Láng Zsolt
ABLAKOK
Waldraffnak és Bródinak
Ha tenyerét szemére tapasztja, majd fokozódó erősséggel préselni kezdi, lassan és fájdalmasan kirajzolódik egy kép. „Oda kell eljutnom!”, gondolja reménylőn.
Lajna batyujával kimarjult vörös lépcsőkön csalinkázik a kapuig. Komikus az igyekezete, amellyel zsebeiben a kulcs után kotorász, a zötyögő-lötyőgő kulcscsomó, a zár csiki-csukija, a sok fogdosástól elvékonyodott
rézkilincs alakja, melynek partnere a járda aszfaltjába taposott mélyedés, hol most esővíz honol, az abban való tapicskolás és a fojtott szentségelés – miként a mondat, melynek alanya. Elindul, szandálja szotyogva hagyja lábnyomait maga mögött: hűséges szolga, aki az otthoniakkal tartja a kapcsolatot, míg ura esztelen bolyong. Vaskapun ázott plakátok. Ha valahová egy neked való helyre akarsz elérni, akkor engedd, hogy az előtted nyíló utak önkénye vezessen. A járdát sötétlő repedések szabdalják, itt-ott borzas, nedves fűcsomó virít. Leguggol nápolyisárga zsákja mellé, beköti kibomlott fűzőjét. Mellette tenyérnyi víztükör, föléhajol: önmagunk képmása minden tapasztalás. Ez így didaktikus! Esőmosta kövek hajlatában az örök szépség bújt meg. Csókacsapat húz el fölötte, továbbindul.
A folyó illatával érkező gyenge szellő is elég, hogy szétszórja a maradók ellenállást: a hajnali fogadalom oda, a lányra gondol mohón, azután rögtön arra, hogy vajon tényleg lezárult, s pecsét tétetett arra, ami ezáltal feledni való múlt lesz, elrejtett, elodázott, eldobott, szétszaggatott, megtiport könyv…
Megáll, gadonyáskodva rendezi zsákját. Mivel időközben a kórház mellé ért, tekintete az épületen időz. Itt született, az anyja gyalog jött be vele. meg-megállva, fának dőlve. Hatalmas zivatar kerekedett, de még mielőtt le

zúdult volna az égi áldás, cikkanó villám hasított egy göcsörtös akácfába anyja közelében. Maradandó közös élmény: később, ha zengett az ég, egymást átkarolva vacogtak.
Órájára néz, kilép, „ez jó!”, gondolja, gond ez is. Waldraffék ablaka bukkan fel, az ablakban (azon túl) sötét van, akár a befelé tekintő szemekben. „Waldraff vajon színesben álmodik?”
Eszébe jut a hajdanvolt kiállítás, ő betévedt a megnyitóra, a fa lakon sajátosan kiakasztott, sajátos képeket látott, az egyiken habzó köpet folyt le, daliásan felgyűlve a szegélyen, készségesen újságolta a sarokban meghúzódó szőkehajú lánynak – felismerte az önarcképről –, „le kéne törülni!”, mire Waldraff szelíden legyintett, „a széphez nem tartozik a dicséret”, sírós mosoly fodrozta keskeny ajkait. Kettesben baktattak haza a macskaköveken… Ez már a Bródi-korszakban volt, „megismerkedtem valakivel”, másnap együtt látogatták meg, az ablakon nem volt függöny, ő arra gondolt, vajon a bentieket zavarja ez jobban, vagy a kintieket, a bútorok a fal mentén szanaszét, a szőnyeg festékmaszatos, színes foltok tarkították a szürke perzsát, az ágyon vastag lepel, „hogy ne koszolódjék”, indokolta suttogva Bródi, tégelyekben állott-pállott folyadék, festékesdobozok a polcokon, csorba cserepek, húrjahagyott hegedűk, alélt kövek, hűs illatú kagylók, daltalan boroskancsók, tükrös