Kánon és érték

Kánonalkotóink számára nyilvánvaló, hogy stabil értékrend hiányában lehetetlen irodalmi kánont kiépíteni, ezért a húszas évek minden jelentősebb elméletírója közösségi, illetve a közösség számára hasznosítható értékek után kutat, vagy éppen közösségi értékalternatívák felvillantására, megfogalmazására tesz kísérletet. Ezeknek az irodalom és a művelődési élet egészére vonatkozó metaértékeknek a számbavételi kísérlete közben az elméletalkotók önkéntelenül is szembe találják magukat az értékapriorizmus és az értékempirizmus dilemmájával, mindemellett megmaradnak az értékjelenségek elnagyolt tárgyalásánál. Az értékapriorista felfogás reprezentatív kifejtése Max Scheler "materiális értéketikája, mely szerint az érték objektíven létező sajátos tárgy, különbözik minden tapasztalhatótól, s így megmaradni is csak a megismerésnek egy ugyancsak sajátos fajtájával, az apriori emocionális intencióval lehet, nem a pszichológiai tapasztalat révén, az értékelés tényeiből. Az értékapriorizmus létjogosultságát igazolja Roman Ingarden is az esztétikai megismerésében: "az ítélő sajátos emocionális reakciója" az esztétikai élményben "értékválasz, melyben az adott értékes tárgynak elismeréssel és csodálattal adózunk." Ebben a felfogásban az értékelés műveletének előfeltétele az érték, amely ettől függetlenül is létező, abszolút és örök. Az ezzel a felfogással szembenálló Skreb értékempirizmusa joggal hivatkozik arra, hogy az érték is feltételezi az értékelést (nemcsak az értékelés az értéket), ez pedig az értékelőt és azt az axiológiai szabályrendszert, amely alapján a szóban forgó érték azonosítható. Wolfgang Kayser tovább viszi ezt a gondolatmenetet, és nemcsak általában az értéktanra, hanem az egyes értékelésre is kiterjeszti megállapításait, így minden egyes értékelés "egy költészetelméleten, sőt egy esztétikán alapul, akár kimondjá ezt az esztétikát, akár nem". Az értékempirizmus tételeihez csatlakozva elmondhatjuk, hogy az értékítéletek sohasem izoláltak és sohasem légiesítettek, hanem mindig egy értékrendszeren alapulnak, amelyek ha nem is mindig összefüggően, de mindig szilárdan gyökereznek az egyén vagy a közösség szellemi életében.
A Makkai-féle kánonnak például az az egyik sajátossága, hogy tartalmazza az összes számba vehető szellemi értékeket, "rangkülönbség" nélkül: "a tudományos, művészi, erkölcsi és vallási értékek mint önértékek, egyformán drágák, nélkülözhetetlenek és a kultúra egészében egyformán értékesítendők". Az értékapriorizmus és az értékempirizmus dilemmájától függetlenedve a kisebbségi kánonban az értékek fogalma elsősorban nem meggyőződés kérdése, hanem a kisebbségi sors "bús szövevényé"-ből adódó gyakorlati szükségszerűség, amely nem teszi lehetővé a szellemi élet szétdarabolását. Az. önértékekre összpontosító kisebbségi kánon sajátos funkciót tölt be egy közösség szellemi életében, az értékőrzést, amely megengedi a különféle orientációk keveredését, de az értékváltást vagy az értékcserét már nehezen tűri meg. Makkai éppen az általa kanonizált értékekre hivatkozva rekeszti ki a kisebbségi kánonból a szórakoztató irodalmat, melyet "pusztán szórakoztató eszköznek", manipulált irodalomnak tekint. A legnépszerűbb sikerkönyvek mögött is meghúzódhatnak politikai, vagyis aktuális, az olvasás idején érvényesülő külső szándékok. Ugyanakkor lehetséges, hogy a népszerűség által politikailag nem kívánatos szándékok részévé