Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. április, II. évfolyam, 4. szám »
Káli István
JOBBKÉZ-SZABÁLY
Folytatás előző számunkból.
6. Február 19., péntek, hamisan visszhangzik a szirének kánonja
Porkoláb tátog, nincs szava: Ilon elviselhetetlen. Szappanvédő komédiája
foszlányokba szaggatja, majd széttiporja az elmúlt éjszaka minden szép emlékét.
Konduljon a nagyharang. Isten őrizzen az ördögöktől! Arcán patakokban folyik
végig minden, a fejére fröcskölt bűne, elhomályosul tőle a szeme, bedugul tőle
a füle. De hát csak-csak ember, volt is, lesz is megbocsátható pillanata. Ilon
minden áron egy szentet akar magának, de aki érzi, hogy nem szent, annak nem
muszáj eltűrnie, hogy a fejére száradjon minden ráfröcskölt bűn, meg lehet
szabadulni tőle, csak kiabálni kell, ugyanolyan alattomosan visszavágni minden
vádat.
– Önző szuka vagy! Bunkó szuka! A kölykeidnek új harisnya kellene, de te
sajnálod rájuk áldozni két büdös szappanodat! – És máris vágódhat a pizsama a
padlóhoz, a házipapucs a könyvespolchoz, így teljes a megkönynyebbülés.
Az irányzék tökéletes. Ilon egy egész percig mély-keserves sírásba fojtja
bánatát, de magába roskadását átmenet nélkül váltja fel a düh, hirtelen
fortyogva, pusztítva tőr ki belőle, mint szelídnek hitt vulkánból a láva.
– Nesze! Vedd és vidd! Az egészet eladhatod! – Szárnytalan vak szappandarabok szállnak
fel a ruhásszekrény polcáról, de surrogó röpte után hol a falnak, hol egy-egy
bútornak ütközve a padlóra hullanak. Porkoláb képes átérezni az Ilon keservét,
kétségbeesésének mélységét, amit féltve és büszkén őrzött gyűjteményének
lehetséges elherdálása váltott ki belőle. De nincs választása. Ilont minden
alkalommal rá kell ébresztenie az áldozatvállalások jelentőségére ahhoz, hogy
az igazi áldozatokat értékelni tudja. Szó nélkül összeszedi, és katonás rendbe
rakja a szétdobált szappanokat, majd tüntetően kivesz a fiókból két öngyújtót,
és a táskájába teszi.
Ilon még pityereg, de ebben már benne van egy kis elérzékenyülés is. Ugyanolyan
tüntetően csúsztat két szappant a férje táskájába.
Loga megrökönyödve veszi tudomásul a lerohanást, Porkoláb ellenállhatatlan.
– Főnököm, vegyen egy finom külföldi szappant a főnökné asszonynak. Garantáltan
jó vásár!
– Milyen szappant? – csordul egyidőben Loga szájából és szeméből is a rémület
kérdése, de tekintetében is, hangjában is sok a suta túlzás.
Porkolábot nem lehet tehetségtelen rájátszással átejteni, olyan mozdulattal
mutatja fel a tarka-zöld kartondobozt, hogy akármelyik vásári kikiáltó
megirigyelhetné.
– FA a sláger! Bársonyossá varázsolja a bőrt, tartós illatba öltözteti a
testet, elnyomja a legrondább kipárolgások szagát is. Az asztalra lecsapott
szappan Logát székestől együtt tíz centivel hátrább riasztja, hogy aztán
tétovázó tekintetét egyre közelebb csalja a letámadás helyéhez, a kísértés
pillanatához, mert egy varázsmozdulat után az öngyújtó is az asztalra kerül.
– Ha nem szappant, akkor egy öngyújtót. Szépet, márkásat RONSON a nagyágyú!
Százból százszor gyújt! Kitűnő ajándék minden alkalomra.
Jobb a helyzetet nem komolyan venni. Loga nevet, székestől visszalopja az
iménti tíz centit, tekintetével egyre bátrabban tapogatja a szappan dobozát.
– Magában egy reklámügynök veszett el.
– Vagy egyéb!
Loga arcának színe egybeolvad fehér ingével, félő, hogy nem bírja ki az újabb
sértést. Tettetni kell a csodálkozást, talán az visszapumpál valamennyi vért a
sértett agyába.
– No, hát nem érdemel meg ajándékba a kedves főnőkné asszony egy finom
mosdószappant a közelgő Nőnapon?
– Mennyiért vesztegeti?
– Negyven – csap le Porkoláb olyan hangon, hogy kiérződjék belőle, csak azért
annyi, mert a vásárlóra való tekintettel engedményt tesz.
– Sok. Annyit nem ér meg. Ezt a száraz, elutasító hangot felül kell licitálni.
– Sok a negyven? Nem ér meg negyvenet? Ezer szerencse, hogy a főnökné asszony
nem hallotta. Gondolja meg! Maga szagolja! Ez az illat vágyakat gerjeszt.
Ginzenggyökér-pótlóként is használható. Akár a bajból is kiránthatja.
– Éppen ezért sok. Nem csak bennem, másokban is vágyakat gerjeszthet. Hát
másokat csak ne rántson ki a bajból az én drága ajándékom. – Rövid vihogás,
cinkos kacsintás.
Porkolábnak el kell játszania a szenvedő sorstársat.
– Az más. Én nem lehetek boldogságromboló. – Huss, el a szappannal. Na! Adja
csak! Egye fene, megveszem. – Kiszámolja a négy darab tízest. – S az öngyújtó?
– ki se szólja, máris előtte van. Óvatosan forgatja, visszaadja. – Tényleg szép
darab – bólogat még akkor is, amikor csodálata tárgya már eltűnik a Porkoláb
zsebében.
A portékát nem kell sokáig kínálni. A pénz nem boldogít, de biztonságot
kölcsönöz. Egy százassal a zsebében Porkoláb alkudni merne a fél világra. Az
anyagszükséglet-lista természetes teher: a természetes teher nem teher: az ég
derűs, a világ a javulás útjára lépett. A dél mégis rossz széllel jön, komor
felhőket hoz. A személyzeti osztályra mindig nyomós okkal hívatják a dolgozót a
parancsnok telefonált, másnap, azaz szombat reggel nyolc órára magához kéreti.
Kéreti?! A parancsnok parancsol. A félparancsok általában rosszat sejtetnek.
Hallani kellett volna a hangját, hogy bárminek, a veszélynek is, nyugodtan
lehessen elébe nézni. Minek kell elébe nézni? A kérdésben megfogalmazódik a
bizonytalanság és a balsejtelem. A találgatások folyamatát az élettapasztalatok
gyorsan katalizálják, megszületik a végtermék: a csapnivaló hangulat. Az iroda
felé haladtában ezt megtetézi az ingerültség, az ajtón túlról kihallik Magduska
jellegzetes kacagása. Meg kell állni, át kell értékelni a helyzetet. Minden
olyan nő, aki szabadságának lejárta előtt három nappal hívatlanul megjelenik a
munkahelyén, természetellenes jelenség. Igenis, nem lény, egyenesen jelenség.
Tizedmásodperc kérdése, hogy felmérje a helyzetet: Magduska stréberkedni jött.
Kacajából kicseng mindent eltipró igyekezete, hogy könnyed, kellemes társnak
bizonyuljon. Érdemes az ajtó előtt állva hallgatózni. Felszabadult csevegése a
bizonyíték, hogy túl van az ismerkedésen, és a gyors barátkozás aligha Loga
érdeme. Egy suttogás, egy kuncogás, és Loga felnyerít. Közbe kell lépni, a
férfibecsület kötelez. Magduska tudja, hogy egy harmadik jelenlétében mit
szabad, ét mit nem szabad. Kurta köszönés után az asztalhoz lehet ülni, és az
összeszorított fogak pajzsa mögül kaján szenvtelenséggel figyelni lehet a másik
kettő egyre akadozó társalgását.
Ismét Loga az, aki hamarabb kimerül. Mintha álmából ébredne, annyira nem tudja
eltitkolni csodálkozását.
– Magának csak egy kurta köszönést ér meg egy régóta nem látott, kedves
kolleganő?
– Sajnos, a kedveseket olykor kedvetlenül kell fogadnunk. De ők vannak olyan
jók, hogy a kedvükért cserébe átvállalják a mi kedvetlenségünket. A mi
Magduskánk is ilyen jó, főnököm – Na hallja, megértem, hogy velem olykor
gorombáskodik. De egy ilyen aranyos, bájos munkatárshoz, úgy is, mint nőhöz,
illik kedves lenni. Nem kurta köszönésekkel, finom szappanokkal illik fogadni.
Vagy olyan szép öngyújtókkal. – Tüntetően körbeszagolja a szappan tarka-zöld
dobozát.
– Tessék hagyni, most éppen mindenéből kifogyott. – Magduska cinkos kacsintása
kissé méreten felülire sikerül.
Porkoláb dühöng Magduskára semmi szükség itt és most, semmi. Rá egyszer,
valahol a magyarázkodás purgatóriuma vár még. Amíg a vezeklés tisztítótüzén át
nem esett, nincs joga megszólalni. Ám a láncreakció megindult, s a
felszabadulni készülő energia felmérhetetlen. Egy nem kívánt viszontlátásra
alkalmatlan az ilyen körülmény. Magduska minden újabb mosolya egy-egy újabb
kihívás az előzmények homorú tükrében felnagyítva. Mert cinikus vidámságát
csakis az előzmények tükrében lehet értékelni. Tárgyilagosság kizárva. A
rongyemberek szájáról le kell hervasztani a mosolyt. Porkoláb szabad utat enged
indulatainak.
– A kolleganőnk téved, főnök úr. A szekrényünk, de még a gyerekágyunk dupla
feneke is tele van friss készlettel. Szappan, kávé, öngyújtó, cigaretta, nálunk
nem probléma. Természetesen, az ember megválasztja a partnert, nem mindenki
érdemesült arra, hogy minőségi áruhoz jusson. Hogy az ajándékozásról ne is
beszéljünk. Ami pedig a kedvességet illeti, az nagy kincs manapság. Hülyének
nézik az embert ebben a világban, ha megfontolatlanul osztogatja.
Loga arcára ráfagy a mosoly. Ismernie kellene az előzményeket ahhoz, hogy
megítélhesse két, újonnan az életébe csöppent ember viszonyát, de nem ismeri.
Bele kellene látnia a fagyos arcok titkolta érzelmekbe, de ő nem elszántan
kutatva, inkább kétségbeesetten kapkodja tekintetét egyikről a másikra. Fél,
hogy közös titkaik miatt végzetesen meggyűlöli őket. Egy önkéntelenül
felfedezett ellenségeskedés, amely újabb gát az életében. Az egymást
kölcsönösen gyűlölő férfi meg nő, akikkel – ki tudja meddig – együtt kell
dolgoznia. Hangtalanul szurkol nekik, hogy erejük legyen megnyilatkozni,
felfedett titkuktól talán megkönnyebbülhetne.
De Porkolábnak nincs közölnivalója, nincs olyan, ami Logát Magduskával
kapcsolatban érdekelhetné. Majdnem egy hónap eltelt azóta, hogy minden
kapcsolatot megszakított vele. Távolléte megnyugtatta, mintha valami ragacsos,
régóta idegesítő koloncot rázott volna le az életéről.
A váratlan találkozás újra felszítja benne a gyűlöletet. Meglopottnak,
maflajaninak érzi magát. Hónapokon keresztül gyöngédséget és figyelmességet
pazarolt rá, sajnálta benne az elhagyott asszonyt, akinek férje nem tért vissza
egy külföldi kirándulásról; ellágyult a vállára hullajtott fájdalomkönynyektől,
a könnyes szemekből tüzelő hiányérzettől. A szánalom észrevétlenül váltott
rokonszenvbe, az egyoldalú vigasztalásból hosszú és mindent átfogó
beszélgetések lettek. Egy vállalati ramazurin magukra zárták a karbantartók
üres öltözőjének ajtaját. Ami elnagyolt volt először, az heti kéthárom,
kevésszavú, de annál tevékenyebb találkává rendszereződött egy-egy alkalmilag
kölcsönkért lakásban. A találkára lopott időt kár lett volna beszélgetésre
pazarolni. Félmondatokból is megértették egymást, és nem csak a szó talált.
Illett egyenlő félként kezelni azt a nőt, aki értette az örömszerzés módját. Az
a néhány apró ajándék is – olcsó bizsu, értéktelen csecsebecse –, amit az
Ilonnak be nem vallott pénzforrásokból megvásárolt neki, inkább a saját
elégtételét szolgálta. Minden alkalommal ügyelt arra, hogy az ajándékok elég
jelentéktelenek legyenek a látszat megőrzéséhez nem fizetség, a fizetség ő
maga. Nem akart elígérkezni, mégis egyre sajgóbban derengett fel benne a
lehetséges közeljövő: valahol megszakad a szál. Pedig minden újabb találka
megerősítette benne a felismerést, hogy nem hajlandó lemondani arról a
gyönyörről, amit Magduska az alkalmi szerelem óráiban kínál. Egyre többet áldozott
rá, vállalta az együttélést Ilon ösztönös gyanújával, a lebukás, a családi
botrány veszélyével. Pedig az együttlét önfeledt óráit önváddal teli
fontolgatások követték. Ha azokban a hetekben egyszer is fölfedezte volna a
Magduska adakozásaiban az érzelmi töltetet, talán felrúgja a konvenciókat, és
beleveti magát a vadházasság kötetlen forgatagába. De Magduskának a
legmeghittebb pillanatokban sem sikerült túlnőnie a testiségen, ezért az
olykori, felületes célzásait sem kellett – nem is lett volna szabad – komolyan
venni. Még akkor sem, ha olykor annyi látszat-szenvedélyt tálalt e pillanatok
mellé körítésnek, amennyit egy önmagát kínálgató nő képes kiadni magából.
Magduska eme rejtett szándékán túl egyetlen céljuk maradt: gátlástalanul
kipróbálni minden olyan boldogító reakciót, amelyet egy férfi meg egy nő
testéből a meghitt együttlét kiválthat. Magduska eszméletvesztései
megerősítették Porkolábban azt a hiúságból fakadó birtoktudatot, amelyre
férfivá érése óta vágyott. És ő hovatovább úgy érezte, hogy ez a világ elől
elrejtett kapcsolat csöppenti életébe nap mint nap az igazi örömöt. Majdnem egy
év múlt el, mire észrevette, hogy ezektől az örömcseppektől az élete lassan
túltelítetté válik. Eleinte csak a helyét nem találta, apránként a találkák is
terhére lettek, míg egy napon rá nem ébredt a kényszerű valóságra: ez a
kapcsolat kiégett, s ő talán éppen egy újabbra vágyik, hogy ismét
bebizonyíthassa hódítóképességét. A szakítás a véletlenen múlott, de az ürügy
szinte rendelésre adódott. január végén, egy igazán heves és fárasztó
délutánon, amíg Magduska fürdött, Porkoláb öltözködés közben leverte a nő
kézitáskáját, s miközben a padlóról fölszedegette a szépítészeti kellékeket,
ráakadt egy kis noteszra. Anélkül, hogy odafigyelne arra, amit tesz, átpörgette
a lapjait. Már eltenni készült, amikor felderengett benne, hogy a saját nevét
is látta valamelyik lapon. Alaposabban átlapozta a noteszt, és legnagyobb
meglepetésére megtalálta benne följegyezve minden apró ajándékát,
figyelmességét, azoknak pontos értékével együtt. A legnagyobb döbbenetet az
okozta, hogy a sajátján kívül nyolc másik férfinevet is meglelt benne,
valamennyit az ő többször feljegyzett neve közé beékelve, némelyiket csak
egyszer, másokét rendszeresen, nevük mellett föltüntetve az övénél sokkal nagyobb,
sokkal jelentősebb ajándékok értékét, sőt, egészen szép pénzösszegekét is.
Egyszerre lepte meg, majd lett úrrá rajta a szégyenérzet és a düh. Megalázó,
lealacsonyító volt annyit érni, mint az alkalmanként vásárolt, apró ajándékok.
Berohant a fürdőszobába, és Magduska arcába vágta a noteszt. Aztán minden
magyarázat nélkül verni kezdte. Magduska a testére záporozó ökölcsapásoktól
meggörnyedt, a zuhanyzóból erős sugárban aláhulló víz szétfröccsent meztelen
hátán, de Porkoláb nem törődött azzal, hogy az öltönye csuromvíz lesz, addig
ütötte, döngölte az összegörnyedt testet, amíg bele nem fáradt. Akkor Magduska,
a fájdalomtól aléltan, a szenvedéstől eltorzult arccal, kimászott a kádból, és
még mielőtt védekezni lehetett volna ellene, forró és vizes testét Porkolábhoz
szorította, felhasadt, vértől maszatos arcát csókra nyújtotta. „Te más vagy!
Más, érted?” suttogta, s amikor Porkoláb egy pillanatra elbizonytalanodva
lehajtotta a fejét, hogy a szemébe nézzen, ő vad indulattal az ajkába harapott.
A váratlan támadás, meg a felsebzett ajkából kiserkent vérének íze újabb
bosszúra sarkallta Porkolábot. Ledöntötte, és a fürdőszoba hideg
mozaikpadlóján, még soha nem tapasztalt hevességgel magáévá tette Magdus kát.
Az ajka még vérzett, amikor magára hagyta a verésbe meg a vad szeretkezésbe
belealélt nőt. A hajszárítóval addig szikkasztotta a ruháját, amíg úgy
gondolta, hogy a januárt hideg nem fagyasztja csontkeménnyé. Órákig sétált a
lelket-testet borzongató estében, hogy csituljon zaklatottsága, a színlelt
nyugalom valódinak, hitelesnek tűnjön. És Ilon elhitte a mesét. Ilon
valószínűleg akármilyen színes és ostoba mesét elhitt volna. Mert Ilon okos, és
tudja, hogy hinni kell a mesékben. Aztán úgy két hét múltán, amikor Porkolábnak
már nem volt mit kezdenie a szabad délutánjaival, és nap mint nap a hátára
ültette a gyermekeket, hogy felváltva meglovagoltassa őket, Ilon odaült
melléjük, velük nevetett, de olykori sóhajaiból szánakozás csordult. Porkoláb
nem merte megkérdezni tőle, hogy kit is sajnál tulajdonképpen.
