Zsombok Timár György
NEPÁLI TÖRTÉNET
Semmi egyszer volt, hol nem volt – csak volt. …Sri Nepál Sarkarban; ott, ahol a folyók erednek, ahol a legjobban illatoznak a füvek, és ahol az ég a földig ér – mondják úgy is, a világ tetején, élt egy ember.
Ez az ember a ghurkák nemzetségéhez tartozott, ezért apja még megszületése előtt egyenes, kétélű pengét csináltatott neki – szerszám a kenyérkeresethez –, bőrövet a derekára, kar- meg lábvértet és pajzsot acélból. Megszületése előtt kapta nevét is: Sarma-Nopri, ami annyit tesz: a Tűzszerszám. Erős fiú lett, nem különbözött hát semmiben a ghurka gyerekektől.
Sarma Noprit kiskorától, miután megtanult járni, apja szorgalmasan tanította a ghurkák mesterségére: a harc fortélyaira, félelmetes csataüvöltésre, hegymászásra, éhezésre, lovak betörésére, harci elefántok vezetésére és elejtésére, de legfőképp az ölés tudományára. Mire Sarma-Nopri felcseperedett, mindent tudott, amit egy ghurka harcosnak tudnia kell, nem lett ugyan művésze a mesterségnek, de úgy látszott, jó míves lesz belőle.
Még nem volt elég nagy, de már nem volt kicsi sem, amikor magára maradt – apja rablóhadjáratban, idegen király zsoldjában pusztult el távoli földön –, és mint ahogy ez ilyenkor szokás: csak faragott mását égették el a halottnak, alakját Sarma-Nopri faragta meg himalájacédrusból, s a szobrot mindenki dicsérte, annál is inkább, mert hamar elkészült vele. Ekkor SarmaNopri fiatal volt még a hadhoz, ezért otthon maradt, de a kardforgatást ettől kezdve nem gyakorolta többé.
Ott élt hát a Csomolungma lábalnál…
… (háttérben a hegy tömören karcsú alakja, a csúcs felé, ahol még karcsúbbá válik, egyre halványul, mélykékből szinte az ezüst csillogó fényéig, majd észrevétlenül fehérbe fordul a színe, ám fölötte kék marad az ég, nem olyan ezüstbe áttetsző azúr, mint a látóhatáron) …
… ott élt, és hogy idejét agyonüsse, nem kevésbé mert, apja fatestének megfaragásakor megszerette a szobrászkodást, fafaragással foglalkozott. Feljárt a hegyre, a zarándokutakat messze elkerülve fákat választott, egyenes törzsűeket meg furcsa göcsörtöseket, csavarodottakat, olyanokat, amelyekben megláthatta homályos álmainak, sejtéseinek bizonytalan körvonalát, és mennél feljebb ment a hegyen, annál bonyolultabb alakzatokat hozott magával. Rebesgették a faluban este, különösen vénasszonyok: útjain a Yetivel találkozik, de ezt nem merte senki megkérdezni tőle. Először csak időtöltésből, később már szenvedéllyel művelte ezt a ghurkák közt szokatlan mesterséget, olyannyira, hogy a falubeliek kezdték tisztelni, mint a féleszűeket, úgy sejtették, holmi mágiával van dolguk. Ebben az időben még nem nézett a sziklára Sarma-Nopri.
Házának homlokzatát teakfából készített alakokkal díszítette, majd készített mások számára is hasonlókat ennivalóért, de ezek távolról sem voltak oly szépek, mozgalmasak, mint a sajátja, bár arra senki sem gondolt ennek talán az az oka, hogy a koszt, amit munkájáért kapott, sovány és kevés volt. Sarma-Nopri meg különösen nem gondolt erre, hiszen ilyesmivel sosem törődött. Kifaragta hát Krisna hőstetteit, Ráma herceg bolyongását, Szítá gyötrelmeit, Hanumánt, ahogy átugrik Lanká szigetére, ráksaszákat és risiket, s mindezeket olyan tökéllyel és oly gyorsan, hogy mindenki csodájára járt. Ennek ellenére mégis bolondnak tartották, de nem kötekedtek vele – talán épp ezért? –, hagyták, hadd dolgozzék kedve szerint, sőt hadjárataikból távoli vidékek fáit: rasamalafát, vörös és fehér szantált, manna kassziát, kámforfát hoztak neki. Ezeket a fákat Sarma-Nopri nem ismerte.
