A Fekete Doboz
A Beke György-jelenség
Beke Györgyöt még csak újságíróként tartotta számon a közfigyelem, s máris jóízű legendák keringtek róla, miszerint bakancsra szerelhető és összecsukható szárnyak tulajdonosa, naponta féltenyérnyi szalonnával, három krémestésztával táplálékul beéri, s ha valamely fiókszerkesztőségben lavórnyi lábvízre talál, rekkenő hőségben is képes bármikor és bármiről gépbe verni több kolumnás riportot. A fölöttébb nekibuzdult termékenység nem mindenkor bizonyult jó beajánlónak a céhen belüli figyelem felkeltésére, mifelénk különösen nem, hol – kis térségben működvén – oly sok irály van elfoglalva a maga Parnasszus-gondjaival, így eshetett meg, hogy Beke György olvasók kedvencévé s rangos íróvá érett, míg a szakma megbocsátó egykedvűséggel, olvasása nélküli jóltájékozottsággal számlálgatta mind szaporábban sorjázó könyveit. S mert a szerkesztők mégis sejteni vélték, hogy kortárs irodalmunkban egyedülállóan sajátos lényegű életmű körvonalai rajzolódgatnak, forrnak, erjednek és dagadoznak a Beke-műhelyben, gondosan válogatták meg recenzenseit, így szerzőnket – a nagyobb vállalkozásért felénk gyakorta kijáró – orrbavágás hálistennek még nem érte.
Pedig, saját szómagyarításával szólva: amilyen földmeregető szívósságú ember, kibírta volna azt is, minthogy – most már legutóbbi könyve torokszorongató élményével megvallhatom – attól is fölösen féltettem valamikor, hogy esetleg megszívlel valamely irodalomépítő szándékú traktátumot. A hetvenes években például tetszetősnek bizonyult az az elképzelés, miszerint az irodalom formanyelvét sürgősen meg kell újítani – mintha az valamely motoralkatrész volna –, minél elébb megszabadítván közéleti koloncoktól, különben az a látszat támad, hogy nincs is szükségünk nemzetiségi intézményeinkre, minden rendű-rangú teendőt ellát az irodalom egymaga. S mert Beke György kapcsán szellemi életünknek csaknem minden vonatkozása immáron szóba hozható, hadd jegyezzem meg, hogy ebben az elgondolásban rejlik némi bölcsesség, csakhogy mert realitás-idegen spekuláció terméke, hamis. Az igaz irodalom mindig lehántotta magáról a mesterséges megújítására irányuló szándékokat, kora szívhangjaira hallgatva alakult örök legbensőbb természete szerint, minthogy gondunkat visszajáról nézve az eleje is tisztábban látszik: nemzetiségi intézményeink oly mértékben csappantak-fogyatkoztak a század végére, hogy még szépírásunknak is belső kényszere támadt felhagyott szálaikat szőttesébe beszőni, anélkül, hogy sokszínűségéről, sokarcúságáról lemondott volna. Az ilyenfajta, egy pupilla-tágulással belátható irodalmakban, mint a mienk is, bármikor álljon be műfajok közti egyensúlybomlás, csappanván elbeszélő kedv, vagy szikárodna-fakulna a líra, a Beke György-féle lelkiismeret-bolygató és közösségi önérzetet sugárzó írói magatartás – anélkül, hogy hézagpótló funkciót töltene be – jelenség voltának rögtön élesebb fényudvara támad.
Az egyszemélyes intézményként tevő-vevő írástudó különben sem újkeletű a mi százados kényszerhelyzetek abroncsai közt feszengő kultúrhistóriánkban, s ilyen minőségű hívásnak engedelmeskedvén Beke György ma sem társtalan. Az utóbbi években egyre karakteresebb vonásokkal körvonalazódó életmű felől tekintve ma már az is nyilvánvaló, hogy a sokat író Beke termékenysége nem csupán alkati vonás, alaposan átgondolt küldetés-tudat üzemelteti a mohó valóságfirtató szenvedélyt, s a munka természete: gyorsulón elzúgó évek sodrában az írói rangra emelt szociográfia sem szívlelheti a lassú tempójú számbavételt.
