Ferdinandy György
MONOLÓG RÓZSASZÍNŰ HEGY ALATT
A piros házról még az esős évszak kezdetén álmodott. Pincenyírkos avarban lépegetett, illatos pára úszott a diófák csupasz ágaiban. A ház erre állt valahol, beszakadt kerítések, elvadult ösvények alatt. Nem kereste, inkább csak csodálkozott. Az álom tárgyilagos volt, őszi hajnalokon ilyen éles a fény, s ilyen szelídek mégis a körvonalak. Természetes volt körülötte a csend, végleges a magány, pedig furcsa módon tudta, hogy valaki várja, és a házra is jól emlékezett a kertek alatt.
Később félálomban még egyszer végigjárta a kanyargó hegyi utakat, de a piros háznak nyoma veszett. Álom emléke volt csak, de az is lehet, hogy rombadőlt még a háborúban. Újra elaludt – kint még sötét volt, sűrű, meleg eső zuhogott.
Egy év is eltelt, amíg Innsbruckban egy fülledt délután mélyéből ismét felmerült ez a ház. Már nem volt olyan piros, megkopott, mint borkő rajza iszapzöld üvegfalon. De ott volt a helyén, szinte hihetetlen, hogy hiába kereste az esős évszak hosszú éjszakái alatt. A villamosmegállóval szemben állt, fenyők övezte ligetben. A fák alatt a homályban illatos tobozok. Pontosan látta a környéket is, a megálló zöldre festett cirádás faépületét, a sínek fölött kanyargó macskaköves Németvölgyi utat.
De a felszín alatt az emlék elbizonytalanodott; például, ezt egészen bizonyosan tudta, a katonák felaprították, eltüzelték a cirádás faépületét. Valószínű az is, hogy soha be sem lépett a piros ház kapuján. Pedig aznap Innsbruckban a feledés szemfedője felhasadozott. Két kisfiút látott, megérintette alig göndörödő, rövidre nyírt hajukat. Felnőttek beszélgettek a ligetben, azután, vagy ezt már csak félálomban toldotta emlékeihez? ellépeget a fenyvesek íve alatt, a piros ház ajtaja tárva, a tető, a mennyezet beszakadt. Felmegy a foghíjas lépcsőkön, egy kibelezett matracon porcelánbaba vicsorog.
Hogy kivárná őt ebben a házban, az ezúttal eszébe se jutott.
A pályaudvarral szemben szállt meg itt is, teljesen ok nélkül, hiszen vonaton gyerekkora óta sosem utazott. Befejezte a munkát, pihenni akart. Délután elnyomta az álom. Amikor fölébredt, a hegy hófödte gerincét már rózsaszínűre festette a nap.
A pályaudvar előtt vendégmunkások nézegették a képeslapokat. Valami más is lehetett a piros házban. Valami elviselhetetlen, szörnyű dolog. Most  mégis könnyűnek érezte magát, kellemes bánat ömlött el álomittas tagjaiban. A házak mélyéből pengeéles, fájdalmas szóló emelkedett a rózsaszínű hegy gerince felé: kristálytiszta, magányos trombita hang.
Hosszú, kanyargó úton haladt a város központja felé. Különös csend volt a házak között, majdnem falusias nyugalom. A színház előtt megállt, végigböngészte a hétvégi műsorokat. Az égbolt ezüstös volt és határtalan: az emeleti ablakokból még az utca mélyére villantak a napsugarak. A központ nem lehetett messze – lehunyt szemmel sodródott előre. Így alkonyatkor, szombaton este, a külvárosi utcákon mindenki egyirányban halad.
Amikor ismét fölemelte a fejét, kis kerek tér torkolatában találta magát. A háttérben kulissza-házak karion gyűrűjében tiroli zenekar hajladozott. A kör közepében óriás májusfát plántáltak, a sudár törzs nyílegyenesen ívelt a tetők között a szabad égbe; a magasban örvénylő szél lobogtatta a színes szalagokat.