Két egész perc színház, tiszta „commedia del arte”: Loga hangtalanul
csodálkozik, Porkoláb felfúvódik a visszafojtott düh nyomásától. Magduska
megjátssza a közömböst. E némajátékban a legkevésbé őszinte ember türelmét
kezdi ki az idő. Magduska elköszön és távozik. Távoztával megszűnik az iménti
feszültség oka, megszűnhetne tehát az okozat is, de Porkoláb nem tud megbékélni
a jövendő helyzetével. Dünnyögése alig érthető, de mozdulatai egyértelműek.
– Ringyó. Ribanc. Kurvák kurvája.
– Hogy mondta? – Loga riadt szeméremmel kapja fel a fejét.
Kérdése időnyerés, de nem menekülhet az igazság elől. Porkoláb könyörtelenül
vágja hozzá a szavakat.
– Büdös bestia!
Logába belefagy a következő természetes kérdés. Ami kijön belőle, az egyszerre
sajnálkozás és szemrehányás.
– Maga csak gyűlölni tud! – Így kimondva már felfedezés. Hogy is tudott megélni
eddig ebben a gyárban, ebben a közösségben, egyáltalán, ebben a világban?
Volt-e képes maga valaha is normális emberi viszonyt teremteni valakivel?
Mindenkit durván sérteget. Mindenkinek gorombaságokat vagdos a fejéhez. Milyen
jogon, kérdem én, milyen jogon?
– Milyen jogon kérdezi?
– Akár úgy is, mint a főnöke!
– Nahát! Éppen most kérdez ilyeneket, amikor igyekszem megbarátkozni a
gondolattal, hogy ezután maga lesz itt a főnök? Nem volna ildomos, hogy
beletörődésem haszonélvezője akadályozzon meg e nemes szándékomban. Egyébként
jobban tenné, ha nem sietne olyan egykettőre minden ribancnak védelmére kelni.
– Azon kívül, hogy maga csak tartsa meg a tanácsait a saját számára, Mi jogosítja
fel, hogy egy nőt ribancnak nevezzen? Tudja, hogy ezzel a kérdéssel minden
megvetését kiadja magából.
– Hányszor csalta meg a főnök úr a főnökné asszonyt?
– Ez már aztán a sértegetés tetőfoka! – És felugrik, harcra kész, háta is púpba
görbed, olyan, mint egy nőstényeit védő tevebikáé.
– Nem kell válaszolnia, főnököm. A válaszára nem vagyok kíváncsi.
Csak bevezetőnek kérdeztem a hagyományos meséhez, mert a folytatása: én benne
vagyok ennek a nőnek a kis noteszkéjében. Majdnem érzelmeket pazaroltam rá, ő
meg feljegyezte abba a kis noteszkébe, hogy a kedves vendég alkalmanként miben
fizetett. Tudja, mi egy kurva, főnök? A kurva ellenőrizhető, megadóztatható,
mert a kurvaság megélhetési kényszerből, vagy önként vállalt mesterség.
Loga nagyon szeretné, ha volna ereje megszólalni, ellentmondani. Pedig nem
lenne érve, amivel megcáfolhatná egy sértődött, kiábrándult, elnyűtt ember
vádjait, aki ráadásul még tüntet is a nyers, kiállhatatlan természetével. De
nincs ereje, így hát csak bámulni tud rá, és közben megpróbál reménykedni, hogy
az egész kirohanás csak kamaszos komolytalankodás volt. Némasága, rideg
tartózkodása kirívó, s ettől az elzárkózástól a helyzet valami soha nem
tapasztalt feszültséggel telítődik. Van benne valami végleg elidegenítő, valami
rejtett potenciális energia, amely pillanatokon belül felszabadulhat, és örökre
elérhetetlen távolságba taszíthat egymástól két embert.
Porkoláb eszmél rá hamarabb a helyzet végzetes válságára. Élni kell, együtt
élni kell. Már nevet. Talán mennyei segítség a könnyedsége, amelylyel feloldja
a feszültséget.
– Nem kell mindent elhinni, amit mondok, főnököm. Nagy hantás vagyok.
Maiformation professionelle. – Maga beszél franciául?
– Nem annyira, hogy franciául is figyelmeztetni tudjam.
– Mire?
– Hogy mire vigyázzon majd, ha egyszer mégis a kis piros noteszbe kerülne a
neve.
– Szörnyű maga, Porkoláb! Hát mire vigyázzak?
– Hogy a becses neve után legtöbb annyi álljon: soha nem remélt kegyek.
Loga félszegnek érzi magát ebben a témakörben, és módfelett járatlannak. Nem
sejti, mekkorát hibázik azzal, hogy hangosan gondolkozik.
– Nem értem meg magát, Porkoláb!
– Hát kértem én ilyesmit, főnököm?!
Ebben a felkiáltásban annyi szeretetreméltó, kamaszos bűntudat van, hogy csak
elkeseredni lehet miatta. És Loga el is keseredik, hangja színtelen, szomorú.
– Nem értem meg magát, de nagyon sajnálom. Maga fiatalon megkeseredett.
Porkolábbal incselkedik az ördög. Legszívesebben megmondaná, hogy mindenki
sajnálja a saját nagymamáját. Darabánnak meg lehetett mondani. Logával csak
annyit szabad megértetni, hogy akármilyen főnök, nem hagyhatja őt maga fölé
kerekedni.
Ha jobban körülnézne, önmagát sajnálná, főnököm.
– Gondoltam már rá, de csakis maga miatt tenném. Mert olyan ember mellett kell
átszenvednem ezentúl a mindennapjaimat, aki semminek nem tud örülni.
– Mondjon valamit, aminek örülni lehet. Talán annak, hogy helyet kaptam a piros
noteszben? Hogy ezáltal közröhej tárgya lettem?
– És éppen engem szemelt ki, hogy ezt megbosszulja?
– Én, magát? Ugyan! Maga nem hibás. Maga egy jószívű tanító bácsi. Most is ezt
bizonyítja, leckét ad nekem viselkedéstanból. Miután az orrom előtt kilőtte az
utolsó, az egyetlen nagyvadat, amelyik az én munkámon hízott fel. Amelyről a
helyzetemet, az adott viszonyokat tekintve meg én is álmodozhattam. Maga csakugyan
nem tehet arról, hogy helyen-közön egy tetűt csináltak belőlem.
– Az istenért, Porkoláb! Engem is utál, a kolleganőt is utálja! Mintha ez az
élet csak azon a szinten bírna jelentőséggel, hogy maga, hogy én, hogy
Magduska. Hát nem tud fennebb hangolni, Porkoláb? Túl mély és zavaró ez a
búgás. Mint egy begerjedt erősítő, amely minden tiszta hangot eltorzít,
érthetetlenné tesz.
– Igen, az én életem most csak ezen a szinten fontos. Hogy éppen maga, főnököm,
és nem én. És, hogy az a ribanc, aki bejegyzett a noteszébe. Mire hangoljak
fennebb? Az én véleményemet még soha nem kérték ki. Semmilyen fontos dologban
nem kérték ki. S ha igen, azt is csak képletesen, a látszat kedvéért.
Rábólinthattam arra, amit mások már előre eldöntötték. De azért maga csak
nyugodtan oktasson ki, főnököm!
– Eszem ágában sem volt kioktatni. Csak azt mondtam, hogy valaminek örülni is
lehet, örülni is kell az életben.
– Na persze! Ha a notesznak már nem, akkor például egy rendőrségi beidézésnek.
Leírjuk az ártatlanságunkat, aztán valaki nagy kegyesen eldönti, hogy két
alaptalan vád közül melyiket vállalhatjuk magunkra.
Vád! Új szál lóg ki a foszladozó kötélből. Érdemes belekapaszkodni Loga
összegez, és úgy érzi, nem szabad az alkalmat kihasználatlanul hagyni, egy
kicsit törleszteni kell.
– Vád? Vádak? Igaz lenne a teli-ágy, a teli-szekrény mese?
– És ha igaz lenne? Megloptam valakit?
– És a gazdasági törvények? Egy okleveles közgazdásznak ezekről tudnia kellene,
és illene betartania.
– Persze. Főleg azért, mert oklevele is van. Magának milyen oklevele van,
főnököm?
A szende, minden kihívást mellőző hang valahogyan nem illik a kérdés
jelentőségéhez. Ehhez a kérdéshez Loga legalább egy dühtől habzó szájat képzel
el. De kerülni kell az ellentmondásokat, még ha türelme hatarán is van az
ember.
– Majd ha egyszer beszámítható állapotban lesz, talán erre a kérdésre is
válaszotok.
– Rajta! Soha nem voltam beszámíthatóbb. Az eszem még ép, akkor működik a
legjobban, amikor legalább nyakig vagyok a szarban… És most már azon felül ér.
A társalgásnak ez a ritmusa már-már meghaladja Loga képességeit. Nagy
erőfeszítésébe telik odafigyelnie, mert egyre azt emészti, hogyan válhatott
néhány nap alatt egy rosszindulatú ember dühkitöréseinek célpontjává. A teljes
kimerülést megelőzendő, egyetlen utat lát: elhatározza, hogy minden őt érintő
szót megemésztetlenül elenged a füle mellett. De az utolsó félmondat szándéka
ellenére is megragad benne. És azon kapja magát, hogy ismét hangosan
gondolkozik.
– Magának nyakon felül ér attól, hogy engem tettek főnöknek maga helyett?
Inkább ne tettek volna, minthogy kénytelen legyek elviselni minden hepciás
beosztottamat. – Ha csak miattam öli a bánat, öröme lesz, főnököm. Engem
hamarosan kivasalnak. Nemsokára magára marad, hogy lébecolhasson az örömökben.
Erre a kijelentésre elég válasz egy értetlen tekintet.
– Még nem tudom biztosan, hogy mikor kerül rá sor, de megteszik. Aki
összekoccant egy nővel, főnököm, az a legrosszabbra várhat.
– Nem hiszem, hogy néhány illetlen szó miatt feljelentené.
– Istenem, főnököm, tegye már túl magát azon a ribancon. Nem úgy! Igazi
koccanás volt, kocsival a tömbházunk előtti parkolóban. Begerjedt, rendőrt
hívott. Bennem volt a Darabánt búcsúztató vodka maradéka. A zsaru meg se
szondázott, egyenesen vérvizsgára vitt. A kocsim a rendőrség előtt maradt.
Valaki aznap éjjel fusi-taxizott vele, aztán meglógott a járőr elől. Ki hiszi
el nekem, hogy nem én ültem benne? Vodka is csak mutatóban csordogált az
ereimben, egy jövedelmező állami vállalkozást sem rövidítettem meg, mégis ott
vagyok, ahol a nyomorult egér: egy undok egérfogóban. Jobbról, balról
borotvapenge, pedig se dió, se mogyoró.
Loga nem hiheti el. Neki minden gyanús, ami Porkolábbal kapcsolatos. Lehet
sunyi előkészítése az újabb támadásnak. De milyen furcsa most! Megnyúlt arc,
fényüket vesztett szemek, elrévedező tekintet. Nagy-nagy színész? Nagy-nagy
szélhámos? Hány lehet ilyen a világon? Aki fölött az embernek elméleti hatalma
van, de tényleges hatalmát soha nem tudja gyakorolni. Vagy igaz. Mégis igaz
lenne? Csakugyan ennyire összejöttek a dolgok, összejátszottak ellene a
véletlenek? És Loga nem tud kilépni a saját bőréből.
– Azt hittem, én vagyok annyira a begyében, hogy miattam az egész világot
ellenségének tekinti. Ne haragudjon, de úgy viselkedett, mintha….
– Nem haragszom! Nem haragszom! – És röhög, hogy a könnye csorog. Úgy röhög,
mintha sírna.
Vagy úgy sír, mintha röhögne? Loga kivárja a végét.
– Tudja, milyen jó, hogy nem haragszom? – Már nem röhög, csak kuncog, később
nem is kuncog, csak mosolyog, félszájjal, erőtlenül. Aztán szája sarkára
dermedt félmosoly mögé húzódva hallgat egész délelőtt.
Délután nem bújhat el a kérdések elől. Jobb kezében, bal kezében meleg,
simulékony gyermektenyér. Ennél jobb, hatásosabb nyugtatót elképzelni sem
tudna. Türelmesen válaszolgat a két gyermek legostobább kérdésére is. Csak a
Jancsikáét nem tudja megválaszolni. Hazáig halogat hazugságot, igazságot. Az,
hogy a hó vízkristály, hogy a varjú nem sas, hogy az anyu hangja miért
vékonyabb, mint az Aranka-mamié, sokkal fontosabb, mint az, hogy újabban miért
járnak folyton gyalog. Szeretném, ha jól esne az ebéd. És az ebéd csakugyan jól
esik. Valami megváltoztatta a napokat. Ma az a jó, hogy szereti a
paradicsomlevest, szereti a diósmetéltet, szeret teli hassal elterpeszkedni a
fotelben, és néhány percig behunyt szemmel pihenni a nappali szoba behúzott
sötétítőinek narancssárga félhomályában. A konyhából beszűrődik a halk
zsibongás, biztonságot sugall a gyermekzsivaj. Nem vesz tudomást a szavak, a
mondattöredékek értelméről, szereti, hogy a falak, a szoba tárgyal, az
ételszaggal átitatott levegő az ő otthona, hogy békét ad, kényelmet, nyugalmat.
Bele lehet temetkezni a békébe, a kényelembe, a nyugalomba, bele lehet
süllyedni a magányba.
A merengésből halk ajtónyikorgás riasztja. Nehezére esik ismét férjnek, apának
lenni. Fáj neki a nyikorgás, az általa elvesztett varázs. Nem néz az ajtóra,
nem is szól, csak éppen ugrásra kész.
Ilon már tudja, hogy védekeznie kell.
– Ha még arra sem vagy képes itthon, hogy ezeket a nyomorult ajtósarkokat
megkend…
– Még arra sem? És még mire nem?
– Miért vitatkoznánk?
– Igaz is. Egy ilyen kijelentés után mi okunk lehetne rá?
– Szerinted most megint én vagyok a hibás, igaz? Pedig beláthatnád, hogy egyre
kevesebbet törődsz azzal, ami itthon van. Nem csak ezekről a vacak
ajtósarkokról van szó. Semmit sem segítesz nekem. Régebben még akkor is
el-elmosogattál, ha nem kértelek. Még a mosástól sem idegenkedtél. Volt benned
annyi jóérzés, hogy észrevedd, mi az, amit már nem bírok meg egyedül. Alig
vártuk, hogy kimozdulhassunk itthonról, hogy elmehessünk valahova. Most meg
begubózunk, minden szórakozásunk egy-egy film a tévében. Mintha kipusztult
volna belőled az életkedv meg az ambíció. – Halk, szomorú szemrehányás. Az
arcán is látszik, hogy szenved tőle.
De Porkoláb nem fordul arra, így nem láthatja. Minden narancssárga körülötte,
az Ilon arca is az. Újra feszíti az indulat.
– Az ajtósarkok rohadt provokátorok. A mosogatás nálam nemesebb lelkeknek való,
és szívből utalok minden olyan helyet, ahol három embernél több értelmetlenül
összeverődik, mert ott mindig olyasmit tudok meg, ami nekem a legkevésbé jó.
– És én melyik érvedbe dögöljek bele, mi?
– Istenem, nem terjed ki odáig a figyelmem, hogy nyikorognak azok a rohadt
ajtósarkok. Csak akkor veszem észre, ha éppen szunyókálni volna kedvem, és te
rámnyitsz. Hát nem arcátlanok, hogy nyikorogni mernek csak azért, mert én nem
kentem meg őket? Hát nem tudnak előre szólni, hogy undorítóan nyikorogni
fognak, amikor az ajtón bejövet belegyalogolsz a nyugalmamba?
– Szörnyen komolytalan vagy, Péter. Azt hiszed, amiért én nem tudok olyan
kifejező lenni, mint te, nem értem meg, mit akarsz mondani? Igenis, megértem.
De valahányszor én mondanék valamit, olyasmit, ami neked nem tetszik, te rögtön
szenvedsz. Igenis, téged egyre kevésbé érdekel, hogy mi történik a világban. S
a közömbösséged olyan általános, hogy mindenre, ránk is kiterjed. Sem a
feleséged, sem a gyermekeid nem képeznek ez alól kivételt, ugyanúgy, ahogy az
ajtósarkok sem.
– Hallgatlak, Ilon, hallgatlak, és várom a példáidat!
Olyan komoly, hogy komolyan kell venni. Ki lehet csomagolni az eddig
rejtegetett szándékot.
– Például a konyha. Szeretném, ha kifestenénk a konyhát.
– Szeretnéd. A konyhát.
– Igen, a konyhát befüstölődött, bekoszolódott, beleévődött az ételszag,
akármennyit szellőztetek, nem megy ki. Felfordul a gyomrom, valahányszor
kintről belépek.
– Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy majd a tavasszal.
– Folyton érzem ezt a szagot.
– És nem tudtál tíz percet várni, hogy ezt megmondd?
– Ki tudta, hogy pihenni akarsz? Nem szoktál te délutánonként aludni. Máskor
azt mondtad, nem olyan hosszú az ember élete, hogy a délutánjait alvásra
pazarolhassa.
– Mire szerinted, a mai nappal kezdődően, az esetre való tekintettel, bölcs
mondásom érvényét vesztette.
– Nem vesztette. Tulajdonképpen arról jutott eszembe az egész, hogy miből
festetünk.
– A tavaszig majd beugrik. Vagy kispóroljuk valamiből. – És ha?
– Ha? (Ilon, Ilon, kér volt elbizonytalanodni!) Ha? – Ez parancs. A hangsúly, a
tekintet ellenállhatatlan.