És írónk immáron hosszú évek óta egyre erélyesebb szívóssággal, ugyanakkor árnyalatok szálain finomuló érzékenységgel, egyfajta kortársi muszáj-polihisztorként nyomul mind mélyebbre abban a valóság-közegben, melyet mindközönségesen a romániai magyarság életének nevezünk. E sors gondjai irányították figyelmét a moldvai és hétfalusi csángók jelenére és jövőjére, székelyföldi tudósításaival a még itt-ott föllelhető, köldöknéző rezervátum-gőg ellen is hadakozván, ötvenhat írót megszólaltató könyvében a testvériség fesztív szólamoktól mentes, mélyben hullámzó tartalmait szálazta, Koós Ferenc hagyatékának megmutatásával és elemzésével, kisebbségi értelmiségi magatartásmodellt állított, válván kénytelenül is nemzetiségtörténet-íróvá, politológussá és etnográfia-értővé, román magyar-német kultúrkapcsolatok ápolójává, nemzetiségtudomány fejlesztővé, egy sorsközösség oly írómindenesévé, milyet csak Közép-Kelet-Európának ez a szögelete teremhet kényszerű kedvében.
Jelenség érvényűnek tekinthető talán még az is, hogy a fikcióval is frigyben álló írónak ne elsősorban – egyébként népes olvasótábort – regényei hozzanak literátori babérokat; kiegészítő elemei maradjanak csupán a mélységes alkotói alázattal épülő, perzselő valóról tudósító életműnek; nos, ez is csak Mikes és az erdélyi emlékírók honában eshet meg tollforgatóval.
Készül tehát a hatalmas körkép, mely életünk hetvenes és nyolcvanas éveinek színterelt Bukaresttől Máramarosszigetig, Bákótól Temesvárig – múlt s jövő ütközőpontjain csaknem minden dimenziójában befogja Beke György egyre otthonosabban mozog a szórványban élő magyarság életterében is, finomult, érzékeny ujjakkal tapintja ki el-elcsituló vagy éppenséggel szaporábban verő ereit, a kortárs lét minden színhelyéről tudósítva éltető testvériség-szálakra mutat, história-emléknyalábokkal vetít fényt a kollektív történelmi tudat elfakuló foltjaira, nem csinosít, sötétebbre sem satíroz jelenvaló állapotokról exponált képet, láttatja miként az idők ellenfényében élesen kirajzolódik, jövőt gyermekben, iskolagondban, mai helytállásban keres, mutatván szivárgásban rést tapasztó, áradásban lábat megvető, sorsukat konok, de korszerű felelősséggel építő emberek sorával.
Negyedik barangolás-könyve után immáron még egyértelműbbek vállalkozásának impozáns méretei; a Beke-legendárium irodalmi jelenség-értékűvé nemesült, mai s holnapi magunkon is múlik, hogy kuriózummá ne váljék a meglódult időben.
P. S.
Íródtak e sorok pedig 6 esztendővel ezelőtt, s már lábon állt szedésük is az Igaz Szó nyomdai szekrényében, midőn érkezett a sürgős telefonutasítás, miszerint Beke György fejének hullania kell. A fenti méltató szavakból is kiderül többnyire, hogy miért, hát ha még hozzáillesztjük azt a belügyi feljelentést, mely kardot ránta amiatt, hogy szerzőnk legutóbbi barangoló könyvében – többek közt nem vonta meg az Alföld meddig-terjedésének határvonalát. És csak ezután következtek a sötét évek Beke Györgyre, minthogy a „jelenségre” magára is. Könyveit zárolták, állásából kicsöppentették, majd visszaszivárogtatták, meg is írta szép rendjén mi véle és körötte történt, immáron Magyarországon megjelent könyveiben és hazai folyóirat-publikációiban. Mert őt ama nevezetes december 22-e éppen Bukarestben, vámhatóságok által lepecsételt cókmókja társaságában találta, fizikailag és pillanatnyilag visszafordíthatatlanul. Íme, egy látványosnak is nevezhető hűség sorsa. Róla értekezvén annak idején csak egy árva dologban tévedtem, jelesül abban, hogy nemigen akad majd egyhamar tollforgató, ki pennáját mártaná e jelkép értékű írónkba, s lám máris támad néhány tintakukac, kik végigministrálván, sőt túlbuzogván az arany-éveket, most fogukat köszörülnék az ő kemény csontozatán, miszerint „könnyű Budapestről Beke Györgynek”… Hát így forog e világ lassan elébb.
De ez is, már ez is a Beke György jelenséghez tartozik.
Sepsiszentgyörgy, 1991. január
FARKAS ÁRPÁD