Nem tudta, meddig állhatott így a tömegben, amikor minden átmenet nélkül megnyíltak körülötte a zsilipek. Zöldzakós táncosok dobogtak a pódiumon, a koszorú is zöld volt a májusfa a hegyén, hatvan láb magasan. A délutáni álomból nem maradt csak a fáradtság, a bánat barna melasza, és valahol a zaj hordaléka alatt, a kék mélytenger csend.
•
A lánynak először csak a szemét látta. Kék volt és tágra nyitott Az ilyen halványkék szemekből zöld villámokat vet a vágy, mélyek és áttetszőek akár a levegő-ég a gyönyörben, és szürkére színezik őket az indulatok.
A májusfa fényesre csiszolt derekán egymás után próbáltak szerencsét a bőrnadrágos tiroliak. A lány is a körben állt. Fejét enyhén felemelte, nyitott ajkai között villogtak a fogak. Egy fiatal fiú már a fejek fölé tornászta magát, az ég felé forduló arcok gyűrűjében a lány magára maradt. Nem volt kétséges: ismerte valahonnan. Laza, szőke kontyát, enyhén domborodó arccsontját, vágott szeme, ívelt ajkai körül a lágy, szlávos vonalat. Szemerkélő szomorúság ereszkedett a szemére. A fiú már lecsúszott a fenyő sikamlós derekán, a félhomály körülöttük ólálkodott a keskeny, hideg sikátorokon.
Vékonyka, keszeg ember ölelte át akkor a fát. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal tornászta magát előre. Nézte a lányt; lassan, apránként minden eszébe jutott A fiatalság fanyar ízei, a magányos kószálások, a boldogság halk dallama, mindaz, amit elfelejtett, mióta magára maradt. Lehetséges-e, hogy a megoldás csak így egyszerűen megáll az ember előtt? A fa alatt sovány, feketébe öltözött vendégmunkások csapata. Már nem biztatják társukat, látják, nem hajtja már csak az elszánt, görcsös akarat. Némán, felemelt fejjel állnak, sápadtak, megmutatni, megmutatni! A tömeg felmorajlik, amikor a keszeg emberke ingét bordóvörösre festi a nap.
Ha most odamenne, és szó nélkül megfogná a kezét. Nézi a vendégmunkásokat – az álom nem engedi el a torkát. A lány még ott áll a helyén. Egyenesen a szemébe néz, konok-komolyan.
•
Odamenne, szó nélkül megfogná a kezét. Tudod, mondaná neki később, a habos zöld folyó partján állnak a violaszín hegy alatt. Hallgatnának. Mire valók a szavak.
Ha most rászólna valaki. Tudod, mondaná, a trópusokon van egy litván napilap. Hites fordítók hirdetnek benne, az elveszett honról motyognak kivénült hazafiak. És tudod, van egy apróhirdetés abban a lapban. Hallgatna, nyitott ajkai közül elővillanna a foga. Keresem Londonban azt a szőke fiút, aki 1956-ban pénzt küldött házasság céljából Margitnak. Érted? – kérdezné ott a habos, zöld folyó partján a hegy alatt. Eleinte nevettem. Csakhogy közben múltak az évek. A hirdetés pedig ma is ott van, mit számít, hogy nem szőke már a fiú, és hogy talán soha nem jut el Londonba ez a trópusi napilap.
Érted-e – kérdezné ott az esti sötétben. Szeme különös színű! A fiú szeme volt, vagy a lányé? Névből, címből Margit emlékezetében egyetlen jajkiáltás, ez a jelige maradt. Miért? kérdezné tőle a lány. Miért – vacogna a zöld folyó partján. Mert félek – mondanád neki te. Mert félek, hogy hiába, hiába pislog a jel, nem jön válasz ilyen jeligére a Dél Keresztje alatt. Margit pedig soha többé, szürke fátyol takarja a tömegben, mint távoli csillag fénye megkésve, örökre lekésve nem marad, csak a szó három szó apróhirdetés jelige hites fordítók hirdetése alatt.
