Gál Éva Emese
Vershelyzet
Itt füstfelhőkből hull a hó? Fehérnek
tűnnek a lélek árnyékai már,
s ahogy a téli kép szobámba léphet,
fölszámolható minden határ
ebben az álomteli ébrenlétben,
ami széttereget és összefog,
hogy az időre rálátást ígérjen,
és megközelítse a távlatot,
de jaj! Mindebből nem marad, csak képzet,
amit valódi fájás tompít el,
mert sodornak tovább a rút regények,
a vers velük mindhiába perel,
kontraszt marad, mint sorok közt a hó,
melyen az árnyék kiolvasható.
1990. február
Senkivers
Miért fáj neked az, hogy senki vagy?
A senkinek valami hogyan fájhat?
Létezhet-e nyom, amit semmi hagy
maga után, ha megszűnik a látszat,
ha a létnél a semmi súlyosabb,
mint mindenségből kiforgatott érték?
Mi az, amivel mérheted magad,
ha végletek közt ingáznak a mércék?
 
Két véglet ez is: te és a világ.
Az, amit belőle magadba vontál,
kívülről hiányát uszítja rád,
hogy úgy szegényedj, mintha gazdagodnál,
hogy minél inkább éled az EGÉSZ-et,
annál több semmivel köss egyezséget!
1990. február
Értelem
Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!
1990. okt. 23.