Mondom, ott élt a faluban…
… (éles és tiszta levegő, a falu szélén a hegy felőli oldalon három szent hely, szent emberekkel: Brahma, Visnu, Durga szentélye – legfőképp ez utóbbit látogatták a ghurkák, e szentély papjának hordták a legtöbb áldozati ajándékot –, bővizű, hideg források, magas törzsű fák)…
… ott élt, míg egyszer fel nem kapaszkodott olyan magasra a hegyen, amilyen magasan nem járt még azelőtt, és akaratlanul meglátott – talán Brahma kegyelméből – egy nagy követ, amely feltűnően különös alakú volt, olyan különös, mint sejtései az utóbbi időben; ráadásul sejtései meg ez a kő furcsa mód megegyeztek; alakban, súlyban, színben, lényegben, és Sarma Nopri megérezte: ez a KIHÍVÁS, mert a kő különös alakjával parancsolón rákényszerítette: faragja tovább, és előzze meg az IDŐT!
Nem késlekedett. Felköltözött egy barlangba a kő közelébe…
… (a barlang előtt üde tisztás harsogó zöld fűvel, hideg szelek, az év felében havazások, az áttetsző, türkizkék ég közepén pedig a Csomolungma felhőtől övezett fehér orma, lent zöld lombok és távoli duruzsolások, néha doboknak tompa, távoli hangja)…
… felköltözött hát, és dolgozott Brahma szent kövén három álló éven át.
A harmadik esztendő utolsó napján megelőzte az IDŐT, s a sziklatömb helyén már Brahma állt, a Négyarcú: mosolyától rózsaszínre váltak a hajnalok, izzó barnára a delek, vörösre az alkonyatok; attól a naptól kezdve egyetlenegy csillag ragyogott nappal is meg éjjel is a Csomolungma orma felett.
A szobor megszületésének híre pedig gyorsan eljutott a legtávolabbi vidékekre is. Nyomban szent emberek sereglettek oda, ahol meggyőződhettek Brahma kőtestének csodáiról, és mihelyt megpillantották messziről, mélységes nyugalom szállta meg valamennyiüket – hasonlatos érzés a Nirvánához – , és tudták: ez A CSODA.
Sarma-Nopri pihent.
Pihent, ám nem büszkélkedett, nem állt ki barlangja elé: íme, itt vagyok én! ÉN szültem meg őt! Nem fogadott hódolatot, kegyet, sem ajándékokat, csak szerszámait élesítette.
És üzent a király!
Szállítsátok elém Brahma kőtestét!
Szolgák jöttek, mesteremberek, leválasztották Brahma kőtestét a hegy testéről, erős kötelekkel megcsomózták, és leeresztették a mélybe. Ott bivaly vontatta szekérre tették, majd lassú léptekkel felmentek Katmanduba. Amerre mentek, virágszirmok takarták be az út porát, illatos fákat égettek, az emberek pedig leborultak a menet előtt.
Ismét üzent a király!
Jöjjön a mester Katmanduba!
Sarma-Nopri elindult, gyalog ment kilenc nap s kilenc éjszaka, a tizedik napnak reggelén megállt a király palotája előtt. Már várták…
… (karcsú oszlopsorok, Visnu medencéje, csodálatos kertek, csipkézett falak, bronzveretű kapuk, a háttérben tarkán hullámzó, kiabáló tömeg, piszkos és bűzös, de a falak kapuin kámfor, szantál és bódító fűszerek illata hömpölyög kifelé)…
… úgy várták, akár a királyokat: szolgák tiszta vízzel siettek elé, illatos olajokkal, jószagú kenőcsökkel kenegették, selymekbe öltöztették, és felvezették a királyhoz, aki aranytrónusán ülve várta.
Sarma Nopri térdre borult, homloka a márványpadlót érintette.
– Te faragtad meg Brahma kőtestét? – kérdezte a király.
