Czigány Zoltán
VÁRAKOZÁS NAGYCSÜTÖRTÖKÖN
Nincs csatlakozás! Órája kopog az eső a bádogpárkányon. Egyre sűrűbben cserélek fület a kattogó telefonkagylón. Vajon hol akad el a vonal? Átvág-e a Királyhágó szerpentinjein? Elhúz-e a kalotaszegi falvak fölött, ahol havas szélben lobognak a terítők a sötét ég alatt? Kitöri-e magát a kolozsvári torlódásból? Nem vész-e el Torda felé a ködben? De köd van-e Torda felé? Vagy át sem jut a határon? Mennyit jelent távolságban a kilenc számjegyből négy, amíg nem szakad meg a vonal? Mégiscsak a Királyhágó tetejéig juthat, ahol a buszok is mindig megállnak, és az elmacskásodott utasok topogva, csoszogva lenéznek Erdélyre, és én is, az idén is: egyszer segélycsomagokat szállítva, araszoló, öreg dzsippel, egyszer televíziós rendező asszisztenseként, jótékony koncertre készülő rockzenészek között, egyszer pedig a magam filmjét készítve az Erdélyi Helikonról, a báró Kemény János által kezdeményezett és mindvégig támogatott irodalmi társaságról – végre nem csak kabátzsebbe dugott Super 8-as kamerával –, végre ott állhattunk Kemény János unokájával, aki még román állampolgár, csak másfél éve jött el, álltunk azon a hűvös helyen, és néztük Erdélyt a vendéglő kőpárkányáról, aztán visszaszálltunk a Volgába. Azóta is sokan álltak föl arra a kőpárkányra. Mikor olvastam, Szerb Antal is ott állt, összefogta kabátját, és a széltől kissé elfordulva mondta: „a kritikus hiába szedi össze minden tárgyilagosságát, az erdélyi könyvet nem tudja úgy tekinteni csupán, mint egy műalkotást, mert a sorok közül valami irodalomfölötti közvetlen valóság szívverését érzi”. Máskor a terasz egyik fémasztalánál beszélgetett Babits Mihály, Kuncz Aladár és Szentimrei Jenő. Egy fehér kutya sündörgött körülöttük. Lent a völgyben lovak álltak. „Erdély nemcsak földrajzi, de igenis gazdasági és politikai egység egyszersmind, s legközelebbi nagyobb egységének éppen ezért nem Romániát s nem is Magyarországot, hanem Közép-Európát s távolabb: az Európai Egyesült Államokat tudom csak elképzelni” – mondja Szentimrei. Kuncz háttal ült a kőpárkánynak, és ezért Babits úgy látta, sálként lógnak nyakában a behavazott hegyoldalak. „A kisebbségi irodalmakban alakul ki az elkövetkezendő Európa lelke”, jelentette ki Kuncz, és fölegyenesedett. „Erdély kínálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig fontosabb volt a térképrajzolás a népek békéjénél. Itt nem úszítás a hazaszeretet, a tüze nem gyújt, hanem világít, hogy mellette egymástól tanulhassanak a versengő népek.” Babits egy kis füzetet lapozott föl. Szentimrei döcögtette az asztalt, a lábakat alul összekötő pánton pedálozva. Babits megtalálta, amit keresett, lesimította a lapot, és olvasni kezdett: „A transzilvanizmus nem elzárkózni, hanem gazdagítani akar: erdélyiségében a magyarságát őrzi, és Európát gazdagítja. A transzilvanizmus a politikán túl és minden politika