DISPUTA
Romániai magyar irodalom
(1970-1990)
Romániai magyar irodalom (1970-1990) címmel rendezte meg 1990. november 15-16-án a debreceni irodalmi napokat Debrecenben a Magyar Írószövetség, az Alföld szerkesztősége és a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ. A tanácskozáson elhangzott előadások és hozzászólások az Alföld 1991. 2. számában olvashatók. A Látó februári és márciusi számában közöljük a vitaindítók és néhány hozzászólás szövegét.
CS. GYÍMESI ÉVA:
A nyolcvankilences kelet-európai események történelmi jelentősége akkor is tagadhatatlan, ha számunkra, romániai magyarok számára, a szabadság még mindig csak a távoli jövőbe vesző állapot, amelyhez fárasztóan apró lépésekben, aránytalanul sok erőfeszítéssel és máris túl nagynak látszó kompromisszumok, árán közeledhetünk, életünk minden területén naponta meg kell küzdenünk nemcsak az idejekorán, józan ésszel felmért anyagi-technikai nehézségekkel, hanem az eddig elképzelhetetlen, előre nem látott abszurd akadályokkal is, melyek abból származnak, hogy a sovinizmus arcátlanul megmutatkozó, úgyszólván intézményesült közegében élűnk, távol a jogállamiság feltételeitől, amelyek a magyar és más-kisebbségeknek védettséget, nyugodt kibontakozást biztosíthatnának. De hálátlanság lenne, ha nem ismernénk be, tavaly ilyenkor elképzelhetetlen lett volna egy ilyen közös tanácskozás a romániai magyar irodalom utolsó húsz esztendejének történetéről.
És a sors ajándékának ez a felemlítése most nemcsak az alkalomnak szól, hogy, íme, együtt lehetünk, ahogy még soha. Nem protokolláris szónoki bevezető csupán, hanem a kijelölt témába vág. Véleményem szerint ugyanis azon kívül, hogy a történelemben bekövetkezett fordulat szerencsés részesei vagyunk, most az irodalomtörténet művelőiként is új korszakot kezdhetünk. Félreértés ne essék: tisztában vagyok azzal, mennyire kockázatos az irodalom viszonylag öntörvényű életének szakaszait a történelmi korszakhatárokhoz igazítani. Nem is magára az irodalomra gondolok, hiszen nincs kellő távlatunk annak megállapításához, milyen új irodalmi-művészi minőségeket hozhat felszínre ez az európai, sőt talán világtörténelmi fordulat, mely a kelet-európai népeket a voluntarista kitérő után visszaigazította a történelem természetes medrébe. Az irodalomtörténetírásra utalok inkább, amely e fordulattól kezdve – különösen a kisebbségi irodalmakra vonatkozólag – új nézőpontokat, árnyaltabb értékelést és világosabb nyelvezetet tehet magáévá.
Igaz ugyan, hogy tanácskozásunk szorosan vett tárgya a romániai magyar irodalom utolsó két évtizede, azonban szükségesnek látszik leszögezni: e hetvenéves irodalom történetének egészére vonatkozó premisszáink átgondolása, tisztázása nélkül az utóbbi húsz év jelenségeiről sem tudunk helyes képet alkotni. Most lehetőség nyílt, hogy újraértelmezzük a nemzetiségi irodalmak szemléletének elvi alapjait.
Az első előfeltevés a kisebbségi irodalmak és az anyaországi irodalom viszonyát, a kisebbségi irodalom státusának kérdését érinti, mely annyi vita után mára mát megoldottnak látszik. Az Új Forrás című folyóirat 1982-es évfolyamának vitaanyagából Pomogáts Béla állásfoglalását idézem: „A végbement fejlődés (illetve ennek előrelátható további menete) olyan többközpontú magyar irodalmat alakít ki, amelynek csak az egyik, bár kétségtelenül a legerősebb ága a magyarországi magyar irodalom. A magyar nemzeti irodalom struktúrája énnek következtében sajátos irodalmi „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban” a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a csehszlovákiai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi feladataiban.”* Természetes, hogy ez a – „kettős kötődés” elvét érvényesítő álláspontú státus megítélésében sokkal közelebb áll a valósághoz, mint amelyik a kisebbségek irodalmát a többségi nemzet irodalmához tartozónak tekintette, ezért nem kis mértékben pozitívan tudja befolyásolni a kisebbségben élő magyar írók közérzetét, alkotókedvét és önbecsülését. E felfogás magyarországi intézményesülésének köszönhető, hogy – különösen az utóbbi két évtizedben – oly örvendetesen megnőtt az anyaországi kritika és a közönség érdeklődése a határokon kívüli magyar irodalmak értékei és gondjai iránt. Több volt, mint érdeklődés: nevezzük gondoskodásnak, mely rendszeres és többnyire pozitív kritikai visszhangban, a könyvkiadás terén is számottevő támogatásban nyilvánult meg. Csak éppen az a nyomasztó tény maradt kimondatlanul, jóllehet hallgatólagosan a kritika szintjén meghatározta az értékszempontokat, hogy a romániai és más magyar kisebbségek irodalma, ha különbözik az anyaországitól, legfőképpen abban különbözik, hogy a fennálló hatalomtól való intézményi függése kétszeres, hogy nemcsak a totalitárius társadalomszerkezet, hanem a nemzeti elnyomás korlátai is rabságba kényszerítik.
A hallgatás politikai indoka megszűnt, mondjuk ki hát: a kisebbség irodalmára – nemcsak intézményeire – a szabadság hiánya nyomja rá bélyegét. És ez nemcsak intézményeinek a többségi hatalom kénye-kedve ós tűrésfoka által korlátozott mennyiségére és hatáskörére vonatkozik, hanem jórészt irodalma egészének értékszerkezetére is. Mindenekelőtt az tűnik fel benne, hogy az anyaországi irodalomhoz képest jóval egyneműbb, hiányzik belőle az értékeknek az a többszólamúsága, mely a cenzúramentes, egészséges irodalmi élet természetes velejárója.
A hatalomtól való függés következményeit valamiképpen minden kelet-európai nemzet irodalma megsínylette, hiszen a proletkultos művelődéspolitika hosszabb-rövidebb ideig tartó szellemi uralma mindenütt egyfajta – időleges – kizárólagosságot teremtett. Nos, ehhez hasonló egyneműséget eredményez az a külső kényszer is, amely kisebbségi helyzetben nehezedik az irodalomra. Mi több, a proletkultos irodalompolitika csupán ideológiai korlátokat jelentett, melynek olykor elég volt formálisan megfelelni, a nemzeti elnyomás azonban olyan egzisztenciális érdekközösségbe szorít, amelynek erkölcsi implikációi talán mélyebbek, önálló gazdasági, oktatási, kulturális és politikai intézmények híján a kisebbségi érdekvédelem egyetlen intézménye olykor az irodalom, s mint ilyennek – ha többre nem is képes – legalább az erkölcsi önvédelem, az identitás-őrzés vagy érzelmi kompenzálás funkcióját kell ellátnia. Az író szabadságát ezúttal nemcsak külső, hanem belső – lelkiismereti – kényszer is korlátozza. Csoda-e, ha kevesebben mernek itt „tisztán” irodalmi, művészi célokat követni? Élet és irodalom kapcsolata, ha fölvetődik, sokkal kiélezettebb, szigorúbb és olykor türelmetlen kérdéssé válik. Élet vagy irodalom! – kegyetlen alternatíva az alkotó számára.
Kétségtelen, hogy a szabadság hiányának tartós elviselése a kisebbségi irodalomban az esztétikai minőségekkel összeszövődő sajátos erkölcsi és ideológiai értékalakzatokat termelt ki. És ez az a második előfeltevés, mely – az elsővel szoros összefüggésben – a romániai magyar irodalomra vonatkozó szemléletünket megalapozza. Ezekről az irodalmunk egészének karakterét meghatározó értékalakzatokról – transzilvanizmus címszó alatt – viszonylag sokat elmondott már a hazai és az anyaországi irodalomtörténet. Külön vita tárgya lehetne, hogy a transzilvánista eszmények – pozitív, a megmaradást szolgáló erkölcsi hatásuk mellett – hogyan kerültek szembe olykor a kollektív érdek, az irányzatosság „kötelező” érvényét el nem ismerő esztétikai szempontokkal, a szabadságelvű, személyiségközpontú művészi törekvésekkel. A közösségi életérzés transzilvánista irodalmi vetülete és az irodalom liberális szabadságmodelljei közötti különbségek különösen az utóbbi két évtizedben váltak nyilvánvalóvá, s jellemző, hogy a pluralizmus természetes állapotként való elfogadása helyett Erdélyben éles vitákat, mély sérelmeket váltottak ki. Holott csupán a világszemléletek és ars poeticák különbsége nyilatkozott meg, a hosszú ideig elnyomott, egybemosott felfogásbeli eltérések kerültek napvilágra. A kisebbségi lét, a szigorú cenzúra körülményei között azonban nem volt lehetőség sem a világos szókimondásra, sem a higgadt reflexióra. Az utóbbi két évtized első, társadalmi-kulturális szempontból „liberálisabb” szakaszában, a hetvenes években – amikor egyáltalán vitákra sor kerülhetett –, sem lehetett pontosan nevükön nevezni a dolgainkat. Az „önismeret”, „a helytállás erkölcse”, „a sajátosság méltósága” (és más kulcsfogalmaink) tartalmának ködösítéstől mentes kifejtésére nem vállalkozott sem az, aki hirdette, sem az, aki nem értett egyet a bennük kifejeződő neotranszilvanista eszményekkel. Mert valójában ezzel a szellemi képződménnyel van dolgunk az újabb romániai magyar irodalom legsajátosabb eszmetörténeti hátterében, ennek a motivikus elemel mutathatók ki különösen a második Forrás-nemzedék költészetében. Ebben a tekintetben szemlélhetjük egységes egészként a hetvenéves romániai magyar irodalmat, hiszen a művekben tárgyiasuló helyzettudat – ha más eszközökkel fejeződik is ki, lényegét tekintve az utóbbi évtizedekben sem más, mint a két világháború közötti tipikus transzilvánista alkotóké. Az alternatív ideológiákkal és ars poétikákkal szemben ez maradt meg vezető irányzatként.