– Igen, én, Visnunak Testvére! – válaszolt Sarma-Nopri, de tekintetét nem emelte fel.
– Mi a neved, idegen?
– Sarma-Nopri, Visnunak Testvére.
– Tudsz még egy ilyen szobrot csinálni, Sarma-Nopri?
– Tudok, többet is.
– Jutalmazzátok meg bőven, tegyétek gazdaggá – intett a király a szolgáknak –, de hogy másikat ne csinálhasson: vágjátok le a jobb kezét! Elmehetsz – bocsátotta el a király Sarma Noprit –, élj boldogan, én is boldog vagyok Brahma kőtestének láttán.
– Élj Te is boldogan, mint ahogy én élek, Te, aki nem találkozhatsz soha istenpároddal – köszönt el Sarma-Nopri, és amint azt a király mondotta, úgy cselekedék; visszament barlangjába, lovon ment, fehér szőrű kancán, baljában a kantár, jobbját a ló hattyúnyakán pihentette, mert keze akkorra már színaranyból volt.
És nyomban megkereste a második követ – Brahma kegyelméből hamar megtalálta – ,és újra nekilátott, hogy megelőzze bal kézzel az IDŐT. Öt álló esztendeig keményen dolgozott, az ötödik esztendő utolsó napján, naplemente előtt letette szerszámait, megmosakodott, majd felült hófehér kancájának hátára – hét kengyelfutó kísérte –, s amíg ő vágtatva megindult, nyomában ott lépdelt ringó járással a bivaly vontatta szekér. Lóháton ment fel Katmanduba – öt napig tartott az út –, s bebocsáttatást kért a király színe elé.
– Mit keresel itt, Sarma-Nopri? – kérdezte a király.
– Hívatlan jöttem, Visnunak Testvére, elhoztam a megelőzött IDŐT!
– Aranyból csináltattam neked kezet, Sarma-Nopri, azt akartam, hogy ez a kőtest még egyszer meg ne szülessék!
– Félsz tőle, Visnunak Testvére?
– Nem akarom, hogy a TÖKÉLETESSÉG másé is lehesen.
– Tekintsd meg, Visnunak Testvére, Indra kövét, s mondj ítéletet.
A király megnézte Sarma-Nopri kövét.
A király boldog volt, ismét megjutalmazta Sarma-Nopri fáradozását – jóval gazdagabban, mint azelőtt –, és Sarma-Nopri díszfogaton távozott Katmanduból, három éjfekete mén vágtatott a harciszekér előtt, a kantárt – a jakbőrből valót – bronz- és aranyékekkel díszített gurung szolga tartotta.
… (a kéz felfelé fordítva, az ujjak kissé lazán, de kecsesen hátrahajtva, látszik az izmok vibrálása a bőr alatt, melynek üteme azonos a lovak kényes, ám robbanásszerű hullámzásával)…
… feszesen markolta, erővel, öntudattal, mert akkor már Sarma Noprinak színaranyból volt mind a két keze.
És Sarma-Nopri dolgozott a hegy derekán, hét álló esztendeig dolgozott Brahma kegyelméből – ismét sikerült megelőznie az IDŐT –, noha lábai ügyetlenek voltak a kezdet kezdetén, de a kő szívóssága megtanította mihamar – és díszfogaton ment fel Katmanduba.
… (a kéz most lefelé fordítva, az ujjak oly merevek, mintha görcs rántotta volna össze, az izmok idegesek a bőr leple alatt, s a lovak is mintha vihart sejtettek volna, hátravetett fejjel fel-felhorkantak)…
… keményen markolta gurung szolgája a gyeplőt, s mert félelem szállta meg szívét, akaratlanul vissza-visszahúzta – a jakbőrből valót –, akkor Sarma-Nopri megnógatta őket, színarany kezével a lovak közé csapott: – Siessünk türelmetlenkedett –, az IDŐ!