válhatnak az olvasó személyiségének. A népszerű szöveg többnyire olyan azonosság-témákat tartalmaz, amelyek közvetlenül alkalmasak arra, hogy az olvasó személyiségének a részévé váljanak. Olyan cselekvések, vélekedések, amelyek minden az olvasóban lehetségesen lejátszódó lelki, retorikai művelet nélkül elfogadhatóak. Erőfeszítések nélkül meg tudják határozni az egyén és a közösség számára is az egyént. A bennük szereplő cselekvéseket még akkor is imitálják, ha nem értik. És nem is kell, hogy megértsék őket, csak egyszerűen el kell őket ikonikusan sajátítaniuk, és meg kell kerülniük mindennemű figuralitást. Az. olvasóban nem a szöveggel azonosulunk, hanem azokkal az emberekkel, akik rajtunk kívül még olvassák a populáris műveket. Ezért nem lehet összhangban a kánon és a populáris kultúra. A kánon határozza meg tehát, hogy milyen kulturális terméknek van meg nem kérdőjelezhető értéke valamely közösség számára. A kánon elvárásai alapján különböztet meg Makkai kétféle irodalmat: (Horváth Iván fogalomhasználatával) a populáris és az arisztokrata regiszterhez tartozót. A populáris regiszter művei igénytelenebbek saját magukkal és az olvasókkal szemben, az arisztokratikuséi magasabb követelményeket támasztanak szerző és olvasó elé egyaránt. Az elitista irodalomszemléletű Makkai ún. magas kánont szeretne meghonosítani az erdélyi irodalomban a tömegek kánonjával szemben, sajátja a művelt és képzett olvasó, aki a társadalom jól informált, minőséget képviselő rétegéhez tartozik. Makkai rendszerében a kétféle irodalom közölt helyezkedik el a szakirodalom, amely "tudományos és erkölcsi s vallási eszmények szuverén propagálása". Viszont mindkettőre termékenyítően hathatnak a szépirodalom eszközei, amely a maga erkölcsi és esztétikai értékével a befogadó számára nemesebbé teheti a szórakoztatást és a tudományt egyaránt. Makkai Sándor klasszikus ihletettségű értékrendszerében azonos szinten helyezkedik el tehát a szép és a jő, valamint az igaz, vagy: az esztétikai, az erkölcsi és az ismeretérték. A kisebbségi kánonok abban hasonlítanak a klasszikus irodalmi kánonokra, hogy harmóniára és egyensúlyra törekszenek, és ezt az ideális állapotot várják el magától az irodalomtól és az irodalmi élettől is. Ez a mindenkori kisebbségi irodalomban is csupán elérhetetlen bizonyosság marad, hiszen az objektív társadalmi valóság eszközértékei és az eszmények ideális világának egyetemes értékei más-más értékszférához tartoznak. Az értékek ilyenszerű felosztását valójában az értékrendek teszik lehetővé, amelyek maguk sem állandósult alakzatok, hanem egyszerre tartalmaznak tartós és gyorsan változó értékeket. Makkai Sándor az erdélyi magyar irodalmat éppen ezektől a gyorsan változó eszközértékektől szeretné megvédeni, "egészségtelennek és veszedelmesnek" tartja az értékszempontvesztést a szépirodalom megítélésében, azaz az "idegen szempontok és érdekek folytonos belekeverését az irodalmi kérdésekbe". Főleg politikai, felekezeti és személyi érdekekre gondol. Makkai aggódva szemléli, hogy az olvasóközönség elsősorban politikai és etikai síkon vár el sajátos feladatot az irodalomtól: az esztétikum eszközként való felhasználását nem irodalmi célok érdekében is. Makkai az értékek ideális megítélésében Nicolai Hartmann felfogásához áll közel, aki szerint az értékek nem reális dolgok, hanem teljességgel ideális hatalmak, és a belőlük származó követelmények szintén ideális jellegűek.

