkodás. Tanulság: az ember csak szűk körben tud élni és cselekedni; és e szűk kör is tele van szeméttel. Fecsegni ilyen körülmények között – a demokráciáról: fölösleges. Vitatkozni a jövő kormányáról: kár; mert „érezni” kell tudni a nemzeti ügyet” (51 .o.). A szabadság-hit éppoly transzcendens természetű az elnyomatásban, mint bármely túlvilághit. A hontalanság érzését úgy lehet kiiktatni, ha a haza fogalmát egyenlővé tesszük valamivel, ami bárhol megtalálható. Ez a valami lehetne a „jó” (ott a haza, ahol nekünk jó). Ám ennél agyafúrtabb azt mondani: ott a haza, ahol rossz nekem. Bárhol Európában a szabadság elnyomatik, és harc folyik érte; tehát ahol harcolni tudsz azért, amit a fő értéknek tartasz, ott a hazád. Csakhogy fegyvertelenül kerülsz oda. P. hadnagy „ott állt rangfokozatával, fegyver és haza nélkül, és csak azzal volt ellátva, amivel a természet felruházta”.
4. MEGGYŐZŐDÉS ÉS MEGVÁLTÁS
Az elemi-természeti állapotban, védtelenül meg kell keresni azt az egy szempontot, – mint ősember a barlangját –, ahonnan nézni lehet a világot. Azután, ha e szempont másnak is megfelel, akkor már nincs is az ember egyedül. És az elemi örömök közé tartozik a részvétel okozta boldogság. Különben: bűn a meddő bánat választása, sőt: a „szorongatottságban legjobb döntés az örömnek választása”(150.o.).
Az öröm, mint az igazságosság is: beállítódás kérdése. Nem mindenki igényli egyformán a szeretetet sem. Nincs közös szempont, amíg nincs közös igény és meggyőződés. A meggyőződés és a meggyőzés viszont nem egylényegűek. A meggyőzés közlés, sodrás (folyó), a meggyőződés szilárd tömbszerű tudás (kő), amit a közlésben fel kell bontani. Erre kellenek a váteszek, a próféták. „Akinek közlendője van és nem közli, akasztassék fel”, mondja a Talmud (356.o.). Végül, ahol mindenkinek van meggyőződése, ahol mindenkinek megvan a saját meggyőződése, az már egy megváltott világ, és egy megváltott világban már nincs miről beszélni.
5. LEBONTJA HÁLÓJÁT A PÓK
Ahol a szabadság ideálja nem pusztán ideál, hanem valóság, ott az igazságérvűek mellett lesznek haszonelvű emberek. Hiszen akik már szabadnak tudják magukat, azok a hasznosat keresik, és nemcsak ideáljuk lehet, hanem érdekük is. Aki maga fölé állít egy igazságot – egy atyát –, az nem találja meg a szempontját ott, ahol nincsenek emberfölötti szempontok. Minden apostolkodás az egyén feloldását feltételezi, hiszen csak az én határainak a kioldásával viselkedhet az ember apostolként, szenvedést, kizártságot eltűrve – derűsen. Az emigráció szenvedés, várakozás, hiánylét. De milyen lényegi-elemi különbség van lét és lét között, amikor az ember személyes vágyai-gondolatai mindig, minden korban, mindenhol ugyanazok, vagy legalábbis elhanyagolható eltéréseket hordoznak? Egyik rendszer, egyik elnyomás, egyik szabadság sem különb a másiknál. Csak fejlődési szintek vannak. Istent az emberi elme öntörvényeiben kell keresni, lásd az összehasonlító vallástörténeteket. Bűn, bukás, kiűzettetés, megváltás, remény, halál, autonómia, önazonosság: megannyi közös tulajdona-terhe az embernek. Minden ember Idegenként, jövevényként érkezik a világba. A megváltás belülről indul, az otthonra lelés egzisztenciális gond is, nemcsak politikai.
6. A KULCSREGÉNY
Megvallom, Spiró György A Jövevény című regényét úgy kezdtem el olvasni, hogy voltak holmi előzetes elképzeléseim. A lengyel s a magyar történelem katasztrófáira, a két nemzet sorsának közös csomópontjaira gondoltam. Valóban, A jövevényben a tizenkilencedik századi lengyel emigráció története tele van áthallásokkal a magyar múltra és jelenre vonatkozólag. Felszabdalt ország, nagyhatalmak politikai játékszere, az elnyomásban kigyöngyözött kultúra, igaz és hamis művészet-műveltség, elfogadott és megtagadott örökség, hivatalosított és üldözött értékek, hitek és tévhitek zűrzavara, események keresése és félrevezetés az eszmények nevében, mártír-tudat, áldozat-tudat és frusztrációból sarjadó bosszúvágy... A történelem jelenségeinek és a történelem egy-egy pontján megnyilvánuló ember cselekedeteinek, illetve cselekvésképtelenségének az összefüggései roppant bonyolult szövevényt alkotnak e regényben. Az olvasást hamarost elő (közbe)tanulmányokkal folytattam. Kihívásnak éreztem a könyvet, és kihívásnak azt, hogy reflektáljak róla.
7. LECTORI SALUTEM
Hiszen annyi mindent mondtak kultúra, történelem, ember, társadalom ügyében, annyi mindent... nem tudok. De ilyesmiről olvasván, mindig megkerülhetetlennek tűnik néhány kérdés: Miben szabad hinnem? Miben hihetek én mint egyén, és miben hihetnek még a közösségek? Milyen közösségek? Hol vagyok én, és ki vagyok én? Megadatik-e nekem a játék szabadsága?
Vannak e magunk fölé hamisított magán- és közös isteneink? Ezt a világot-tébolydát, lásd Az ikszek-ben szintén Spirónál, példának okáért – ki lehet-e bírni? Spiró egyik lehetséges válasza: „nem fogtok vigyázni magatokra, sok keserűséget fogtok megtapasztalni, s ezektől viszszamenőleg még én sem tudlak benneteket megkímélni. (...) de hát mi az, aminek sikerülnie kellene az Életben? hacsak az nem, hogy kimért időnket valahogy leéljük? Az pedig garantáltan sikerülni fog, (...) ezért derűs történet a tiétek” (141.o.). Tévedés ne essék, ugyanabból a könyvből idézek, amelyben az emigráció, a nemzet elveszése, a misztikumra kiéhezett riadt lelkiállapot, a rossz közérzet van megjelenítve. Ez is, meg az is jellemző ránk. „Léteztek igazán, és ebbe a történetbe tőlem függetlenül léptetek; ez nekem nagyon jó. Legyetek hát üdvöz, érkezők!” (141.o.)
 
KISS ZSUZSANNA