– Ha te festenél, megspórolhatnánk a pénzt. Nem hiszem, hogy ennyit ne tudnál
megcsinálni.
Porkoláb nevet. Cinikus, bosszús is a nevetése. Öngúny ízű, bumeráng nevetés.
– Szóval, ha nem voltam képes az ajtósarkokat megkenni, legalább a konyhát
fessem ki, mi?
– Nem ezt akartam mondani. Sok mindenről le kellene mondanunk a konyhafestés
érdekében. Eszembe jutott a te sokat emlegetett ésszerűséged,
beosztóképességed.
– Igen, Ilon édes, nagyon jól gondolkodtál. Ki fogom festeni a konyhát.
Rendben?
Ilon lerázatott. Egyetlen útja vissza a konyhába, saját birodalmába vezethet.
És kénytelen visszavonulni anélkül, hogy meggyőződhetett volna, mit ért el.
Visszapörög a kép: a jelenetsor összefüggéstelen. Egy biztos, az előzményekhez
képest Porkoláb túl hamar engedett. A kicsikart ígéret veszteség ízű. El
kellene határoznia, hogy körömszakadtáig védi a saját álláspontját. Alaposan,
pontosan építkezik, igyekszik gondosan előkészíteni az ellenérveket. Mikor
végre nekifekszik, súlyos csalódás éri: szükségtelen volt a titkos
riadókészültség.
Porkoláb elszánt arccal viharzik ki a konyhába, engedélyt kér, hogy levihesse a
gyermekeket szellőzni, levegőzni.
Megkönnyebbült, boldogtalan bólintás: végre egyedül maradhat a délutánjait
felemésztő kínos és unalmas házi munkával. És amúgy istenigazából kisírhatja
magát.
Elmennek, egy jó óra eltelik, amire megjönnek, de az Ilon síráskényszere csak
nem szűnik. A gyerekszobából kiszűrődő játékzsivaj egyre inkább szorongatja.
Elkerülhetetlen a következtetése: íme, Ilon, aki csak a konyhában jó.
Törni-zúzni volna kedve. Vagy négykézlábra ereszkedni, hogy az ő hátán is
lovagoljanak, hogy az ő fülébe is önfeledten belevisítsanak. Átkozott
féltékenység. Belül sajognak a más aratta csókok. Boldog Porkolábok, boldog
gyermekcsók aratók, gyermekvisítás elnyelők. Az apaháton lovagló gyermek nem érzi
a mosópor-viszketegséget, a vasalóhevület-izzadságot, az
ablakpucolás-szédülést, a szőnyegpor ízét. Egy egész napi ölelés kellene. Csak
meleg gyermektestet ölelgetni, a fájdalomban fakadt kis testet öleléssel
megláncolni, vele együtt a tiszta érzelmeket is megláncolni. Borzasztó, hogy
egy anyának a fájó kisemmizettség ellen a lázadás legkisebb jelével sincs joga
tüntetni. Csak mert Ilon, mert anya, mert feleség. Megmossa és megtörli az
arcát.
– Péteri – Kivár. – Péter!
Egy perc telik el, vagy több, mire nyílik az ajtó, nem érzékeli, nem is
érdekes. Nem látja, nem hallja, a hang irányába fordul. – Sírtál. Ilon?
– Hagymát aprítottam. – Van ereje mosolyogni. – Lefektetem a gyermekeket Nem
megyünk át a moziba?
– Ma? Film van a tévében.
– Olyan nagy kedvem volna elmenni.
– Akkor mire vársz? Miért nem mész el?
– Moziba, Péter, moziba.
– Akár oda is.
– Egyedül? Azt szeretnéd, hogy egyedül menjek?
– Velem semmi esetre sem. Nekem semmi kedvem hozzá. Én szeretem itthon, nekem
jó itthon is.
Mondani kellene valamit, de nincs idő a szavakra, a sírás megelőzi. Ismét csak
a főzésbe lehet menekülni, aztán le lehet fektetni a gyermekeket, és kilenc óra
előtt ágyba lehet bújni. Le kell gyűrni a tévéfilm iránt érzett kíváncsiságot,
nem szabad kimenni, nem szabad megnézni. És közben azt sem szabad kideríteni,
hogy önmagával, vagy a világgal dacol-e.
Porkoláb a filmet nézi, a közepétől már unja, minden képsor alól kilátszik a
kaptafa. De nézi rendületlenül, nehogy értelmetlenül eméssze el lefekvésig az
időt. Aludni kell, de Ilon szaggatott, izgatott lélegzése elriasztja az ágytól.
Aztán elfogy az ereje. Hanyatt fekszik, kezét összefonja a tarkója alatt, a
plafont nézi. Néhány értelmetlenül üres percet kell várnia Ilon suttogására.
– Oda bújhatok?
– Ha akarsz. – A keserűség lerakódásaitól eltorzult fahang. Teste önkéntelenül
mozdul, úgy helyezkedik, hogy Ilon, szokása szerint a mellére hajthassa a
fejét, áttehesse a combját a csípőjén. Aztán újabb, értelmetlenül üres percek
következnek. Az érzelmek nem érzelmek, a gondolatok nem gondolatok,
rendszertelenül, összefüggéstelenül váltogatják egymást.
– Miért vagy gonosz, Péter? – Kérdésnek indult, megállapítás lett. Meg lehetne
rettenni a kijelentés súlyától, vissza lehetne vonni, de késő, a válasz már
érkezik: apró, kétujjas megalázó pofonkák. Akár a férfias gyöngédség jelei is
lehetnének, ha a pofozó kezet nem az indulattól feszülő izmok lendítenék.
– Sokáig gondolkodtál, hogy ezt megkérdezd?
– Boldog lehetsz. Mindegyre sikerül bebizonyítanod, hogy én vagyok a család
butája. Butább a gyermekeknél is. Gonosz vagy. Igenis, gonosz vagy.
– Na és, mit tehetsz azon kívül, hogy beletörődsz a megmásíthatatlanba? Nagy
ostobán egy gonosszal éltél jóideig, továbbra is egy gonosszal kell folytatnod,
hogy eltitkolhasd az ostobaságod. – A mártír férj, akinek hülye feleség jutott
osztályrészül! Te nem voltál gonosz. Te mostanában lettél gonosz
– Bizonyára azért, mert mostanában nem tudom álcázni az érzelmeimet. Ki
gondolta volna, hogy ennyire leromolnak a konspirációs képességeim?
– Igenis, érzem, hogy te már nem szeretsz.
– És ha igaz lenne? Ettől a te szorongó szíved óhaja szerint változnának meg a
fejlemények?
– Az egykori fogalmazóképességedet és az olykori figyelmességedet nem arra
használtad, hogy velem gúnyolódj. Amíg kedves voltál hozzám és figyelmes, akkor
is magam mellett éreztelek, amikor nem voltál ott. De most távolodsz.
Távolodsz, egyre messzebb kerülsz tőlem.
– Vagy te tőlem! Az nem lehetséges?
– Az ugyanaz.
– Szerinted. Szerintem nem.
– Igen, te egyre inkább mindent másképpen látsz, mint én.
– Édes egy Ilonom, légy őszinte magadhoz. Valld be, hogy ez is csak azért van,
mert egyetlen egyszer sem próbáltál az én helyzetemből gondolkodni. Egyszer sem
fordult meg a fejedben, hogy mi lenne, ha annak a gonosznak a helyébe képzelném
magam.
– Miért? Neked hányszor fordult meg?
– Mégis, mit gondolsz, hogy jutottunk volna el eddig is?
– Borzasztó, hogy te eddig is mennyire teli voltál nemes áldozatokkal! A lábam
elé raktad a fél világot. Lehoztad nekem a csillagokat az égről. Országról
országra hordoztál, nehogy egy is kimaradjon a világ csodáiból. Mindenek fölé
emeltél, hogy lefölözhessem az élet örömeit. Egy rohadt filmet nem érdemelt meg
ma este a bejárónőd!
– Hát ezen múlt a mi életünk?
– Én nem a múltra panaszkodom. Most mi van? Arra felelj!
– Most is szeretni akarlak. Jobban, mint bármikor.
– Na igen. Az mindenképpen nyilvánvaló volt számomra, hogy már nem szeretsz.
– Nap mint nap azért fohászkodtam, bárcsak olyan szeretetreméltó lehetnél,
amilyen csak egy nő lehet egy férfi számára. Én most is nagyon akarom, hogy
szeresselek. És ez már magában is becsülendő teljesítmény.
– Szörnyű nagy! És milyennek óhajtanál, hogy szeretetreméltóbb legyek? Milyenné
váljak? Hagyjam a fenébe a gyermekeket, a házi munkát, és folyton
körüldongjalak, mint a keleti kurvák a heréket?
– Ilyen sötét van? Hát azt hiszed, hogy csak ezen múlik?
– Ha nem ezen, akkor min? Tiszta előtted a kép, hogy egyáltalán milyennek
kellene lennem, hogy milyennek óhajtanál?
– Én mondjam el neked? Én, a lelketlen férfi, mondjam el egy nőnek, hogy mitől,
miként válhat szeretetreméltóvá? Nevetséges vagy, ne haragudj.
– Hát akkor rajta, nyugodtan röhöghetsz rajtam. Megtorlatlanul röhöghetsz. –
Elfordulna, de erős férfikéz tartja, imádott, erős férfikéz.
– Ne így, Ilon, ne így!
– Hát akkor, hogyan? Az istenbe is, hogyan? – Sírna, de fejét kalodába szorítja
az ölelés, eláll a lélegzete, orrához szájához kemény férfimen tapad.
– Nem tudom. Nem tudom! – Suttogása kiáltás. Egyre hevesebben szorítja testéhez
a sírástól eltorzult arcot, kezével végigsimítja a levegőhiánytól vergődő
testet. Vérét hirtelen hevíteni kezdi a csípőjére nehezedő comb forrósága. –
Na, Ilonkám, na! – Nincs más szó arra, amit érez. Belemerül hát a pillanat
kihívásába, az időtlenségbe
Ilon pihegő, el-elfúló hangjára eszmél.
– Ez még nem minden, Péter. Ez még nem minden.
– Sajnos. – Sóhajba fulladt jajkiáltás. – Aludj, Ilon! Elfordul. Vissza kellene
menni ugyanazon az úton, talán kiderülne mindennek az oka. De akármilyen
próbálkozás reménytelen volna. A feledés gubancából úgysem tudná egyenként
kiszedegetni az elmúlt évek eseményláncait. Csak a következő napra tud
gondolni, meg az utána következőkre, csak előre, csak arra, ami jönni fog.
6. Február 20., szombat, hét gonosz után a nyolcadik
Hét perc: a szégyen forrása. Fél hét után hét perccel Porkoláb gyűlöli önmagát.
Hátához tapad az ing, a sál fullasztja, kabátjának felső gombja egyetlen szál
cérnán csüng. Agyát düh hevíti, de lába még dermedt a majdnem félórás
várakozástól.
Mínusz tizenhét fokos hidegben hőstett felnyomakodni egy buszra, művészet nem
kiesni a nyitott ajtón; egyik kézben a táska, a másik kapaszkodik, míg egy
eltévedt könyök a kezekhez tartozó szemekre nem nyomja a kalapot, utána kell
kapni, csak a kapaszkodó kézzel lehet, így válhat életmentővé egy közönséges
táska, amely a testek közé szorult. Nincsenek változatok: el kell puhulni a
hirtelen feltörő halálfélelemtől, utána kell kapni a korlátnak, görcsösen meg
kell markolni a hideg fémet, aztán úrrá kell lenni a remegő testen, csak a
fogak között szabad kiszűrni a legcifrább káromkodásokat is, a szembevágó jeges
áramlat úgyis elkapja, szertehordja, szétszórja a világban
A folyosón lépked, amikor rászól a bátortalan hang.
– Porkoláb úr!
Meg kell állni, be kell várni, hátból kapja a fényt, a férfi arcának vonásai
felismerhetetlenek. Két lépés távolságból már látható, ugyanaz, aki a bejárat
előtt állt. Szemét lányosan lesüti, mint aki előre szégyenít azt, amit mondani
fog.
– Beszélni szeretnék önnel. – Ebben már van valami szenvtelenül kihívó
hangsúly.
– Tessék, beszéljen. Kihez van szerencsém?
– Kérem ne haragudjon. Üzenetet hoztam a múlt szombaton történtekkel
kapcsolatosan.
Porkolábot felbőszíti, ha valaki előre bocsánatot kér azért, amit tenni,
mondani fog. Az biztos bajt hoz, de legalábbis kellemetlenséget.
Nem haragszom. – Ellép, bemegy az irodába, már az ajtóban csak Logára
koncentrál. – a kurva buszaikba! – Ennél természetesebb, hitelesebb
magyarázatra nem telik.
– A mieinkek is, akármilyenek.
– … a mindannyiunk kurva buszaiba.
Szapora és hangos kopogtatás követi, mindenik koppanás olyan, mint egy-egy
felkiáltójel a szitok végén Belép a szégyenlős úr, egyenes derékkal, felszegett
állal, körülnéz, azonnal felismert Logában a főnököt, hozzá fordul.
– Ha megengedi, szeretnék valamit megbeszélni Porkoláb úrral.
– Tessék. – Loga széles karlendítésében csodálkozás is van, és elismerés is az
idegen jólneveltségével szemben. – Ne zavartassák magukat. De Porkoláb durva,
visszautasító.
– Senkivel nem akarok beszélni. Magával sem. Ki maga?
– Mondtam már, üzenetet hoztam a szombati esetével kapcsolatban. – Az imént még
szégyenlős úr hangja több, mint magabiztos.
– Ki üzent?
– Miért fontos az? A lényeg független attól, aki küldött. A lényegről kellene
tárgyalnunk.
– Nincs tárgyalni valónk. Lekophat. – Hangja vészesen csattan.
Loga felrezzen rá, elfelejti, hogy szeretne észrevétlen fültanú maradni.
– Ne, Porkoláb, mire jó ez?
– Nagyon kérem, küldje el, főnöki Nem ismerem, semmi közöm hozzá. Nem tudom,
mit akar, nem is akarom megtudni.
– Pedig előnyére válna. Kérem, hallgasson meg.
Ismét olyan jólnevelt, olyan illemtudó, hogy Loga bedől neki.
– Megkérik, Porkoláb. A hallgatásba nem fárad bele, baja sem történhet tőle. Én
meg nem kíváncsiskodom
Loga olyan bájosan őszinte, hogy nem lehet haragudni rá, amiért fejveszetten
menekül. Az utána becsukódó ajtó sarkának halk nyikorgása újra megkeményíti
Porkolábot.
– Halljam, mit akar!
– Van egy ajánlatom. Kölcsönösen előnyös.
– Ne mondja! Tudja a lottó jövő heti nyerőszámait, és nincs pénze szelvényre?
– A múlt szombati számokat tudom. Akkor, Porkoláb úr, magának több mint két
ezrelék alkohol volt a vérében.
– Mit beszél? Na mars a fenébe!
– Tehát: legombol öt rongyot, és mindenki mindent elfelejt. Mit szól az
üzlethez?
– Továbbra is fenntartom, hogy mars a fenébe!
– Akár el is mehetnék, de magának ez nem megoldás. Azért, amit a vérében
találtak, legkevesebb egy év ler jár.
– A vérem tiszta volt, mint a tündér könny. Világos?! És most minél hamarabb
eltűnni!
– Talán. Ha érdekelné a laboreredmény. Az eredetit eddig már rég a baleseti
jegyzőkönyvhöz csatolták, de a másolat nálam van.
– Nem érdekel. Utoljára mondom, kopjon le!
– Azért itt hagyom, hátha meggondolja magát.
Porkoláb tekintete önkéntelenül is az asztalra rakott lapocskára téved, és
azonnal két szám kezdi szúrni a szemét: 2, 3 és 1, 8. Csak sejti, hogy mit
jelentenek, de a puszta sejtelem is elég ahhoz, hogy robbanjon.
– B….m a gazember úristenit! Mars innen, szemét! Egyetlen
karlendítéssel mindent a padlóra seper. Felpattan, jobb ökle a bal tenyerén
csattan. – Mars ki! Azonnal!
– Maga bánja, Porkoláb úr. Maga a saját ellensége. Mosolyog, vállrándítással
jelzi a közönyét.
Porkoláb már-már lemarkolja a mosolyt az arcáról, eltöri a kulcscsontját, hogy
megelőzzön egy újabb közönyös vállrándítást, de valami csoda folytán még maradt
benne egy szemernyi józanság, amely az ajtóhoz vezeti. Olyan hevesen nyitja
hátra, hogy a saroktartó pánt recseg a tokban.
– Kívánom, hogy a következőkben is ilyen magabiztos legyen. – Hangja még erős,
de teste veszít a tartásából, mire kilép az ajtón.
Porkoláb ajtócsapó lendületében benne van az elmúlt percek minden dühe, amelyet
az utolsó mondat hatványra emelt. De ennyivel nem szabadul meg a
túlfeszítettségtől, mert a csattanással együtt agyába nyilallik a koccanás
lehetséges következményeinek minden árnyoldala. Igyekszik legyűrni a tudatán
elhatalmasodó balsejtelmét, de egyedül túl könnyű, túl gyenge hozzá. Ki kellene
menni, társat, segítséget kellene keresni, de mozdulni is képtelen. Megretten a
tapasztalástól, aztán megretten a felismeréstől: a végzete lehet ekkora
tehetetlenség. És nem érti, mert nem akarja elhinni, hogy enynyire tud fájni
egyetlen percnyi magány. Egy székéhez szegzett nyomorék, egy testi-lelki béna
meg akar szökni önmaga elől. És nincs, sehol sincs senki, aki segítene neki.
Aztán mégis jön valaki: Loga. Ugyanolyan ártatlan a belépése, mint amilyen a
távozása volt.
– Elment?
– El, az anyja jóistenit, el! – A szabadulás csodamondata. Végre fel tud
pattanni ültéből.
