„Be nehéz ez a főd...”
„A temető ott feküdt szemben a faluval, a hegy oldalában, s az arcát arrafelé fordította, amerről reggel a nap feljő. Ősi pogány hatalom uralkodott még benne, amikor a nép napot és forrást imádott, s azok előtt borult le. Mert a forrásnál buggyant elő csodálatosan a földanya mélyéből a víz, s a napból született meg az este s a reggel, a két legnagyobb csoda.”
Ha ezt a szöveget nem a Bözödi György novelláskönyvében olvasom, hanem csak úgy a kezembe nyomja valaki, azzal, hogy hadd lám, ráismerek-e a szerzőre, holtbiztos, hogy Tamási Áronra tippelek, s talán nem is járok távol az igazságtól, hiszen Jakab úr faluja nem esik oly messze Farkaslakától, s a nyomorúság azonos, egyaránt tűrhetetlen. Mégis, Tamási kicifrázza a jármot, Bözödi pedig megvizsgálja, milyen a faragása. Néha-néha Jakab úr is kénytelen engedni a poézisnek, a székely mítosz kísértésének, elvégre maga is költő volna, ha népének nagy szegénysége s szerencsétlensége nem térítené el minduntalan a képek s metaforák kies tájairól a zord valóság vizsgálata irányába, ha nem kellene minduntalan felvállalnia a történész, az oknyomozó riporter, a szociográfus szerepkörét –, s így pörög, ebben a pokoli körben, így válik halálával lezárttá ez a soha be nem zárható kör, ez a mindig tovább gazdagítható életmű; és elszaporítható a háromezer cédula, így hagyott helyet a következő nemzedékek számára a tudós – „minél jobban belemászom egy témába, annál inkább látom, hogy még mennyi áttekintendő lenne. Ez az a munkám, amit most már biztosan nem hozok tető alá” (Interjú az íróval – a novelláskötet előszavaként jegyzi Gálfalvi György). „Első novelládat 19 éves korodban, 1932-ben írtad; az utolsót 1944-ben. Azóta prózaírói termésedből csak a Gábor Áron regényed részleteit ismerhetjük. Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem a történész szorította háttérbe benned az írót?” – kérdezi Gálfalvi. Hogy erre Jakab úr mit válaszol, maradjon a szemleíró trükkjeként megválaszolatlan. Akit érdekel, vagy nem tudná, olvassa el a könyvből. Bözödiről elmondták, hogy demitizál, mégpedig annak a felismerésnek a jegyében, hogy a hiú és nacionalista történetemfelfogás csak súlyos károkat okozott és okozhat (Gáll Ernő). „Egy új realizmusnak tör utat az irodalomban, mely a székely lélekhez társadalmi önismeret útján akar eljutni” (Bányai László). A hetvenöt éves Bözödit köszöntve Szász János felhívja a figyelmet „stílusának pontosságára, arra a színtechnikájára, amellyel szürke alapon a szürke árnyalatok garmadáját festi fel, ahogy a szorongató szürkeségben elhelyezi élénk színfoltjait, a kezdemények, a kiutakat jelző moccanások villámlásait, a bajokat meghaladó magatartások világító szigeteit”. S bár mindezeket a Székely bánja kapcsán írták le az idézett szerzők, novellisztikájára is érvényes. Magam gyakran megfeledkezem a komor történetről, melyet tudatomba vés láthatatlan szellempennája, s mintha ékszert bámulnék, rá-rácsodálkozva egyik-másik mondatára, irigyen gyönyörködöm, jól érzem magam kicsiny házában. „Az este szépen leszállt, s november is a temető végére érkezett vele. A falu tarka színbe öltözve készült a halálra. A fák felvették ünnepi ruhájukat, amit egész nyáron keresztül dugdosva tartottak, hogy majd legyen mibe felöltözni a meghaláskor. Egyik szebben kicifrázta magát a másiknál, szép sárga szoknyájukat csapkodta a szél, s piros pántlika lobogott utánuk. A gyengébbek már megadták magukat, a szél leszaggatta tarka ruhájukat, kopaszon, meredt karokkal állottak. Alattuk vékony hasú malacok turkálták a földet a szép, finom illatú levelek között.”