Erdélyi magyar irodalom

Az eddigiek ismeretében még nyomatékosabb hangsúlyt kap Makkai önálló erdélyi irodalom gondolata: "Az erdélyi irodalom nem függvény többé, hanem önálló élet. Szellemében, tradícióiban, eszményeiben magyar irodalom, de problémáiban, íróiban és közönségében erdélyi irodalom." A legkülönbözőbb korok és kultúrák értékrendjében legfőbb értéknek a közösség és az általa létrehozott kultúra számított, sokszor ezek a kollektív értékek művelődéstörténeti korszakokon átívelő állandóságot mulatnak. Makkai Sándor a kisebbségi helyzetben lévő nemzeti közösségek kultúra- és értékteremtő tevékenységét egyenesen "világhivatás"-nak tekinti. Bármely kisebbség számára a kultúra "önfenntartásának lényege", és a huszadik század elején éppen ebben a törekvésben érhető tetten a nemzeti kisebbségek "világhivatása", amelynek a kultúrát "önmagából kell kitermelnie, a maga adott és sajátos szükségleteinek megfelelően". A húszas évek kisebbségi kánonjaiban az önellátó irodalom fogalma és modellje mégsem jelent bezárkózást egy szűkebb közösségi értékrendbe, maga Makkai is egy korábbi írásában egyetemes perspektívában véli elképzelhetőnek a kisebbség kultúrateremtő tevékenységét, ez a perspektíva a "fenséges" és a "hatalmas" klasszikus értékkategóriákkal mérhető, és csakis az ezeket a minőségeket hordozó kánonban rejlik, "teremtő és fejlesztő erő" hozhatja létre Erdélyben "a maga lábán járni tudó magyar irodalmat", azaz a Makkai által elképzelt eszményi erdélyi irodalmat. A sajátosnak és az egyetemesnek ebben a dialektikus viszonyában kettős funkciót kap a kisebbségnek a Makkai által megfogalmazott "világhivatása": az önfenntartás mellett az egyetemességet, az egyetemesebb emberi ideálokat is szolgálnia kell. Makkai úgy véli, hogy a sajátosságok megfogalmazásával egyfajta többlethez és szabadsághoz is jut a kisebbségi irodalom az egyes nemzeti irodalmakhoz képest, mivel a nemzeti kultúra erejének jó részét a nemzeti ideálok kiszolgálása köti le. Szempontunkból azonban sokkal fontosabb ama nézeteknek a kortársak felé történő sugallása, hogy a kisebbségi lét önmagában még nem érték, csupán hordozza az értékteremtés lehetőségét. Ezt az elvet képviseli maga a transzszilván kánon is, amely a húszas évek végére válik uralkodó diskurzussá az erdélyi magyar irodalmi életben, és részként az egészet szándékszik képviselni, sőt már az elején úgy igyekezett szerveződni, hogy "kiszűrje" az érdekeinek nem megfelelő közlésmódot. A világirodalom kánonalkotóihoz hasonlóan a transzszilvanisták is alkalmazzák a reprezentációt és a redukciót a kanonizációban. A reprezentáció elve szerint egy kánonba nem kerül bele az összes irodalmi mű, vagyis a kanonizált művek halmaza csupán részhalmaza az irodalmi művek összhalmazának, azaz az egész helyett álló, a kánonnak és az irodalomnak ezt a viszonyát nevezi Kenneth Burke szinekdochés kapcsolatnak. Ebből következik, hogy a kánon valójában képviselet (representation): a kánon mint részhalmaz az irodalom egésze helyett áll, tehát mindazon művek helyett is, amelyek kimaradtak a kánonból. A redukció segítségével a kánonalkotó kiválogatja az irodalom egészéből azokat a műveket és műfajokat, amelyek megfelelnek a kánonalkotó ideológiának. Kenneth Burke felfogásában a kánonalakításnak ez a módja a hagyományos retorikából a metonímiának felel meg. A képviselet és a redukció egymással ellentétes és ugyanakkor egymást kiegészítő folyamat. A redukció akkor hat a kánonra, ha nem kerül ellentmondásba a képviseleti funkcióval, hanem beilleszkedik a részhalmaz logikájába és egyfajta egyensúlyra törekszik. Ilyen viszonylagos egyensúlyt teremt az erdélyi magyar irodalomban Kuncz Aladár 1928-as tanulmánya Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, évtizedekre meghatározva az erdélyi magyar irodalom elváráshorizontját. Összeállítja a kánonformálás szempontjából elengedhetetlenül fontos listát, irodalmi műfajokat, műveket és alkotókat nevez meg, akiket az erdélyiség szellemében kanonizál. Transzszilván értékeket hordoz a lírában Reményik Sándor Fagyöngyök; Áprily Lajos Falusi elégia, Esti párbeszéd; Tompa László Erdély hegyei közt, Északi szél; Bartalis János Hajh, rózsafa!; Szentimrei Jenő Nyári délután Egeresen című verseskötete, az epikában Gulácsy Irén, Berde Mária, Makkai Sándor, Kós Károly, Tabéry Géza, Gyallay Domokos és Kacsó Sándor novellája és regénye. Ezekben a művekben elsősorban a tájélmény és a történelmi téma jelenti a transzszilván reprezentációt. Mindkettő egyszerre áll az erdélyi szellem szolgálatában és emelkedik a szimbólum rangjára. Még akkor is így van ez, ha Kuncz szerint "a széppróza csak később jelentkezik s a líra a nagy metafizikai vigasztaláson túl hozza az erdélyi gondolat magáraeszmélésének második állomását: az emlékeket, a hagyományokat, a múltat, a népélet ősi, kikezdhetetlen lelkitartalékait s végül a mai megpróbáltatásos életet."