– Ki volt az illető?
– Nem tudom. De vagy végleg kinyírnak, vagy én verem szét a piszkos pofájukat.
– A mozdulat, ahogy a kabátját magára rántja, ellenőrizetlenül erőszakos.
– Csak nyugodtan. Csak finoman, bármi is történne! – Loga már csak a csukódó
ajtónak beszél.
Porkoláb bemondja a nevét, aztán vár. Fel-alá sétál a folyosón, minden ajtónyikorgásra
felkapja a fejét, forróság önti el a testét, izzad. Utálja a saját izzadtságát,
az ajtók nyikorgását, a folyosó félhomályát, a magára erőszakolt türelmet, az
elmúlt és a következő órát, mindent, ami a helyzetéből ered. Pedig ismét csak
hét perc a szégyen fonása. Kilenc után hét perccel kijön egy százados, és int
neki. És Porkoláb a következő pillanatban szégyenkezve látja be, hogy még
mindig nem gyűlöli önmagában eléggé azt a rohadt senkit, akinek az ismeretlen
rendőrtiszt egyetlen intésére mennie kell. Ösztönei ellensúlyozzák valamennyire
kiszolgáltatottság-érzetét: egyenes derékkal ül le az asztallal szembeni
székre, könnyed mozdulattal gombolja ki a kabátját. Ezért is éri meglepetésként
a kérdés.
– Miért olyan nyugtalan?
A hang barátságos, az arc, amelyből két fürkésző szem a túloldalról rátekint,
szintén. De nincs az a barátságos hang, az a bizalomkeltő tekintet, amely
mögött Porkoláb csapdát ne sejtene. Rideg marad, kifejezéstelenül néz maga elé
és hallgat. Keménység, konokság, elfogultság, már-már gyűlölet van abban, ahogy
hallgatni tud.
– Igen. – Egy hosszú előadással sem lehetne jobban nyugtázni a helyzetet, mint
ezzel az egyetlen, elmorzsolt szóval. Bota százados vagyok, én vettem át az
ügyét. Van-e újabb mondanivalója vele kapcsolatban?
– Nincs. – Nem akarta, hogy a válasza ilyen szárazra, rekedtre sikerüljön.
– Tehát továbbra is állítja, hogy a kocsija tizenharmadikáról tizennegyedikére
virradólag nem volt az ön birtokában.
– Nem állítom, bizonyítom. Ismétlem, aznap délután összekoccantunk egy nővel,
emiatt megfosztottak a jogosítványomtól, elhurcoltak alkoholpróbára, elkobozták
a kocsimat. A koccanást vállalom, egyébről nem tudok, nem is érdekel.
– Jegyzőkönyvbe kell vennem, amit mond.
– Kérem, semmi akadálya.
Szenvtelen hangon tollbamondja a történet minden részletét. Ugyanúgy olvassa át
és írja alá a három oldalnyi szöveget. Meg akar és valamelyest meg is tud
könnyebbülni egyetlen sóhajtól.
A százados tárcsáz, kivár, beszélni kezd. Nem csak hanghordozásából,
testtartásából is lerí a feljebbvalójának kijáró tisztelet. Amint Porkolábhoz
beszél, ismét rendőrszázados.
– Szeretném, ha szakítana még számunkra egy keveset a drága ideje ből.
Tisztáznunk kell néhány részletet.
– Kérem – Porkoláb csak színlelni tudja a közönyt, a tenyere erősen izzadni
kezd.
A rendőrség parancsnokának szobája tágas a bejárattal szemközti falnál kis
íróasztal, a parkettát nagy perzsaszőnyeg borítja. Az egyetlen szé ken a
parancsnok ül, őszülő, gondnyűtte arcú férfi, sötétszürke civil öltönyének
válla megtörik, amint az asztalon könyököl. Tőle balra hatalmas ablakok jobbra
hatalmas filodendron, lakkozott cserefa dézsában. A terep szemléből elég egy
villanásnyi idő is ahhoz, hogy a nézelődő zavarba jöjjön. Nem az ablaktól, nem
a perzsától, nem a filodendrontól, nem is a gyűrött civil ruhától jön annyira
zavarba, hogy majdnem a parancsnok asztaláig csörtet előre. Nem számít a
törzsőrmester jelenlétére. S amint zavarában a parancsnok egyetlen intésére
ösztönösen oldalra lép, hogy a megfelelő távolságot minden irányba megtarthassa,
végleg elzárja maga elől a menekülés útját.
A százados hangja oldja valamelyest a néhány másodperces feszültséget.
– Porkoláb úr, elismételné-e mindazt, amit az imént jegyzőkönyvbe foglaltunk?
Porkoláb a parancsnokra néz. Úgy tűnik neki, mintha alig észrevehetően, de
biztatóan bólintana.
– El. – Válasza annyira határozott, hogy nincs helye újabb kérdésnek. És ő csak
arra vigyáz, hogy még a kifejezések se nagyon térjenek el a nyilatkozatához
képest. Hangja egyre mélyül, az utolsó szó egészen mélyen kong, mégis úgy
tűnik, hogy a történet befejezetlen marad.
– Nos?
Porkoláb szentül hiszi, hogy az iménti nehéz csendet követő egyetlen szónyi
kérdés lesz az ő meséje után a pont. De csalódik. A parancsnok
varázsszava beszédessé teszi az altisztet. – Igen, így volt. A laboratóriumi
eredményből is nyilvánvalóan kitűnik, hogy ittas volt. Enyhén szólva ittas. Nem
engedhettem meg, hogy a kormányhoz üljön, hogy haza menjen vele.
Porkoláb vonásait torz fintorba csavarja az indulat, de a parancsnok megelőzi.
– Akkor ki vezette szombat éjjel a kocsit?
Porkoláb szerencséjére a kérdésre nem tőle várják a feleletet.
– A kocsit ide parkoltuk a rendőrség elé. A jegyzőkönyv szerint vasárnap délben
vitték el, a kulcs a szolgálatos tisztnél maradt. Lehet, hogy nem zártuk volna
be?
A parancsnokon először vehető észre az ingerültség jele.
– Lehet. – Ettől a szótól, az egyetlen saját szavától, láthatóan visszatér a
nyugalma. – Porkoláb úr, nem tartjuk fel. Reméljük, hamarosan kiderül, hogy ki
és miért zsarolta meg. Hogy is volt?
– Ma reggel felkeresett egy ismeretlen férfi, és azt ajánlotta, hogy fizessek
ötezret, ha ki akarok mászni a csávából. Megmutatta a laboratóriumi eredmények
másolatát. Kívülről tudom a számokat. Kettő egész három és egy egész nyolc.
– Kitűnő. Ez aztán teljesítmény. – Hamis számok. Vagy egyszerűen tévesek.
– Kérem, csak mértékkel adagolja a megjegyzéseit. Kényes helyzetekben minden
szó könnyen félreérthető. Elmehetnek. Törzsőrmester, hozza fel nekem a
laboratórium eredményeit, de eredetiben.
Bágyadt kézlegyintésétől mindannyian fölöslegeseknek érzik magukat a szobában.
Arckifejezése olyan, mintha az imént felböfögött gyomorsavat nyelte volna
vissza. És szomorú, olyan szomorú, amilyennek Porkoláb soha nem tudott volna
elképzelni egy ilyen nagyhatalmú embert.
Talán a parancsnok furcsa szomorúsága zavarta meg. Porkoláb nemtudja, miért
követi vakon a századost az irodája ajtajáig. Ott illedelmesen, majdnem
alázatosan rákérdez.
– Mire számíthatok? – Nem szövetséget, megértést vár tőle.
– Miután a koccanást beismerte, a hibát részben magára vállalta. Nem tudom,
hogyan alakul majd a helyzet. Nagyon sok függ a laboratóriumi eredményektől.
Őszintén szánakozó hangja elkeseríti Porkolábot. Ki kell terítenie egyetlen
reménylapját.
– És ha az eredmények valóban hamisak?
– Ne gyerekeskedjen, kérem. Hivatalos helyről csak hivatalos eredményeket adnak
ki. S nekünk kötelességünk ezeket figyelembe venni. A hozzánk beérkező
eredmények érvényességének felülvizsgálása csak alapos gyanú esetében kérhető,
és ez külön eljárást igényel. Ebben tehát pillanatnyilag fölösleges
reménykednie.
– Igen – ismétli automatikusan –, hivatalosnak kell tekintenünk. – Nem érzi ki
a gúnyt a saját hangjából, különben sem lehetne egyéb mondanivalója, mint a már
hallottak állandó ismétlése. Agya nem vált, bármennyire is szeretné valahogyan
elültetni a kételyt egyetlen kiszemelt szövetségesében. Mert a kettőegészhárom
és az egyegésznyolc hamis, és ezt egy jóérzésű századosnak tudnia kell. Egyre
jobban ránehezedik a tudat, hogy bajban van, és többletsúlyként kezdi magára
aggatni a bűntudatot is. Szombat óta semmi nem történt, most sem történik, de
minden múló pillanat az eljövendő életére rakódik le, és egyre jobban nyomja,
sajtolja, nyomorítja.
Vissza kell menni a gyárba, bele kell mélyedni a munkába, a lapvonalazás,
például, kitűnő elfoglaltság ahhoz, hogy az indulatoktól elnyűtt agy
kikapcsolhasson. De a tehertől a keze sem tud szabadulni, a vonalak vastagok,
otrombák.
Életének nem volt rosszabb napja. A délutánja is gyűlöletes. Meg kell haragudni
a gyermekekre, mert szüntelenül ricsajoznak, meg kell haragudni Ilonra, mert
nagyokat hallgat. A zaj is, a csend is összeegyeztethetetlen az életével.
Valami szorítja, s a szorítás sajog. Szenved.
7. Február 21., vasárnap, este váratlan vendég
érkezik.
A rugók nyikorognak, az ágybetét szenved a hánykolódó férfitest nyomása alatt.
Ilon álma alaptalan remény. Még csak fél hat, sötét még a hetedik nap. Az
álmatlanság kínját gyötrő fejfájás tetézi. Csak a munka segít A konyha
befogadja hű szolgáját. Be kell kapcsolni a jó öreg, meg-megreccsenő VEF et,
amely az ínségesebb időkben úgy a szívéhez nőtt, hogy rá sem tud nézni a
hivalkodóan csillogó sztereo PHILLIPS-re, Vili kegyes ajándékára, Porkoláb
büszkeségére. De már az öreg bajtárs is megbízhatatlan. Vad popzene harsan,
kibírhatatlan, nem kell, jaj nem kell, mást, gyorsan, akármit, csak mást,
lassúbbat, halkabbat, emberibbet. Férfihang, érthetetlen szavak folyama. Mégis
kellemes, duruzsoló, elringató, tarkóbőr-bizsergető. Mintha csak neki beszélne,
mintha csak őérte szólna. A hang, mint szerelmes kéz, simogatja végig a testét,
elérzékenyül, ellágyul tőle. Ha így beszélnének hozzá, ha valaki mindig ilyen
hangon beszélne vele… Lassan ocsúdik testében a vágy, ágaskodó mellbimbóján ott
érzi az érdes ajkak simogató csókját. A hálóinge alá nyúl, markába emeli a
mellét, méregeti, nem lánymell már, de még nem lapította el az izmok öreges
ernyedése, bimbója, mint az április eleji körtefa bomló rügye. Ágyéka ég, nincs
az az erő, amely feltartóztathatná.
Porkoláb érzi, hogy lecsókolják szeméről az édes, vasárnap reggeli álmot. Nincs
ereje ellenkezni, hagyja magát birtokba venni. Nem fél, hogy belefullad a
heves, de ízetlen csókáradatba. Boldog, hogy segíthet, és hatalmasnak érzi
magát, amikor a gyönyörtől feszülő combok forrón tapadnak a derekához. A lazán,
ernyedten ráboruló női test kellemes teher, a pihegő mell lüktetése gyógyító
lelki masszázs. Az élet egyféle: csodálatos.
Öt rövid sípszó, a pontos idő hét óra. Ilon teste váratlanul görcsbe rándul.
– Istenem, Péter, nincs kenyerünk. Egy falat kenyerünk sincs a reggelihez.
Nincs választás, ki kell fordulni Ilon alól, vissza kell térni a másik életbe.
– Mit eszünk ma egész nap?
Mozdulatlan, néma férfihát a válasz. Nem létezik kiút, fel kell kelni, fel kell
öltözni, el kell menni kenyérért.
Mire visszaérkezik, a feldúlt ágy-arénában a szokásos vasárnap reggeli rodeo
tombol. Jancsika az apja hasán lovagol, Anikó a térdén. Szelídíthetetlen,
makrancos a ló, éppen olyan, amilyennek a gyermekek akarják, le-leveti őket, a
nyeregből kibukva nagyot nyekkennek a visszarúgó ágy betéten, sírás helyett
sűrű kacaj csendül, a játék visszahajtja-űzi őket a nyeregbe. Szereti nézni ezt
a játékot, önfeledt kacagásuk értelmet ad még a szobában libegő porszemeknek
is, s csak azt sajnálja, hogy ez a játék a hosszú hét egyetlen napjának rövid
félórányi ajándéka. A látványtól egy percre visszatér még a hajnali óra
teljességének emléke, de a következő perc már szertefoszlat minden varázst:
Porkoláb játékos mosolya mögül átdereng a szomorúsága. Kényszerjáték, áldozatjáték.
Boldogtalan apa, boldogtalan gyermekek. A hazug mosolytól idegenné lesz a
szerető apa, a szeretett férj. A sajnálkozás taszítja, a kíváncsiság
marasztalja, ám Ilon nő, tehát marad, összeakadó tekintetüktől mindkettőjük
arcára odafagy a mosoly. Porkoláb lelkébe még mélyebbre ássa be magát a
szomorúság, és ettől Ilont megmagyarázhatatlan indulat szállja meg. Aki
védtelen, annak szót kell fogadnia, ha ráförmednek. Szegény, szegény gyermekek!
– Befejezni az ugrálást! Nyomás mosdani! Mindjárt kész a reggeli. – Kifordul a
szobából, becsapja maga mögött a konyhaajtót. Egyszerre sajnálja önmagát meg a
gyermekeket. Sírni lenne kedve, de nincs hozzá elég mély fájdalma. A
tojásrántottához odakészített, saját zsírjában piruló szalonna segít: a kezére
fröccsenő forró zsírtól sajog a bőre. Nem felnőttes ok, de végre alkalom a
sírásra. A rövid zokogásroham csöndes szipogásban hal el, mert kész a reggeli,
és ki kell szólni a konyhából.
– Tálalva van!
Szótlanul esznek. A vasárnapi reggeli a hét megmeghittebb pillanata, erre
Porkoláb szoktatta rá Ilont, a gyermekeknek már így természetes. Ezért is éri
váratlanul mindannyiukat a lecsapott villa, a felcsattanó kérdés.
– Megyünk egyet korizni, kölykök? – Négy szó, amely megválaszolatlanul is
eldönti a délelőtti programot.
Mert amire Ilonnak eszébe jutna, hogy ő is levegőzne egy kicsit, már csak abba
a bocsánatkérően visszanéző tekintetbe kapaszkodhatna, amellyel soha nem volt
ereje vitába szállni. Minden dühét a főzésbe ölné, de a düh egy csírája
kiírtatlanul ott marad benne, ebéd közben üti át a csendet, szelíden bújva ki
egy bársony mosoly álcája alól.
– Gyerekek, ma délután nem Porkoláb tatáékhoz megyünk!
Az eredmény lesújtó. Porkoláb, aki általában hevesen ragaszkodik a beütemezett
életritmushoz, egyetlen vállrándítással elintézettnek tekinti a változást.
Jókedv, hangoskodás, asszonyok, akik enyhén szólva is jól benne vannak a
korban, és disszonáns kánonban nevetve siratják a múltjukat. Sörrel locsolt,
sós, sajtos teasüteménnyel dúsított, tejszínhabos kávéval élénkített
pletykadélután. Porkolábnak muszáj sziporkázni, szüksége van a közönségsikerre.
– Hódolat az élet nagyasszonyainak!
Az első pohárköszöntővel a figyelem középpontjába kerül, és a kiéhezett
matrónahad nem is hagyja onnan megszökni, elmenekülni. Szép és meg nyerő,
ahogyan sikerül megjátszania magát. A mosolya áttöri a korkülönbség-gátlásokat,
és ő hagyja magát feltételek nélkül szeretni. Meg az arcára záporozó, nyálas
öregasszony-csókoktól sem borzad, mint más kor. Ami körülöleli, már több, mint
hangulatkeltő fiatalembernek kijáró rokonszenv: a vég előtti nemiség utolsó
lüktetésének heveny tünete. Talán a nadrágját is kibontják, ha Ilon nincs ott.
De Ilon ott van, és tüntet a boldogságával. Mindig ilyennek szerette
Porkolábot, egyszerre sziporkázónak és közönségesnek. Mint az első
találkozásukkor, egy lehetetlenül unalmas falusi esküvőn, amikor a véletlen
egymás melle ültette őket. Egész este viccekkel szórakoztatta, s miután ő a
végkimerültség határáig kinevette magát, kihívta levegőzni a nyárvégi éjszakába,
s az udvaron már az első csóknál a bugyija alá nyúlt; neki csak pihegni volt
ereje, ellenállni nem, s végül csak a hódító mirigyeinek kamaszos
türelmetlensége mentette meg az esetleges bajtól és a kiábrándulástól;
érintetlen maradt, de füle hegyéig szerelmes lett. Porkoláb ugyanazokkal a
felemás módszerekkel furakodik az öreg nők bőre alá is, amellyel az ő bugyijáig
elért. Ha ő mondja, a századszor hallott viccek sem unalmasak. Szeretni kell,
és megtartani őt.
De Aranka-mami ismét közbeszél. Nevet, mert boldog, hogy legalább egyetlen
délutánra büszke lehet a lánya választottjára.
– Látja, Péter, hogy tud maga kedves, illedelmes, jópofa fiú is lenni, ha akar.