szelencék, színes szalvéták, kibelezett zsebórák, idegen fényű medalionok – elhagyott, eltékozolt, elvesztett, befucscsolt világ? Később többször lementek a folyóhoz, ő halászott, a két lány csevegett. Néha Waldraff nyűg volt a nyakukon, vagyis az övén, mert úgy érezte, Bródi miatta lett tartózkodó etc, elhozta hát Orlandót, hátha összejönnek, két pár!, viszont Bródi kiszámíthatatlanul Orlandóra vetette magát, erre ő meg, sután és bárgyun és ostobán, mint

egy elcsépelt féltékenységi dráma szereplője, Waldraffnak tette a szépet Egyszer vitt neki egy csokor virágot, „virágnyelv”…ám Waldraff sebesen leszerelte: „most nézhetem a haldoklók fuldoklását!”, mire ő piruló maszkja mögül enyhén visszaszúrt, „ismerd meg a virágokat”, merthogy Waldraffot kizárólag a szemét érdekelte, szeméttelepekre járt fotózni, így azok bekerültek a kiállító termekbe, mert nem védte őket többé a jótékony és elkülönítő látszat. „Most szagolhatom a haldoklókat!” „Másnak is lehet a világot álmodni…” Az ágyon ültek, ő a macska fejét simogatta, szórakozottan bámult egy kóbor pihét, aztán gépiesen fölnyúlt érte, kézfejét alátartva figyelte, amint bőre sugárzó melege hajtani kezdi, Waldraff arca felé terelte, „milyennek?”, nyújtózva közelítette az arcot szőke keretben, „ha meg akarod ismer-
ni álmaimat”, valami miatt elszánt lett, kicsit keserű, költői és röhejes, dallamos, „kísérj el az ágyba!” Rátenyerelt a macskára, az velőtrázó vernyogás után leugrott, hátán fölborzolódott a szőr, farka fenyegetően vibrált. Pihe eltűnt, kint repülőgép körözött, a lápok miatt körülményes a landolás.
Waldraff ölébe emelte a macskát, nyugtató dúdolászással simogatni kezdte, nem hallotta meg a szót, vagyis úgy tett, mint aki semmit nem vett észre az egész kétségbeesett kísérletből, kívül tudott maradni most is, vagyis helyesbítve: belül, hagyta zajlani a dolgokat, tétlenül szemlélődött, a magafelőli-ség volt legfőbb szempontja…
Bródi olykor-olykor azért tudta őt animálni, rávette, hogy cseréljék ki ruháikat, hajviseletüket, keresztneveiket, s mikor előjöttek a bokrok mögül, nekik Orlandóval alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez, „amolyan húzdmeg-ereszd-meg játék”, magyarázta Bródi, s hogy némiképp ráverjenek, ők is sebesen cseréltek, amitől ugyan helyreállt a rend (a két pár), mindazonáltal többféle zavar érződött. „A természetünket nem tudjuk kicserélni!” Lötyögött rajta Orlando trikója – nem ez volt a baj...
Bródi illata, akárha tavaszi levegőé, szeszélyesen és vibrálóan változó, hol szelíd barack, hol gyilkos sisakvirág, vonzott, de félni is kellett tőle; Waldraffnak olyan illata volt, mintha épp a folyóból merült volna föl, és mindig ugyanez érződött mindenen, amit csak megérintett, és mindenütt, ahol elhaladt, akárha maga is folyó volna („a szőke Szamos!”); Orlandót forróság lengte körül, minek következményeként a közelében minden megváltozott, ez volt ő, anyagtalan – belül, belsejében volt egy kohó tán, ha az ember közel hajolt hozzá, hallotta a lüktető robajlást, s a lüktetés szüneteiben jó volt hallgatni a belőle áradó csendet.
