Lászlóffy Csaba
Apa, anya, gyermek
1
Legyek mindennek tagadása,
ami mese?!
Lihegve valóságot falni
köteles-e
az, kinek lelkén a hazugság
vad puskatus,
ha zsoldosok törik az ajtót?
(Jaj, hova fuss.)
2
Mint tébolyult parancsra döntött
hajlékfalak
vagy leégett szentély helyén az
üszök, salak:
vértelen arcod porba fulladt
holt törmelék;
kigyulladt szádnak félve gyűjtőm
fakult szenét.
3
Riadtan, messzi elkerülve
a még alig
el hantoltak s kitakart ásók
tört csontjait
búcsú helyett mint zaklatott, halk
futam kigyúl
valami megfoghatatlan hang,
hívatlanul,
nem régi regölés és mégsem
egészen új –
amiként ha a magyar nyelvnek
csak korma hull.
1990. III. 10.
Öröklött áfium
„Magyar vagy-e? kérdik még néha tőlem.
Csitt! Lassan lépjetek a temetőkben!”
(Juhász Gyula)
Ó régi est – honnan is veszed a
szépségedet! nyílik a rezeda
szíved kalimpálása belevész
a temetők örökzöldjébe és
szelíd ősöket ringat a palánk
rokokót játszó kísértet gyanánt
a meddő lélek átvilágol ím
akár idegrostjaidon a kín
félbehagyott séták dalok után
sóvárgó sok-sok aszaltszilva-árny
dérhullató szakáll mögül kiles
a balgatag hit – ódon és kies
tájat keresve – ó kegyes atyák
akik mint álarcosbál-figurák
képzeletünkben vigadnak loholnak:
aszúország fejedelme a Holnap
tűzét pazarló talán túl korán
(zsarátnokon jársz Ady-koponyán!)
mint régi térkép fölé hajolok
bús elhalványuló homlokotok
kikezdett Kárpátok s álmatag
tengerszemetek fölé – hátha csak
azt hallgatjátok miként zeng ma is
a tücsök! Kosztolányi és Babits
s te Juhász aki mint szegény rokon
bekopogtatsz még olykor Váradon
hogy van-e magyar dal vagy legalább
magyar szomorúság mely mintha rád
borulna — nézd e sok haszontalan
utódot akinek csak múltja van
az idő vért és szavakat kever
állnak dadogva: értük ki felel?
1988. XI. 2.
Északdél-zsoltár
„Befagyott föld én: észak”
„Dél vagyok – ne érj hozzám”
hogy lehet elfeledni
világ simogatását
felette nagy titok már
ami kárba veszett a
keresztútnál (előtt! túl!)
későn vettük csak észre
 
koponyám partra vetve*
s éneklő szíved híján
valahol szikla porlik
végtelen messzeségben
sejtések féltekéjén
fóbiák képzelgések
trementum! tremanáci-
ó!** ónedény ezüsttál
bennük mint ismeretlen
ősök galériáján
elfojtott ösztönökben
kavargó rítusok
nem én vagyok és nem te
vagy – vérünk más világba
vész (ha mi kárba vesztünk
nincs is több áldozat)
titok se volt! nem szárny ért
csak kés hegye szívedhez (?) –
zárkózva szoborpózba
öröm te senkié
1990. X. 28.
Vigília
1
Hagyjatok aludni mondja ő
fárasztó ez a nyomorúság
nincs ebben semmi rendkívüli
ujjal mutatnak rád talán a sors
felfal noha te vagy az éhesebb
füst csalogat hátha jóllakhatsz
ha nem is a Rabelais pecsenyesütőjétől
lopott zsíros szaggal
csak a sült gesztenye illatával
ölel körül a kolozsvári utca
nemsokára fagy süt rád
s te mint egy állat borzongva
kucorogsz a zúzmarás ragyogásba
csomagolt rejtély előtt
2
milyen jelenés suhan el fölöttünk
míg újságlap takarja el a
fonákját? az ostobaságokat
vajon milyen formába öntik?
jön-e felmentő idő? vagy már
a hóra sem lehet számítani?
1986. XI. 1.
 
*Kormos István: Szegény Yorick
**koponyalékelés