Kuncz Aladár tanulmányának megjelenésével jelentős módosulás állt be a transzszilván kánonban, ha a húszas években létrejövő kánont lanque-ként értelmezzük, akkor ez most kiegészül a kánon mint szövegek gyűjteménye változattal. A szakirodalom szerint a lanque-ként megfogalmazott kánon közös tudást jelent vagy testesít meg, ahhoz hasonlót, amit a generatív irodalomfelfogás kompetenciának nevez, és azt az ismerethalmazt jelenti, amely a beszélőt, valamely kultúra "anyanyelvi beszélőjét" képessé teszi arra, hogy irodalmi szövegeket mint ilyeneket ismerje fel és el. Ha ez így van, akkor a kánon nem a megvalósulás vagy a jelenségek, hanem a rendszer, a fikció szférájába tartozik. A másik változatban a kánon késztermékek halmaza, mintagyűjtemény, olyan szövegek összessége, amelyeket megillet a tisztelet, amelyek kultúrák és hagyományok alapköveinek számítanak. A transzszilván művek listájának közlésével először konkretizálódik a kortárs olvasók számára az erdélyiség mint eszmény, amely korábban csak fikcióként fogalmazódott meg. Másrészt a kánonalkotó Kuncz Aladár az így közzétett mintagyűjteménnyel konzerválni szeretné az irodalom számára a kanonizált értékeket, a kortárs alkotók számára pedig modellértékűvé tenni azokat. Fel kell figyelnünk arra is, hogy a transzszilvanizmus 1921 (Kós Károly Kiáltó szó című tanulmányának megjelenése) óta először szembesülhet a kritikával, a megmérettetéssel, a helyi értékek zártságának, a provincializmusnak és az egyetemes értékek nyitottságának a kérdésével. Nem véletlen, hogy az ilyenfajta nevesítés, a kanonizált lista közzététele váltja ki a transzszilvanizmus vitáját, amelynek hullámai az anyaországi irodalomba is átgyűrűznek. A kortárs anyaországi kritika, majd a későbbi irodalomtörténeti tudat a Kuncz által nyilvánosságra hozott listáról csak kevés szerzőt kanonizál az egyetemes magyar irodalom számára. Így az egymást váltó irodalomtörténeti korszakok értékpróbáit csupán Áprily Lajos és Kós Károly állja ki. Nem lehet véletlen, hogy már a kortárs kritika is fenntartásokkal kezeli ezt a mintagyűjteményt. Babits az értékek egyetemességének nevében marasztalja el a transzszilván kánont, amelyet egyfajta védekező kollektív eszménynek és "irodalmi menlevélnek" tekint az erdélyi írók számára. Alapjában rendíti meg az erdélyi irodalmi kánont azzal, hogy nem tekinti esztétikai fogalomnak a transzszilvanizmust. Babitsot igazolja Jancsó Elemérnek a Nyugatban megjelent írása kapcsán kibontakozó vita is. Az erdélyi írók személyük és műveik elleni támadásnak tekintik a Jancsó-tanulmányt, amely egy ellenkánon nevében mérlegeli azt, hogy "mit jelent az erdélyi magyarság életsorsában az utolsó húsz év erdélyi irodalma, másrészt mi az erdélyi irodalom esztétikai értéke a modern magyar irodalom utolsó harminc évének mérlegére téve". Az érintett erdélyi írók szekértábora "védekező kollektivitással" lép fel egy általa szentesített transzszilván modell, egy általa kanonizált lista nevében Jancsó kánonrombolása ellen.