És gyaloghintón tért meg Katmanduból, és dolgozott kilenc esztendeig – Brahma kegyelméből újabb követ talált –, legyőzte ismét az IDŐT, gyaloghintón indult Katmanduba, elefántháton tért meg a hegynek derekára…
… (háttérben a hegy tömören karcsú alakja, a csúcs felé, ahol még karcsúbbá válik, egyre halványul, mélykékből az ezüst csillogó fényéig, majd észrevétlenül fehérbe fordul a színe, ám fölötte kék marad az ég, nem olyan ezüstbe áttetsző azúr, mint a látóhatáron)…
… fehér elefántháton, zafírral, gyémánttal ékesített sátor alatt, a hajcsár az elefánt tarkóján különös énekeket dalolt, lassúakat, néha fejhangon sikítót, néha dörmögésszerűt, de mindenképpen szomorúakat. Akkor már SarmaNopri mindkét lába színaranyból volt – mondják, a király boldogabb, mint valaha –, és az elefánthajcsár csak ritkán ösztökélte ankusájával Airavata vékonyát.
Amíg hét esztendeig dolgozott: Durga kőalakját, amíg kilenc esztendeig: Visnut kígyóágyán szülte meg. A király boldog volt, valahányszor SarmaNopri megkereste őt.
Tizenegy esztendeig élt szolgálói, asszonyai körében, ez idő alatt csak egyszer hagyta el otthonát: Kailaszá csúcsára vándorolt, sok gyermeket nemzett, mígnem a király ismét üzent neki. Sarma-Noprit felültették hát szolgálói Airavata hátára a zafírral és gyémántokkal felékített sátor alá és hajcsárával…
… (háttérben a ház, szolgákkal, asszonyokkal, gyerekekkel, fent a hegyen barlang, előtte friss, harsogó zöld fű, az asszonyok derekán vakító fehér gyolcsszári, homlokukon ismeretlen fényű, szikrázó drágakövek, a gyerekek szeme barna és nagyon kíváncsi)…
… felment Katmanduba.
A király ugyanúgy várta, mint azelőtt, aranytrónusán, kétoldalt tizenhét hímpáva szélesre tárt, pompás tollakkal, rabnők selyemben, sima hangú, sejtelmes fuvolák ringatták asszonyainak gyémántköldökét, s a kertben a fák alatt fűszerillat láthatatlan felhői között fehér tigrisek lustálkodtak.
Megkérdezte tőle a király:
– Hogy élsz, Sarma-Nopri?
– Élek, Visnunak Testvére.
– Elégedett vagy?
– Boldog vagyok, Visnunak Testvére.
– Vagyonod, szolgáid, asszonyaid vagy számos gyermeked miatt?
– Nem, Visnunak Testvére.
– Mitől vagy hát boldog?
– Mert az újabb kőre gondolok. Arra, amelyikkel meg lehet előzni az IDŐT.
– Ismét, Sarma-Nopri? Milyen az a kő?
– Az ötödik: mint Brahma mosolya, Indra tüze, Durga haragja, pihentetőbb Visnu kígyóágyánál.
– Csodálatosabb, mint ezek a kövek?
– Igen is, meg nem is. Mindig más, mindig új.
– Mondd el hát nekem, Sarma-Nopri, milyen az a kő.
És Sarma-Nopri tizenegy éjen, tizenegy napon át beszélt. A tizenkettedik napnak hajnalán, amikor a nap már elérte a ligetek szélét, s mosakodni indultak a folyóra a szent emberek, szava megállt.
– Ismét boldog vagyok, Sarma-Nopri – mondta a király –, valahányszor hozzám jössz, boldoggá teszel. Ez a kő valóban gyönyörűbb. Ez már a kövek köve. Elmondtad-e már ezt másnak is? Nem, Visnunak Testvére.
– De mondod, ha kérdezik?
– Mondom. Mindenkinek.
– Jutalmazzátok meg, bővebben, mint tettétek ezt valaha is – intett a király szolgálnak –, de vágjátok ki a nyelvét!
Amikor Sarma-Noprinak már színaranyból volt a nyelve, megkérdezte a király:
– Gondolsz-e még az ötödik kőre, Sarma-Nopri?
Sarma-Nopri a fejét ingatta, nemet intett.
– Mire gondolsz hát, Sarma-Nopri?
Sarma-Nopri színarany kezével a trónus márványlépcsőjén hatot koppantott.