Alapvonása: a kisebbségi – politikai – függés elfogadása olyan életkeretként, amelyben a „helytállás erkölcse”, a szenvedés szellemi és művészi teremtő ereje kárpótol a szabadság hiányáért. Ezeket a kollektív sors kényszerében kigyöngyözött értékeket azonban a hazai és az anyaországi kritika hajlamos volt úgy szentesíteni, mint az alkotói megnyilatkozás kisebbségi körülmények között egyedül jogosult változatát, annál is inkább, minthogy Sütő András és Kányádi Sándor személyisége és írói rangja is növelte ezen irányzat tekintélyét. Türelmetlenségről árulkodó vélekedések mutatják, hogy kockázatos volt különbözni ettől az írói magatartástól, vakmerőség volt hangot adni a mitizált kényszerűségek bírálatának. A szóban forgó viták azt igazolják, amit Bertha Zoltán állapított meg nagyon pontosan: „A kisebbségi állapot abszurdumában, társadalmi, emberi képtelenségében egymást vádoló álláspontokká szakad szét a nemzeti etnikai és a társadalmi, az osztatlanságot, illetve a megosztottságot valló elképzelés. A megoldás csak a teljes nemzeti függetlenség és társadalmi szabadság, a külső és belső demokratikus szabadság dimenziójában gondolható el. (…) Amíg tehát szenvedni és próbálkozni kell, s szabadságküzdelmet kell folytatni azért a megmaradásért és önazonosságért, ami evidens és minimális létfeltétel, s a valódi szabadságnak csak adott kiindulópontja kellene, hogy legyen – addig nincs megoldás, s minden csak utópia.”**
A történelmi fordulat most már lehetővé teszi, hogy világosabb, egyértelmű fogalomrendszerrel közelítsük meg, és higgadtan elemezzük a jelzett eszmetörténeti vonulat tartalmi összetevőit, s a legújabb erdélyi irodalomban is megnyilatkozó szellemi-erkölcsi értékelt. Szükség van erre nem utolsó sorban azért is, hogy túllépjünk a transzilvánizmus sajátos értéktartalmait az esztétikai értékekkel egybemosó – részben a cenzúra kényszeréből született fogalmakon, amelyek inkább elfedik, mint megvilágítják a helyzettudat és az esztétikum összefüggéseit. A „felemelt fő dramaturgiája”, „a megmaradás esztétikája” és ehhez hasonló kifejezésekre gondolok itt, melyekben a mű közvetítette kollektív méltóság és megmaradás szükséglete mint eszmei-erkölcsi értékkritérium keveredik a műben megjelenő esztétikai érték immanens minőségével.*** Valójában nagyon jellemző metaforák ezek. A művészi minőség és egy bizonyos ideologikum szoros összekapcsolásával szimptomatikusan kifejezik, hogy – Kenyeres Zoltán szóhasználatával – itt „szükségletirodalomról” van szó, mely egy társadalmi csoport létérdekeinek szolgálatában áll.**** A diktatúra, amelynek szorításában ez a kritikai terminológia keletkezett, ma már – remélhetőleg – a történelem egy letűnt korszaka csupán. Reánk, irodalomtörténészekre vár a feladat, hogy külön-külön, most már tárgyszerűbben és egyértelműbb fogalmakkal elemezzük a szóbanforgó művek ideológiáját és művészi értékeit.
E műveletet az utóbbi néhány évben már el is kezdték anyaországi pályatársaink. Az elmúlt évtizedben, mely kisebbségi létünk mélypontja volt, jobbnál jobb tanulmányok jelentek meg a kortárs romániai magyar irodalomról. Pomogáts Béla általános áttekintése mellett (Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban. Magvető, 1987) a szóbanforgó két évtizedről kitűnő munkákat olvashatunk. Különös jelentősége volt és van annak, hogy Bertha Zoltán és Görömbei András monográfiája A hetvenes évek magyar irodalmáról (1984), Endrődi Szabó Ernő esszéje a romániai magyar költészet új jelenségeiről (Kísérlet egy térkép kiegészítésére. Életűnk 1983/5), valamint Csapody Miklós Értelem és remény című átfogó tanulmánya fiatal irodalmunkról (Tíz év fiatal erdélyi magyar irodalma alcímmel. Alföld 1987/12), akkor látott napvilágot, amikor irodalmi életünk a legteljesebb válságba került. A könyvkiadás beszűkülése, a folyóiratok tengődése, a kivándorlás következtében kialakult demoralizált hangulat közepette az jelenthetett vigaszt – ha akkor egyáltalán eljutott hozzánk – , hogy az anyaországi pályatársak alapos felkészültséggel és kitűnő érzékkel, minden eddigit felülmúló áldozatos ügybuzgalommal, rendszeresen számbavették irodalmunk értékeit.
Újraolvasva munkáikat, valamint Bertha Zoltán legújabb (általam ismert) tanulmányát – Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években (Tiszatáj,1990/3) – megerősödik az a benyomásom, hogy talán minden figyelemre méltót elmondtak már a szóbanforgó évtizedekről, elírták előlünk a mondanivalót. És ami a legfontosabb: a különben mindig jóleső „gondoskodáson” túl ezekben a tanulmányokban megtisztelő igényességgel, egyetemes érvényű értékszempontokkal találkozunk. Nem névsorolvasást, hanem árnyalt, elemző betekintést nyújtanak irodalmi életünkbe, biztos érzékkel – mert elfogulatlanabbul – emelik ki sajátos értékeinket, és – amire oly régóta várunk – az egyetemes magyar irodalom jelenségeihez viszonyítják a kiemelkedő műveket és áramlatokat. Remélhetőleg nem udvarias gesztus csupán, amit Bertha Zoltán a Forrás harmadik nemzedékének törekvéseiről szólva leír, miszerint „teljesítményei révén teljesen szinkronban mozog a magyarországi modernség főirányaival” (67)*****, kísérleteivel „megelőlegezte, de legalábbis párhuzamosan műveli azt a modern, stílusimitációs, szójátékokkal, szóviccekkel tarkított, parodisztikus versformálást (…), amely az utóbbi évek során olyannyira elterjedt az új magyar irodalomban Esterházy Pétertől Kukorelly Endrén és Parti Nagy Lajoson át Garaczi Lászlóig” (77). Valóban ilyen korszerű lenne az erdélyi magyar irodalom?
Hogy eme önérzetünket szilárdító pillanatnyi értékelés mennyire helytálló, azon talán még sokat lehetne vitatkozni, eldönti majd egy távolabbi utókor. De ami úgy tűnik, egzakt módon bizonyítható, az a két évtized közötti mély különbségre vonatkozó megállapítás, amit már Csapody Miklós megfogalmazott: „Igaz, hogy az elmúlt idő, egy lezárult korszak mindig nagyobbnak, gazdagabbnak, de legalábbis nyugodtabbnak tűnik föl a mainál, az azonban mégsem valószínű, hogy a romániai magyarság 70-es évekbeli általános állapotait, iskolaügyét, szellemi életének és irodalmának mozgalmas értékteremtését tulajdon irracionális érzelmességünk vonná atlantiszi fénybe a tulajdon szemünk láttára (…) Az évtized végétől a folyamatok, ezek sem egyenes vonalban, de megfordultak, a perspektíva szűkül, a visszaszorulás általános” (69). Valóban, a hetvenes és a nyolcvanas évek úgyszólván külön szakaszoknak tekinthetők a romániai magyar irodalom történetében: a politika- és intézménytörténet tanulságai, a könyvkiadás megdöbbentő elsekélyesedését tükröző adatok meggyőzően támasztják majd alá ezt a szentenciózusnak látszó kijelentést.
Az említett szerzők közül Bertha Zoltán az, aki a legújabb erdélyi magyar irodalom egészének „karaktermegragadására” tesz kísérletet. Figyelemre méltó, hogy ebben a jellemzésben – minden különbség ellenére – az egységesítő vonás is kirajzolódik: „A mai erdélyi magyar irodalomról – mint ahogy az erdélyi kérdés egészéről nehéz a megrendülés alapvető élménye nélkül beszélni. S bár nehéz a szólás – éppen ettől az érzéstől –, mégis megkísérelhetjük általános benyomásunkat közvetíteni. Annál is inkább, mert talán soha ennyire mélynek – az egyes művek minden esztétikai rétegét áthatónak, Illetve átfogónak, az irodalom legnagyobb részére, szinte teljességére kiterjedőnek – nem tapasztalhattuk azt a velőkig hatoló egyetemes szenvedéshangulatot, amelyet ez az irodalom oly megrázóan áraszt, sugároz magából (…). Mostmár mintha valóban nem felületes, sematizáló lenne az a sajátos, globálisan megkülönböztető meglátás, amely ezt az irodalmat a meghatározó léthelyzet, sors- és lelkiállapot felől igyekezett értelmezni. Ha nem vulgárisan vagy leegyszerűsítve is: de egyre szélesebb körben és sugallatosabban jelentkeznek ezek a fundamentális sorshelyzetre utaló tartalmi, tematikai és hangulati vonások, amelyek a művek immanens esztétikumát és jelentésövezeteit éppen nem csorbítják vagy szűkítik hanem gazdagítják és tágítják” (66).
Korántsem felületes benyomásokat rögzít a szerző, amikor még tovább menve – egy hét évtizedes kisebbségi sors eszmetörténeti vonatkozásrendszerébe ágyazza a vizsgált korszak irodalmi jelenségeit: „ez a szemléleti és esztétikai kör talán kockázat nélkül nevezhető valamiféle kisebbségi-önismereti centrumú, tematikai és érzelmi meghatározottságú transzilvánizmusnak” (70). Lényegre tapintó megállapítás ez, kiindulópont legújabb irodalmunk megközelítéséhez még akkor is, ha a transzilvánizmus kategóriáját kiterjeszti olyan „européer vétetésű”, „modernista-avantgárd” művekre is, melyek véleményem szerint egészen más típusú értékteremtést fémjeleznek. Tény azonban, hogy a transzilván eszményrendszer viszonyítási pont a tőle elszakadó szerzők vagy áramlatok számára is, ezért nem lehet megkerülni legújabb irodalmunk tárgyalásában sem.
Az adott két évtizeddel foglalkozó szerzők mind megegyeznek abban, hogy a hetvenes évek romániai magyar irodalma összehasonlíthatatlanul sokszínűbb, mint a nyolcvanas éveké. Ezt a nagy különbséget egyrészt a nagyarányú kivándorlás, az itthon maradt írók számának döbbenetes csökkenése, másrészt az ideológiai és stílusbeli áramlatok viszonylagos pluralizmusának visszaszorulása magyarázza. A két jelenség mögött talán ugyanazon ok, a diktatúra megkeményedése áll, de irodalomtörténeti szempontból a kétféle veszteség differenciált értelmezésre késztet.
Ha csak a prózairodalom helyzetét tekintjük, a hetvenes évek epikai többszólamúságához képest döbbenetes, mennyivel szegényebbek lettünk. Akik eltávoztak, Páskándi Géza, Csiki László, Vári Attila, Bodor Ádám, Köntös-Szabó Zoltán, Kocsis István és mások, mind egy-egy külön színt, látásmódot, elbeszélői technikát vittek magukkal. Közöttük van a hagyományos prózához képest újat hozó, legmerészebb kísérletezők többsége, a romániai magyar novellisztika élmezőnyének egy része. Ez a kiheverhetetlen értékveszteség tehát az egyes személyek, alkotó egyéniségek hiányával függ össze, hiszen velük együtt eltűnt irodalmunkból az általuk teremtett, sajátos mű-személyiség és nyelvi univerzum is.