Babits és részben Jancsó Elemér érvelésében benne rejlik a kánonok egyik legfontosabb sajátossága: szociális funkciója mellett az irodalom maga is kánonalkotó, azaz kanonizálja önmagát. Vannak különféle poétikai szabályok (imitáció, interpretáció, innováció), amelyek megvalósítják az irodalmi kánon működését, folytonosságát, illetve megszakítását. Már az ókori irodalmakban is többféle tájékozódásbeli funkciója volt az irodalmi kánonnak: a tökéletes és befejezett kánontól való elszakadás igénye; a kánon mint minta követése; az "elérhetetlen" kánon automatizált követése, illetve újraértelmezése. A húszas évek kényszerűen decentralizált magyar nemzeti közösségei számára az egyik fő kérdés, miként írhatják újra "saját" irodalmukat, amelyet még néhány éve más elvárásokból építkező kánonok irányítottak. Erre a lehetséges válaszok egyikét Kuncz Aladár fogalmazza meg, aki kétféle irodalmi kánont említ: az egyik a "magyarországi irodalmi élet nagy arányai"-t képviseli, a másik pedig az "erdélyi gondolat"-ét. A transzszilván kánon rövid kifejtése mellett Kuncz eszmefuttatásában nyomon követhetjük azt is, hogyan közvetítődnek esztétikai normaként a szociális elvárások, amelyek aztán esztétikai szinten az irodalom értékmódosításához vezetnek. A két világháború közötti erdélyi irodalom fontos része az átértékelt egyetemes magyar irodalom, amely irányt adhat az "új sorsrendeltetésnek" az "új életszemlélet" "sajátos fényszűrőjén" értékelésre szorulnak "a magyar érzés és gondolat művészi kifejezői". Az erdélyi magyar irodalomnak eszerint szüksége van egy újraértelmezett, saját kánonra, amely részben más, mint a magyar irodalmi hagyományt töretlenül folytatható anyaországi kánon, és "amelyben sokszor csupán megszokásból is értelmüket vesztett ítéletek és értékelések élnek tovább, anélkül, hogy az eleven élettel bármilyen kapcsolatuk is volna. A kisebbségi irodalomban megfogalmazott kánon módosítani szeretné ugyan a hagyományos nemzeti irodalmi kánont (amelyet a XIX. századi népnemzeti irány fogalmazott meg), de mivel nem tud teljesen elszakadni tőle, lemodellezi és funkcióiban azonosul is vele; megőrzi szabályjellegéi és közösségközpontúságát. Annak ellenére is, hogy Kuncz Aladár egy világirodalmi példával figyelmeztet az esetleges értékarányvesztésre: az egykor Európából Amerikába vándorolt költők továbbra is pacsirtáról és fülemüléről énekeltek, holott az ornitológusok kimutatták, hogy ezek a madarak sohasem éltek az amerikai kontinensen. A nemzeti kisebbségek politikai helyzetéből adódóan nem beszélhetünk tehát az irodalom kanonikus funkciójának szerkezetváltásáról, mint ahogy az a kortárs európai irodalomban, vagy az anyaországiban a Nyugat folyóirat révén megtörténhetett. A nemzeti irodalmi korpusszal szemben a XX. század elején a modern irodalom a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltásával, a polgári nyilvánosság terének kialakulásával olyan önelvű szociális-esztétikai rendszerré válik, amelyben a kollektív elvárások helyett immár az egyéni olvasatok szerepe lesz dominánsabb. Felbomlanak a régi, deskriptív szabály-kánonok, átadva a terepet az egyes művek befogadási (ön)törvényeinek.