dacára kulturális nemzeti érzést jelent, mely nem szétválaszt, hanem összekapcsol.” A szél fölkapta az asztalról Babits hangját, fordult egyet vele a vízválasztó fölött, és elszórta erre is, arra is. Aztán sétálni indultak, és a kutya, bár nem hozzájuk tartozott, boldogan követte őket. Nicolae Iorga már csak az üres poharakat találta a fémasztalon, három ujjával összefogta, bevitte a pultra, és annyit mondott: „Ha ez a két nép régebben megérthette volna egymást, megváltoztatta volna a világ ezen részének sorsát.” A pult mögött álló ember összehúzta vastag szemöldökét. A terem sarkából súlyos roppanás hallatszott, egy szék sikoltott a kövön, és Kossuth Lajos lépett elő: „Úgy hiszem, a két népiségnek egyetértésében, barátság- és testvériségében a szabadság élvezete van, ez tehát ösztönül fog szolgálni arra, hogy szorosabban fűzzük azon kapcsot, mely eszköz lesz az alávaló ármányok megsemmisítésére, melyek Magyarország és a Magyarországot lakó román ajkú népiség szabadságának elnyomására vannak intézve.” Nagy csöndesség lett, meghallatszott az is, ahogy a pult mögött álló ember karjával hadonászni kezdett a levegőben. Kifeszítette mellét, kitátotta száját, de a nagy sietségben a torkán összetorlódhattak a hangok, mert egy szó sem jött ki a száján. „No, csak mondja”, szakította föl valaki a lassan vastaguló csöndet. Kossuth várakozva állt ott, ahová az imént előlépett. Harsogni kezdett a vastag szemöldökű: „Újabb olyan forradalmi és hazafias dalokra van szükségünk, amelyek az életből, népünk mindenkori dallamos szelleméből ihletődjenek. Új képzőművészeti alkotások kellenek.”
Tompa csikorgás és öblös, szaggatott bugyogás tört elő a pult mögül, ahogy korsókat nyomott le a sárgás vízbe. Karjával megint kalimpálni kezdett, és hallgatósága szemébe apró cseppeket hintett. Úgy állt a terem végében, a pult mögött, mint egy hosszú sugárúton a szökőkút. „Tökéletesítsük és biztosítsunk újabb távlatokat a Megéneklünk, Románia országos fesztivál alkotó tevékenységének!” A föltámadt, lelkes kocsmazajban kifelé indult, de nem tudott kilépni. Néma juhnyáj állt az ajtóban, a pásztor lassan lépegetett közöttük előre, csak a kolompok kondultak itt-ott, amíg az ajtóig elért. Sütő András volt az. Szemébe nézett a másik férfinak: „Most azt mondanám, ha lenne kinek: minden magyar egyetlen mondatot bár – írjon le minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként. Szellemi tornaként a nyelvünk gerinccsigolyáit kínzó meszesedés ellen.” Sokáig álltak így.
Újra tárcsázom a marosvásárhelyi -telefonszámot. A negyedik szám után megint megszakad. Odáig juthat a vonal, ahonnan az utazók Erdély hegyeit látják maguk előtt, addig a pontig, ahonnan az írók, Erdélyről és az erdélyiségről beszélve, mondataik tiszta távlatát kapják, ott lehet mellettük, lelkesen és láthatatlanul, szólni sem tudok rajta, csak magamnak mondhatom, hogy velük vagyok.