Kis idő múltán visszamenne a térre. Percek alatt kiürült, amikor a vékonyka vendégmunkás lezuhant. A májusfa tövébe nehézléptű tiroliak forgácsot hintettek azóta. Komor alapemberek méregetik a fát; egyszer talán ők is vágyakoztak a magasba. De azután maradtak, elfeledték kamasz hóbortjaikat.
Nem mosolyogna, komolyan nézne akkor a téren a lány, kicsit anyásan, kit rettegéssel szelíd szürke szemében, mert hátha gyógyíthatatlan az akarás, hátha hiába a csend és hiába a szavak.
•
Tudod, mondta amikor másodszor is megkerülte a várost. A magány önkéntes kényszer. Megbénít a rémület ha észreveszed a kiutat. Karácsony táján például – mondta – minden évben volt egy vándorcirkusz a trópusokon. Elmentem én is, minden évben megnéztem a síró bohócot, a fogatlan oroszlánt, hallgattam a szomorú fúvószenekarokat. Egyszer volt egy ugrószám is, a két Mayer. Kifelé menet ott sodródtam el az öltözők előtt a tömegben. A férfi tatárbajuszos alacsony alapember, az ajtóban topogott Az asszony pontosan felém nézett, és én azonnal ráismertem
Tizennyolc éves voltam – mondta – ipari tanulónak mentem, amikor befejeztem a gimnáziumot Mayer Márti – így hívták – a cirkusz porondjáról került az iparba, azokban az években tiltották be a papneveldéket és a magáncirkuszokat.
Tudod – mondta – nagyon nehéz volt akkor az élet. A munka, a zaj, a gyár, a véget nem érő utazások hajnali tömött villamosokon. De Márti szeretett, ugye, milyen hihetetlen milyen furcsak dolog. Vézna, szívós külvárosi lány volt, jól érezte magát ott a gyárban, a szakmunkás-tanfolyamon. Vasárnap a Nagyréten cigánykereket hányt, eljátszotta nekem az összes számaikat. Többre nem is igen emlékszem. Várj csak? Egyszer azt mondta: arról ne is álmodj! Aznap a szokottnál merészebben matathattam a szoknyája alatt.
Féltem tőle – folytatta – féltem, hogy megszokom ezeket a piszkos hajnalokat. Emlékszem, sírt, amikor utoljára láttam, a mosdó ajtajának támasztotta fejét, úgy zokogott. De én még akkor is mérges voltam, hogy nem volt rendes zsebkendője, és hogy az öltözőben megint szétkente magán az olcsó pacsuliszagot. Pontosan felém nézett. Az arca, a szeme alig változott, csak két vézna lábszára vastagodott meg az évek alatt. Rám ismert volna? Nem vette le rólam a szemét. Én pedig sodródtam tovább a tömegben, mint akit arcul ütöttek. A két Mayer nem jött többé, hiába kerestem a nevüket a plakátok alatt.
•
Odamenne, szó nélkül megölelné. Szerelmem – mondaná halkan a lány. És akkor eszébe jutna mindaz, amit elfelejtett mióta magára maradt. A langyos bőr illata, a lágy szőke pihe a nyakszirten, a fülcimpák öble alatt. A kulcscsont medencéi az ölelésben, a gyomor mélyén remegő artikulátlan egytagú szavak.
Otthagynák a teret, a kulisszaházak gyűrűjét, elmaradoznának mögöttük a hosszú külvárosi utak. Sötét éjszaka lenne, tolató mozdony jajdulna a pályaudvar üvegbúrája alatt. Nem gyújtana lámpát, sarkig kitárná a csillagos égre figyelő magas, keskeny ablakokat. A lány pedig forró, illatos melleire húzná a kezét, és ő fejét ölébe temetve hallgatná a mélytengeri zúgást, mint gyermekkorában, amikor kagylóit a fülére szorítva aludt el gyapjútakarója alatt.