Hasonlóan nagy űr maradt irodalmi életünkben olyan kritikusok eltávozásával is, mint Bodor Pál, Láng Gusztáv, Ágoston Vilmos vagy Szávai Géza. A kritikus-utánpótlás óriási veszteségét jelzi az a puszta tény is, hogy az igaz Szó 1978-as évfolyamának 12-es számában megszólaltatott hét „fiatal kritikus” közül (Ágoston Vilmos, Bréda Ferenc, Egyed Péter, Mózes Attila, Németi Rudolf, Szász László és Szávai Géza) ma már csak ketten dolgoznak otthon. Hogy a nyolcvanas évek második felében nincsenek viták, s a termékeny nézetkülönbségek is hiányoznak, az nem utolsó sorban a legfiatalabb, de már érett – kritikusnemzedék, például Bretter Zoltán, Beke Mihály András, Keszthelyi András és mások kivándorlásával is összefügg. Ugyanilyen veszteségeink vannak – bár kisebb mértékben – a lírában is.
De a névsorolvasással lemérhető megfogyatkozásunk csupán az egyik oldala irodalmunk nagyarányú veszteségének. Ami talán még tünetszerűbb: a nyolcvanas években teljesen háttérbe szorultak olyan irodalmi jelenségegyüttesek, mondhatni áramlatok, melyek az előbbi évtized irodalmi életének többszólamúságában külön vonulatot, mozgásirányt jeleztek, tágítani igyekeztek a romániai magyarság szellemi és esztétikai horizontját. Ezt az újat elsősorban az úgynevezett Bretter-iskola képviselte, amelynek jelentőségét (kezdve a Szövegek és körülmények című kötet kiadásával) már Görömbei András is kiemeli a kézikönyv bevezető fejezetében, noha értékelése sok fenntartást tartalmaz. Szőcs Géza, Egyed Péter, Balla Zsófia, Markó Béla és mások lírájáról szólva megjegyzi: „Az ilyen versek közvetlen értelmezése és megértése igen nehéz, s az olvasóktól való elszakadás veszélyével fenyeget. Jellemző, hogy szövegeik értelmezését többnyire egymásról írott tanulmányaik, esszéik végzik el. A metanyelv kultuszából következik az is, hogy közösségi, társadalmi gondok nem jelennek meg közvetlenül érthető formában verseikben. Bizonyos steril irodalmárkodás veszélye is fennáll sok esetben itt. A különbözés igénye mintha értelmiségi rezervátumot hozna létre, szándékolt túlbonyolítást eredményezne” (11). Ebben a kritikában – jóllehet nincs teljesen kifejtve – olyan elvárások fogalmazódnak meg, mint a közérthetőség, a közösségi gondok felvállalása, ami azt jelzi, hogy Görömbei András érvényesnek és talán kötelezőnek tekinti a művészi autonómiát lényegében korlátozó kisebbségideológiai megfontolásokat.
A fiatal irodalomról írott tanulmányában Csapody Miklós sokkal egyértelműbben, pozitívan nyilatkozik a szóbanforgó alkotói csoport irodalomtörténeti szerepéről: „Ma már jól látható és a tanítványok elemzései nyomán pontosan jelezhető az a radikális, mégis differenciált, természetéből adódóan mélyreható, de lépcsőzetes folyamat, amit (…) Bretter György etikája és ideológiakritikája indított meg (…). így lépett ki az elmélet a szakfilozófiából, s lett megtermékenyítője a szépirodalomnak, a történetiség átértelmezésének, a kulturális önszemlélet (…) módosulásának és az általános gondolkodásnak. Mindezt éthosz és elmélet összefonódása hozta, nyelvfilozófia, praxis, egyén, társadalom, közösség és szabadság összefüggéseinek új fogalomrendszerben történő, pátosztalan kritikai újraértelmezése” (69–70).
Az új, „pátosztalan” önszemlélet létjogosultságát elismerő Csapody Miklós a hetvenes évek másik korszakalkotó jelenségét „a morálfilozófiának abban a megújulásában” látja, amelyet mindenekelőtt Gáll Ernő tanulmányai képviselnek. A hatvanas évekhez viszonyítva valóban új jelenségről van szó, hiszen a „sajátosság méltóságának” vezéreszméje körül – a második világháború után – most először kerül sor egy kisebbségi ideológia megfogalmazására. Ám előzményei ott vannak a két világháború közötti transzilvanizmusban, az Imre Lajos és Tavaszy Sándor által kifejtett kisebbségi éthosz szellemi hagyományában, tehát Gáll Ernő valójában a megszakadt folytonosságot teremti újra. Ez a szemlélet azonban, nem a helyzet elméleti transzcendálására és radikális kritikájára összpontosít, hanem a szenvedő kisebbség sértett méltóságának patetikus kinyilvánításával erősíteni kívánja a sajátosság értékének kollektív tudatát, mint a megmaradás szellemi feltételét. Az azonosságtudatot a kisebbségi léten belül, annak feltételeit lényegében elfogadva fogalmazza újra.
Ebben az eszmekörben a sajátosság méltósága melletti bizonyosságtétel az erkölcsi és művészi merészség fokmérőjeként mutatkozik meg, mintha ez drámai alternatíva lenne az adott helyzetben. A Bretter-iskola álláspontja viszont teljesen illúziómentes: a totalitárius struktúra egészére irányuló elemzéssel és kritikával méri fel a helyzet esélytelenségét, amelyen belül következésképpen – hiányzik a reális személyes és közösségi alternatíva.
Ad hoc-kifejezésekkel élve az egyik irányt közösségközpontú, a másikat szabadságközpontú orientációnak nevezném. A romániai magyar szellemiség történetében ez utóbbi hozza a radikálisan újat, de mivel nem vállalja fel közvetlenül a közösségi érdekképviseletet, ingerült ellenállásba ütközik. A szubjektum, a személyiség, az erkölcs autonómiáját érvényesítő irányzat nem illeszkedik bele a szabadság korlátait megvonó totális értelmezési keretekbe, ezért természetszerű, hogy a kisebbségi érdekközösséget kifejező önismeret-centrumú transzilvanizmusba sem. De ahelyett, hogy másságát elismerve a pluralizmus jegyében értékelnék, a romániai magyar kultúrában, véleményem szerint, még mindig idegennek tekintik az általuk képviselt szemléletet.
Ezzel összefüggésben érthető az a jobbára negatív visszhang is, amelyet Bíró Béla kiváló drámakritikai esszéje, A tragikum tragédiája (1984) váltott ki hazai körökben. Abból kiindulva, hogy a totalitárius társadalomban és ezen belül a kisebbségi létben az emberi-művészi alapszituáció korántsem drámai jellegű, a szerző azt mutatja ki, hogy a hetvenes évek drámatermésének egy részét lényegében a kiszolgáltatottság állapotának heroizálása jellemzi. Nagyon kevesen ismerték fel, hogy ez a könyv nem csupán a Sütő András vagy Székely János tekintélyét kikezdő kritikusi arrogancia megnyilatkozása, hanem súlyos igazságokkal szembenéző ideológiakritikai és esztétikai teljesítmény. Jó, hogy néhány év távlatából most Bertha Zoltán is méltó figyelmet szentel neki: „A helyzet annyira reménytelenné, kiúttalanná és lehetetlenné vált, hogy a megváltoztatását célzó erőfeszítések is eleve kudarcra ítéltetnek. Az ellenállás a tudat és a lélek tartományaiba szorul vissza, a cselekvő kiállás, a tényleges ellenfélként küzdő magatartás csak esélytelenül vehetné fel a harcot. S ha nincs esély, akkor a hatalom életet fenyegető és bénító totális uralmának a közegében aktív drámai viselkedés, valódi drámai tét sincsen. A létezés egészét felőrlő szenvedésben csak gyötrődő, vergődő tehetetlenség van. Éppen erre a problémára világít rá élesen a fiatal drámateoretikus, Bíró Béla, amikor azt vizsgálja, hogy dramaturgiai fogyatékosságokhoz és megoldatlanságokhoz vezet a ragaszkodás a tragédia drámaformájához, a benne megtestesülő drámaiatlan – mert tett- ;s cselekvésképtelenséget, valóságos konfliktus – vagy döntéshelyzet nélküliséget mutató – életanyag ellenére. Bebizonyítja, hogy már a hetvenes évek végén, főként Sütő András és Székely János műveiben (A szúzai menyegző, Vak Béla király) a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a megoldhatatlanság zsákutcás, antikatarktikus valóságos léthelyzetének és illuzórikus heroizálása és tragizálása zajlik” (68).
A művészi tendencia, amelyre Bíró Béla rávilágított, voltaképpen a transzilvanista ideológia nézőpontját juttatja érvényre az adott helyzet erkölcsi és esztétikai minősítésében. A valóságos erő- és értékviszonyok pozitív elrajzolása nyilván a megmaradásban érdekelt közösség morális kárpótlásául szolgál.
De van olyan írói vonulat is, amelynek szemléletében éppenséggel a helyzet drámaiatlansága hangsúlyozódik, s eszközeiben inkább a szenvtelen tárgyiasság, a groteszk vagy az irónia uralkodik. Csapody Miklós említett tanulmányában felfigyel erre a jelenségre Györffi Kálmán, Mózes Attila és Molnár H. Lajos munkássága kapcsán, s jóllehet nem minősíti az előbbitől gyökeresen eltérő irányzatként, értelmezése megengedi a továbbgondolást. Utal arra a parafrázisra, amely a „sajátosság méltóságát” a fonákjáról ragadja meg, mint a „kényszerű létforma sajátosságát”, a méltóság nélküli sajátosságot, amelyben „a megalkuvás mint a sajátosság elfogadásának kifejezője” – elkerülhetetlen (82). A különbséget egyszerűbben megragadva – ez a szemlélet igazából a kisebbségi helyzet méltatlan voltát tekinti meghatározó sajátosságnak, következésképpen nem lelkesedik érte. Az utóbbi nézőpont létjogosultságának vitája mindmáig nem zárult le, a transzilvanista gondolkodásmód újra és újra elveti, mint valami súlyos eretnekséget.
A kívülálló, pártatlan megfigyelőre és értelmezőre van szükség ahhoz, hogy eme irányzatok értékelésének egyensúlya kialakuljon. De, véleményem szerint, különbözésük jogosságának elismerésére kell mindenekelőtt eljuttatni az irodalmi köztudatot, hiszen ugyanazon helyzeten belül több különböző értékorientáció is lehetséges. A másság jogának elvitatása, mint szellemi kizárólagosság pedig kisebbségi körülmények között sem minősülhet másnak, mint szabadságkorlátozásnak.