– Tudok. – Porkoláb feláll, veszi a télikabátját, az utcán öltözik.
Ilont a sírás fojtogatja.
– Az istenit, anyu! Az istenit a szádnak! – Könnyeit nyelve öltözteti a
gyermekeket, magára kapja a kabátot, rohan, vonszolja méhének gyümölcseit,
saját, kiábrándulástól elnehezült asszonytestét.
Porkoláb ott áll félszáz méternyire a kaputól, egy villanyoszlopnak
támaszkodik, és az eget bámulja.
– Ne haragudj rá Péter, nem akart bántani!
Porkoláb érzi, hogy a féltés szülte őszinte kétségbeesés szól hozzá, de tudata
pajzsot állít a hangok elé, s azok nem tudnak a lelkébe fúródni. Egy kéz simít
végig az arcán, de a kéz idegen. Meg kell fogni, távol kell tartani a szép,
hideg látomástól. Az ég fehér csempefalként fénylik, a ki-kibukkanó kékség
tiszta, szelíd mosolyában erő van, reménység van. Elrévedezve, szinte
alvajáróként indul Ilon, s a gyermekek a nyomában, valami visszatartja attól,
hogy utolérje őket. Úgy tűnik, mintha láthatatlan szálon vonszolnák maguk után.
Csak a lakásba belépve józanodik ki.
– Már ezért is én vagyok a hibás? – Ilon hangjában részvétet könyörög a
kétségbeesés.
– Nem, ezért nem te vagy a hibás. – Pizsamára vetkőzik, kimegy a konyhába, leül
az asztal mellé, bekapcsolja a rádiót. Vad zenét keres, állát az
öklére támasztja, maga elé bámul. Hirtelen felpattan, a szobába megy,
felnyalábolja a gyermekeket, s odaáll velük Ilon elé, úgy szorítja őket, hogy
azok nyöszörögnek a fájdalomtól.
– Ezek pedig semmiért sem hibásak. Ezt jól jegyezd meg!
Ilonnak még van ereje csodálkozni.
– Miről beszélsz, Péter? Nem értem, mit akarsz ezzel?
– Csak úgy mondtam. Hogy egyszer s mindenkorra tisztában legyél vele. – Vissza
a konyhába, az asztalhoz, onnan kiáltja: – Éhes vagyok! Enni akarok!
Negyedóra múltán a vasárnapi vacsora már boldog ünnepély. Simogató a
gyerekcsacsogás, hadd tartson minél tovább. Porkoláb felfújja az arcát, a
szemével gurgulázik, a torz fintorok nevetés-szikrát csiholnak, rögtönzött,
füle-farka nélküli, bolondos kis versikéi kacagás-tüzet szítanak, a
pirospecsenye-játék, amelyben a nagy melák apa mindig a parányi kezek mellé üt,
a magáét meg hagyja sajgóvá paskolni, hahota-lángot lobbant. Ilon nagy
igyekezete, hogy a lobogó tüzek lángját mérsékelje, mindannyiszor kudarcba
fullad, mert Porkoláb tovább sziporkázik, percről percre újítani tud.
Ilon házisárkány szigorának a bejárati ajtó fölé szerelt csengő váratlan
berregése szerez érvényt. De még ő is összerezzen rá, kérdőn néz Porkolábra.
Porkoláb arcáról lehervad a jókedv. Kinéz a kémlelőn, behajtja a konyhaajtót,
csak azután engedi be az esti vendégeket.
Ketten állnak odakinn: egy idősebb, meg egy fiatalabb. Az idősebb szólal meg,
mosolyog, illedelmeskedik, miközben felmutatja az igazolványát.
– Gazdasági rendőrség. Nem kötelező beengednie, ha nem akar.
– Tessék. – Porkoláb meglepetésében azonnal félreáll az ajtóból. Különben is,
mi mást tehetne egy józan polgár egy ilyen váratlan vasárnap esti látogatáskor?
A fiatalt figyeli, onnan várja a veszélyt, csontos, néma, szenvtelen arc,
keskeny ajkak, félni lehetne tőle.
Ilon kíváncsi a hang gazdájára, kidugja fejét a konyhából.
– Ki az, Péter?
– Gábos őrnagy – biccent az idősebbik, majd a háta mögé mutat. – Zare
főhadnagy. Ha már beengedtek, néhány percig fenntartanánk önöket. Igazán csak
néhány percig.
Ilon arcára kiül a rettegés. A rangok azonnal megszédítik. Menekül, nehogy
tanújává legyen valami végzetes jelenetnek.
– Ugye, rám nincs szükség? Én, ugye, közben lefektethetem a gyermekeket?
Az őrnagy arca egyetlen hatalmas mosoly.
– Természetesen, asszonyom. – De amint Ilon becsukja az ajtót, arcának ráncai
szigorúvá mélyülnek.
Porkoláb nehezen állja a szigorú tekintetet.
– Tessék – tárja ki a nappali szoba ajtaját, és lámpát gyújt. A kanapéra mutat
anélkül, hogy odanézne. Akkor sem tudja levenni róluk a szemét, amikor
kigombolkoznak, s télikabátjuk alól előtűnik sötétszürke ruhájuk, amelyek
inkább csak méreteikben különböznek egymástól, színük aláhúz za viselőik közös,
mindenek fölötti komolyságát.
Az őrnagy fürgén körbejártatja a szemét, aztán szája újra széles mosolyba
nyúlik.
– Mikor járt ön utoljára rokoni látogatáson az NSzK-ban?
– Tavaly ősszel. – Válasza kissé szárazra sikerül, nem érzi még a kérdés
lényegét. – Stimmel. Hozott-e onnan valami szép és hasznos dolgot?
– Nem értem a kérdést.
– Gondolok itt valami értékesíthető tárgyra. Esetleg többre is.
Meg lehet könnyebbülni. Ha csak ezért jöttek, rossz helyen kopogtattak. Kár a
kölcsönösen elpazarolt vasárnap estéért.
– Semmit nem hoztam. Kizárólag személyes használatra, illetve fogyasztásra
szánt cikkeket.
– Kávét, harisnyát, cigarettát, piperecikkeket, öngyújtót, egyéb, könynyen
értékesíthető holmit?
– Mindenből csak annyit, amennyire a családnak közvetlenül szüksége volt és
van.
– Egészen biztos ön abban, hogy az imént felsorolt cikkekből nem tartalékolt a
természetes családi szükségletnél nagyobb mennyiséget?
Porkoláb kivár a válasszal. Nem szeretné elhamarkodni, pulykaméreg feszíti a
mellét, nyelnie kell, nehogy túl ingerültnek látsszon, de kezes bárány bőrébe
sem szeretne bújni. Siettetnie kell az eseményeket, gyűlöli a faggatást, elébe
vág hát a következő kérdésnek, hogy minél tisztábban láthasson.
– Attól függ, hogy mit értünk tartalékolás alatt, és mekkora a természetes
családi szükségletnél nagyobb mennyiség?
– Ezt közösen is eldönthetjük, ha felsorolja a pillanatnyi készleteket.
– Jó félkilónyi kávé, meg egy üveg nessz, a feleségemnek van még vagy hat pár
harisnyanadrágja, egy szappangyűjteménye, negyven, de lehet, hogy ötven darab
különböző márkájú bűzlemény. Nekem van még négy csomag Marlborom és három
csomag Kentem eltéve jobb napokra, öngyújtóm is van még négy darab, hét volt,
de hármat már eladtam, noha nem szokásom az ajándékba kapott holmikat így
értékesíteni.
Az őrnagyot annyi türelmes rutinkérdezősködés után is láthatóan ingerli
Porkoláb magabiztossága.
– Nem ezekre, nem ekkora mennyiségekre gondoltam. Értékesíthető mennyiségek
érdekelnek.
Porkolábot meg is lepi, fel is dühíti a felismerés: a hatóság képviselője
türelmetlen vele szemben. De nem robban ki, sikerül azzal a tudattal erőt
vennie magán, hogy így legalább alkalma nyílik az időhúzásra.
– Semmit abból, ami pillanatnyilag a házamban van, nem óhajtok értékesíteni.
– Biztos tehát abban, hogy az imént felsoroltakon kívül nincs itthon semmi
törvénybe ütköző tartaléka? – Nincs.
– Hajlandó lenne ezt írásba adni?
Porkolábot meglegyinti a diadal szele. Mosolyogni tudna, de megmarad száraznak,
elutasítónak.
– Természetesen – Papírt, golyóstollat hoz, odagörnyed a dohányzóasztal mellé,
és tüntetően az őrnagyra néz.
– Alulírott, satöbbi, saját felelősségem tudatában kijelentem, hogy semmifajta
külföldi gyártmányú, az országban hivatalosan nem forgalmazott termékből és
árucikkből a törvény által megengedettnél nagyobb mennyiségnek nem vagyok
birtokában, hasonló cikkekkel nem kereskedtem, és semmilyen egyéb, a törvények
által tiltott ügyletet nem folytattam. Dátum, aláírás.
Porkoláb csakazért sem figyel oda, keze engedelmes gép. Alighogy leírja, máris
nyújtja a tollbamondás szövegét. Akkor egy pillanatra ismét a saját keze lesz,
megrezzen az agyába nyilalló gondolattól: péntek – szappan, öngyújtó.
Az őrnagy faarcán egyetlen rándulás, a néma főhadnagy a rándulásból is ért,
átveszi a nyilatkozatot, átfutja, bólint. Aztán Porkoláb elé tartja, a nevére
kiállított házkutatási parancsot.
– Megkérem, hívjon egy tanút. Szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy az iménti
nyilatkozata a valóságot tartalmazza.
Kellerné, az Ilon állandó fodrásznője, a szomszédban lakik. Csak bámul, szeme
ragyog, külön élvezet neki, még soha nem látott közelről igazi házkutatást.
Lenyűgözi az őrnagy határozottsága, amint a parancsokat osztogatja.
– Lesz szíves kinyitni a felesége ruhásszekrényét!
– Kérem. – Porkoláb elmorzsolja fogai között a nyelve hegyéről feltüremlő
káromkodást, és azonnal engedelmeskedik. Átmegy a hálószobába, kinyitja a
ruhásszekrényt, és tüntetően félrehúzódik, szabad prédára kínálva az Ilon egész
személyes kelléktárát.
Az ajtónyitást követő kellemes illatáramra az őrnagy szimatoló kutyaként kapja
fel a fejét, szemének egyetlen villanására a segéd ismét ügyködni kezd. Sorban
kiszedegeti a felső polcról, és a padlóra rakosgatja a szappanokat. Átlép a
katonás renden, és vállig benyúl az oldalpolcokra is. Óvatosan emelgeti a
fehérneműt, a szekrény dupla fenekét is végig kutatja, kiemeli a bőröndöket,
mindeniket megrázogatja, felnyitatlanul visszateszi az eredeti helyére. Az
őrnagy közben a szőnyegen felsorakoztatott szappanok fölé hajol, néma
ajakmozgásából nem derül ki, hogy olvas, vagy számol. Sóhajt, legyint, jelére
megindul ismét, már visszafelé, a szappanáradat. A főhadnagyról lerí az
igyekezet, hogy kímélni akarja a csomagolást, de nincs ideje egyenként
fölszedegetni a rendet, marokra fogja, ömlesztve rakja vissza a polcra. Mikor
végez, a másik szekrényhez lépne, de az őrnagy alig látható intése
visszatartja. Gondosan behajtja a szekrényajtót.
A kedves felesége nagyon szerelheti a jót, a szépet – Az őrnagy arcán mosoly
bujkál. Egyetlen, de mély, elismerő bólintás követi, tekintete is megnyílik.
Ám Porkoláb nem hajlandó felengedni. Két szeme egy-egy mélyhűtött jégkristály,
tudata bizalmatlan már minden hirtelen jóindulattal szemben.
– Szereti. Mindannyian a szépet és a jót szeretjük. Hangja kiábrándítóan rideg.
– Meg akarom nézni a gyermekek ágyát!
– Kérem – A kisszoba felé mutat, de már sokkal bizonytalanabb, mint az imént.
Előre megy, hogy lámpát gyújtson, aztán visszahúzódik az ajtó mellé.
Az ágyból felrángatott gyermekek takarója alól langyos testillat libben fel. A
főhadnagy kihúzza az emeletes ágy ágyneműtartóját, beleturkál a rendezetlen
játéklerakatba, a nagyobbakat egyenként kiveszi, megrázogatja, aztán
visszatolja a fiókot. Munka közben arcának egyetlen rezdülése sem mutatja, hogy
véleménye lenne arról, amit tesz.
– Igen, igen. – Az őrnagy maga elé néz, csak magának beszél. Egy pillanat
múltán ismét őrnagy. – Töltse ki, kérem a jegyzőkönyvet. – Porkoláb felé már
egy joviális öregember fordul. Elnézést, csak a kötelességünket teljesítettük.
Sajnálom, hogy meg kellett zavarnunk a vasárnap estéjüket.
Porkoláb teátrálisan széttárja a karját, de nem mer az őrnagyra nézni, nehogy
sértsenek a tekintetébe sűrűsödő érzelmek. – Mit is mondhatnék erre?
– Igaza van, semmit. Különben sejtettem, hogy ez lesz a vége. Az édesapját
régóta ismerem. Jóval a nyugdíjazása előtti időkből.
Porkoláb nem tudja mire vélni a váratlan, szívélyeskedő hangnemet. Nem is
kívánja semmire sem vélni, nem akar önmaga ellen cinkosságot vállalni. Egyetlen
lehetősége marad, s ő él vele: ellentámadásba megy át.
– Én nem sejtettem, de most már tudom, önök nyilvánvalóan a biztosra jöttek.
Szót sem érdemelne, de önök ebből nem csináltak titkot. Ez pedig már nagyon
sértő rám nézve.
Az őrnagy vállat von, de nem válaszol. Kimegy a nappaliba, a főhadnagy háta
mögé áll, beleolvas a készülő szövegbe. Aztán aláírja, aláíratja Porkolábbal
is, türelmetlenkedik Kellerné fontoskodó szöszmötölése miatt, rögtön zsebre
teszi a jegyzőkönyvet, majd egyértelműen kezet nyújt Kellernének, és
tekintetével az ajtóig kíséri. Egyszerre kiüt rajta a fáradtság. Lemondóan
mosolyog, és őszinte bocsánatkéréssel néz Porkolábra.
– Hát akkor még egyszer… – Elhallgat, belenémul Porkoláb tekintetébe.
Ilon mentőangyalként lobban be a nappaliba.
– Főzhetek egy kávét? – Köszönöm, asszonyom, ha korábban lenne, azt mondanám,
hogy kérek szépen. Így azonban…
– Valaki feljelentett! – Porkolábot nem riasztja el a saját tapintatlansága.
Azzal sem törődik, hogy nyers megállapítása talán nem a legmegfelelőbb módszer
a puhatolózásra.
– Nézze, én tulajdonképpen nem tartozom magyarázattal, de megnyugtathatom, hogy
minden hónapban számtalan hasonló esetünk van, és legtöbb esetben tévesek ezek
az információk.
– Tehát feljelentettek. Elég egy feljelentés is az alaptalan háborgatáshoz.
– Nekünk a törvényesség védelmének érdekében minden eshetőséget kötelességünk
figyelembe venni. Mi a törvényesség biztosításáért kapjuk a fizetésünket.
– Mindegy, hogy ki az, akit feljelentettek? Mindegy, hogy ki a feljelentő?
– Maga tudja, hogy kivel milyen viszonyban van. Mi ezt nem tudhatjuk, nem is
ellenőrizhetjük, de különben sem érdekel. Valóban feljelentették.
Tulajdonképpen már az is kihágás a szolgálati szabályzattal szemben, hogy ezt
megmondom. Ezzel a fáradsággal akár meg is mutathatnám a feljelentést, de
fölösleges lenne, bal kézzel írták, csupa nagy, nyomtatott betűvel. Ebből
okulhat, ha akar.
– Ebből okulhatok. – Az ajkát harapja, hogy fel ne szakadjon a kikívánkozó
szitkok áradata. – Most iszunk együtt egy pohárkával. – Olyan határozott, hogy
nem lehet visszautasítani.
Nem koccintanak, csak megemelik a poharakat.
– Egészséget! – Az őrnagy hangja halk, szomorkás.
– Egészséget. – Az addig néma főhadnagy hangjában tűntet az egészséges
önbizalom. Azt is megengedi Porkolábnak, hogy kiérezze tekintetéből az iránta
érzett szánakozást.
Porkoláb nem bírja. Kiissza a vodkát, aztán szabadjára engedi az indulatát. A
pohár feneke durván az asztalhoz koccan.
– Azt a drágalátos jóistenit!
– Adja át üdvözletemet az édesapjának. – Az őrnagy csendesen ráteszi kezét a
Porkoláb karjára. – Két évig dolgoztunk együtt a K.-i parancsnokságon.
– Átadom – És önkéntelenül kezet nyújt a főhadnagynak.
Ilon megvárja, amíg becsukódik a bejárati ajtó, csak azután mert kinézni a
konyhából.
Mi van, Péter?
– Hogy mi van? Csupa jóbarát van. Te is inkább száraz kecskeszar gyűjtésére
szakosítanád magad. Az nem szúrna szemet, s még a szagja sem vonzana. A
szappanaid, fiam, az van. Valakinek fájnak a te szappanaid.
– Kinek lehet baja az én szappanaimmal?
– Honnan tudhatnám?
– Belekötöttek?
– Minden esetre, a szarszagra nem buknának úgy.
Ilon háborog. Egyetlen estére mozgalmas lett az élet, ő abból is kimaradt,
érdemtelenül. Tudni akarja, hogy miből maradt ki.
– A csodába, Péter, légy már egy kicsit komoly. Mit akartak ezek tőlünk?
Tulajdonképpen miért jöttek ránk?
– Engem akartak. Miattam jöttek.
– Hogyhogy téged akartak? Mi közöd neked az én szappanaimhoz?