A sistergő szerelvény után a metsző levegőben csak a sínek hosszú sikolya maradt. Nézte volna a lányt, a tovagyűrűző gyönyör remegését ágyéka körül, kitárult combjaiban.
Mesélt volna. Vasárnapokon néha jött egy mesélő ember, utcai énekes vagy satnya gyereklányba kapaszkodó tétova vak. Templomi csend volt ilyenkor a téren, a refrént a mesemondóval énekelték az asszonyok.
Hol volt, hol nem volt – mondaná ott a hotel ágyán, a pislogó csillagok alatt. Volt egyszer egy szegény ember. Ez elhagyott mindent, szülőfaluját, szüleit, szerencsét próbálni világgá szaladt. Teltek-múltak az évek, azután egyszercsak hozzászegődött a szerencse, meggazdagodott. Akkor egy szép napon hazajött ám – a vak ember hangja elcsuklott, köröskörül a téren felsírtak a falu határán túl még sohasem járt fiatalasszonyok.
Nem ismert rá senki, és ő megvette a legszebb házat, szépen berendezte ott a faluban. Azután gazdagon megrakatta az asztalt, és elindult a szülőháza elé. Apám! – kiáltotta. Édesapám! Jó anyám merre jársz? – kiáltotta a téren a vak. De a ház néma maradt. Emberek jöttek, kikerülték. Rám ismertek-e? – kiáltotta a vak. De azok nem ismertek rá, és a feketekendős lány, aki szerette, behúzta előtte az ablakokat. Akkor a gazdag ember ott hagyott mindent, a terített asztalt, a szolgálókat, a házat; soha többé nem látták őt a faluban.
•
Miért? – kérdezné akkor tőle a lány. Miért? – vacogna a fehér lepedőn a könyörtelen csillagok alatt. Mert félek – mondanád neki te, és fojtogatna a sírás Mert félek, hogy hiába, hiába. Mit gondolsz, mivé lett az az ember? Mivé lettek a társak, akikkel együtt kerestük a falu határában az utat?
Ült a nyitott ablakban, nézte a hegyet. A kék szakadékok rajzát, a világító sárga havat. A pályaudvar bezárt, az utcán senki se járt, a város fényernyője most teljesen elfödte a csillagokat. Ült, címtára a kezében, a hold fényénél lapozgatta a teleírt oldalakat. Furcsa menet volt: nem húzta ki belőle a halottakat, eltűnteket, öngyilkosokat.
Tudod – mondta – utoljára Lons fölött, az erdő szólón olvastam végig a névsoromat. Egész éjjel utaztam, de azután nem dolgoztam, csak ültem ott a francia Júra alatt. Tisztán láttam mindent: a hiábavalóság hómezőit, az öszszes sivár, elrontott dolgaimat. A régiek pedig csak meneteltek a kockás papíron. Csak egy lett volna közöttük mondta. Nem veszett el, akinek egyetlen barátja maradt.
Még most is ott ülnék – mondta, és felnevetett. Csakhogy az erdő peremén egy hosszútávfutó körözött ott Lons lankái között. Valahányszor elügetett előttem, láttam, hogy az a férfi bólint; bólint és vigyorog.
– És azután? – kérdezte a lány.
Idegen bőr áramütése, utcalányok pióca-szerelme. Feküdtek tovább a nyitott ablak alatt.
– Azután – mondta – felálltam, mentem tovább. Néhány hónap alatt elértem a trópusokat.
•
Nem látta, mikor ment le a hold. Az égbolt most sötét volt, alig árnyalattal halványabb, mint a város a hegy alatt. De lent az utcákon már a hajnal mély álma volt ez a várakozásteli csend. Ült a kihalt pályaudvar fölött. A levegő megmozdult, falusi szél matatott a házak között, föld páráját hozta, nyirkos szénszagot. Az új nap ózondús lehellete észrevétlenül szívódott fel álomittas tagjaiban.