Tisztában vagyok azzal, hogy az előadottak hiányérzetet hagyhatnak maguk után, hiszen nem közvetlenül az irodalommal, hanem a metairodalommal foglalkoztam. De mentségemül szolgál a gond, hogy irodalmunknak, úgy hiszem, a kisebbségi lét torzító hatása után bizonyos terápiára van szüksége. A kortárs irodalomkritika (vagy máris irodalomtörténet?) a maga eszközeivel talán sokat tehet azért, hogy szentesítse, elismertesse a többszólamúságot, mely az egészséges irodalmi életben magától értetődő jelenség.
LÁNG GUSZTÁV:
Ma reggel éppen Gyímesi Éva kérdezte tőlem, hogy sok átfedés lesze előadásaink között, mert én olvastam az ő referátumát már korábban. Mondtam, hogy nem, mert én egészen másról kívánok beszélni, azon egyszerű oknál fogva, mert más vitakérdéseket tartottam kiemelésre érdemesnek. Nemcsak ezzel a korszakkal kapcsolatban, hanem az egész erdélyi irodalom történetével kapcsolatban. Azonban józanul meggondolva két átfedésre mégis bukkantam. Az egyik az, hogy akárcsak Gyímesi Éva – csak én gyorsan be is akarom vallani ezt – én is kitérek a rám szabott, a számomra kitűzött közvetlen feladat elől, az utolsó két évtized erdélyi irodalmának történeti és kritikai áttekintése elől, azon egyszerű oknál fogva, mert töténeti megítélésre – ebben tökéletesen egyetértek az előttem elhangzott dolgozat szerzőjével –, történeti értékelése éppen a most lezajló történelmi változások elcsitultával az új szempontok kialakítása után lesz igazán módja az erdélyi irodalom szakirodalmának. És nem is tartanám ízlésesnek, hogy ha most a változás eufóriájának és a változatlanság keserűségének a pillanataiban elkezdenénk rangsorolni, hogy melyik a nagy mű és melyik a kisebb mű ebben az időszakban, melyik a domináns tendencia, melyik nem; ezeket az irodalom életének magának kell majd kidomborítania. A másik átfedés viszont az, hogy én is úgy érzem, hogy az erdélyi irodalom történetének ezt az utolsó szakaszát csak akkor lehet megírni, ha elölről kezdjük az egész erdélyi irodalom történetének a megírását. Én a magam részéről egyetlen egy dologra vállalkoztam igazából, egy definíciónak a körüljárására Ehhez azért van jogom, mert ez a definíció tőlem származik A Kántor Lajossal együtt írott irodalomtörténetünk elején, akkor még talán csak ösztönösen érezve ezt a szükségletet, hogy egyetlen és egységes folyamatként kell néznünk az erdélyi irodalmat, a valójában ’45-től ’70-ig terjedő szakasz történeteként írott könyvhöz írtam egy rövid ’19-től ’40-ig tartó áttekintést is, és ebben, ugye a tanárember definíciós kényszerének engedve, megpróbáltam egy meghatározást is kreálni az erdélyi irodalomról. Hogy miért nem tartom ezt a meghatározást jónak, arról szeretnék a továbbiakban szólni.
Tisztelt Hallgatóság!
Mindnyájan emlékszünk azokra az időkre, amikor eretnekségszámba ment a magyar irodalom államhatároktól független egységéről beszélni. Aki az egység elvét hangoztatta, az az esetek többségében az áruló jelző birtokosa lett. Hazát árult el, ha Romániában hangoztatta ezt az egységét, vagy Szlovákiában tette, a proletár internacionalizmust árulta el, hogyha Magyarországon. Tehát valamiképpen mindenképp áruló lett, csak az ítélet hivatkozási pontjai különböztek. Ez az egység – és ezt mindannyian éreztük, természetesen létezett akkor is, amikor tilos volt beszélni róla. De éppen ezért a tilalom megalázó is volt, az identitáshoz való jog durva korlátozása. Azonosságunk lényege ugyanis nem az, amik vagyunk, ez csak megnyilatkozása, hanem amiből lettünk. Az identitás nagyrészt örökség, melyhez mint átlagemberek, alig tehetünk hozzá valamit is, legfeljebb készségünket ennek az örökségnek a vállalására, és erkölcsi elszántságunkat, hogyha ez a vállalás akadályokba ütközik vagy kockázattal jár. S na már ez az elszántság sem segít, ha a vállalás szüntelen stigmatizáció, és legfőképpen ha nem azonosulhatok mindenkivel, akivel identitás-örökségem közös az önazonosság illuzórikussá válik, vagy csak degradált formákban gyakorolható. Ezért nem volt lényegtelen, hogy lehetett-e beszélni erről az egységről, vagy nem lehetett beszélni erről az egységről. Talán fölösleges emlékeztetnem a jelenlevőket, akik nyilván azért jöttek itt ma össze, mert végre beszélhetnek – ki hosszabb, ki rövidebb ideje – arról, amiről sokáig hallgatni illett. Ez a szólás, a szólásnak ez a joga érthető módon érzelmi töltést is hordoz, egyfajta szellemi rekonkviszta zajlik ma az irodalmi életben, és ennek a pátoszát fejezik ki az egységről szóló megnyilatkozások vagy éppenséggel tanulmányok, hogy Babitsot és Makkai Sándort idézzem egy mondatban, a lélek szerinti ország hitét fejezi ki ez a jog, a mappa szerint való mellett és fölött, a lelki impérium ideáljának a diadalát, a politikai impérium, az államiság rideg valósága fölött. Az öröm közös, és magam is úgy vélem, nem föltépni kell régi sebeket, hanem begyógyulásukat siettetni. De kézrátevéssel sebeket gyógyítani nem lehet. A kimondás jogának, az identitás-vállalás jogának elnyerése vagy kivívása után az elemzés kötelessége következik. Ezt azért tartom fontosnak, mert az elmúlt 40 évben a különleges kisebbségi vagy nemzetiségi identitástudat meghatározását célzó kísérletek, és ezúttal csak a kétségtelenül, jóhiszeműekre gondolok, olyan deffenzív magatartást tükröznek, mely képtelen volt ellenállni a többségi nacionalizmus nyomásának. Illetve csak egy olyan identitásfogalom meghatározására, vagy inkább csak körülírására vállalkozott ez az ideológiát teremtő készség, mely hallgatólagosan elismeri a többségi nacionalizmus legitimitását. Ez elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a kísérletek a kisebbségi vagy nemzetiségi identitás körét az anyanyelvre és a művelődés anyanyelvhez kötött területeire szűkítik, mint sajátosra, mint a többség által tolerálható vagy tolerálandó másságra.
Felülemelkedve azon a nyilvánvaló tényen, hogy ez csak a többségi nemzettől megkülönböztető sajátosság, az anyanemzet vonatkozásában azonban integráló, azonosító és azonosulásra serkentő tényező. Ezek az államhatáron belül keresett és megtalált sajátosságok és a rájuk épülő tanok a kisebbséget szinte kizárólag a többséghez való viszonyában definiálták, és pontosan arra az egyszerű és talán legegyszerűbb kérdésre nem kerestek választ, nyilván mert magának a kérdésnek a megfogalmazásától is óvakodniuk kellett, hogy van-e, lehet-e egy kisebbségnek nemzettudata? És ha igen, melyik nemzethez tartozónak érzi vagy érezheti magát? És érezheti-e esetleg két nemzethez tartozónak magát? A kérdés korántsem akadémikus, és nem korlátozható az elméleti szociológia területére, hanem éppen az irodalom vonatkozásában gyakorlati fontosságúnak tartom. Hiszen éppen a kisebbség vagy nemzetiség anyanyelvi alapon történő meghatározása miatt a nyelvi műveltség legrangosabb képviselője az irodalom volt, 70 éven keresztül a legfontosabb identitás-hordozó, és nemcsak azért, mert nyelvhez kötött, hanem elsősorban azért, mert az irodalom, és a kisebbségekre nézve zord éghajlat alatt sokszor egyedül az irodalom képes magába olvasztani, közös tudattá formálni olyan elemeit a közös identitásörökségnek, amelyek más formában, más fórumokon nem jelentkezhetnek, nem válhatnak szellemi közvagyonná. Emlékezzünk vissza, én is egy vitára emlékeztetném a jelenlevőket, az irodalomközpontúság vitájára, amelyik pontosan egy kérdés körül zajlott, a kisebbségi művelődési élet nem irodalmár képviselői vitatták az irodalomnak azt a jogát, hogy képviselheti-e a teljes kisebbségi műveltség ügyét, érdekeit, holott itt nem jogról volt szó, hanem keserű kényszerűségről: amikor külön magyar filozófia, külön magyar természettudomány, külön magyar történetírás Románia államhatárain belül nem létezhetett, vagy csak alárendelt szerepet játszhatott, akkor ezeknek a kulturális területeknek és ágazatoknak a funkcióit kénytelen volt az irodalom bizonyos mértékig vállalni és teljesíteni.
Ezért nem mindegy, hogy milyen identitást vállal maga az irodalom, hiszen ettől az elvi vállalástól függ gyakorlati, köztudatot alakító és köztudatot teremtő funkcióvállalásának a köre is. Ha megmarad a kisebbségi tudat fogalmának, vagy a nemzetiségi tudat fogalmának, mint rá is jellemző, őt is minősítő egyedüli másságnak az elfogadásánál, tehát ha a kisebbségi irodalom deklarálja a maga kisebbségiségét és csak kisebbségi mivoltában rejlő különbözését más irodalmaktól, és ezzel a fentebb, általam egyszerűnek nevezett kérdést, hogy van-e nemzettudata az erdélyi magyar irodalomnak, megfogalmazatlanul és megválaszolatlanul hagyja – természetesen nem tételes, hanem mű-immanens kérdés és válasz fogalmazására gondoltam –, akkor hallgatólagosan saját nemzetalatti voltába is beletörődik. Abba, hogy egy meghatározott régióban élő etnikai csoport szubkultúrájaként egzisztál. A szándékosan sarkított kérdésfeltevéssel kapcsolatban két ellenvetés is megfogalmazható. Egy elméleti és egy gyakorlati. Az elméleti ellenvetést azok tehetnék, akik magát a nemzettudatot nem tekintik korszerű, értékhordozó és értékképző kategóriának; Gyímesi Éva előadása utalt e vitára, amely során a kisebbségi kollektivitás mint totalizáló szempont, illetve ennek az elvetése, az alkotás individuális szabadságjogainak a visszahelyezése a maga eredeti jogkörével áll szemben, és itt van rögtön az első olyan pont, ahol átugorhatjuk a kisebbségi és a nemzeti irodalom határát. Ez a vita ugyanúgy zajlik a magyarországi irodalomban, hol népies-urbánus ellentétnek elkeresztelve, hol posztmodern és realista irodalom vitájának elkeresztelve, és még nagyon sok átkeresztelésről beszélhetünk. A lényeg nagyjából ugyanaz, ahogy az immár szállóigévé vált szellemes aforizma mondja: a népben, nemzetben vagy az alanyban, állítmányban gondolkodás fontosabb-e az irodalom számára. Ez nem kisebbségi specifikum, csak sajátos módon és formában jelentkezik a kisebbségi kultúréletben.