Egymás ruháiban indultak haza, cserélt-berélt holmikban; fullasztotta Orlando melege, zavarta őt a túlzott harsányság, a többiek túljátszott vígsága, de hiába szakadt le egy kavicsot pöckölgetve, az egymásba csapó illatok belepték, rákapaszkodtak, a gyomra felfordult, ökrendezni kezdett… „Ki kicsoda?”
Az úttest mentén, a széles virággrupp közepébe állított pléhpanón (korabeli szó) idegen dőlésszögű betűk hirdetik a hatalom jelszavait Gonoszkodó (negatív) asszociálással népszerű dalocskát kezd dudorászni.
Gőzöl a zsombék, hallgat a nádas, Mocsaras sírig tartsd a pofádat!
A dal hangulatával nem tud azonosulni, ám a ritmus a lényeg, gondolja. Orron be, szájon ki. Tenyérnyi hézagok: pofa – sasszé: da-da – dat! Fokozott résenléttel figyeli a repedéseket, igazítja hozzájuk az ütemet s a ritmust. „Harc valamelyes harmóniáért!” A sajátos ólomrámákkal darabolt járda, mint kiszáradt tó barázdált feneke, miszerint ő meg éhenkórász gázlómadár volna. Egyre szabálytalanabbul jönnek a közök, képtelen lépéseivel hozzájuk igazodni, keresnie kell egy új
Dallamot. „ Minden útszakasznak legyen dala!” Daljelzőtáblák.
Málháját lerakja a megállóban, szvettere alatt zörömbölő szívhangok, mozdulatlan hallgatja, szemét is lehunyja. Szemhéján belül repedések égő rajzolata fedi el a hajnali víziót…
Néma magasságban bárányfelhő látja – látja vajon? –… szól űzi már messze tovább, alatta mocsárra sikkad a táj.
Busz érkezik, glisszenő ajtók nyitódnak, csukódnak. Robognak a sugárúton jobbra-balra a képből menekülő házak, házfalakon salétromtérképek, krétarajzok, most rajzfilmként olvadnak egyetlen történetté. „Ki ítél el, ha a várost elhagyom, hogy többé ide sem teszem a lábam.” (Verzió: Ki itt él, a várost akkor sem hagyhatja el, ha többé ide sem teszi a lábát. Szavakon lovagolok.) Néptelen megállok rövidítik a menetidőt. Az útpadkán utcaseprők ülnek, villanydrótról leázott papírsárkányok spárgáival kötözgetik álmos mozdulatokkal seprűiket. Az egyik fiatal lány Bródihoz hasonlít. Derűs pillantás suhan a busz után álbródimosoly szárnyain. „Ha leszállnék…”
Befolyásolná-e Astolfo helyzetét, ha tudna Orlando leveléről?
Helyzete akkor, ott a következő: egy állomásra tartó busz peronján egyensúlyoz, egyedül van, ha elfogadjuk, hogy a sofőr a busz tartozéka. Képek telepednek rá, és nem tudni, hogy személy szerint ő jön rá valamire, vagy az a valami fedezi föl. Tűnődik. Elképzelhetné, hogy valaki levelet ír neki, valaki vele álmodik, valaki vár reá, mindegy, elképzelheti, ám helyzete nem változna tőle, legfeljebb másképp látná.
Hogyan látja jelenlegi helyzetét?
Látja magát a hátsó üvegen és ezáltal a kinti képen is, ez így érdekes. Csak ennyi volna a kapcsolat?
Mi lesz velem?, erre nem gondol, a múltról töpreng, az eliramlott pillanatokról, a megéltekről s az elképzeltekről, melyek végigkísérnek, szóval arra gondol, hogy nem szabad eldobni a múltat, mert az nem kacat.
Hinnyadt lábakkal ugrik le a buszról. Körülötte csend van, a jegenyék magasra nőttek, a járdán szemét van, a házak erőszakos árnyékot vetnek, az árnyékban hűvös van, pedig még nem múlt el a nyár. Vonat sípol, szemét lehunyja, belül ott a kép, „talán sikerül”, gondolja.

