Kiss Katalin
Ki-kinéznek az ablakon
Meglesnéd milyen ruhában jön
a holnapod, mert nagy bizony
a bizonytalanság szíveden:
eljön-e, el-e legalább este a jó rokon?
Hozna cipellőt, festetlen szellőt,
életet lépő végakarást:
legyen a kedve sose-borongó
fiaitoknak – akarsz-e mást?
Ki-kinéznek már pislogva-lesve
ablakon át a jószándékúak,
el ne mulasszák égnek malasztját –
csillagok fákról lehullanak.
Verne a vétek, szánna a szándék –
a jó, és lopózva jönne a táj,
benne az arcod örök ajándék:
ocsúdó megváltásokra vár.
Újból tavasz
Újból tavasz, újból megújulás,
a reggeled áldásosztó, csodás,
az álmod könnyű, lenge lepketánc,
a tükör mosolyog, simul a ránc.
A ránc simul, az öröm kivirul,
egy röpke órára bár, lángragyúl
hited, az örökké megtagadott,
ifjúi heved, lám, elragadott,
 
ifjúi heved, a későn visszatért,
remélsz még bizalmat, hitet, babért,
gyönyört, simulót, nászi éneket,
zárójelbe rakod az éveket,
s tavaszi zöld vetésről vallanál,
ha csókra csábítana a halál.