A Kétségbeesés komikuma
Hajónapló. Fiatal román költők antológiája. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.
 
Vajon mi van a vers mögött, és mi van a versben, miféle látlelete a világnak? Ez már a költészet haláltánca a valóság és a lehetetlen határán, mert lehet, egy reggel arra ébredünk, hogy tények nevét valaki összecserélte, a töltőtoll akár vécékagylót is jelenthetne, ha egyáltalán jelent még valamit ez a szó. Ilyenkor a költő, ha van még költő, verset ír, ha létezik még vers.
A Hajónapló* (fiatal) román költői számára a költészet tudatos és következetes cselekvésforma, a szerzők egyetlen feladatuknak a tudósítást tekintik – igen szerencsés volt a kötet címválasztása – akár a hagyományos értelemben vett esztétikai kategóriák teljes felhagyásával is. A valóság már nem értelmezhető lineárisan, a ráció és az irracionalitás gyakran azonosul egymással, az abszurd léthelyzeteket a költő nem kitalálja , hanem tudomásul veszi: „A 6-os villamos végállomásán/szemrebbenés nélkül mérgező gombát árulnak a cigánynak / a cipőpucoló Napóleon életét olvassa / a művész nem más, mint a béna borbély kliense (…) a műanyaghordók akárha ikonok üvegesednek…” (Mircea Dinescu: A jel-kereső; Bágyoni Szabó István fordítása). Mert: „A fennkölt, szédítő költemények kora lejárt. /A sötét gondolat s a szögesdrót / őrzi meg csupán a halk elégiákat.” (Mariana Marin: A szemhéj mögé írt nyelv; Farkas Árpád fordítása).
Csoportosítani az antológia szerzőit igen nehéz – Mircea Scarlát kiváló elemzése (Utószó) sem vállalkozik rá –, ezért nem a kisebb-nagyobb különbségeket, hanem a közös sajátosságokat vizsgáljuk. Az antológia verseinek legszembetűnőbb közös jellemvonása a valóság irracionalitásának kiemelése, a versek naplójegyzetekké válnak, a költők legkézenfekfőbb eszköze az (ön)irónia. (jellemző példaként Mircea Cărtărescu Egy boldog napja életemnek című poémáját említhetjük.) Nincsenek ünnepek és nincsenek hétköznapok, a naptár mintha állandóan ugyanazt a napot jelölné. Liliana Ursu a Pillanatkép (!) című versében így hasonlítja össze a végtelen világmindenség dinamikáját a földi realitás statikájával: „Dicshimnuszt zengjünk most neki!/ Hódoljunk egy-egy költeménnyel az űrbeli kőnek/ a valaha ragyogó üstökös fejének,/ ki most egy derék, jóravaló atyafi/ nyomatékul használ, a káposztáshordót fedi” (Balla Zsófia fordítása). Léthelyzet, általánosítható. Talán érdemes összevetni egy kortárs magyar költő versével: „8 é. korában/ a mosókonyhában/ felzsigerelte magát/ hogy jobban szeresse a mama// 20 év múlva / ha élne/ meghalna kevesebbért// kedves olvasó/ megkaptad amit vártál/ egy magyar verstől.” Csordás Gábor: Etűd. in Kuplé az előcsarnokban. Magvető, 1984).
A költők lebontják a vers esztétikai formavilágát a (hétköznapi) szöveg stílusvilágára, majd ezt a költőietlen (antivers) szöveget a líra hagyományos törvényszerűségei szerint építik újra verssé. Általános jelenség ez, nem csak a román költészetre jellemző, a jövő század irodalomtörténészei (ha lesznek még irodalomtörténészek) önálló irányzatként tartják majd számon, a posztmodern egyik vonulataként. Bár ez az irányzat is zsákutca, hiszen nem tudja sem megújítani, sem megsemmisíteni önmagát, statikussá (=unalmassá) válik. A kortárs román költészet fejlődésvonala könnyen nyomon követhető Nicolae Labistól Nichita Stănescuig, Nichita Stănescutól Mircea Dinescuig, vagy a vers lényegét (hiába?) kutató Bogdán Ghiuig. Velük már lezárult a korszak. Az antológia szerzői közül többre ráfoghatjuk, hogy Stănescu-epigonok, egy kész modellt követnek. (Egyébként természetes jelenség ez, a nagy költők hatása bénító erővel hat a közvetlen utódokra.)
A költői viszonyulás ilyen irányú előjele (irracionalitás, relativizálás) legnagyobbrészt a művészet és politikum kölcsönhatásaiban keresendő. S ha csak ezt a viszonyt, a tudatos és határozott ellenzékiséget vesszük figyelembe, (majdnem) mindenik vers remekmű. Csakhogy a politika összefüggésrendszere állandóan változó, a művészettől elvárjuk az időnkívüliséget. (Legfennebb a politikum metaforáit tekinthetjük örök érvényűnek és általánosnak, de ezek a metaforák rendszerint csak utólagosan értelmezhetőek, és csakis adott összefüggésrendszerben.)
Kihangsúlyozódik a költészet (s általában a művészet mint esztétikai értékrend) értékinflációja is. „Valahol sarkon lámpa alatt/ a költő sápadt holdlaka,/ könnyeivel vacsorál/ Chagall vörös angyala.” (Dinu Flămind: Chagall angyala; Király László fordítása). Ez a kiútkeresés, a megváltozott összefüggésekk értelmezésének kísérlete igen sok költőnél fellelhető (Dinu Flămind, Adrian Popescu, Doina Uricaru, Elena Stefoi, Petru Romosan, Ioana Crăciunescu).
Dráma és komikum, fokozódó, ironizált intellektualitás: „A saját történeteink nyomorát a mell fehér húsába/ szakadt hamis gyémántok”. És…„a továbblépés az egyetlen mód/ hogy túljuss a lét széttöredezettségén”. (Magdalena Ghica : Az ifjúság. Molnos Lajos fordítása) Továbblépés? A kétségbeesés komikuma? Mit válaszolhatna a költő: a költő, aki csak enynyit tud beismerni. „Egész életemben rongyot gyűjtöttem egy madárijesztőhöz.” (Ion Muresan: Vers a versről; Ferenczes István fordítása). A madárijesztő? A madárijesztő más!
KEDVES CSABA