 
 
Bródit álmából veri föl valami, tán épp az álom, nem bír visszaaludni, nyugtalanul forgolódik, maga alá gyűri a paplant, fejére húzza a párnát, maga alá gyűri a párnát, fejére húzza a paplant, leveti a pizsama ját, belebújik, felkel, pizsamáját hálóingre cseréli, úgy érzi, fázik, visszaveszi a pizsamát. Ágya dúlt terep.
Leül a zongora elé, nézi a két hervatag rózsaszálat, aztán, mint akit kígyó mart meg, felpattan, kikapja a vázából a virágokat, s fut velük az ablakhoz, ott megtorpan, elbizonytalanodik, végül mégis kinyitja az ablakot, a rózsákat kiszórja a ház előtti orgonabokrok közé. Astolfo búcsúvirága volt az egyik, a másikat ő hozta el Orlandótól…
Szeretni annyit tesz, mint lelkünk legtitkosabb rekeszeit is kitárni a szeretett lény előtt, szeretni annyi, mint aggályoskodás nélkül elkötelezni magunk a másik akaratának, ha valakit szeretnek, akkor neki kötelessége viszontszeretni, szeretetre méltónak kell lennie…etc., Astolfo tanította erre, tőle tudja, mit jelent a szó, tudja, tudja, tud-
Amikor Astolfóra vár a töltésoldalon a pléhkrisztus alatt, tudja, mi lesz – elmesélhető, vagyis elraktározható. Felhő fekszik a napra, árnyékát a folyó susmogó vize viszi nyugat felé. A parton kutya lefetyel, mórikálja magát víztükörben, majd orrát magasba emelve igazodik szag után. Megérkezik a fiú, két tenyere lepkeként száll szemére, érzi a bőr illatát, nevetve kiáltja nevét. A föld illata tömény és jó, minden elrendezett és előre látható, hiába volna ő másmilyen, hiába lett az, ugyanúgy történik mindig minden – akár hiányozhatna is a képből. A nedves pupilla kitágul, szemizmokat vér sző át, késéi a szem... (Személytelen, személytelen!)
„Beborítasz, mint fűzfa lombja.” Semmi kölcsönösség, függetlenség és szabadság. „Nincsenek közös szavaink, képzeteink és képmásaink, csak egymásból előhömpölygő formák vannak, te vagy mindenhol.” Kilépni önmagunkból, és valahol félúton találkozni – ilyesmire vágyik.
Odalép az ablakhoz, „micsoda rohadt érzés így nézni a világot!” Erőfeszítésünk a kimondásra nevetséges. Viszont beszélhetünk-e másképp?
A szól és a tűz találkozása... Orlando felizzik, amikor ő megjelenik, de persze leplezni szeretné, ő viszont ellenállhatatlan kísértést érez, hogy főlkorbácsolja: lenyűgözik a szeszélyes rajzolatú, kiismerhetetlen lángok, egymásba és egymásból hömpölygő alakzatok. Kilépünk önmagunkból, és visszatérünk létünk ősi lankáira; végre megérthetjük, hogy milyen természetű erők tereltek önmagunkba...
Az ablakban könyököl, a hajnal erősödő fényeit nézdegéli, valaki távolodó alakját látja. Arra gondol, Astolfo is lehetne, hiszen elbúcsúzott tőle.

 
 
(Waldraff álma:) Hogy kerülők ide, kérdezem. Sötét van, fénykúpban megyek, a kúp csúcsa fenn van, köröttem hallgatag betonok, óriásdaruk, reflektorok – mit keresek? Már jártam itt. Apró felhő száll emlékező lábak nyomán. Férfi követ, a férfi bajusza tömött, fekete-sötét a sötétben. Füstöt sodor a szél, ami olyan, mintha hollók suhannának éjfekete éjben. Döglött kutya van a porban, döglött kutya torz vigyora, montírozás: a táj vigyorog. Megszeglik a lábam, elvágódom. Pár centire árok van, szagából ítélve mély, nedves. Markomban sár van, odatapasztom a gödör szélére: kisebb a veszély. A férfi segít felállni, nem tudom eldönteni, örülnöm vagy félnem kell. Köszönöm, rebegem. A férfi bajuszának olajos fénye van. Őszintén?, kérdi ágaskodó szemöldökkel.