Amint láttuk, kétféle érték is hat a kisebbségi irodalmi kánonokban: az egyik a sajátos helyzettudaté, a másik pedig az egyetemesebb esztétikai tudaté. Mivel ehhez a kettős tudathoz kétféle értékrend is társul, a kánonok egyaránt tartalmaznak tényleges és látszólagos ellentmondásokat. Ennek a feloldására tesz kísérletet Kuncz Aladár a regionalizmus és az európaiság összeegyeztetésével. Az erdélyi regionalizmust legitimizálva két "kedvező" tényezőt is kimutat a kialakulásban: egyrészt ezt a regionalizmust létrehozó "történeti kényszerűség"et, másrészt azt az általános európai törekvést, hogy a regionális kultúrák igyekeznek megerősödni a túlzott központosítással szemben. Így ébredtek öntudatra a "partikuláris irodalmak" Franciaországban, Angliában, Spanyolországban és az északi államokban. Kuncz Aladár semmilyen ellentétet sem lát az erdélyi és az egyetemes irodalom eszméje között, és ez annak tudható be, hogy az erdélyi irodalom nem a régióba való bezárkózást, hanem az egyetemes irodalomhoz való felzárkózást keresi. Azt viszont elismeri, sőt külön érdemnek tekinti, hogy ez az irodalom intenzívebben fordul az erdélyi történelmi múlt felé, és tulajdonképpen ezzel nyert bebocsáttatást az egyetemes magyar irodalmi kánonba. A történelmi témával szinte kizárólagos értéket képvisel az erdélyi irodalom. A történelmi metafora, a múlt "megalkotásának" művészete, az irodalmi kánonnak ez a retrospektív jellege a jelen tapasztalata felől irányul a múlt felé, és sokak számára menekülést jelent a jelen gondjai elől. A harmincas évek fiatal erdélyi írói a húszas évek irodalmának éppen ezt az erényét, előnyét róják fel hátrányként, és minősítik "gyáva irodalom"-nak, amely a jelen szociális kérdései elől menekül múltbeli témákhoz. A transzszilván történelmi regény vagy "irányregény" (Pomogáts Béla) valójában szembesülés az identitás kérdésével, az írók a történelmi témán keresztül erősítik a közösségi tudatot. Ez a határozott "irányzatosság" magának a transzszilván ideológiának a lényegéből eredeztethető, amennyiben következetesen ragaszkodik a közösségi eszményekhez, és bízik a közösséget összetartó szellemi erőkben. Ezért gyökerezik a transzszilvanisták "öntörvényű" kánonja egy sajátos hagyományértelmezésben, tudják azt, hogy a hagyományok befolyásolják a kortárs irodalom befogadóját, és az irodalom képes arra, hogy alakítsa az elvárásokat. Az olvasott szöveggel valójában kibővül az olvasó személyiségének az intertextualitása, és az olvasásban mint azonosulási folyamatban közös kapcsolódási pontokat fedez fel. Ennek az olvasói azonosulásnak a létrejöttét segítik az ún. identitás-témák. Norman N. Holland és Heinz Lichtenstein egy-egy tanulmányában fejti ki, hogy az egyes irodalmi művek milyen személyiségre és olvasóra jellemző témákat tartalmaznak, és ezeket nevezik identitás-témáknak. Így kerül a történet intertextualitásba a befogadóval, és egyáltalán az identitás-téma határozza meg, hogyan kerül kapcsolatba az olvasó az olvasott szöveggel. Abban az esetben, ha a kánonban meglévő azonosságlehetőségekből válogat az olvasó, akkor a kánon irányítja őt. A választás már nem a sajátja, választottak helyette azok, akik a kánont létrehozták. A kánon és a szabadság viszonyában a kánon nyújtotta választási lehetőségek az azonosulási lehetőségekben a szabadság illúzióját kelthetik. Az egyén azt hiszi, hogy neki valami tetszik, hogy ő választott azonosságot az olvasmányélményben. Tehát a kánon nem is az egyén azonosságának a biztosítéka, hanem a közösségé, amely mint befogadó közösség tartja magát a megfelelő kánonhoz. A történelmi téma népszerűségéről árulkodik, hogy az írástudók sorra tárják fel az erdélyi tudat alakulásának folyamatát, elfelejtett dokumentumokat kutatnak fel, és felidézik az erdélyi történelem jeles eseményeit és alakjait: Gyárfás Elemér Bethlen Miklós, Tavaszy Sándor Apáczai Csere János élettörténetét írja meg, Makkai Sándor pedig Bethlen Gáborról ír tanulmányt. Az évtized első felében, 1923-ban jelenik meg Jancsó Benedek Erdély története című tudományos összefoglalása, Kós Károly pedig 1929-ben adja ki "kultúrtörténeti vázlatát" Erdély címmel. A felsorolt történelmi munkák közvetlenül is hozzájárultak a transzszilván kánon történeti aspektusának, a történelmi regény műfaji kelléktárának az alakításához, a mélyebb valóság- és emberismerethez, a biztos történelmi tudat megformálásához, a romantikus motívumokkal teletűzdelt ábrázolókészséghez, a tragikus árnyalatú alkotói mentalitáshoz, valamint az erdélyi sors, táj, néphagyomány következetesebb bemutatásához, a szülőföld iránti hűség, a magyar-román-szász közös múlt megregényesítéséhez. László Dezső egy 1929-ben készült tanulmányában a transzszilván kánonnak azt a történelemközpontúságát ("Az erdélyi magyar szellem alappillére a történelmi hagyományokhoz való kapcsolódás") és a belőle fakadó toleranciát ("Az erdélyi szellem a faj és a vallási türelem szelleme") tartja kanonizálhatónak a harmadik évtized erdélyi irodalmi tudata számára is.