– Megnyugodhatsz, Ilon édes, a szappanaidnak nem lesz bántódásuk. A szappan
csak ürügy volt. Velem van bajuk. Engem akarnak.
Ilon szeme tágranyílik, mélyről tör fel az értetlenség.
– Mi az, hogy téged akarnak? – Porkoláb nem válaszol. Bemegy a nappaliba,
becsapja maga után az ajtót.
– Az istenit ennek a fajtalan világnak! A keserves jóistenit! – Belerúg az
egyik fotelbe. Aztán beleül, és arcát a tenyerébe temeti. Megtört és
magatehetetlen, mint egy beteg aggastyán. Pedig még van ereje, még akármihez
lenne ereje. Újra tudná kezdeni, bármit bárhol. Akárkivel, akármivel szembe
merne szállni, csak tudná, hogy van értelme. Fél levenni a kezét az arcáról.
Egyedül van, és nem akarja tudomásul venni, hogy egyedül van. Odaátról
beszűrődnek a neszek, de az élet neszei milliófélék. Egér is kaparhat valahol,
svábbogár koppanhat hangosat, amint lepotyog a konyha szellőzőnyílásából a
linóleumszőnyegre, vagy akár februári macskanyávogás is lehet, amely
összetéveszthető olykor a kisgyerekbőgéssel. Ezek a neszek mind idegenek. Egyéb
kellene most, valami emberibb. Egy szó, egy biztatás, egy reménykeltő vigasz.
De az emberek megvannak magukban, a maguk csendjében.
Ilon újra lefekteti, csitítgatja, megnyugtatja a gyermekeket, aztán ő is hamar
ágyba bújik. Nem is olvas, fekszik a sötétben, és maga előtt látja a Porkoláb
feldúlt arcát, dühtől elhomályosodó tekintetét. Virraszt. Néhányszor felkel,
odalopózik az ajtóhoz, hallgatózik, de nem nyit be a nappali szobába.
– Péter – suttogja annyira halkan, hogy hallani se lehessen, csak éppen
megnyugtathassa magát, hogy nem mindegy neki. Még egyszer megpróbálja,
ugyanolyan halkan, hiszen Porkoláb annyira kiszámíthatatlan Aggasztja, meg is rémíti
a bizonytalanság, de nem meri áttörni a válaszfalat.
Porkoláb tudja, hogy Ilonnak szüksége van rá, hogy elveszne, ha magára maradna.
Ezért is várja Ilont. Már semmire sem gondol azon kívül, hogy Ilonnak jönnie
kell. Nyugtalan félálom-félidők között viaskodik a megfáradt agyával, hogy
ébren maradhasson, örömmel riad fel, valahányszor a sötétség feneketlen
mélységéből egy egy nyugtató kezet érez közeledni az arcához. Az éjszaka
közepéig bírja, aztán hagyja belerántani magát az öntudatlanság szakadékába. A
fotelban ülve alussza át az éjszakát.
8. Február 23., kedd, új cipőben járhatna a boldogság
A mozdony sistereg, a kerekek halkan csattognak a síneken: elhalad, aztán
visszatolat, egyebet nem csinál, megy és jön, előre-hátra tolat, és közben
sistereg meg csattog: elviselhetetlen zaj egy ébredő ember agyában. Sok ez a
két egymást követő napon, hétfő után kedden is. Az egész reggeli
készülődés-ceremónia csak kába kóválygás. Éjféltől hajnalig a végtelen órák
félelemben teltek el. Önmagától ijedt meg, a saját rossz emberismeretétől
rettent meg. Loga nem olyannak látszott. A helyzettől függetlenül is másnak. És
a kín nem szűnik. Hétfőn még meg lehetett volna szabadulni. Hétfőn kellett
volna megszabadulni. Csak hagyni kellett volna a kezet, hogy elvégezze. Egyetlen
roppintás a torkon, és vége. Megnyugszik a test, elcsitul az indulat, le lehet
zárni mindent, nincs tovább. Mi haszna annak, aki ezt is elviseli, aki mindenek
után ezt is kibírja? Megkötött kezek kora, legyűri bosszúvágyak kora! De
gyűlölni lehet. Gyűlölni szabadon lehet. Csak a gyűlölet hozhat enyhítést. A
tettnek áruló nyoma marad, a szóra nem lehet tanú, a tekintet büntethetetlen.
Loga hétfőn is megérezte, hogy keserű napra ébredt. Nem kutatta, miért,
megszokta már, csak éppen úgy forgolódott, hogy ne kelljen arra néznie, amerről
a felbugyogó keserűség bő forrása hömpölyög felé. Csak annyit szeretett volna
elmondani valakinek, hogy némely nap milyen hihetetlenül, elviselhetetlenül
hosszú tud lenni. De nem mondta. Magduska száz félmondatát is megválaszolatlanul
hagyta, öntudatlanul is együtt érzett Porkolábbal anélkül, hogy tudta volna,
miért érez nagy boldogtalanságában egy kis boldogságot is. Igenis, jó volt,
hogy a délelőtt felétől nem kellett megszólalni Békés, elviselhető kínt okozott
az agyat, a tudatot feszítő szép, teli csend.
Logának kedden is elég egyetlen pillanatnyi szemrevételezés, hogy
viszszavágyjon a hétfői boldogító csendbe. De hétfő óta eltelt egy éjszaka, és
a kedd soha nem lehet olyan, amilyen a hétfő volt. Ami tegnap jó volt, öröm volt,
az ma lehet szenvedés, kín. Kedden már nem békés, nem elviselhető kín a csend.
Nincs kiút, ki kell törni.
– Az istenbe is, Porkoláb! Megmondaná végre, mi az újabb vétkem, hogy maga
ilyen gyilkos pillantásokkal nyilaz rám?
Egy ilyen kérdésnek egyetlen hatása lehet a még józan észre bénító Porkoláb le
is merevedik tőle. Létezik? Van az álnok képmutatásnak ilyen elérhetetlennek
tűnő foka is? Hát nem megbocsátható bűn-e a jogos önvédelemből elkövetett
emberölés? De nem. Meg kell maradni, túl kell élni. El kell rejtőzni, bele kell
bújni a megbocsátás-burokba, ahol a rosszindulattal kilövellt méreg nem érheti
el a kívánt hatást. Ennyi aljasság nem hogy cselekedetre, még figyelemre se
méltó.
– Mi van? Mit bámul úgy rám, mint aki tüneményt lát?
Idegen, soha nem hallott recsegés a válasz, mintha a padló repedéseiből jönne.
– Hogy is bír meg a Föld a hátán ilyeneket?
Loga felpattan ültéből. Hogy tátog, az természetes. Hogy a feje céklaszínű, az
is természetes. Hogy a hangja éppen egy szőrösödő kamaszéhoz hasonlít, az már
természetellenes, de nem a csodával határos, hiszen a nagy erőfeszítéssel
visszafojtott, aztán mégis szabadjára engedett düh számlájára írható.
– Ez… Ez már több a soknál! Ez mindennek a teteje!
– Ha magára utal, igaza lehet. Ha arra, amit én mondtam, téved, csak az alapja
volt, folytatom. Maga az utolsók legutolsója, a szemetek legbűzösebbje,
főnököm.
– Magduska, ugye hallotta? Ezen már nem tehetem túl magam!
– A szart nem túlteszik, túldobják. – Rejtett rugók lövik ki. Ott áll
karnyújtásnyira Logától. A melle feszül, várja a moccanást, amely okot adhatna
a tettleges leszámolásra. Hát ennyit kell várni rá? Hát éppen ennyire gyáva?
Loga nem gyáva, de sokat megért, nagy iskolát járt, a tapasztalásból ered a
hihetetlen tartaléka. Még bírja, még van ereje az önmegtartóztatásra. Még nem
tud vakon odaülni, még sejti, hogy akármelyik oldalon csattanna el a pofon,
csakis ő maradna alul.
Porkoláb már tudja, hogy elmúlt a végzetes pillanat. Tanúja volt annak, amint
Loga arcán néhány másodperc alatt átsuhant a jövő ezer árnyéka. Tudja, hogy
szólni fog, de az aligha lesz a sérteti önérzet éleslövedéke, inkább lesz a
tehetetlen düh vaktölténye.
Loga látja Porkoláb szemében felcsillanni a kárörömöt.
– Ezt még ezerszer is megkeserüli.
– Indul az újabb, jóindulatú levelezgetés?
– Milyen levelezgetés?
– Amikor elhatározta, akkor odaállt otthon a tükör elé, és előbb kipróbálta,
hogy milyen bőszen tud majd pattogni, ha tagadnia kell?
– Tudom, hogy észnél van, hiába játssza meg a hülyét. Mit akar tőlem, jóember?
– Azt magának jobban kellene tudnia. A névtelen feljelentések nagymesterének
nem lenne szabad balgán rákérdeznie alázatos szolgájára, Loga úr.
Sok-sok másodperc szünetnek kell következnie, mert Logának időre van szüksége
ahhoz, hogy a rágalmazásra a méltó választ megfogalmazhassa. De a másodpercek
hiába telnek, be kell látnia, hogy nincs és nem is lehet válasza. Nem marad más
hátra, mint a keserű tudomásulvétel.
– Magduska, maga a tanúm, hogy ez az ember megrágalmazott. És nézi a nőt,
segélykérőn, feltűnő sápadtságát a nem kívánt tanúskodás számlájára írja. Az a
pillanat, amíg rátekint, úgy is kevés lenne, hogy egy sápadt, női arcra
figyeljen, amikor még mindig Porkoláb a központ, egy mindent diadalmasan
elsöpörni akaró barbár.
– Nincs szüksége tanúkra. Akárki előtt, bármilyen bíróság előtt újra meg újra a
szemébe mondom, hogy maga egy aljas feljelentő.
Olaj a kialudni készülő parázsra! Talán nemcsak a halálfélelem, a vak indulat
is képessé teheti az embert a maximális erőösszpontosításra. Loga egyetlen
ugrással az asztalnál terem, egy másikkal visszaszáll az iroda közepébe. Kezel
között táncol a szók, tekintetében az elszántság. Aztán, mint ha nem hinne
önmagának, mintha nem ő lenne az, aki az imént valami nagy dologra készült,
csodálkozva néz végig Porkolábon, és tagoltan, majdnem szelíd hangon kérdezi:
Miféle levélről beszélt maga, Porkoláb?
Porkoláb nem tapasztalt még ehhez hasonló csodálkozást, mint amelyik ilyen
hirtelen lefújta Loga arcáról az indulatot. De a szelíd szó lefegyverző, minden
harcias igyekezet kárba veszne már. Azért oda lehet ám, és oda is kell bökni
egyet.
– Szajréval teli ruhásszekrény, Loga úr. Meg szajréval teli ágyneműtartó, Loga
úr!
– Abbahagyná végre ezt az átkozott madárnyelvet?
Ebből a kérdésből már kiérződik valamennyire az erőre kapott főnök fenyegetése
is, és ez nyílt színvallásra készteti Porkolábot. – Egészen pontosan tudták,
hogy mit hol kell keresni. Mert maga, Loga úr, bal kézzel is egészen
olvashatóan megtanul írni.
Logából egy megkönnyebbült sóhajjal elszáll a maradók düh túlnyomása is. –
Értem. Szóval, maga szerint, én egy bal kézzel írott levélben feljelentettem,
hogy magának mit tudom én mivel van teli a ruhásszekrénye meg az
ágyneműtarlója. Hát ide figyeljen, Porkoláb! Habár hasonló rágalmakkal
szembenézni még nem volt alkalmam, és az ilyesmire nem is illik válaszolni,
felhorzsolt lelke békéjére való tekintettel mégis kijelentem, hogy semmi
ilyesmit, semmi hasonlót nem tettem.
A hang Loga hangja. És abban a hangban annyi a könnyed őszinteség, hogy nem
lehet megállni újabb ordítás nélkül, a kéz fenyegető ökölberándulása nélkül.
– Hát akkor ki az úristen volt?! A falak írták? Vagy az íróasztalok? Mert én
máshol ilyesmiről nem beszéltem.
Két lépés Loga felé, ugyanannyi kétségbeesett hátrálás Loga részéről. A két,
szembemeredő arcra egyszerre ül ki a döbbenet. Porkoláb lába a tehetétlenségi
erőtől még egy harmadik lépésre is lendül, de közben a fejét már oldalra kapja,
elképedve bámul Magduskára. Loga követi a mozdulatot, a jelzett irányba fordul,
végigpásztáz az egyre jobban elsápadó női arcon. A két férfi egyidőben kapja
vissza a tekintetét, mindkettőjük szemében szikrákat szór a hirtelen
felismerés. – Kurva bestia! – Porkoláb a karjánál fogva rántja fel Maduskát,
hogy egy hatalmas pofonnal kiélje rajta vak dühét. De karmagasságban nincs
ütési felület, túl nagyot lódított rajta, a padlóig kellene lenyúlni utána. A
következő másodpercben már ráébred tette jelentőségére. Az önmegtartóztatás
erőfeszítésétől remegő testtel, görcsbe merevedő ujjakkal tornyosodik a
rettegéstől összegörnyedt áldozata fölött, amíg Loga el nem rángatja mellőle.
– Most menjen haza, Porkoláb, menjen haza! – Loga hangja fakó, száraz, szája
elcsavarodik az erőlködéstől, amint az ajtó felé lökdösi Porkolábot. Ellenállás
nélkül hagyja magát kituszkolni az ajtón. Nem emlékszik, hogy került a kalap a
fejére, a kabát a karjára, a kitombolatlan düh kínjától torz az arca, még
józan, de szeretne nem az lenni. Belefáradt a tehetetlenségbe.
Ilon ott találja a nappali szobában, ruhástól elnyúlva fekszik a kanapén.
Szólítja, nem válaszol, óvatosan megrázza hát a vállát.
Lassan ébred, kábán bámul, a szeme vérmes, még csak pislákol benne az indulat,
egy perc múltán már tűzvészként tombol.
– Kurva bestia! Rohadt, kurva bestia! – Ilon döbbenetének láttán megtörik a
lendülete, halkan sziszegi: – A rohadt kurva! A rohadt bestia!
Ilont a második sorozat túlröpíti a döbbeneten, hitetlenkedve fürkészi a
feldúlt arcot. Szólni akar, de nem jut szóhoz.
– Semmi, az úristenit, semmi! – Porkoláb feje tagadólag kileng. Lengésének íve
természetellenesen széles, olyan, mint egy maximumra állított metronominga.
– Nem mentél a gyermekek után, Péter! – Csak kimondja, amit gondol, nem akarja,
hogy szemrehányás is legyen, mégis az.
– Nincs és nem is lehet ennél fontosabb semmi. Nincs és nem is lehet. Ülj a
kocsiba, és menj el utánuk. – El kell temetkezni, vagy legalább el kell bújni
valahova. Bele kell bújni valamibe. A kanapé háttámlájába, a tenyér ráncába. Ez
a világ összeesküvése. A biztonság kedvéért egy egész rohadt világ esküdött
össze, egy senkinek végleg senkivé kell lennie. A szájára tenyér tapad, a
bútorszövet nyomja a kezét, fullasztó a sötétség, kibírhatatlan a légszomj. A
test még nem érett meg arra, amire a tudat. Ki kell takarózni, elő kell bújni,
élni kell.
Ilon még mindig a kanapé előtt áll.
– Talán csak nem egy vacak házkutatás miatt vagy úgy oda? Tedd már túl magad
rajta, máskor meg vigyázz arra, hogy ki előtt viccelődsz. Egy főnök, az egy
főnök.
– Egy főnök nem foglalkozik a beosztottja feljelentésével.
– Annál inkább!
– Igen, igen, menj csak! – Tenyerével hevesen taszítja maga előtt a levegőt, a
levegő taszítja Ilont, meg is fordul, ki is megy. Megszabadul egy korláttól.
Amint az asszony mögött becsukódik az ajtó, visszatérhet elhagyott önmagához.
És érzi, hogy a világba kell kiáltania a pillanat igazságát. Aztán mégsem
kiáltja, csak halkan mondja, de kimondja: – Kurva bestiák!
A gyermekek még mindig a kanapén fekve találják. Önfeledten visítozva
igyekeznek meglovagolni a hátát. Erős apakéz kapja el a nyakukat, fejük
odaszorul az apró sörtékkel tüzelő apaarchoz. Lélegzetvisszafojtva figyeli a
vékony, erőtlen gyermektestek minden apró, kétségbeesett mozdulatát, amint
szabadulni próbálnak a váratlan és értelmetlen szorításból. A túlerővel
szembeni kiszolgáltatottságuk megindító. Már nem szorítja, de még erősen tartja
őket. Arcába két oldalról meleg, gyermekszáj-illatú lehellet csapódik, egyre
szaporábban, egyre forróbban lüktetve, először hangtalanul, aztán a
megkönnyebbüléssel járó jajgatással együtt. Hátára fordul, a két fejet
gyöngéden kapja a melléhez, belül nevetne, mellén örömteher. De a két fej
kipattan a gyöngéd szorításból, két döbbent és rémült tekintet szúr, a karok
elbénulnak tőle. Nincs akadálya a menekülésüknek.
Mint csibék a vércse árnyékától, úgy menekülnek, és Ilon kitárja föléjük
kotló-szárnyait.
– Jó, hogy nem szorítottad agyon a szerencsétleneket!
– Ezek szerencsétlenek? Ezek a gyermekek? – És nevet. Erőltetett színtelen
recsegés. Maga sem tudja, hogy viccnek szánta az iménti kérdéseket, vagy
számonkérésnek. – Ezek! – Kihívás, félreérthetetlen.
Egyetlen módon elkerülhető, nem szabad annak venni. Játszani kell, minden szót,
minden mozdulatot bizonytalanná tenni.
– Szerető, jóságos apjuk van, szerető, gondos édesanyjuk. Felpattan a
kanapéról, beleborzol Ilon hajába.
Ilon egyetlen mozdulattal elüti a hajába túró kezet, s azzal együtt a maradék
hangulatot is.