Futni kezdek, átvetem magam egy alacsony, korhadó kerítésen, tenyeremre puha famorzsalék tapad. Bent süppedő kert van, egy diófán száraz lóbőrt lóbál a szél, pernye és korom pilinkél. A kertben apró ház van, bent emberek vannak, arcukat az ablaküvegre feszítik, némán tolonganak. Tolongásuk felveri a benti port, az is szálldos. Fekete kutya mordul rám, nézem, honnan bukkant elő, erősen nyáladzik. Mögötte a férfi áll, figyel mereven. Arca szép, mintegy éles tőr. Minden hasonlat. Tovább, tovább!
Addig futok, míg kiüresedik a táj, körütöttem csend és kopárság, ködbe vesző horizont és homok. Talpam alatt a híg homok pillanatok alatt
betölti nyomaim. Messze ló áll, háta párát exhalál. Itt nyomtalanul járhatok, gondolom, de aztán mégis a ló mozdul, lassan elindul lelem. Dobog a hasam, a várakozás a hasamban dobog. Mintha terhes volnék. A lovat néha takarják a ködfoltok: eltűnik, előbukkan, eltűnik, előbukkan. Közelsége rémültté tesz, félek. Meleg orrluka párolog, szeme tiszta, tekintetét ismerem – elfog a felismerés: te vagy a ló! (Ezt Waldraff nem akarta kimondani, mégis megteszi.) Kinyújtom a karom, de a mozdulat oly heves, blicc, hogy a ló szökkenve odébb áll. Követem. Elérünk a folyóhoz. Fent a parton bokrok vannak, áfonya, tamariszkusz, vadszőlő, a fű magas, szoknyám aljára tapadnak a tüskés kalászok. Lent a fű széles levelű és agyagporos, a fűben a folyó kivetette hordalék: műanyagzacskók, papír és fa, foszló kárpitú székek, roshadó edények, rajtuk is sárgálló, pikkelyes iszap van, mégsem olvadnak a tájba. Idegen időbe ékelve érzékelem magam. Elered az eső: valami változás. Elindulok a víz felé, bátorság, gondolom. A ló mozdulatlan vár a túlparton. Szoknyám combomhoz tapad, lefejtem magamról.
Úszni kezdek, erőlködés nélkül tempózom, a víz alatt szemem behunyom, sötét van, nem félek, a víz ellenállása sem érződik, a víz fölött szemem kinyitom, ám a lecsorgó víz kellemetlen, elhomályosítja a képet, s mire az kitisztul, bukhatok le újra. Fejem erőlködőn tartom a víz fölött, érzem, hátamon meggyűrődik a bőr, mint ágaskodó her nyó, olyan lenetek, csúf. Az erőlködéstől lassacs-
kán begörcsölök, kapkodni kezdek, holott tudom, ezt nem szabad.
Végül is partot érek, erőtlenül leroskadok a homokra. A tüdők az üresjáratban felgyorsulnak, mellkasom papír, agyam homok, minden megáll. Az idő beborít, akár fűzfa lombja. Felülök, keresem a lovat, nem látom. Felébredek, kint repülőgép zúg, valaki eltocsog az ablakom alatt, macskám kifli, alszik.
Fel kellene komolyan ébrednem, felkelni, felöltözni és elutazni. De minek? illúziót szül ma minden utazás…

(Orlando levele:) Édes öregem! Itt ülök egy farönkön, töppedő várkertben, körülöttem évszázados falak őrködnek. Hajnalodik, vonulnak a felhők, gyűrött vörös fénymáz terül a kertre, mint ablaküvegen lehelet. Lehull egy levél, megpihen a kőkút peremén, majd elszántan billen a mélybe, víztükröt érint nesztelen.