A harmincas évekre azonban megrendül a kortársak hite a transzszilvanizmus történetiségkoncepciójában, ekkorra a történelmi regények és elbeszélések tucatjai jelennek meg, melyek nagy része nemcsak mennyiségében, hanem minőségében is tucatmunka, bennük semmitmondó, funkcióját vesztett kellékké, egyszerű illusztrációvá válik a történetiség. Éppen maga Kuncz Aladár, a transzszilván kánon "pápája" húzza meg a lélekharangot a történelmi téma fölött, amikor előszót ír az Erdélyi Helikonban Berde Mária Vallani és vállalni című vitacikkéhez: "A históriai virágnyelv vajon nem csupán menekvés-e a bátor felelősségtől, mely az írót arra kötelezi, hogy műveiben mindenekelőtt a ma tükörképét adja s élő-eleven problémáikat szólaltassa meg." Ez a vita lesz tulajdonképpen a történetiségre hangolt transzszilván kánon első komolyabb revíziója, és hozzásegít a harmincas években az ellenkánonok kialakulásához: az Erdélyi Fiatalokéhoz és a Gaál Gábor vezette Korunkéhoz. Már a húszas években is jelentkeznek az ellenkánonoknak a kezdeményei, ezek a transzilvanizmussal párhuzamosan, főleg egyes folyóiratok körül tűntek föl. Ilyen a budapesti Nyugat felé tájékozódó Napkelet és köre (1920-1922), a szociológiai árnyalatú Tizenegyek antológiája (1923), a modernség útját járó Genius, ill. Új Genius (1924-1925) vagy az erdélyi avantgárd folyóirat, a Periszkóp (1925-1926). Az irodalom számtalan fóruma közül az 1921-ben megjelenő Pásztortűz áll közelebb a transzszilvanizmushoz. Az erdélyiség irodalmi kánonja valójában az évtized közepétől erősödik meg, miután sorra alakulnak meg az intézményei: az Erdélyi Szépmíves Céh (1924), az Erdélyi Helikon Szabad Írói Munkaközösség (1926) és az Erdélyi Helikon folyóirat (1928). Az ellenkánonok megosztják az addig egységesnek tűnő irodalmi tudatot, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy az eltúlzott történetiségével régiónkban a népnemzeti ideológiák egyik hattyúdalává válik a transzszilvanizmus, és az erdélyi irodalom főleg azáltal válik modernebbé és európaibbá, hogy megpróbál elszakadni a közösségi gondoktól, és az egyént és annak problémáit helyezi az előtérbe. Dsida Jenő amikor az individuumot kanonizálja a kollektivitás helyett a költészetben, nem programszerű lázadást hirdet az erdélyiség ellen, másságának forrása a válságérzet, a magára maradt ember szorongása, válsága, annak ellenére is, hogy Dsida heroizálja és a költőlét kiváltságos állapotaként tünteti fel a magányt. Éppen emiatt nem illett bele abba a helikoni kánonba, amely Reményik Sándort választotta "Erdély költő-fejedelmének", s Áprily erdélyi tájkultuszát a transzszilván hűség mintájának. A transzszilvanizmus kiüresedése, banálissá, közhelylyé tétele készteti Dsidát arra, hogy "kerülje" Erdély nevét a verseiben: "melyet káromkodó kocsisok és / esküdöző kalmárok szájából hallok, // melyben önhitt szónokok dagasztják / naggyá magukat s pletykaszájú / vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva, // mely úgy elkopott ércnyelvükön és / szánkon, mint egy ócska köszörűkő / és már-már semmit sem jelent" (Kerülöm a nevedet /Erdély/). A Dsida-kánon azért más, mert az egyén