Mindig kerül valami nagyon-nagyon prózai lény, mint ezek a vékony hasú malacok, amelyek visszarántanak a valóságba.
Mint egyébként a legmaibb valóságban is. A sírját díszítő kopjafa felszentelése napján, szülőháza felé menet az áhítatomat porrá töri a művelődési „otthon” udvarán tanyázó elhízott háziszárnyasok – libák látványa. Pedig. íme: „A kertekben búsult ürömrózsát szedtek az asszonyok, s apró fehér halotti virágot kötöttek közéje.” „Egy szál gyertyát gyújtanak meg, s elindul a bódorgó család ki a temetőből a sötét hegyoldalba. Halottat keresni. Különös, sorsverte székelyek. Elöl a két asszony, az öregebbik kezében a reszkető gyertya, a fiatalabbik támogatja a karjánál fogva. A gyermekek csodálkozva lépnek utánuk. Lábuk az öregek komolyságát utánozza, s még messziről is visszacsodálkoznak a nagy temetőbe, ahol a sok ember s a sok gyertyaláng elmaradt.
Nagy juharfa alatt kicsi homp nőtt ki a földből, mellette anya sírt a fiával. A hompról letakarították a lapít, két szál gyertyát szúrtak belé a földbe; s a lábukat beledugva a nagy juharlapirakásba, üldögélnek s néznek bele a semmibe. Felettük a fa sárga levelei megvilágosodtak a gyertyafénytől, hátuk mögött bokrok állnak, s föléjük hajlik a fa ága. A lapik csillognak, mint a vert arany. Olyanok, mintha pogány királyasszony ülne a királyfiúval egy aranysátorban, valahol messze, messze, sok ezer esztendővel ezelőtt. A sátor előtt nagy térség: a sötétség. Az éjszakából sírdogálást fúj be a szél.” Diadalmasan emelem föl tekintetem a sorokról: na, mit szólnak hozzá! Aki majd vállalja azt a gyönyörű felelősséget, hogy megírja Bözödi Jakab György élete regényét, nem bújhat ki acél stílusának vertarany szivárványa alól. Ezzel a képzavarral azt akarom mondani, hogy fel kell emelkednie az író költőiségéhez, miközben egy historikus kérlelhetetlen pontosságával követi nyomon a tények kegyetlen valóságát, s a novelláiban is minduntalan árulkodó széles(ebb) epikusi sodrás tablóiba kell beleoltania múltbalátó, jövőbenéző vízióit.
„A rehabilitálásunkkor – elsősorban Sütő András talpalt az érdekemben – az okozta a legnagyobb gondot, hogy sohasem volt érvényes bírói ítélet ellenem, így nem volt mit semmisnek nyilvánítsanak.” Őt földi hatalom sosem állhatta. Hiszen még életében halottnak nyilvánították. Most Jakab úr szerintem – de bizonyos más forrásokra is hivatkozhatnék, hiszen odaát is megfigyelés alatt marad –, önhibáján kívül a mennyországba került. Futkározása egyik hivataltól a másikig sosem szűnik meg; holott világos, hogy őt számos meghurcoltatása kompenzálásaképpen utalták be ODA. S mivel a boldogság nagyon unalmas, Jakab úr pedig világéletében költő volt, álmában is verseket írt, s mert – saját bevallása szerint – „Verset pedig az ír, aki nem boldog”, most nem tud verset írni, akkor pedig őneki se trombitáljanak; s bánatában, belefáradva a bürokrácia hercehurcáiba, elbódorog a fényességből, haza, az övéi közé – akik között, paradox módon, nincs már senkije. „Előtte fekszik a sok hegy – mindegyik egy-egy sírhomp, s alatta a sok-sok falu. Gödröt váj a földbe, s a gyertyát ott fent, minden felett, magára hagyja. S szól az Istennek: – Halott-világítás.”
BÖLÖNI DOMOKOS