– Ha olyan szerető és jóságos apa vagy, elhozhattad volna őket. Anyu ismét
szóvá tette, hogy elraboljuk a délutánjait.
– Vétek kedveskedni veled!
– Nem vétek. Csak ne így, Péter, ne így! – Könyörgő tekintete hatástalanul
pattan le a szemben álló, kemény közönyről A megbántott feleség egyetlen
mentsvára a konyha. Évekkel öregebben megy ki a szobából.
Az asszony megroggyant vállainak láttán Porkolábban lázadozik a bűntudat. Szeretné,
ha Ilon érezné, hogy mást akart. Egész délutánját rááldozza a bizonyításra:
mosogat, leviszi a szemetet a kukába, mesét olvas a gyermekeknek, megfüröszti
őket, asztalt terít a vacsorához, újabb mesét olvas, hogy könnyebben
elaludjanak. A munkában feloldozást nyerni látszik a bűn, édesnek indul a
pihenés. A rádió ritmusos zenét sugároz, ujjával dobolva kíséri, merengő
tekintettel bámulja a kopogó asztallapot. Az elmélázásból távoli hang riasztja.
– Szeretnék egy szép új őszi tavaszi cipőt. Valami egészen különlegeset. A
kirakatban láttam egyet. Benn csak kicsi számban van belőle, de ha nagyon
akarnám, talán tudnék szerezni egy nekem valót a raktárból.
Idő kell a riadalom kiheveréséhez. S a végszó sem a legjobb ahhoz, hogy a témát
egyből ejteni lehessen. De Ilon segít.
– A hallgatásodat beleegyezésnek tekintsem?
– Amit az ősszel vettél, az már nem jó?
– Persze, hogy jó. De egy nő nem vághat neki egyetlen pár cipővel a tavaszi
szezonnak. Ennyit te is beláthatnál már.
– Belátom. De te is beláthatnád, hogy a mostani helyzetünk nem éppen alkalmas
új cipők vásárlására. Halasszuk el, jó?
– Mi köze a te helyzetednek az én cipőmhöz? Kevesebbet kocsikázunk, annyi. Még
a benzinen megspórolt pénzeden is megvehetnéd nekem azt a cipőt, ha nem lennél
olyan garasoskodó.
– Uramisten, mintha anyádat hallanám!
– Ha valami nincs ínyedre, azonnal anyámmal bajlódsz!
– Térj magadhoz, Ilon édes. Itt pillanatnyilag nem csak arról van szó, hogy
akarom-e vagy sem azt a cipőt. Mi lesz, ha valaki mégis komolyan veszi azokat a
laboratóriumi eredményeket? Te nem fogod fel, hogy engem könnyen el is
ítélhetnek? Lehet, hogy ügyvédet kell fogadni, meg egyéb kiadásunk is közbe
jöhet. A pénznek a közeljövőben nagy jelentősége lesz az életünkben, nem
dobálhatjuk el olyan meggondolatlanul magunktól. Vársz egy kicsit azzal a
cipővel, egy-két hónap alatt rendbe jövünk, akkor megveszed.
– Ugyan, menj már, Péter! Folyton fantáziálsz. Nem ítélhetnek el, mert nem
voltál ittas. Ahelyett, hogy itt fested az ördögöt a falra, valld be inkább,
hogy nem akarod, és kész.
– A fene abba, aki nem akarja. Nyisd ki a szemed, Ilon! Bajban vagyunk, Ilon!
Nagy bajban! S a bajba jutottak pénze sokat nyom a latban. Kérlek, halaszd el
azt a cipővásárlást. Két hónap múlva két párat veszünk, ha akarod.
– Két hónap múlva te ezt a cipőt már nem kapod meg.
– Ha nem ezt, kapunk másikat. Lehet, hogy szebbet. Még soha nem kellett
mezítláb járnod. Belátom, hogy nagy szükséged van arra a cipőre, de te is lásd
be, hogy pillanatnyilag nem vagyunk fizetőképesek. Egyáltalán nem olyan a
helyzetünk.
– Nekünk soha nem olyan a helyzetünk, amikor arról van szó, hogy nekem kell
valami. Nekem csak az a vacak üzlet, meg a konyha. Lassan elegem lesz belőle.
– Nagyon kérlek, ne beszélj így! Amíg a gyermekek meg nem születtek, minden
jóból kijutott nekünk igazán nem panaszkodhatsz, hogy bezárva tartottalak, vagy
hogy nem volt minden alkalomra új cipőd, új ruhád. És most ráadásul nem csak a
gyermekek miatt más a helyzetünk. Nem vagyok hibás azért, hogy nem gondolhatunk
egyidőben annyi mindenre. Nekünk elsősorban a gyermekekre kell gondolnunk, s
azontúl csak arra, amit a zsebünk megenged.
– És emiatt a más helyzet miatt, ahogyan te nevezed, most én szenvedjek. Hol
van az előírva, hogy mi a fontosabb, hogy mi a sorrend? Ki írja azt elő?
– Édes Ilon, inkább fejezzük be ezt a vitát. Ha te nem éred fel ép ésszel, hogy
napról napra változik a világ, s most nincs lehetőségünk arra, amire lehet,
hogy tegnap még lett volna, akkor minek osztanánk a semmit? Úgy csináld,
ahogyan akarod, ahogyan jónak látod. Csak fejezzük már be.
– Igenis, nem érem fel ép ésszel. Túl buta vagyok hozzá. Miért vettél el egy
ilyen buta nőt feleségül?
– Nagyon kérlek, ne kényszeríts arra, hogy azt mondjam, én nem tudom. Ne kezdd
tehát újra a hülyeségeidet.
– De kezdem. Miért ne kezdeném? Te okos vagy, te mindig a jövőbe látsz. Én buta
vagyok, nekem cipő kell.
– Mondd meg, édes, mi szükséged van arra, hogy végképp kihozz a sodromból?
– Mi okod van neked a dühöngésre? Mit szólnál hozzá, ha én is mindig
dühöngenék, valahányszor én nem akarom, amikor te éppen akarod?
– Azt hiszem, ez a perc nem a legalkalmasabb a fogalmak összekeverésére.
– De igenis, keverjük össze őket! Hátha a nagy kavarodásban kiderül az
összefüggés. Egy szép szavad nincs hozzám. Egy pár új cipőt sajnálsz tőlem.
Maholnap már csak egy ingyen lyuknak tekintesz.
– Jézusmáriám, egy másik kurva bestia! – Tenyerét a homlokához szorítja, hogy
ne legyen mivel képen vágnia Ilont.
De Ilont túl erősen sokkolja az újabb megbélyegzés. Porkoláb hajába
kapaszkodik, hisztérikus zokogásán át alig érthetők a szavak.
– A délután is nekem mondtad! A délután is, te…, te…
– Engedd el a hajam, Ilon, ha nem akarod, hogy megcsapjalak! – A halk, kimért
hang meg a fenyegetés súlya közötti ellentét meg jobban megbolygatja Ilont.
– Megcsapsz, mi? Egyéb mondanivalód nincs, mi? Bárcsak igazi kurva bestia
lennék, hogy ne kelljen nap mint nap a szaros gatyátokat mosnom. Te! –
Szabadjára engedi az indulatait, nagyot ránt Porkoláb haján.
Porkolábot vad düh rántja talpra, de elborzadva torpan meg, retten meg attól,
aminek ösztöne szerint következnie kellene. Alig tudja megállni, hogy
kamatostól vissza ne adja az elszenvedett testi sértést. Csak áll, lesújtani
készülő ököllel, amíg Ilon össze nem roskad a félelemtől.
– Mit akarsz tőlem, te?! Mit akarsz már te is?! – A kiáltás belül visszhangzik,
olyan vad indulattal telített, hogy el kell menekülnie előle. Kiviharzik a
konyhából, bezárkózik a fürdőszobába, olyan meleg vizet enged a kádba, amilyent
a teste még elbír, óvatosan beleül, majd állig beleereszkedik. A bepárásodott
plafont bámulja, szeretne semmire nem gondolni, de nincs menekvés. És hosszú
idő óta, talán késő kamaszkora óta először, ismét felötlik benne a kérdés: mi
értelme van az egésznek?
9. Február 26., csütörtök, szakad a mart, törik a köröm
Megszámolták egyszer, meg másodszor, aztán harmadszor is, de mindannyiszor
különböző eredményre jutottak, és egyik sem egyezett a leszámlázott és átvett
mennyiséggel. Porkoláb egyszerűen képtelen odafigyelni. Ha belemarkolna a
szeleppasztillákkal teli dobozba, és egy részét kihajítani az ablakon, akkor is
maradna elég ahhoz, hogy egy jó félévig senkinek ne legyen gondja rá. Az ördög
dolgozott benne, amikor pontosan megszámoltatta, s az utolsó darabig
leszámláztatta. Hagyni kellett volna, hogy szokás szerint minden formaság
nélkül rátegyenek még egy marékkal a rendes adagra, akkor most nem kellene
tökölődnie az újraszámolással. De Logának látnia kell, hogy a pontosság nemcsak
a királyok erénye, hanem a Porkoláb nevű beszerzőké is. Hát most láthatja. És
azt is láthatja, hogy a pontosságba is bele lehet fáradni.
Szerdán korán reggel indultak, ismét Gombossal kellett mennie, már az első tíz
kilométer után belefáradt az útba, olyan lassan hajt mostanában, mintha nem
furgont vezetne, hanem egy kiöregedett teknősbékát. Hiába próbálta meg jobb
belátásra bírni, be kellett látnia, hogy akinek már csak két hónapja van a
nyugdíjazásáig, az szeretné a nagy eseményt csendben megérni. B-ig oda-vissza
több, mint háromszázötven kilométer. B. gyakori színtere a koldus Porkoláb ádáz
közelharcának, amelynek az a tétje, hogy a magasnyomású szivattyúk
elosztófejeihez elegendő pasztillát kaphasson, amivel a közeljövőben
megtakaríthat egy hasonló, kínos utat. Ez a harc a legpihentebb testet, a
legszívósabb idegrendszert is megviseli.
Senki nem kérhette volna számon tőle, ha reggel otthon marad, kipiheni magát, s
csak délben megy be elszámolni. De akármilyen fáradt, törődött volt, már korán
reggel bement a gyárba, mert aznapra váratlanul halaszthatatlan tennivalói
akadtak.
Szerda este, amikor megérkezett az útról, Ilon azzal fogadta, hogy egy
ismeretlen férfi kétszer is kereste, nem mondta meg, miért, még a nevét sem
volt hajlandó elárulni. A személyleírásból Porkoláb azonnal ráismert a
törzsőrmesterre. Éppen forró zuhannyal lazította az izmait, amikor Ilon
rányitott, hogy ugyanaz az ember keresi. Ideje sem maradt rendesen
megtörülközni, vizes testére kapkodta fel a ruháit. Úgy ment ki az előszobába,
ahonnan a látogató a legszívélyesebb unszolás ellenére sem volt hajlandó
bennebb mozdulni, a szemével jelezve, hogy szeretné, ha négyszemközt
maradnának.
– Az úr nem óhajtja a tanúk jelenlétét.
Ilon, szíve szerint inkább maradt volna, furcsának, egyidőben kihívónak és
szánalomra méltónak találta Porkoláb hangját. Aztán mégis szótlanul húzta be
maga után a konyhaajtót.
A törzsőrmester halkan beszélt. Hangjában nyoma sem volt már az egykori cinikus
magabiztosságnak, mégis kirezgett belőle valami utasító zönge, amely egyre
inkább felingerelte Porkolábot. Maga a puszta tény, hogy kérni jött, eltekintve
a néhány nappal előbbi viszonyuktól, meg kellett volna hogy indítsa egy
halandó, civil polgár lelkét, de a módszer, amellyel mindegyre éreztette, hogy
ő az, aki leereszkedik a sértett félhez, általában a szöveg egész tálalása,
olyan visszataszító volt, hogy Porkolábnak minden étvágyát elvette a
kiegyezéstől. Pedig az egyenlet nagyon egyszerűnek és ésszerűnek bizonyult:
Porkoláb polgártárs visszavonja a jegyzőkönyvbe vett vallomását, és magára
vállalja a szombat esti taxizást; nevezett törzsőrmester, bármibe is kerüljön
neki, elintézi, hogy a parancsnok eltekintsen az egyéb történtekről. A
kölcsönös segélynyújtás alapján Polgártárs megússza az egészet a törvény által
előírt pénzbüntetéssel, amibe nevezett törzsőrmester hajlandó fele-fele alapon
belepótolni. Ha az egyenlet megoldatlan marad, úgy Polgártársra érvényes a
koccanáskor kiállított jegyzőkönyv, természetesen a mellécsatolt laboratóriumi
leletekkel; nevezett őrmestert szabálysértésért fegyelmi elé állítják, az ügy
tisztázásáig felfüggesztik, esetleg a rendőrség kötelékeiből is eltávolítják. A
tét: két család jövője, boldogsága, meg az elvesztésre ítélt becsület.
Porkolábot a két utolsó szó verte igazán mellbe. Egy pillanatig sem tétovázott,
tüntetően kinyitotta a bejárati ajtót.
A rendőr arcára azonnal kiült a kétségbeesés, de a következő pillanatban
felvillant tekintetében a mindenre elszánt emberek vak indulata. Látszott, hogy
mondani akar valamit, mégis szótlanul fordult ki az ajtón.
Porkoláb még jó fél percig állt a nyitott ajtóban, aztán minden dühét beleadva
úgy becsapta, hogy a tok körül megrepedezett a vakolat. Hátát az előszoba
falának vetette, összeszorított fogai között morzsolta ki az egész
káromkodáskészletét. A düh és az elkeseredés szította indulataiból abban a
pillanatban semmilyen egyéb ésszerűbb megnyilvánulásra nem tellett. Aztán egy
egész percig némán bámulta a plafont, arra az egy percre az agya teljesen
kikapcsolt, hogy annál váratlanabbul, annál erősebben nyilalljon bele a rémkép:
ami eddig csak lehetséges volt, ettől kezdve nyilvánvalóvá lett. Arcából
kifutott a vér, valósággal feltépte a konyhaajtót.
– Mit tegyek, Ilon? Uramisten, mit tegyek?! – Hangja olyan torz, olyan rekedt
volt, hogy Ilon megrémült tőle.
– Mit tehetnél, Péter? Minden el fog rendeződni.
– Ezek el fognak temetni! Nincs kiút. – Fakó arcához illett a fakó hang.
– Van kiút, Péter. Hiába akarod meggyőzni magad, hogy végzetes helyzetbe
kerültél. Bele kell törődnöd, hogy nem lehetsz mártír, mert mindenből van kiút.
És mi meg fogjuk találni.
– Nincs, nincs és nincs! Vége! Mindennek vége! – Észre sem vette, s közben arca
is, hangja is színt kapott a felismeréstől, hogy végre nem kell egyedül
áttekintenie a lehetetlenség korlátain.
– De van. Mindent hallottam. Bele kell menned, Péter.
– Én? Hogy én ilyesmibe belemenjek? Hát ennyit érek én?
– Az természetes, hogy te nem csak ennyit érsz. De itt most nem csak rólad van
szó, Péter.
– De igenis, csak rólam! Kizárólag rólam! Mert ha én egy ilyen ajánlatot
elfogadok, akkor nekem sem hozzád, sem a gyermekekhez nem lehet többé jogom.
– Először engem hívtál segítségül, aztán az Úristent. Én már elmondtam, hogy
szerintem mi a teendőd. Ha nem találod jónak, várd meg, amíg az Úristen is
megmondja. Ő bizonyára jobb tanácsot ad majd. – Ilon érezte, hogy sírnia kell,
de nem akart. Egyszerűen elmenekült az ok elől, azonnal befordult a szobába.
– Ha harc, hát legyen harc – mondta Porkoláb a becsukódó ajtónak. Ilon
tornyosuló keserűségében sem vitt el magával annyit a felgyülemlett
kétségbeesésből, hogy elegendő ereje maradjon tiszta ésszel átértékelni az
egyik vagy másik lehetséges változatot. Mindent csak egyféleképpen tudott
értékelni, s az ágyban forgolódva, virrasztva többször is meghányta-vetette az
eljövendő küzdelem módozatait.
Loga természetesnek könyveli el Porkoláb reggeli buzgóságát, és arra sem kér
magyarázatot, hogy miért akar délben elmenni. Csak rábólint a megkezdett
szövegre, és ez a jótékonykodó némajáték rosszul esik Porkolábnak. Nem
szövetségest, de legalább megértő, semleges tanút keres a főnökében, olyant,
aki a fejlemények puszta meghallgatásával is enyhíthetne gyötrelmein, amelyeket
az esti látogatás után hord magában. Titkon elvárja a jótanácsot is, de
legalább a buzdítást, a biztatást a következő lépéséhez. Ám Loga néma marad,
barátságosan, de férfiasan néma. És Porkoláb ezt hajlandó azonnal
megmagyarázni: íme, a főnök is érez benne annyi erőtartalékot, hogy egyedül,
biztatás, támogatás nélkül megbírja a rákényszerített harc nehézségeit.
Hazafelé menet többször is elismétli, kielemzi a történteket. Leszögezi
magában, hogy mindössze két személyre számíthat, ha bizonyítani akarja, hogy a
koccanás pillanatában nem volt beszámíthatatlan állapotban. Szerencse,
balszerencse, mindkettő nő: egyik a koccanás áldozata, másik a fehér
laboratórium foglya. Próbál ésszerűen számolni, s a számítása azt mutatja, hogy
a laboratórium két váltásban dolgozik, akkor tehát a laboránsnő ismét
délutános, ezért estig bármely órában megtalálhatja odabenn, így a másikkal, a
sértettel kell kezdenie.
A szomszédos háztömb előtt csúszkáló gyermekeket faggatja, tisztes eredménnyel.