Az ellenvetést tehát azok tehetnék, akik magát a nemzettudatot nem tekintik korszerű, értékhordozó és értékképző kategóriának, hanem a modern polgári társadalmakban elhanyagolható, egyes szélsőséges esetekben anakronisztikus tényezőnek állítják. Nem kívánok belemenni ebbe az elméleti vitába, csupán arra a tényre figyelmeztetek, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzettudatok léteznek. Létező dolgokat tagadni nem tudományos álláspont, az értékelésük lehet eltérő, de ezzel, mint ténnyel, számolnunk kell, és társadalmi hatásuk rendkívül nagy. Ha ma a kommunista világrendszer látványos összeomlásának tanúi lehetünk, akkor ebben nagy része volt a nemzeti függetlenségi vágynak, a társadalmi diktatúra elleni indulatot nemzeti érzések is hűtötték és fűtötték, mondhatnám Danzigtól Várnáig. Hogy a nemzeteszme újraéledése pontosan ebben a történelmi konstellációban kedvez-e a közép- és kelet-európai demokrácia kibontakozásának, vagy ellenkezőleg, hátráltatja ezt a folyamatot, arra nyilván a jövő fog válaszolni, és nyilván a jövő sem egyértelműen, mert tudunk pozitív, és tudunk negatív példát egyaránt felhozni már eddigi ismereteink alapján is. Az azonban kétségtelen, hogy 40 illetve 70 év közös megaláztatás után e térség lakói nem egyszerűen egyedi igazságtételt és személyes jogokat akarnak csupán, állampolgári jogokat csupán, hanem kollektív méltóságérzetük visszanyerését. Márpedig ennek a kollektív méltóságérzetnek a nemzeti önérzet nem az egyetlen lehetséges formája, de ebben a térségben a legtradícionálisabb, és ha szabad azt mondanom, a leginkább bevált és elfogadott formája. A pozitívumként megélt, a szabadság szinonimájaként értelmezhető nemzeti önazonosság egyik mozgatója e térség kulturális, politikai mozgalmainak. Ezért számolnunk kell ezzel mind az erdélyi irodalom életében, mind pedig az egész magyar irodalom vonatkozásában.
A másik, a gyakorlati ellenvetés az lehet, hogy az erdélyi irodalom eddig is hozott létre jelentős értékeket. A szubkultúrává válás, a nemzetalattiság értelemben vett szubkultúrává válás rémképét tehát nincs miért a falra festeni. Erre azt mondhatom, hogy ilyen szubkultúrákból kiválhatnak egyetemesnek minősülő értékek. Példákat is tudok hozni rá, mint amilyen a jiddis irodalom, a dél-amerikai indián művészet, vagy az utóbbi folklór és mítosz örökségében oly mélyen gyökerező modern latin-amerikai regény. De hozzá kell tennem, ehhez az értékkiváláshoz szerencsés körülmények is kellenek. A jiddist értő diaszpóra, a primitívnek és az egzotikusnak az avantgarde gerjesztette divatja, a világnyelv, mely a kuriózumot is sikerre segítheti, és még nagyon sok tényezőt említenék. A magyar és főleg a magyar kisebbségi irodalmak esetében e szerencsés feltételek megléte legalábbis kétes. S ha megvolnának is, példáim azt is tükrözik, hogy kivételes, a provincialitást, a szubkulturálisat egyediségében meghaladó értékmozzanatokra vagy konjunkturális értékekre futja e nemzet előtti vagy nemzet alatti közösségek kultúrenergiájából. Nyugodtan elmondhatjuk, az erdélyi irodalom értékei azért jöhettek létre, mert össznemzeti hagyomány inspirálta, valamint az az egyetemes irodalom, amelynek befogadásához a szükséges csatornákat, a kommunikáció lehetőségét az egyetemessel ugyancsak a nemzeti irodalom egésze munkálta ki a nemzeti nyelvvel együtt. Ez utóbbi talán a legmeggyőzőbb példa. A nemzeti összetartozás, identitásérzés szükségessége mellett, és az államhatárnál megtorpanó nemzetiségi identitás elmélete ellen. Az erdélyi irodalom méltán és néha talán nosztalgikusan dicsért stílusgazdagsága, néhány erdélyi régió szinte érintetlenül megőrződött népnyelve sem tudja feledtetni, nem tudja elleplezni a valóságot is ismerő olvasó elől a folyamatos nyelvromlás, a lassú nyelvi asszimiláció tüneteit, melynek egyik oka éppen a mesterséges izoláció. Nem az irodalom nyelvére, hanem a köznyelvre, a beszélt nyelvre gondolok.
Megíratlan és valószínűleg soha meg nem íródó terveim között szerepelt egy összehasonlító elemzés Molnár H. Lajos Donki Ákos című regénye és Markó Béla szonettjei között. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? Egyazon attitűd két vetületét látom benne. A regény hőse nemcsak az embertelenül ellenséges hatalom szervezte külvilággal áll szemben, nemcsak ezzel kell megküzdenie valamilyen átlagemberi szinten, hanem élményei kifejezhetetlenségével is, azzal a ténnyel, hogy nyelve immár szegényebb, mint a tudata. És talán az is bizonyítható lenne egy tüzetes stíluselemzéssel, hogy tudata is kezd hozzászegényedni nyelvéhez. A másik, az ezzel ellentétes attitűdre Markó Béla szonettjét csak példának emelem ki, mert ez juttatta eszembe ezt a jelenséget, itt vált számomra feltűnővé, ami egyébként az erdélyi magyar líra egészére jellemző, és a sok dicséret a stílusgazdagságért éppen ezért hangzik el, hogy az erdélyi költészetben még a modern vagy modernista irányultságú költők jelentős része is ragaszkodik valaminő nyelvi emelkedettséghez, valami nyelvi irodalmisághoz, az írás, mint a hétköznapi élet folyamatában állandóan kimutatható nyelvromlás elleni mentsvár, menedék, adott esetben akár nyelvi emigráció, ez is ott van az erdélyi irodalomban, az erdélyi költő tudatában, az erdélyi költő alkotói szándékában, ha nem is tudatosított és megfogalmazott szándékok ezek. Az a nyelv, amely tradicionális, amely identitás örökségként tekinthető – Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Szabó Lőrinc és más nagyok nyelve –, az valamiféle szakrális nyelvváltozattá kezd válni, amihez ragaszkodni kell. Nagyon helyes ez a ragaszkodás, nagyon indokolt ez a ragaszkodás, mintegy ellenszere, ellenmérge annak, ami a nyelvvel egyébként kisebbségi körülmények között történik vagy történhet. De nagyon érdekesnek és jellemzőnek tartom a jelenséget azért, mert hiszen éppen Molnár, éppen a Donki Ákos című regény bizonyítja, hogy a realista igényű prózaírásnak milyen óriási problémája az, hogy beszéltetheti-e a hőseit úgy, ahogy azok az erdélyi valós életben csakugyan beszélnek adott esetben. Vagy hozzá kell stilizálnia a szereplők nyelvét ehhez a szakralizált irodalmi nyelvváltozathoz. De ez az irodalmi technikának már egy mellékkérdése, a példát csak azért hoztam fel, mert szeretném hangsúlyozni, az izolált, a mesterségesen elszigetelt kisebbségi közösség nyelvszegényedése, nyelvi szegényedése természetszerűen bekövetkezik, de ha a magyarországi nyelvromlás-tendenciákat nézzük, akkor ennek az oka ugyanaz. Az, hogy a magyar nyelvterület bizonyos részei elszigetelődnek a magyarországi nyelvterülettől, és bizonyos regionális tendenciák így váltak Magyarországon országos jelenséggé. Amelyeknek a más régiók ellensúlyozó szerepe nem tudja kivédeni a hatását. És a példából egyetlen következtetést szeretnék leszűrni: amikor feltettem a kérdést, hogy van-e nemzettudata a kisebbségnek, akkor ez egy megválaszolandó kérdés, de ugyanígy feltehetjük azt a kérdést, hogy vane legalábbis ép és egészséges nemzettudata annak a magyarságnak, amelyik nem vesz tudomást a kisebbségek történelmi, társadalmi, kulturális létéről, és nem veszi észre a kisebbségekben a közös identitás-örökségben osztozó társakat.
A meghatározás, amit nem akarok itt szó szerint idézni, lényegében két tényezőben jelöli meg az erdélyi és általában a kisebbségi irodalmak – mert általánosítható ez a definíció –, meghatározóit. Az egyik az a társadalmi, politikai közeg, amelyben létezik ez az irodalom, a másik pedig a magyar irodalomhoz kötöttsége, amely kötöttséget a nyelv azonossága és – ahogy akkor a cenzúrának szóló dodonaisággal mondottuk – a hagyományok, az irodalmi hagyományok tágan értelmezett közössége jelenti. Azt mondottam, én nem tartom jónak ezt a meghatározást, de némi önérzettel meg kell állapítanom, hogy szép karriert futott be, mert ez a lényeges eleme, hogy erre a két tényezőre, a két tényező összesítésére lehet építeni egy definíciót, s ez lényegében minden bölcsen mérsékelt kisebbségi irodalom-definícióban újra és újra visszatér. Mit érzek én ebben problematikusnak? Nem azt, hogy ez a két tényező létezik-e valóban, vagy sem. Mindkettőnek a létezését, mint tényt, el kell ismernünk, és a tények nem szorulnak bizonyításra. A baj ott kezdődik, hogy úgy képzeljük el, azt sugallja az ón meghatározásom is, azt sugallja minden későbbi meghatározás is, hogy a két tényezőnek ez az együtthatása valami ötvözetet eredményez. Fokozatosan fel kell ismernünk, legalábbis fel kellett ismernem, beszéljek egyes szám első személyben, mert végül is másnak más lehet a véleménye, hogy ez a két tényező nem kiegészíti egymást, hanem egymással ellentétes is lehet. A társadalmi hatásokat, amelyek a kisebbségi irodalmat érik, ezeket neveztem az egyszerűség kedvéért állampolgári élménynek. Na most ,ennek az állampolgári élménynek az erősségét az határozza meg, hogy a kisebbség mily mértékben tud létének meghatározóit figyelembe véve, nem a kulturális, hanem a valóságos, a társadalmi létének meghatározóit figyelembe véve érzelmileg azonosulni annak az országnak, annak az államnak az érdekeivel, amelynek polgára. Minél demokratikusabb ennek az országnak a politikai szerkezete, annál könnyebb és természetesebb ez az azonosulás, ami viszont az anyaországtól távolító hatású lehet, következésképpen attól az örökségtől, amely az irodalma magyarságát meghatározza, szintén távolító hatású lehet. A semlegesség kedvéért, miután végső soron, ügye, ez a hazafiság a patriotizmus kérdésköréig nyúlhat el, és ez mindenkinek a személyes ügye, nem akarom itt ránk vonatkoztatva bolygatni, tehát a semlegesség kedvéért egy amerikai lektűrből idéznék egy példát, egy rövid részletet, amelyben a regény főszereplője egy taxisofőrrel beszélget. „Maga mexikói? – kérdezi a sofőrtől. Mi nem így hívjuk magunkat, mester, – mondja a sofőr. Spanyol-amerikaiak vagyunk, az Egyesült Államokban születtünk és nőttünk fel. Sokan közülünk már alig beszélnek spanyolul. Nagy kár, ez gyönyörű nyelv. Igaza van, barátom, teljesen egyetértek.” Na most az eredetiben a két utolsó mondat spanyolul hangzik el, a taxisofőr tehát vállalja a maga nyelvi identitását, de nem vállalja a mexikóiságot. Identitástudata amerikai, Egyesült Államok értelemben, a nyelvi tudat és a nemzettudat világosan elvált egymástól. Pontosan azért, amit az előbb elmondottam. Nyilvánvalóan más a képlet értelme egy világnyelv esetében, amely nem kapcsolódik (ez a spanyol) egyetlen nemzethez, ott ez a szétválás könnyebben és konfliktusmentesebben végbemehet, és természetesen más lehet a nyelvi műalkotás, az irodalom megítélése is. A mi taxisofőrünk számára például Cervantes nem okvetlenül nemzeti író, hanem spanyol nyelvű író, akinek művét – anyanyelve révén – magáénak érzi, de országát nem okvetlenül.