Ám ezek a királyhágói találkozók, ha nem is ennyire széles körben, Marosvécsen történtek meg. Egy huszonhárom éves fiú, váratlanul örökölt birtokán hívta össze az első találkozót 1926-ban, majd évről évre vendégül látta néhány napra kastélyában az erdélyi írók seregét – a Helikont, ezzel az erdélyi irodalom páratlanul dús korszakát hozta létre, támogatta a könyvkiadást, évi 30 000 lejes irodalmi díjat tűzött ki, irodalomtörténeti pályázatot hirdetett, megalapította a Székely Színházat, közben írt, gyerekeket nevelt föl, és gyakorta kirándult kevesedő erdőiben… A demokratikus rendszerben mészégetőként dolgozott. Ő volt báró Kemény János. Mecénásnak mondják, de önfeláldozó jóságában, küzdelmeiben a szentek életére is emlékeztet az övé. És idősebb kortársáéra, a magyarság túlsó felén, a körmendi kórházban szegényeket orvosló herceg Batthyány-Strattmann Lászlóéra is, aki ma már igen közel áll boldoggá avatásához. Csak Marosvécsen csodák nem történtek. Ami ott történt, az az elnyomásban vesztét érző emberi szellem létfenntartó küzdelme volt: közös küzdelme tudós gondolkodóknak, irodalombarátoknak, verselőknek, újságíróknak, költőknek, íróknak, irodalompolitikusoknak, szerkesztőknek és kékharisnyáknak; közös küzdelem volt, amiben a kisebbségi életet szervező és formáló írások, olcsó viszálykodások és a magyar irodalom örökös értékel jöttek létre; küzdelem volt az erdélyi magyar szellemi élet megtartásáért, az erdélyi népek anyaországoktól független összetartozását hirdetve, a transzilvanizmust tűzve ki zászlóul. A marosvécsi találkozó megszervezésében, természetesen volt, aki segített Kemény Jánosnak. Elsősorban: Kós Károly, aki társaival két évvel korábban alakította meg az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalkozást, amely akkor még gazdasági gondokkal küszködött, így joggal remélhetett megmentő támogatást egy irodalmi parlamenttől – Kemény Jánostól, mint ahogy később, lényegében eggyé is vált a Szépmíves Céh és a Helikon; segítettek a szervezésben irodalmi lapok szerkesztői: Kuncz Aladár, Áprily Lajos és a magyarországi politikától végleg megcsömörlött, bonchidai birtokára éppen akkor hazatelepült, kiváló politikus, rendező, festő és író, volt külügyminiszter: gróf Bánffy Miklós, aki a román királlyal egyezséget kötött, hogy nem politizál, de a magyar kulturális élet szervezésében szabad kezet kap.” 1926. Július 14-ón nevezetes nyári délután volt. A marosvécsi vár kőoroszlános kapuja előtt ott állott kissé kipirulva Kemény János. Mellette ifjú hitvese. Várták a legelső összejövetelre egybehívott erdélyi magyar írók érkezését” – emlékezett Olosz Lajos. És jönnek: Molter Károly Marosvásárhelyről, Endre Károly Temesvárról, Bartalis János Alsókosályról, Bárd Oszkár Galgóról, együtt érkezik Kolozsvárról Áprily Lajos, Kuncz Aladár és Hunyady Sándor, azután a Szépmíves Céh alapítói, Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő és Nyírő József, velük jön Szentimrei Jenő is, később Kacsó Sándor, majd Tabéry Géza is megérkezik, estére megjön Bánffy gróf, végül Tompa László és Tamási Áron, akik reggel, Székelyudvarhelyen szálltak vonatra. Tamási nemcsak a székely vicinálisról, hanem már tavasszal, New Yorkból gondolt a Helikonra: „Olvasom az újságokból, hogy Kemény János erdélyi Helikont tervez jövő júniusra. Írtam is neki néhány sort, dicsérvén az eszméjét, de tartózkodtam minden részletbe vágó dolog említésétől, bizonyára lesz annyi érzéke, ahogy ismerem őt, hogy a fiatal generációt is bekapcsolja.” Hogy Kemény Jánosnak és tanácsadóinak mennyire volt érzéke ahhoz, hogy az erdélyi irodalom minden rétege képviselve legyen, azt ott látták meg mindannyian, július 14-ón este, a vécsi várban. Kós Károly írta három évvel később: „Az Erdélyi Helikon (…) tagjai között vannak (…) született mágnások és született proletárok, vannak konzervatív, vannak radikális, sőt még radikálisabb világnézetű tagjai, vannak gazdag, és vannak koldusszegény tagjai.” Püspöktől proletárig, különböző származásúak, hitűek és korúak voltak a marosvécsi találkozókra a következő években meghívott írók is; többekkel: Gulácsy Irén, Berde Mária, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Kovács László, Krenner Miklós, Szabédi László, Dsida Jenő, Wass Albert, Jékely Zoltán és Asztalos István. 