Kifújom a füstöt, száll, szálldos, hátramaradt felhőnek szóló üzenet. A kirajzó galambok hálóként ereszkednek a fák tetejére, szél kezdi mos ni a köveket, játszi felhőket hoz – szabad társítás, kollázs az ég. Fényhullám tör át a lombok rácsain, a vár lőrésein betekint az arany lándzsás nap…metszetéről, s zavartan, mint akit rajtakaptak, új bekezdésbe kezd.) Felejtsd el a bevezetőt! Képzeld, a tegnap délután beállít Bródi, parfümbe öltözve – ha kertem volna, ilyen illatú virágokkal ültetném tele. Könnyű gráciával dobja magát fotelembe, csinálhatnánk végre egy gyereket, mondja szőke derűvel. Micsoda bujaság kicsi manzárdomban! Ötünk ki-ki a maga fotelében, ülünk némán. Szemben a falon tükör van, kicsit előredőlök, és látom Bródit a tükörben. Profilban látom, most tehát engem néz, az orromat vizsgálja, figyeli gátlástalanul, nem fedezte fel kandi tükrömet, legel rajtam, nem tudja, hogy figyelem. Szoknyája felgyűrődött, szép nő, hosszú combok – mért üldöz engem, mit akar?
Én hol vagyok?
Magamra csak hosszas keresgélés után, a tükörkép és a tárgyi valóság precíz összevetése után találok.
Ki vagyok én? Férfi vagyok, mondom, de ez csak akkor válasz, ha Waldraff ül mellettem; ilyenkor kemény, rámenős, erőszakos fickónak érzem magam, vadnak, utálatosnak; ha Bródival vagyok, törékeny, érzéki, szeszélyes leszek, szeszélyes, mint egy nő, szinte érzem a mellelmet – mi ez a változás?
Magatartásom tétova, gyakran teátrális, mert nem látok tisztán… Ha felhőtlen az ég, sziporkáznak a csillagok, akkor ez a derű beszüremlik a lelkembe, beárad a mozdulataimba, amikor épp kenyeret szelek, tojást sütök etc, érződik erősen.
De mi történik, ha nem látom az eget? Ügyetlenkedem, eltöröm a tányért, felborítom az üveget, a bennem lévő feszültséget dühvel érzékelem, csapkodok, lassan összetöröm az egész konyhát, mit tegyek?
Drága barátom, jól tudom, az ittléttől nem ment semmi jelmez, mégis gyakran képzelem magam utazónak. Sivatagi vándornak a legjobb: a látvány nem béklyózza le a képzeletet – hunyd be a szemed, és látva láss! (OÁZIRISZ A SZEMBEN, AZAZ: VÍZ A VÍZ: A VÍZIÓ...)
Esélyem nem sok. A fák magasra nőnek, úgy látszik, kedvelik az itteni talajt, közöttük a hold, óriási címer. Esélyem versem, ám a kifejezés lehetséges eszközei elhasználtak, s a kifejezés lehetséges eszközeivel alkotott kép oly hamis, tév, hogy a költő arcán keserű fintor honol. A gáláns lendület, daliás kihívás összeroppan a szavakban. A keresés egyre fokozódik, mert csillapítatlan marad a hiányérzet: kóválygunk, csellengünk, bóklászunk, elbizonytalanodunk, nem tudjuk, hol vagyunk, mit akarunk. Az érzékelés készségét a határokig tágítjuk, miáltal csupaszok és kiszolgáltatottak leszünk, amitől persze csak fokozódik a bizonytalanság…
(Orlando leteszi a tollat. Kint hajnalodik etc, segítségre volna szüksége, valakire vagy valamire, aki vagy ami okosan és odaadón segítene mondatainak, hiszen végül is azt írhatja, amihez mondata van.
Vár.)