A magyar irodalom, a magyar nyelv egy nemzethez kötött volta miatt nemzetibb, ez azonban nem változtat, úgy érzem, azon a társadalmi tényen, hogy a kisebbséget befogadó ország – ezt a befogadó szót jobb híján használom –, viszonyainak demokratizálása növeli az állampolgári lojalitást, ezzel párhuzamosan csökkenti az anyaország – hangsúlyozom – nemzeti vonzerejét. Az anyaországot is idézőjelbe tettem a magam számára, hiszen ha jól végiggondoljuk, akkor itt is egy olyan szemlélet érvényesül, mint a nemzeti többség, nemzeti kisebbség viszonyában. Az anyaország valami elsődlegességet és valami fölött állást sugall. Ennek a szónak csak emigránsok és kivándorlók esetében van értelmük, de nem a ma használt értelemben vett kisebbségek esetében.
Ezzel összefügg amint mondtam az irodalom hagyomány meghatározottságának kérdése. Az irodalom önfejlődésé a magyarnyelvűséggel együtt, a világkép típusoktól a formaválasztásig, az írói-költői technikáig a magyar nemzeti hagyományokhoz köti az erdélyi irodalmat. Minél kevésbé képes a magyar író az állampolgári azonosulásra, annál erőteljesebben érvényesül művészetében a hagyományok meghatározó szerepe. Nagyon egyszerű a magyarázata, hogy miért, azt hiszem mindenki kitalálja magától is, de az a dolgom, hogy elmondjam.
Minél kevésbé tud állampolgárként azonosulni azzal a társadalommal amelyben ő, mint diszkriminált egyén és diszkriminált közösség él, annál erőteljesebben akar hasonlítani, annál erőteljesebben akar azonosulni a rajta kívül élő és létező magyarsággal. A két erő, a társadalmi élmények egyfelől, a nemzeti hagyományok másfelől ellentétes irányú, a kisebbségi helyzet ezért önmagában nem termel ki a nemzetitől lényegesen elütő másságot. Ellenkezőleg, minél nagyobb diszkriminatív nyomás nehezedik egy kisebbségre, annál erőteljesebben érzi a többségi nemzethez képest más-voltát, annál tudatosabban keresi ennek a másfajta identitásnak a kinyilvánítási lehetőségét. E kézenfekvő megállapításokat, melyek a kisebbségi életformában gyakorlott jelenlévők számára valószínűleg maguktól értetődők, azért tettem, mert-szeretném hangsúlyozni, hogy azok a minősítések, melyek a kisebbségi irodalmakkal kapcsolatban, mint annak sajátossá tevői gyakran megfogalmazódnak – kettős kötődés, híd szerep, kultúrközvetítés, és még ezt a fogalomsort bizonyára lehet gyarapítani –, nem többek üres általánosságoknál, a bennük implicite megfogalmazódó írói magatartásformák érvényesülése és érvényesíthetősége csakis a mindenkori szociológiai konkrétumok összefüggésében elemezhető. Másrészt figyelmeztetni szeretnék arra is, hogy amit az állampolgár és etnikai nemzeti identitás kettősségével kapcsolatban az író személyére vonatkoztatva mondtam, az valójában és nagyobb részben nem személyes elhatározás, választás és döntés kérdése, hanem a kisebbség kollektív közérzetéből leszűremlő kényszer, külső imperativus, s a kisebbségi írót ez avatja egy sorsközösség képviselőjévé. Ezért mondom azt, és – ha úgy tetszik, ez a vitára felszólító befejezés –, ezért merem állítani, hogy az erdélyi és általában a kisebbségi irodalmat nem tekintem önmagában tisztán tárgyi jegyei alapján meghatározhatónak, mind a társadalmi meghatározók, mind a hagyomány tényezők szerepe változó lehet, és ez a változékonyság ellenáll a leíró definiálásnak. Nem szólva olyan kérdésekről, melyeket még érinteni sincs módom az itt megadott terjedelemben, amelyek azonban az irodalom öntudata érdekében tisztázandók. Ilyen az elnevezés kettőssége például. Mi a jogosultsága az erdélyi irodalom terminusnak, és mi a jogosultsága a romániai irodalom terminusnak? A választásban rejlő állásfoglalás, mely ugyancsak többirányú lehet, hiszen aki az erdélyi jelzőt használja, az ezzel kifejezheti egyrészt az állampolgári azonosulás tagadását, nem romániai, hanem erdélyi identitást tulajdonít ennek az irodalomnak, másrészt a transzilvanizmus örökségének a vállalását sugallhatja ez a jelző, harmadsorban (zárójelben megjegyezném: a transzilvanizmusnak én sok tekintetben más tartalmat tulajdonítok, mint ami itt elhangzott, de ezt majd a délutáni vita során esetleg megtárgyalhatjuk) a magyarországi szóhasználatban Erdély azoknak a területeknek a gyűjtőnevévé vált, amelyek Trianon előtt a történelmi Magyarországhoz tartoztak, és azután kerültek Romániához. Ez utóbbi példa azt is jelzi, hogy ha komolyan vesszük a nemzeti összetartozást, ha komolyan vesszük azt, hogy az erdélyi irodalom össznemzeti funkciót is betölt, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az elvárásokat sem, amelyeket a magyarországi közönség támaszt az erdélyi irodalommal szemben. Az, hogy „nem hagyhatjuk figyelmen kívül” – egy szerencsétlen megfogalmazás –, nem azt értem ezen, hogy az írónak tekintettel kell lennie ezekre az elvárásokra, hanem egész egyszerűen, miután a közönség bizonyos mértékig irányítja a maga irodalmát, ennek az irodalmi identitástudatnak az értelmezésekor ezeket az elvárásokat is fel kell ismernünk, és elemzés tárgyává kell tennünk. Minél akadálytalanabb vagy minél akadálytalanabb lesz a szellemi árucsere a két ország, és ezzel együtt az erdélyi és a magyarországi irodalom és közönség között, annál biztosabban számíthatunk az összmagyar elvárások erősödő hatásával az erdélyi irodalomra. Nem hiszem például, hogy Bartis Ferenc Magyarországon írott munkái ne tartoznának bele az erdélyi irodalomba, ugyanakkor ezek az írások messzemenően alkalmazkodnak az átlag magyar Erdély képéhez.
Ami további két kérdést vet fel. Egyik, hogy ennek a magyarországiként minősített Erdély-képnek feltehetően vannak analóg változatai az erdélyi magyar köztudatban is, hogy tehát az a homogén kisebbségi vagy nemzetiségi azonosságtudat, melyre hivatkozni szokás, épp oly irodalmi fikció, mint volt a két háború közötti transzilvanizmus. A másik ezzel szorosan összefüggő kérdés: az erdélyi irodalmat meghatározó társadalmi hatások között fel kell ismernünk, és el kell ismernünk a magyarországi társadalmi mozgások, politikai viszonyok szerepét is, melyek elsősorban ideológiai csatornákon keresztül befolyásolja az erdélyi irodalmat. Kiemelném a magyarországi nemzettudat lehetséges hatását az erdélyi magyarság azonosságtudatára. Újra kell mérlegelnünk, már persze ha elfogadjuk a fentiek igazát, vagy legalább valószínűségét, a magyarországi és az erdélyi, illetve az összmagyar és az erdélyi irodalom értékviszonyát is, amit én – most már valóban zárásként és nagy általánosságban – két területen látok lényegesnek. Az identitást végig örökségnek tekintettem, tehát olyan tradíciók vállalásának, amelyek közösek az egész magyarság számára. Természetesen a nemzeti hagyomány ilyen értelemben olyan gyűjtemény, amiből mindenki, minden csoport, minden író kiválogatja a neki megfelelő részt, és ezt a részt csoportosítja. Így lesz a működő hagyomány végső fokon egy értékelvű rendszer, és hierarchikus rendszer. Na most ha az erdélyi drámairodalmat, a történelmi drámát összevetjük a magyarországi történelmi tematikájú irodalommal, azonnal szembetűnnek a tematikus különbségek, szembetűnnek a szemléleti különbségek. Kiderül tehát, hogy ugyanazt a hagyományt vállalva az erdélyi író bizonyos más hagyománystruktúrát hoz létre, amelyik nem idegen a magyarországitól, de azt kiegészíti, kritizálja vagy korrigálja. És ezek a korrekciók azok, amiket az erdélyi irodalom és minden kisebbségi irodalom adni tud az összmagyar gondolkodásnak. Tehát a hagyomány, minden mű újraértelmezi a maga hagyományait, ezek a hagyomány-újraértelmezések azok az értéktöbbletek, amelyeket a magyarországi irodalmi tudat és nemzettudat a kisebbségektől kaphat, és természetesen ez oda-vissza érvényes, tehát a magyarországi hagyományértelmezések is revelláló erejűek lehetnek erdélyi írók vagy erdélyi írócsoportok számára.