Régen ilyenkor papírt, ceruzát keresett, óvatos örömmel fektette egymás mellé a friss, illatos szavakat. Még ma is felkapta a fejét, ha olvasás közben egy-egy jó bekezdésre akadt. De köze már nem volt hozzá: bámulta csak, mint hondurasi halász, amikor hajnalban elúszik előtte a kivilágított Queen Elisabeth.
Ezt kellett volna megmagyarázni a lánynak. Hiszen ez a lényeg. Annak idején egy ilyen jó bekezdésért mindent feláldozott. Talán maradt volna, talán nem lenne üres a háta mögött a szoba. Van, aki csak akkor tudja szeretni a hajót amikor az már zátonyra futott.
A Lydiát kellett volna elmondania, féloldalra dőlt fémtestét a sárga parti homokon. Estefelé rózsásra színezte az alkony és ha Barcarés felől szél támadt, a gyors hullámok ott haltak el hajításnyira a homokzátony alatt.
Elmondani. Megmutatni. De mit, de kinek. Nincsen megmutatnivalója a világnak. Hagyják hát békességben a maga emelte homokzátonyokon. Az az atléta erősen hitt valamit ott a Júra lankái alatt. Azért bólint minden kör után, azért vigyorog. Addig jó neki, míg kilenc órakor szöges cipőkkel, indítópisztollyal, stopperrel, célszalagokkal megérkeznek az ideológusok.
Felállt, lement, járni kezdett az üres utakon. A teherpályaudvar izomkötegében kakas kukorékolt valamelyik baromfiszállító vagonon.
•
A külváros felől villamos csörömpölt, a csend éles cserepekre szakadt. Az égbolt violára színeződött Nemsokára felkel a nap.
Tudod – mondta volna, amikor harmadszor is megkerülte a várost. A kórházakban ilyenkor hajnalban a legtöbb a halott. Az ápolók azt mondják: így állnak bosszút. Még egyszer, utoljára megzavarják a legédesebb álmaikat. De én azt hiszem, az újrakezdés undora végez velük. Nem tudják elviselni, hogy hamarosan ismét útnak indul a nap.
Tudod – mondta volna –, ilyenkor hajnalban halt meg apám. Január végéig várt rám: azt ígértem, karácsonykor meglátogatom. Őrültek ültek az ágya szegélyén, agyalágyultak, skizofrének, sok szomorú, borotvált koponyájú bolond. Ők még mindig főorvos úrnak szólították, harminc béna, sorvadó év után is megetették, a nap felé fordították. Kint az épeszűek már régen elfeledték a főorvos urat.
Harmadnap érkeztem. A kantinban cigarettát vásároltam, Perenyeinek Harmóniát, a bivalyerős Miklóskának Kossuthot. Ültem az üres ágya szegélyén, sütött a nap, néztem a rács rajzát a leprás falakon. Magát hívta – mondta Perenyei úr. Magát hívta, Gyuszikám, az édes apuka. Nem volt itt se orvos, se ápoló. Sötét éjszaka volt még, csak amikor kiszenvedett, akkor láttuk, hogy kint már hajnalodott. Gyerekeim, egyre csak azt kiabálta. Azt mondta: három gyerekem volt, és mind a három magamra hagyott. Mi lesz most velünk? – kérdezte Perenyei úr, és a bivalyerős Miklóska vinnyogva sírva fakadt.
A hátsó ülésre dobta a málhát, lecsavarta az ablakokat. Vonatra szállni. Gyerekkorában vonaton vitte a Balatonra apa. Mindegy, merre szaladna vele a vonat. A piros házban – ez most már biztos – senki se várja. A fiatalság is elszállt, és az apróhirdetés sem hoz többé jeligés válaszokat. A kékszemű lány is messze jár: már alig látta, laza szőke kontyát, vágott szeme, ívelt ajka körül a lágy, szlávos vonalat.
Beindította a motort. Később, az autósztrádán, a zúgás mélyéből fájdalmas szóló emelkedett az arany napban fürdő hegy gerince felé: kristálytiszta, magányos trombitahang.