1928-tól, évente tízszer megjelent a folyóiratuk, az Erdélyi Helikon, melynek főszerkesztőjeként mindvégig Kisbán Miklóst, (Bánffyt) jelezték. Első szerkesztője Áprily Lajos volt. A transzilvanizmus gondolata szerint, román és szász fordítások, lapszemlék minden számban szerepeltek. Kós Károly írta Áprilyhoz: „Erdélyi német szemlét, akármilyen hiányosan is, de adni kell. Minket kevésbé érdekel, amit a pestiek írnak a magyar irodalomról, mint az, hogy mit történik itt. És nekünk itt van a miszszlónk, itt vár reánk az ugar, amit töretnünk kell: az erdélyi magyarságban és a többi erdélyi népekben.” A Helikon írói román és szász írókkal közös irodalmi esteket szerveztek. Áprily Lajos Magyarországra való távozásától, 1929 júliusától Kuncz Aladár volt a folyóirat szerkesztője, 1931 nyaráig, haláláig. A kulturális és történelmi regionalizmust európai igényességhez kötötte, a kisebbségi irodalmak világirodalmi értékében és helyében bízott. Regionalizmus és európaiság címmel Babits írt kérésére tanulmányt az Erdélyi Helikonba. A Kisebbségi irodalom – világirodalom rovat még halála után is évekig mutatta be a világ legtávolabbi tájainak nemzetiségi irodalmait.” Csodálatos volt, ahogy megcáfolta a hozzáfűzött reménységeket. Tudniillik azt hittük, hogy esze ágában se lesz komolyan dolgozni a szerkesztői székben. Hunyadyval nagyokat röhögtünk rajta. De csakhamar úgy megdolgoztatott bennünket, hogy nem röhögtünk többé. Emlékszel a kisebbségi ankétjára? Az egyetlen komoly kezdet volt Közép-Európában! Rengeteg témát kotort személyesen elő, rengeteg cikkemnek volt ő az oka. Évekig abban a tudatban írtam, hogy ne kelljen szégyellnem, ha Dadival találkozom” – emlékezett egy levelében Molter Károly. Közben Kuncz Aladár megírta gyötrelmes, franciaországi fogságáról, tíz éve tervezett regényét. A Fekete kolostor néhány héttel halála előtt jelent meg. Már Budapesten volt, kórházban: „Én, hála Isten, erősödöm. Szeretnék legalább a Helikonra visszakerülni.” Egy hét múlva: „Ma volt itt Kosztolányi, akinek nagyon tetszik a Fekete kolostor, s ő akar írni róla nagyobb cikket a Nyugatban. Babitsról még nem tudom, hogy a kritikát elküldte volna!”
És néhány hét múlva, Kovács Lászlóné Molter Károlyhoz. „Dadi? Napok kérdése, Károly, és megszűnik kínlódása örökre. A májrák a naponként jövő telefonértesítések szerint gyorsan és biztosan végzi szörnyű munkáját. Nincs reménység itt. Nem tudom, hogy lesz nélküle, Károly!”
Alig egy hónap múlva, Marosvécsen, a Fekete kolostor szerzőjének ítélt 30 000 lejes irodalmi díjat már nem adhatták át. Az összeget a Helikon magyar irodalomtörténeti pályadíjához csatolták. A Helikon írói közül Makkai Sándor református püspök búcsúztatta: „Ha Ti hisztek a feltámadás csodájában, akkor ott túl, a Kerepesi temetőben csak egy semmitmondó üres sír van. Kuncz Aladár pedig itt áll most is e kör közepén.” Az irodalomtörténeti pályadíjat Szerb Antal nyerte el. Négy évvel később, a Helikon tizedik találkozóján, a vécsi kastély kertjében fölavatták Kós Károly kőasztalát, amelyre Kuncz Aladár nevét véste föl emlékül a kőfaragó. A könyvkiadó, a folyóirat és az irodalmi parlament Erdély minden íróját, támogató vagy ellenlábas elhatározással, asztalhoz és tiszta papírhoz ültette. Az Erdélyi Helikon tizenhét évfolyamának írásai magát a transzilvanizmust is értékelik, nem lévén más meghatározása a helikoni ideológiának. A harmincas években erősödő különbözések ellenére a művek, Tamási novellái, (Erdélyi csillagok, Erdélyi társaság), Kós írásai (Erdély), Áprily, Reményik, Tompa és Dsida versei, egységes és időszerű gondolatot igazolnak. Közben Magyarországon végzetesen kiteljesedett az a politika, ami miatt Bánffy még annak idején lemondott, és ami elől Erdélybe költözött. „Most elpusztul az ország és vele az a nemzedék (…), mely az államélet valóságait el tudta felejteni, és délibábok után futott”, írta történelmi regényének végén, keltezéssel: 1940. május 20án. A román fasizmus nem tudott mit kezdeni a békét, toleranciát hirdető Helikonnal. Csak a magyar fasizmus tudta betiltani a folyóiratukat 1944-ben, a helikoni tagok felét zsidónak vagy zsidófeleségesnek, felét kommunistának nevezve. A felszabadulás után a Helikont a fasiszta rendszer kiszolgálójának tekintették.