A másik kérdés az, hogy végső fokon minden irodalmi mű valami partikulárisból indul ki, és elér, vagy nem ér el valamilyen egyetemes érvényű, eredményhez. Ilyen értelemben a kisebbségi irodalom számára is ez a probléma, az a bizonyos Csipkerózsika-vita és a hozzá hasonlók azért zajlottak, arról szóltak tehát, hogy hol kezdődik az egyetemesség, hol a partikularitás határa, és így tovább. A kisebbségi irodalom, ha olyan élményeket – ahogy már a nyelvvel és egyebekkel kapcsolatban talán sikerült utalnom egy-két olyan tényezőre, amelyek közösek az egész magyarság számára, csak más-más tünetcsoportban jelentkeznek egyik vagy másik magyarok lakta vagy magyarok is lakta régióban –, nos ha ezeket a közös élményeket tematizálja, ezeket írja meg, akkor itt van a közös értékteremtés másik lehetősége, ahol megintcsak a befogadás finomulásával leszámolnunk kell, azaz a Magyarországon születő ilyen értékek hatása, befolyásoló ereje az erdélyi vagy a kisebbségi irodalomra általában ugyancsak megnőhet, és egy egészségesebb kölcsönhatás és vele együtt egy egészségesebb értékverseny, értékrivalizáció alakulhat ki.
Nagyon szépen köszönöm a türelmüket.
BERTHA ZOLTÁN:
Tisztelt jelenlevők! Kedves Barátaim!
Történelmi pillanat ez a mai; tudjuk, érezzük. Valami lezárult s valami elkezdődik; és éppen egy évtized határán. Ünnepelünk most és reménykedünk. Reménykedünk, hogy ezután már nem kivételes ünnepély lesz, hanem természetes mindennapunkká válik az ilyesfajta együttlét. Reméljük, hogy a szellemi magyarság összetartozása a különféle belső minőségek önállóságának mértékében növekszik. Reméljük, hogy nemzeti, kulturális létünk az erdélyi magyarság megakadályozhatatlan megmaradásával teljesedik továbbra is.
Sorsforduló ez, ha a szenvedések okaiban, fajtáiban bizonyos folytonosság mutatkozik is, mert van változás kétségkívül, s ez a beszédmód átalakulásában érzékelhető. Abban, ahogy és ami közvetlenül kifejezhető a csaknem egyszáz romániai magyar sajtóorgánumban az erdélyi, romániai sorshelyzetről, ami elmondható az irodalomban megformált jelentések, metaforák, utalások és minden egyéb esztétikai vonatkozások tartalmáról; vagy abban, ahogyan most itt megállva, a mindenpercnyi szolidaritás vállalásának perspektívája mellett, e korforduló kihívására az ittenieknek is szembe kell nézniük az erdélyi magyar irodalom legbelső művészi mozgásainak elmúlt és várható tendenciáival.
Mit tudnék néhány mondatban, elemzések nélkül, pusztán csak állítani valami olyasmit, ami jellemző maradhat erre az irodalomra a későbbiekben is? A következőt – s voltaképpen ezt az egy gondolatot igyekszem valamelyest megvilágítani: azt, hogy az erdélyi magyar irodalom utóbbi mintegy két évtizedes állandó modernizálódása most már nemcsak hogy a magyarországi (és más határon túli) művészeti folyamatokkal és jelenségekkel párhuzamosan halad, hanem úgyszólván be is fog tagozódni az összmagyar irodalom konstellációiba, a szinkrónia tényleges irányzati, értékfajta szerinti csoportosulások mentén jelenthet majd az eddigieknél is erőteljesebb integrációt. Külsőleg a fájdalmas kivándorlások, vagy az örvendetes közös közlések, kölcsönhatások és egyáltalán a remélhető szabadabban közlekedés, belsőleg az esztétikai magatartásformák, sajátosságok rokonságviszonyainak már meglévő feltételei mind ezt az összeépülést segítik elő. Úgy, hogy két, egymástól karakteresen eltérő erdélyi író művei vélhetően még kevésbé lesznek egymáshoz köthetők, hanem még inkább az összmagyar irodalom egyetemes értéktípusaihoz, jellegzetességeihez kapcsolódók.
Máris mondhatjuk, hogy a két, két és fél évtizedes modern erdélyi magyar irodalom széles skálája nemcsak a színvonalukban meghaladott teljesítmények felől mérhető és értelmezhető, hanem a modernség egyetemes belső szempontjai szerint is. Ezért is korszakjelző fontosságú Cs. Gyímesi Éva megállapítása, amellyel Szilágyi Domokos költészetének lényegi jegyére mutat rá: „Szilágyi Domokos a modern és posztmodern látásmód és formavilág közötti átmenet – még pontosabban: ütközés – képviselője.” Ugyanis ez a meglátás segít az egész időszak elmozdulásait értékelni. Hiszen a hetvenes években valóban élénken érvényesülő modernista stílus – és hangnemminőségek a nyolcvanas évekre átváltanak, átfejlődnek, átrendeződnek a posztmodern szemléletrelativizálódás irányába – mint ahogy Szilágyi Domokosnál is az avantgarde, (neo)expresszionista, kiáltás típusú, beat hangütésű egyszólamú radikalizmus az érték- és formapolifónia sokrétűségével, diffúziójával keveredik. A hetvenes években a klasszikus és klasszicizáló, realista és racionális alapszövetű, népies, élményi, vallomásos, metaforikus kerekítésű formaeszmény (Sütő, Székely János, Kányádi, Szabó Gyula, Beke György, Fodor Sándor, Farkas Árpád, Magyari Lajos stb), illetve az avantgarde, szürrealista látomásosság, az abszurd, a groteszk harsányság, maga a felfokozott, expresszív szenvedélyesség és emelkedettség (Szilagyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János stb.) egyaránt – minden gyötrelem és kín ellenére – kapaszkodót nyújtott, a szenvedés stilizálásával, a közvetlen erkölcsi és művészi szembeszegüléshez. Ez az, ami a nyolcvanas években módosul. Áttételessé szűrődik vagy el is illan az ilyenfajta remény, új művészi és ellenállási stratégiák képződnek, a homogén stilizálás helyét stílusjátékok, tér–idő-vibrálások, elfogulatlan és feltétlen (pátosz nélküli) nyelvi szabadságok veszik át. A formai és szemléleti többneműségben, az erkölcsi és érzelmi szenvedély örökébe lépő új érzékenységben és újfajta érzelmességben rezignáció, szorongás, melankólia és frivol vagy bensőséges derű, ironikus könnyedség, fanyar értékviszonylagosság és szempontpluralizmus kavarog az újabb nemzedékek egészében, Szőcs Gézától Kovács András Ferencig, Balla Zsófiától Visky Andrásig, Markó Bélától Tompa Gáborig, Adonyi Nagy Máriától Gál Éva Emeséig, Palotás Dezsőtől Egyed Emeséig, Zudor Jánostól Horváth Alpárig vagy a már meghalt Boér Gézáig A reflexív többszólamúság és többértelműség, az esszéizált létbizonytalanság természet, történelem és lélek rejtett összefüggésekkel hullámzó terében Lászlóffy Aladártól Egyed Péterig találja meg kifejezésformáját, a személyiség megsokszorozódó áttűnései pedig még fantasztikus motívumhasonlóságokat is előidéznek Bogdán Lászlónál illetve Mózes Attilánál. Jacques Derrida azt mondja egy helyen, hogy „ha nő az igazság, akkor olyan, hogy legalább tudja, hogy nincs igazság, nem hisz az igazságban magában, mert nem hisz abban sem, ami ő maga” – s a prózai posztmodern utóbbi példáiban valóban jelentkezik ez a feminin, vagy legalábbis változó, alakváltó szóródás, s a többi posztmodern tulajdonság: a spontaneitás, a szimultaneizmus, az improvizáció, a játék, a kaland, a folyamatszerűség, a befejezetlenség, a hiány, a mellérendelés, a metonímia, a töredékesség, a hibrid vagy eklektikus jelleg, a heterogenitás, a relativitás és a többi és a többi, szemben a modernizmusra jellemző maszkulin, célelvű, metaforikus, alárendelő, determinációs jellegzetességekkel – ahogyan például Ihab Hassan, a posztmodern e kiváló teoretikusa osztályozza a különbségeket.
A hagyományos, vagy inkább megszokottabb kifejezéskultúrájának, a transzilván „potenciális szimbolizmusnak”, az etikai idealizmushoz illő képes beszédnek a visszább szorulásával számolhatunk tehát, de talán nem a sajátos ízek megkopásával. Mert felszívódnak ezek az új bensőségességgel töltekező megszólalásmódokba, s így keresi Kányádi Sándor is a „költőietlenített”, keserű élőbeszédszerűvé lefokozott, profán litánia útjait, Székely János a Mórok című darabjában a szélsőségesen drámaiatlan filozófiai esszéhez közelíti a népirtással még hithagyás árán is képtelen szembeszállás lélektanának jeleneteit, Sütő a statikus vagy mesei allegorizálás felé mozdul, Szász János a türelmesség módozatait távlatosítja bölcseleti prózájában, Király László a tiszta elégia lehetőséghatárait feszegeti, Lászlóffy Csaba legújabb hosszú verseiben a körülmények szorításában vergődő lélek szenzibilitását erősíti föl, ahogy a személyiség intim ihletettségének kihívásait más sem kerülheti el Szabó Gyulától, Farkas Árpádtól, Magyari Lajostól, Ferenczes Istvántól, Palocsay Zsigmondtól, Páll Lajostól vagy Györffi Kálmántól a tragikus halált halt Sütő Istvánig vagy Gagyi Józsefig. Bálint Tibor az önzés őrületének fantasztikus megjelenítési végpontjaihoz ér, Sigmond István a történelmi közeg ijesztően nevetséges tragikumát tárja fel, Pusztai-János a gyilkos erőszakkal és pusztítással szembeni rémült védekezés viselkedéstanának kivetítésében a felbontott ábrázolás maximumáig jut el, Szilágyi István pedig egy újabb, különleges, monumentális remekműben, az Agancsbozótban a kiszolgáltatottság elvont és mégis létszerű abszolút állapotának leírásával teremt egy nyelvileg dezillúzionáló, s így életességében is megrendítő látomást az emberi alávetettség határhelyzetéről. A titokzatos, abszurd, irracionális teljhatalom szolgájául vetett ember magatartásfolyamata egyszerre borzongat meg egyrészt azzal, hogy a kiszolgáltatottság oka és mögöttes szándéka kiismerhetetlen marad, másrészt azzal, hogy a rejtélyes hatalom még mindig elviselhetőbb, mint a rádöbbenés: az egész mögött valamiféle „közönséges disznóság” húzódik meg. Ez a könyv mintegy összegezése mindannak a fájdalomnak és rettegésnek, ami a legújabb erdélyi magyar irodalomban felhalmozódott; s jelzi, hogy a stiláris, irányzati sokszínűség mögött még mindig van egy megkülönböztető jegye – sorsérzése – ennek az irodalomnak: az a tematikailag, hangulatilag és a legkülönfélébb eszközökkel szemléletessé tett – és legyűrhetetlen – kiszolgáltatottságélmény, amely félő, ezután is – ki tudja, meddig – ott fog sajogni benne.