szabadságát, a költészet autonómiáját tekintette központi elvnek, s emiatt egyszerűen kirekesztődött a kollektív elkötelezettséget vállaló hivatalos transzszilván kánonból. Az anyaországi irodalmi tudat is egyfajta "udvarias közönnyel" szemléli Dsida költészetét, neve a Babits szerkesztette Nyugatban halála után, Szerb Antal nekrológjában szerepel először. Az irodalomkritikának a Dsidához való viszonyulása egyfajta üzenet a két világháború közötti egyetemes magyar irodalmi tudatról. Bár a kisebbségi magyar irodalmak recepciójában Babits elsősorban az egyetemes értékeket kanonizálja, és elveti a kisebbségi lét önértékeit, a szélesebb olvasói réteg, a kevésbé tájékozott közönség továbbra is elvárja ezektől az irodalmaktól a helyi értékek közvetítését, a kisebbségi küldetestudatot, sokszor az egyetemes értékek rovására: "Dsida költészetének közéletiségét azért tagadták - és részben tagadják ma is - jobbról és balról egyaránt, mert "apolitikus messianizmus" volt, azaz konkrét történelmi-társadalmi "közvetítés" nélkül kívánt összemberi értékeket képviselni."
Kuncz Aladár a húszas évek végén még lélektanilag elfogadható mentséget talál a kollektív téma számára, megőrizve előkelő helyét a status quóban: "A kisebbségi rendeltetés egészen új lelkiélmény a magyar irodalomban. Természetes, hogy első állapotában csupa sajgásból áll." A történelem, a történelmi téma irodalmi feldolgozása, és a regionális, múltbeli történések nemzeti és az európai eseményekbe való ágyazása, egy nagyobb történelmi folyamat részeként való ábrázolása az egyetemeshez közelíti az erdélyi magyar kisebbségi tudatot. Ezt a kettősségtudatot Jan Mukarovskyval is igazolhatjuk, aki szerint a kétféle erő hat a mindenkori irodalmi műalkotásban: az egyik a szociálisra, míg a másik az általános emberire apellál az olvasó tudatában. Kuncz meghaladhatónak véli ezt a kettősséget, a szociális visszahúzó erő legyőzésének, vagyis az egyetemesség el- és felérésének képességén keresztül juthat el a nemzeti kisebbség a kanonizált egyetemes értékhez. "A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség. Csak az egyetemesség széles látókörén tudja nemzeti értékeit megőrizni és megvédeni, csak ezen az úton veheti fel az érintkezést a többségi népek irodalmával és műveltségével, s végül csak így tudja biztosítani, hogy anyaországa szellemi életétől el ne szakadjon." Kuncz Aladár művészi és erkölcsi "világrendjében" azonos kánonba sorolódik az "Erdély az én hazám" és "Európa az én hazám" értékrendje. Ez az irodalmi program még további nyitottságot is mutat, és nemcsak a hierarchikusan szerveződő értékekre épül, hanem vízszintesen is hat, és a kölcsönösségre, az egymásra hatásra is figyelve számon tartja a szász és a román irodalom transzszilvanizmusát is: "Nem lehet erdélyi magyar író az, aki ezekről a párhuzamos irodalmi mozgalmakról nem tud. Akinek halvány fogalma sincs arról, hogy miként tükröződünk mi, a sorsunk, kívánságaink a román írók műveiben, s a magunkéval azonos kisebbségi rendeltetés művészi szempontjából miként manifesztálódik a szász irodalomban." (Erdély az én hazám)

Részlet egy hosszabb tanulmányból..
VÉGH BALÁZS