A marosvécsi kőasztalhoz hasonlítható transzilván asztalnál Segesváron ültem, lent, az állomásépület alatt, a soványka kocsmában, egy barna, hosszú hajú fiatalemberrel és egy katonával. Kiderült, hogy a barna hajú fiúval németül remekül megértjük egymást, aztán az ő román fordításában a katonával is. Eltelt így egy óra, mire a katona, kicsit belevörösödve fölajánlotta, mi ketten, akár magyarul is beszélhetnénk, és attól kezdve ő fordított. Nehezen váltunk el, mert, ha egyikünk hagyta elmenni a vonatát, a másik kettőnek nem volt szíve fölszállni a sajátjára. Hogy nem alpári egy vasútállomás pince-kocsmájának söráztatta kisasztalát a Helikon magasztosságát képviselő, kerti kőasztalhoz hasonlítani, annak az az oka, hogy az erdélyi gondolat, ami a vécsi Helikon íróit összehozta, mára már nem az igazán toleráns megoldás, hanem az egyedüli. Azontúl a marosvécsi kastély roszszabb állapotban van, mintha vasútállomás volna. Imbecillis gyerekek nyomortanyája. Márciusban, mikor bejutottunk, néma képsorokat vettünk föl, ahogy Kemény János unokája, életében először a Nagytata kastélyában jár. A belső udvaron, ahol a találkozókkor a csoportképek készültek, két kicsi koporsó feküdt a boltívek alatt. Döbbenten tettük föl a hülye kérdést kísérőnknek, egy ápolónőnek: talán meghalt valaki? Ma nem, felelte, de egyszerre mindig tizenkettőt rendelünk. Közben gyerekek álltak körül minket. Egy kövér fiú szigorú arccal vigyázott ránk. Ha valaki közel lépett a kamerához, ököllel nagyot csapott a fejére. Állandóan taknyos volt az arca, beszélni nem tudott. Egy szépszemű lány kérte, küldjek neki magnót, és bizonygatta, mennyi pénze van. Egy fiú, órákig, sikoltozva hintázott egy faágon átvetett dróton. Rongyos, nagy ruhákban, különféle, felemás cipőkben voltak. Egyikük meztelen felsőtesttel, a hidegtől vörösen állt az udvaron. Nem érzi, hogy fázik, mondta az ápolónő. Később elmondta, az a baj, hogy nincs vizsgálat, nem tudják az aids-betegeket elkülöníteni a többitől. Arra gondosan vigyázott, hogy a kastély olyan szobájába ne nyissunk be, ahol azok a gyerekek vannak, akiket nem való látogatóknak látni. Ilyen szellemi, de testi nyomorban is élő gyermekek lakják az erdélyi irodalom egykori központját. Nagyobb a nélkülözés a marosvécsi várban, mint ahol Kuncz Aladár volt fogoly, a Fekete kolostorban.