ILIA MIHÁLY:
Az elmúlt években a hazai irodalomtörténetírásban és a kritikában minden különösebb végiggondolás nélkül meghonosodott az egységes magyar irodalom kifejezés, ha a nem magyarországi irodalomról esett szó. A kifejezés jogosságát nem akarom kétségbe vonni, bár jobban illenék ide az egyetemes magyar irodalom megjelölés vagy csak egyszerűen a magyar irodalom kifejezés. Mégis tudomásul kell vennünk, hogy ebben az egységben, egyetemességben hibádzik valami. A nemzetiségben élő magyarság irodalma a legerősebb szállal kötődik a magyar irodalomhoz, a nyelv, a sok százados kultúra azonosságának kötelékével, de az az idő, amely a politikai határokon kívülre szorította, más népek, más nyelvek és kultúrák közé, a velük való együttélésbe, nem maradt hatástalan. Ezek a nemzetiségi magyar irodalmak olyan kultúrákra nyitottak ablakot, amelyeket az anyaországi nem ismert vagy rosszul ismert. Ez gyakran kényszer szülte vonásokat alakított ki a nemzetiségi magyar irodalmakban, de olyanokat, amelyek színezték, különbözővé tették az anyaországitól. Tudom, hogy ezt a jelenséget nem kell eltúlozni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni most, amikor (talán?) könnyebb lesz az anyaországhoz való közeledés. Van rá jel, hogy a hazai kritika, közízlés a nemzetiségi magyar irodalmaknak ezt a tulajdonságát nem fogadja megértéssel, illetve nem érti. Tudjuk, hogy a nemzetiségi magyar irodalom szerb, román, ukrán, szlovák stb. tájékozódása, fordítása mind újabb ablak a más kultúrákra, de ha a hazai irodalom irányait nézzük, ezek különöst vagy furcsát jelentenek a nem hazai magyar irodalom értelmezésében, ez az irodalmi közvélemény és köztudat nem ismeri azt a környezetet, amelyben a külföldi magyar irodalom létrejött, és ezért ízlésében, ítéletében sokszor téved.
Nemrég a romániai magyar irodalom legfiatalabb nemzedékének folyóirata, a Szempont szerkesztői azt a kérdést tették fel szerzőiknek, hogy fölfalja-e Magyarország az erdélyi magyar kultúrát? A kérdés nem nélkülözi az éleslátást és a történeti tanulságot. Az idő kedvező alakulása folytán a magyar irodalom egységesülésében nagy kérdés merül föl: a romániai magyar irodalom milyen magyar irodalommal egységesül? Sőt frivol a kérdés, melyik magyar irodalommal azok közül, amelyek itthon önmagukat hitelesnek, újnak, gyökeresnek tekintik? Lehetséges-e, hogy azok a nemzetiségi magyar irodalmak, amelyek sajátos föladatot láttak el, ezt a szerepüket föladják, és betagolódnak abba a magyar irodalomba, amely ma nem látja sajátos föladatát, éppen ennek a válságát éli át? Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt néhány évtizedben a nemzetiségi magyar irodalmak (igaz, néha kényszerből is) mennyire távol tartották magukat a hazai magyar irodalom régi vagy új vitáitól (népi-urbánus vita stb.). A romániai magyar irodalom az írói szerep és a irodalom föladatai kérdéseiben jobban idomult a közvetlen feladataihoz, kisebb-nagyobb közössége gondjaihoz, mint a hazai, ahol a kritikai irodalom és az irodalompolitikai machinációk szinte hadjáratban végeztek azzal az írói szereppel, amelyet a nemzetiségi magyar írók öntudatosan vállaltak. Vajon hogyan egységesül a nemzetiségi magyar irodalom olyan magyarországi irodalommal, amelyben gúny tárgya az az írói szerep, amely az övé? Nagyon nehéz kérdés ez.
Az egyetemes magyar irodalom értékítéletei a 20. században gyakran közízlésben diktatúrának az ítéletei voltak a külföldi magyar irodalom kérdéseiben. Amikor a 30-as években az Erdélyi Szépmíves Céh könyveit Pesten is terjeszteni kezdték, kiderült, hogy ez az olvasóközönség a patakot, a fenyvest meg a népviseletet, a romlatlan székely élet bemutatását igényli, és az üzlet visszahatott az irodalomra. A nemzetiségi irodalmak befogadásában óriási hiányok vannak a könyvkiadásban, a folyóiratirodalomban egyaránt. (Persze, vannak kivételek). Az utóbbi időkig hiányzott a nem hagyományos irányzatok befogadása, a romániai magyar gondolkodó irodalom, esszéirodalom, alig van jelen az egymás után sorjázó nemzedékek irodalma, a romániai magyarság kultúrájának komplexitása alig érződik itthon, mintha ezt a jelenséget el sem akarná hinni a hazai köztudat; a kiadás, az olvasás szelektál, rosszabbat nem is tehet, hiszen a történeti tényt súlyosbítja a kirekesztéssel.
Érdekes értékkülönbözőséget mutat az a tény, hogy a romániai (és a jugoszláviai) kritika, irodalomtudomány megelőzte a hazait az új irodalmi vizsgálati módszerek használatában, és ugyanazokról a művekről más eszközökkel más értékítéletet mondott. El nem hanyagolható jelenség az irodalmi tudat különbözősége.
A világkultúrában egyre nagyobb szerep jut a regionalizmusoknak, és egyre több jel mutat ezek őrzésére, védelmére. A nemzetiségi magyar irodalmak nem pusztán regionalizmusok, de vajon nemzetiségi magas kultúrájú regionalizmusa nem ilyen védendő valami-e, eleven forrás a magyar kultúra számára, nem pedig bekebelezendő és magához hasonlító részkultúra? A Szempont c. folyóirat kérdésére az a válasz, hogy Magyarország nem falja föl az erdélyi magyar kultúrát, ha az nem akarja, és ne is akarja. Ugyanis, ha már létezik, ami nem kétséges, akkor inkább a kultúrában kialakítható lehetséges viszony, ne pedig az alá-fölé rendelés szabja meg az anyaországhoz való viszonyát.
SZÁSZ JÁNOS:
Nincs értelmetlenebb és képtelenebb dolog, mint bizonygatni a nyilvánvalót. Például azt, hogy az erdélyi-romániai magyar irodalom az egyetemes magyar irodalom része, szerves tartozéka, egyik alkotó eleme. Ám az evidenciák jelentéstere is réteges, a felszíntől a mélyig terjed, s ekként az egyik jelentésréteget ki lehet játszani a másik ellen, a nyilvánvalóságok is kiforgathatok, manipulálhatók. A sovén nacionalisták így gondolkodnak: ha egyszer valami honi tünemény valami idegenséghez tartozik, akkor semmi köze Romániához, a román szellemiséghez. Ergo: le vele! Ki vele! Stb. Tudjuk, minden előítéletes gondolkodás parlagi redukció, és működésének hajtóelve a dihotómia: vagy román valami, vagy nem román. Vagy kanadai vagy francia; vagy svájci francia, vagy francia francia; vagy jiddis vagy amerikai. A dihotómia csak a vagy-vagyokat ismeri el, a sajátosságokat, átmeneteket, többpólusú jelenségeket nem.
Meg kell mondanom, bár ez is nyilvánvaló, messze nem mindenki gondolkodik így Romániában. Az írószövetség a múltban is, jelenleg is ragaszkodik ahhoz, hogy őt Romániai Írók Szövetségének nevezzék. Ennek ellenére számtalan magyarországi lapban, még az MTI híreiben is Román Írók Szövetségeként szerepel. Ez formális kérdésnek látszik, de ha irodalomról, vagy akár az irodalmi életről esik szó, nem árt a dolgokat a formák felől is megközelíteni.
Kevéssé tisztázott a nyilvánvalóságon belül az egyetemesség fogalma. Az etnosoviniszták számára itt a magyar irodalom univerzalitásával, világhódító pöffeszkedésével, hegemón terjeszkedési rögzöttségével van dolgunk. Pedig amiként az egész román irodalomhoz tartozik a moldáviai és a jugoszláviai román irodalom, akként az egész magyar irodalomhoz, az erdélyi-romániai, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai és nyugat-európai-amerikai magyar irodalom. Az irodalom nem ismeri az országhatárokat, csakis a nyelvhatárokat, például a svájci német irodalom egyben az össznémet irodalom része.
A csausizmus szemében mi magyar nemzetiségű románok voltuk és maradtunk, ergo: irodalmunk magyar nyelvű román irodalomnak számított. Biztosíthatom önöket, hogy nincs valamirevaló román irodalomtörténész vagy irodalomkritikus, aki ezt a fából vaskarikát elismerte volna.
Ha az egyetemeshez tartozásunk nyilvánvaló, kevésbé tisztázott az erdélyi-romániai magyar irodalom sajátságmezeje. Néhány vázlatos pontban megpróbálkozom körüljárásával.
– Nyelvének erdélyi zamatai, fűszerei és színei.
– Bizakodó szelleme. Nem optimizmusa, hanem meliorizmusa. Ennek Apáczai Csere Jánosig visszanyúló gyökerei. A bajban nem a nemzethalált látomásító tragizmusa, hanem a megmaradásért vívott harc drámai összeszedettsége. Az önfeladás helyett az összefogás hirdetése, a lehetetlen helyett a lehetséges keresése, Bethlen Gábor ihlető példája jegyében.
– Az évszázados együttélés nevében a sovénnacionalizmus visszavetése: toleranciája, barátságra, kölcsönös szellemi értékcserére való törekvése.
– Székely forrású humora.
– A román szellemiséggel való hosszú együttélésből is fakadó latinos derűje, jó értelemben vett könnyedsége és eleganciája.
Végül: irodalmunkat azért nevezem erdélyi-romániai magyar irodalomnak, mert bár főműhelyei Erdélyben fungálnak, akadnak gócai Nagybányától Temesvárig is szépszámmal. Ne vegyék olybá, de Bukarestben is.
 
* Pomogáts Béla: Egységes különbözés. Új Forrás. 1982/2: 78.
** Bertha Zoltán: Pomogáts Béla a transzilvanizmusról. A szellem jelzőfényei. JAK. Magvető, Bp., 1988:28.
*** Itt Gáll Ernő és Görömbei András egy-egy tanulmányára gondolok: Gáll Ernő: A felemelt fő dramaturgiája. Pandora visszatérése, Kriterion, 1979; Görömbei András: A megmaradás esztétikája. Sütő András (monográfia). Bp., 1986
**** Kenyeres Zoltán: A lélek fényűzése. Bp., 1983.
***** A zárójelbe tett szám ezután minden esetben az adott szerző említett tanulmányának oldalszámára utal.