Azt is megtudja, hol lakik, azt is, hogy hány óráig dolgozik. Jó két órája van
még a nő érkezésééig. Felmegy, ül a konyhában, soha még tétlenségben
elfecsérelt idő ennyire nem nyomasztotta. Percenként megnézi az óráját, aztán
eszébe jutnak a gyermekek. Hátha a nőkre megy rá az egész délutánja; a
hátralevő órára értelmes elfoglaltság kerül, elhozza a gyermekeket, beviszi
őket Ilonhoz az üzletbe.
Négy óra után néhány perccel kopogtat a nő ajtaján. Meglepi a szívélyes
fogadtatás. Azonnal lekopik róla az elszántság máza, át kell váltania, s ezt
annyira egyértelműen kénytelen megtenni, hogy utána feszélyezetten érzi magát.
– Bocsánat. (Hát ilyen is tudsz lenni, te sárkány?)
– Parancsoljon, maga barbár. – Tekintete nyílt, vidám és mosolygós, nyoma sincs
benne a cinizmusnak vagy a kárörömnek.
– Nem zavarok? (Már rég ki kellett volna kergesselek a világból, te
méregkeverő!)
– Ugyan, enyhíti a magányomat. – És helyet mutat Porkolábnak egy nagy, öblös
bőrfotelben. – Egy pillanat – hagyja magára, és anélkül, hogy ismerné a
látogató óhaját, látogatásának célját, megosztja vele a délutáni kávéját. Aztán
az érett nők céltudatosságával néz szembe Porkolábbal.
– Kedves kis lakás – nyög Porkoláb, és megégeti száját a forró kávéval.
– Ha nem tudnám, hogy milyen gonosz, most megcirógatnám, olyan aranyosan
elesettnek tűnik egy nő társaságában. – Nevet, és szép nagy mellei ingerlően
hullámzanak a testre szabott, mályvaszínű pongyola alatt.
– A gonosz énemet igyekeztem odakint hagyni. (Milyen diszkréten tudod kínálni
magad, bestia. Hogy is nem kapkodnak utánad a bekötött szemű maflák?) –
Alázatosan mosolyog, de szeme fürgén ingázik a nő arca meg mellel között.
– És a jobbik énje mit akar? Mert, ugye, maga sem kivétel? A férfiak soha nem
környékeznek meg egy nőt, ha nincs valami céljuk vele. – És tekintetében annyi
bájos huncutság bujkál, hogy el kell rejtőzni előle.
Ez már több volt, mint amire az előzmények alapján számítani lehetett. Idő
kellett ahhoz, hogy meghányja-vesse az új helyzet előnyeit, hátrányait. De az
idő sürget, s a sürgető idő konok ellenség. A nő hajlik az élet lényegére, de
egy rövid délután nem elég ahhoz, hogy minden szempontból a maga oldalára
állíthassa. Egyetlen elhamarkodott pillanat mindent tönkre tehet, merthogy ez
nyilvánvalóan nagyon szereti, ha meghódíthatják, ingyen nem adja magát. Az a
fajta áldozathozatal kései sikert hoz, tehát fölösleges. Egy egyszerű
magyarázkodás kisebb eséllyel kecsegtet, mégsincs választás, ismét át kell
hangolni.
– Szeretném, ha segítségemre lenne. (Ne reménykedj, kisanyám, nem szenvedek
hiányban, nem is a férfiasságom van veszélyben!)
– Nocsak – néz kérdőn a nő, még nem vette az új lapot, ugyanaz a huncutság
bujkál a szemében.
– Bajban vagyok. (Utálatos koldus vagyok.) Tulajdonképpen magyarázatra szorulna
az oka, de nem akarom önt fölöslegesen fenntartani. Kérem, hitelezzen nekem egy
kis jóindulatot.
– Miben segíthetek?
– Szeretném tudni, hogy ön milyennek talált azon a délutánon, amikor a koccanás
megtörtént. (Ha azt mered mondani, hogy ittas voltam, rád borítom a tálalót
ezer mütyürkéjével együtt)
– Jóképűnek. Igazán jóképűnek. Mint ma is. – És őszinte derűvel felnevet.
– Nagyon kedves. (Elejétől tudod, mi, hogy nem azt akarom tőled? Igazad van,
egy belevaló nőnek mindent meg kell próbálnia.) És nevet ő is, felszabadultan.
– Persze hogy nem úgy értettem. Hogy is mertem volna…?
– Nem? Hát hogyan? – Két felemás kérdés. És ezekben már irónia is van.
– Önnek is úgy tűnt, hogy én akkor délután ittas voltam?
– Miért? Másnak úgy tűnt?
– Igen. Másnak igen. Talán emlékszik is. És emiatt kerültem bajba. Azért is
jöttem, hogy megkérdezzem, hajlandó lenne-e ön alkalomadtán bizonyítani az
ellenkezőjét?
– Én nem úgy láttam, hogy maga ittas lett volna. Igen, ezt… ezt akárkinek
elmondom, ha ennyivel segíthetek. Akárkinek, akárhol.
– Előre is köszönöm – áll fel Porkoláb, jelezve, hogy menni készül, s csak a
távozásra biztató mozdulatot várja.
A várt biztatás helyett a hirtelen beálló csenddel együtt a nő kétségekkel teli
tekintete nehezedik rá.
– Csak az emlékezőtehetségemről óhajtott megbizonyosodni? – és tekintetében a
huncutságot szomorúság váltja fel.
– Csak erről – nyel nagyot Porkoláb. – Sajnálom… (Hát mégis szeretted volna?
Elvártad volna?) – Ha a kalap nem volna a kezében, a gombját vagy a zakója
szélét bögyörgetné gyerekes megilletődöttségében. – Ez nem sok – áll fel a nő
is. – Ezért kár volt előre fáradnia. Becsületes embernek tartom magam.
– Nem is feltételezem az ellenkezőjét. Csak hát…(Ki hitte volna ezt el a
sárkányallűrjeid után?!)
– Igen, igen, ez most nem lényeges. A nevemet tudja, azt is tudja már, hol
lakom. Ha óhajt valamit…
– Köszönöm, köszönöm – hebegi Porkoláb, és az az érzése, hogy ő az, aki
félreérti a helyzetet. Suta mozdulattal kezet nyújt, majd kezet csókol a nőnek.
Nem emlékszik, hogyan jutott el a következő céljáig. Odaérve szinte sajnálja a
magától felkínálkozott és kihasználatlanul maradt alkalmat. Pazarlónak érzi
magát, olyan ritkák az örömök, olyan rövid az élet; egy parlagon heverő női
test, olyan nőé, aki sokat tudhat a szerelemről; hogy hullámzott a melle, hogy
hullámozhat a meztelen hasa az odaadó, szerelmes vonaglásban. Az épületfalakba
évődött jellegzetes szag kijózanítja. Maroknyira szűküli gyomorral ér a
laboratórium ajtaja elé. Nem a találkozás célja, annak lehetséges
következményei keltenek riadalmat a gondolataiban A fehér csempe tisztasága, a
fehér ruhás nő tisztasága, tekintetének tisztasága. Fél belépni. Fel alá sétál
a folyosó félhomályában, a fehér ragyogásban nehezebb lenne elmondani minden
kétséget. De várakozása reménytelennek bizonyul, be kell kopognia, s a
választól újra megmozdulnak, életre kelnek benne a képek. Mert a hang
ugyanolyan derűs, szelíd és kellemesen vibráló, mint azon a végzetes szombat
délutánon. Benyit és megáll a küszöbön. Felszegnek és idétlennek érzi magát, mint
mindannyiszor, ha a körülmények arra kényszerítik, hogy kitárulkozzon. Szeretné
szégyellni magát, lehajtani a fejét, csak a cipője orrát nézni, miközben
beszél, de a nő mosolygó szemében felcsillanó felismerés lebilincseli a
tekintetét. Szótlanul áll a nyitott ajtóban, keze a kilincsen, mintha
odaláncolták volna, köszönni is elfelejt, s amikor már-már ereje lenne szólásra
nyitni a száját, kétségei támadnak, hogy végigjátszhatja-e a önként vállalt
alázatos szerepet, mert úgy érzi, hogy jogvesztetté, kisemmizetté tette az
őszinte érdeklődésről árulkodó szempár. Egy nő, akit nem kérhet fel tárgyilagos
tanúvallomásra, mert ő ezzel a nővel szemben letagadhatatlanul elfogult, és ő
hatni tud rá, hogy viszonozza ezt az elfogultságot.
– Jó estét. Tessék. Mi járatban?
Olyan természetes, olyan közvetlen, olyan vidám. Hogy is lehessen kérni tőle,
hogy is lehessen?
– Kérni jöttem – hebegi, de odabenn a tudat megrója önmagát, hogy már képtelen
uralkodni az ösztönökön, amelyek még az érzelmek sugallta szándékoknak is magasan
fölé nőnek. Mozdulata alig ellenőrzött, észre sem veszi, hogy túl hangosan
teszi be maga mögött az ajtót.
– Nos, kérjen! Kérjen hát!
– Nem tudok. Nem tudom megkérni! (Istenem, szabad egy férfinak ennyire
kiszolgáltatnia magát?) – És megpróbál szembenézni azzal, akire legszívesebben
a tekintetét se emelné fel.
Hangos, csengő nevetés, már nem lehet nem ránézni. A nő bájosan félretartja a
fejét, összeszorított ajakkal mosolyog, szemei közben résnyire szűkülnek,
amitől az egész arc évekkel megfiatalodik.
Milyen ragyogó fehérség, micsoda tisztaság, egy szép nő, egy ronda,
visszataszító pillanat, amikor nem lehet azt mondani, amit kellene az élet
átkozott ellentmondása.
– No, mondja?
– Nem tudom. Hiába, nem tudom, itt nem. Megvárnám odakint, amíg végez. Hazakísérném.
Hitetlenkedő fejingatás a válasz, de a hirtelen beharapott alsó ajak az ajánlat
fontolgatásáról árulkodik, és néhány másodperc múltán egy alig észrevehető
fejbólintás jelzi a beleegyezést, amit a kimondott szavak már csak
megerősítenek.
– Jó. Ha van türelme, várjon meg.
Porkoláb kikapcsolja magában az időt, úgy sétál oda-vissza a bejárat előtt,
hogy a lépteit számolja. Jól túl van a kétezrediken, amikor hátulról meg
érintik a karját.
– Mehetünk – mondja halk természetességgel a nő, és könnyed mozdulattal vállára
veti a táskáját, majd Porkoláb jobbjára áll. Gyöngyi a nevem – fordítja arcát a
férfi felé, s a szeme komoly, mintha egy fontos vallomáson lenne túl.
– Gyöngyike! Megengedi, ugye, hogy Gyöngyikének szólítsam? – De nem várja meg a
beleegyezést, a nyomasztó érzés kibeszélésének vágyától vagy kényszerétől
fűtve, űzetve, gyötrődő hangon hadarja a mondatokat – Gyöngyike, ugye maga is
látta, hogy azon a délutánon, amikor levette a vérpróbát, nem voltam
beszámíthatatlan? Ugye, látta, hogy nem voltam részeg? Nem lett volna szabad
magácskát megzavarnom, de érzi, ugye, mennyire fontos, milyen nagyon,
nagyon-nagyon fontos most nekem, hogy magácska milyennek talált akkor engem?
Legyen nagyon őszinte, kérem!
– Tulajdonképpen… nem is értem – neveti el magát a nő, de ez már nem nevetés.
– Olyan nevetséges vagyok? – hökken meg Porkoláb.
– Nem úgy. Nem külsőleg. Olyan nevetségesen kétértelmű az, amit mondott. És
olyan őszintén, olyan befogadóan mosolyog fel rá, hogy csak egy – a saját
életétől elvakult – Porkoláb nevű férfi maradhat közömbös a nyilvánvaló
rokonszenv diszkrét, nőies bevallásával szemben.
– Pedig én szeretnék teljesen egyértelmű lenni. Azt szeretném, ha kevés szóból
is megértene. Sőt, legszívesebben azt szeretném, ha meg se kellene szólalnom,
és magácska megértené, mit akarok.
– Jól van, jól van, hát persze, hogy nem volt részeg. Ha az lett volna, most
szóba se állnék magával. Én gyűlölöm a részeges embereket.
– Akkor hogyan lehetséges mégis, hogy a vér- meg vizeletpróba alapján
beszámíthatatlanul ittasnak nyilvánítottak. Maga csinálta? Hogyan lehetséges?
Nem szabad hagynom magam. Tudja, ugye, hogy mi vár rám? Porkoláb hangján
érződik, hogy már csak az indulat dolgozik benne, az utolsó mondata már tiszta
számonkérés.
– Az nem igaz! Az lehetetlen! – kiáltja a nő, aztán elkomorodik, halkabban
folytatja. – Az teljességgel lehetetlen. Kizárt dolog.
– Az orrom elé vágták az írásos bizonyítékot. Bélyegző van rajta, aláírás.
Miért állítanék valótlanságot?
A nő egy pillanatra megáll, hitetlenül ingatja a fejét, sóhajt, mielőtt tovább
lépne.
– Nem. Nem tudom elhinni. Nem hiszem, hogy ittasnak nyilvánították. Tévédés
lehet. Csakis tévedés lehet. Holnap utánanézek, ha ragaszkodik hozzá.
– Holnap? Hát jó, holnap… – Hangjából csöpög a csalódás, a kiábrándultság.
– Ha akarja, visszamehetünk – fordul meg hirtelen a nő. Most azonnal
visszamegyünk, és megnézzük – mondja. Teste furcsán feszül, mint a minden
idegszálukkal, izomrostjukkal startra kész atlétáké. Ha megindulna, Porkoláb
bizonyára alig tudná követni.
De Porkoláb nem engedi el maga mellől. Megfogja a csuklóját, lágyan, kérlelőn.
– Ne! – És érzi, amint a nő testében lassanként kienged a feszültség.
Hosszú másodpercek telnek el, mire megszólal, suttogva: Mehetünk. – Sápadt,
arca megnyúlt, fénytelen szemelt csak egy pillanatra fordítja Porkoláb felé,
aztán csak a járdát nézi maga előtt.
– Elhiszi tehát, hogy igazat mondok? – diadalmaskodik fölényesen Porkoláb.
– Lehet. Biztosan a főorvos úr írta alá. Vállát fölhúzza, részvétteli sóhajt
lehel maga elé.
– Akkor hát megérti az aggodalmamat.
– Megértem. Mit tehetek az érdekében?
– Azt hiszem, most még semmit. Csak annyit ígérjen meg, hogy nem veszi rossz
néven, ha alkalomadtán zaklatom. Valószínűleg nagy szükségem lesz a
tanúvallomására. Tudnom kell, hogy számíthatok-e magára, Gyöngyike? Érzem, hogy
nagy-nagy szükségem lesz magára. Minden kétséget kizáróan nagy szükségem.
A nő hosszan néz Porkolábra, közben szomorkásan mosolyog.
– Maga ismét olyan kétértelmű. Milyen kár. A tanúvallomásomra mindenképpen
igényt tarthat.
Szótlanul lépkednek egymás mellett. Porkoláb éppen azon töpreng, hogyan
kezdeményezhetne más témát, de a nő megelőzi.
– Nagyon kérem, ne kísérjen tovább. – Megáll, szembefordul Porkolábbal, és a
kezét nyújtja.
Az egyetlen igazi szövetséges egyértelműen kinyújtott keze. Egy olyan nő
kinyújtott keze, akiben testet ölthetne az élet értelme. Porkoláb megfogja,
néhány centiméterrel feltolja a kabátja ujját, letolja a könnyű bőrkesztyű
szélét, a szájához vonja, és ajkát a meleg csuklóhoz érinti, oda, ahol a szív lüktetése
a legjobban érezhető. A testét elönti a meleg, le kell hunynia a szemét.
– Mire jó ez? – kérdezi szomorkás hangon a nő, és elhúzza a kezét – Mire jó ez,
kinek jó ez, mondja?
– Szeretném, ha megengedné, hogy holnap este is megvárhassam – suttogja Porkoláb,
és száraz a torka a megilletődöttségtől.
– Nem. Ne. Éppen most? Éppen ilyen körülmények között?
– Tudhatná, Gyöngyike, hogy a rokonszenv egy olyan érzés, amelyik nem válogatja
meg a körülményeket. Vagy van, vagy nincs, és kész. Ne akarjon ellene beszélni.
– Igen, ez az én szerencsém – mondja a nő maga elé, és egy pillanatra szenvedés
ül ki az arcára. Aztán ismét Porkolábra néz, és mosolyog, de a mosolya
megindítóan szomorú. – Tudja, furcsa ember maga. Kedves, de furcsa ember.
– Megvárom holnap este. Vagy holnapután. Hiába is ellenkezne, mindenképpen
megvárom.
– Ne! Nem szabad! Családja van. Tudom, hogy családja van.
– Akkor is megvárom.
A nő vállat von, aztán láthatóan erőlteti a vidámságot, ez nem áll jól neki. De
Porkolábnak nincs ereje figyelmeztetni őt, az a hamis nevetés van az arcán
akkor is, amikor sarkon fordul, és köszönés nélkül ellépik kísérője mellől.
Porkoláb utána indul, de a nő öt lépésről visszafordul, és megálljt parancsolva
emeli fel a tenyerét.
– Ne haragudjon rám. Csak éppen ne haragudjon rám – szól utána csendesen
Porkoláb. Megvárja, amíg a nő eltűnik a sarkon, aztán ő is megindul hazafelé.
Az úton vegyes érzelmek nyomasztják, és ettől egyik pillanatban könynyűnek,
majdnem súlytalannak érzi magát, úgy tűnik neki, hogy ha felugrana, lebegni
tudna a föld felett, a másik pillanatban meg olyan gyötrően súlyosnak, hogy
minden lépés után elcsodálkozik, amiért még nem süllyedt combig a földbe. Végül
is úgy ér haza, hogy az első érzés kerekedik felül benne.
Nem mer az Ilon szemébe nézni, fél, hogy olvasni tudna a tekintetéből. Leveti a
kabátját, leveti a cipőjét, át sem öltözik, bemegy a kisszobába mesét olvasni a
gyermekeknek.
(Folytatjuk)