A filmhez még hat nap forgatásra van pénzünk. Be kell vergődnünk Sztánára, Kós Károly Varjúvárához és Szentimrei-házához, Székelykocsárdra, a vasútállomásra, Dsida Nagycsütörtökének helyszínére, esetleg Marosszentimrére egy Áprily-vers miatt, ha belefér, Bonchidára, Bánffy Miklós kastélyához. Egyszer beszélni kellene Méliusz Józseffel, akitől szeretném megkérdezni: vajon, amikor úgy emlékezett, hogy Kuncz „visszatérő örök olvasmánya” volt Proust, és „a francia emlékezővel a kezében készült a nagy műre”, és hogy „az erdélyi viszonylatokra csökkentett prousti levegőjű szalonjában (…) kínálgat, fogyasszak csak az ágya mellé készített teasüteményből”, akkor, hogyan került oda az a teasütemény? : gondolt-e arra Méliusz, hogy Proustnál ez az emlékek kiindulópontja, és ezzel is rá akart utalni, vagy csak tudat alatt kötődött a prousti szobához a teasütemény, esetleg Kuncz Proust-kultuszból tartotta ágya mellett, vagy teljesen véletlen az egész. Aztán szeretném megkérni, hogy szavalja el a Kuncz halálára írt versét. Farkaslakán fel kell keresnünk Tamási húgait, Ágnest és Erzsébetet. „Anyám a nagy vackorfa alatt (…) sarjúból ászkot csinált, amit ruhával letakart, s arra fektette a kicsi bubát, akit tehát Ágnesnek hívtak, s akiből aztán nagyon eleven és kedves leánygyermek lett” – írta fivére, ősszel láttam Ágnes nénit, amikor Tamási sírjáról marokkal szedte az avart, egy kopott pokrócra szórta, s mikor már nagy halom egybegyűlt, a pokróc négy sarkát összefogta, vállára vette, és elballagott vele. Erzsi néniéknél föl kell vennünk a fényképet, ami a falon lóg: Áron van rajta, az óceánjárón. És föl kell vennünk a Tamási ház hátsó kertjében, a lankás egyik gyümölcsfáján a kaszát, vagyis a penge likacsos maradványát, amit benőtt már a fa, és amit úgy akaszthatott valaki a két ág hajlatába, hogy: no, nyugodok egyet.
Közben az idő is siettet, tudom. Ma már és ma még Erdély nemcsak térben, hanem időben is messzire van. Akár a fán felejtett kasza, sok minden maradt úgy, ahogy elveszítettük. Az erdélyi utakon a húszas és a hetvenes évek között járunk, aszerint, mikor maradt le végleg a termelő és teremtő élet. Különös, de különösen fontos Erdélyben lenni, szerszámok, szokások és szavak még természetes létét látni, gyanakodva, hogy csak éppen visszaszöktek a föld alól. De egyszer az autópályák fölépülnek a Székelyföldön, egyszer, a túlkoros szavakkal, szokásokkal, szerszámokkal együtt az időbeli távolság is eltűnik, és akkor az egykori, térbeli közelség csaknem nyomtalanná válik. Ma: kegyetlen a lassú pusztulás. És ma: kegyelem a hosszú remény.
Akár az időbeli közeledés ékes, éles igenlése: végre csöng a telefon Marosvásárhelyen! M. I. nem ismer meg, hagyja, hogy elmagyarázzam, ki vagyok, aztán kéri, ne menjünk forgatni a Helikonról, nem olyan a helyzet, talán egy hónap múlva, vagy még később, nem tudja, mikor. A bádogpárkányon elcsöndesül a kopogás, végül, egész lassan és érthetően, úgy, mintha külföldinek beszélne, még annyit mond: megint rosszabbul vagyunk, sokkal rosszabbul, mint Ceauşescu alatt. Még sokáig ülök a telefon mellett, néha hangosan káromkodom. Íme, a csatlakozás, ami Dsidát igazolja: nincs.
Úgy ömlött az eső, mintha a bizodalmat hullatta volna a várakozás. Süt a nap. Nem mehetünk. Szeretném tudni, ki áll a Királyhágón, és miről beszél. Annyi bizonyos, örökölt bajunkra ma már a legtisztább szendék sem lehet gyógyír. És mégis, a reménytelenül is tiszta szándék: az egyetlen esély.