Tudósítás egy ismeretlen magyar Korán-fordításról
Mottó: A kéziratoknak is megvan a maguk sorsa. Az Igaz Szó egykori megbecsült munkatársának, Kocziány Lászlónak (1977 januárjában hunyt el) írása egy szerkesztőségi asztal fiókjának a mélyéről került elő. Úgy érezzük, érdemes lepallanunk róla a feledés porát.
A régi magyar irodalomban egyetlen szó sem esik magyarra fordított Korán-szövegekről, még kevésbé teljes fordításáról. Irodalomtudományunk a XIX. század negyedik évtizedeiből jelzi az első Korán-fordítást.
Éppen ezért jelentős Kovásznai Sándor, marosvásárhelyi református kollégiumi tanárnak, a kiváló történésznek és filológusnak, Gyöngyősi István Kemény János emlékezetéhez (Mvh.Teleki Kt. MS 31 sz.) fűzött kommentárjaiban található megjegyzése, hogy művéhez egy régi Korán-fordítást is felhasznált, sőt, később néhány részletet idéz is belőle.
Kovásznai Sándor Ráday Gedeon ösztökélésére 1789-ben kezdett hozzá Gyöngyösi említett műve kritikai kiadásának előkészítéséhez, és 1791 végére lett kész vele. A művet a Bécsben lakó gróf Teleki Sámuel kancellár gondjára bízta, hogy kiadja, de a mű megjelenése vagy Kovásznai közbejött halála, vagy Teleki egyéb elfoglaltsága miatt elmaradt a magyar irodalomtörténetírás nagy kárára. Mert Kovásznai műve korszakalkotó volt a maga nemében (különösen, ha összevetjük a kortárs Dugonics rossz Gyöngyösi-kiadványával). A marosvásárhelyi professzor ugyanis kiadványok és kéziratok alapján rekonstruálta az eredeti Gyöngyösi szöveget, feltüntetve a variánsokat, értelmezve a homályosságokat, magyarázva a régiességeket. Ezzel a művével korát mintegy hetven-száz esztendővel megelőzte, s ha megjelent volna, úttörőjévé válhatott volna a magyar irodalomtörténeti forráskiadványok (Toldy Ferenc és Volf György nyelvemléktára, Szilády Áron Régi Magyar Költők Tára stb.) hosszú sorának.
Kovásznál Sándor munkamódszerére nemcsak a szövegkritika volt jellemző, hanem a hatalmas apparátussal készített jegyzet is. a mintegy 300 lapnyi szövegközléshez ugyanis több mint 700 lapnyi jegyzetet, kommentárt fűzött. Ez az anyag szinte agyonnyomja magát az olvasmányt, sőt az olvasót is, magában véve azonban mégis impozáns, mert egy magyar felvilágosító enciklopédikus műveltségéről ad képet. a jegyzetek forrásai között Kovásznál a Gyöngyösi-kiadásokon kívül felhasználta Kemény János egyéb írásait is (felpanaszolja, hogy a család egy tagjának közömbössége miatt nem juthatott hozzá leveleihez), a korabeli kéziratos emlékirat-irodalmat, a későbbi történeti műveket, amelyek a mű történeti hátteréhez szolgáltattak adatokat, vagyis mindazt, amit az akkori körülmények között el lehetett érni. a források kutatása juttathatta kezébe a régi magyar Korán-fordítást is, amely bennünket közelebbről érdekel.
Gyöngyösi Kemény Jánosának II. könyv 3.rész, 37-43. verssoraihoz kapcsolódó magyarázataiban (Jegyzések, 189.I.) magáról a Koránról a következő kommentárt olvashatjuk: „Ez a szó Korán, vagy az articulust Al, eleiben tévén Al-Korán annyit tészen, mint olvasás, vagy olvasásra való könyv, így nevezik Mohamed követői az ő szent írásokat, éppen mint a zsidók a Bibliát így Mikrá vagy Hammikrá… Áll pedig ez a rend nélkül való írás CXIV surathából vagy részből, és az azokban levő apróbb versekből… Ha vagyon tővel-heggyel egybehányt munka a világon, vagy elégy-belégy zűrzavar, olyan az a Korán. Nem szükség itt arról többet szólani, csak azt jegyzem meg, hogy mikor Erdélyt és Magyarországot rész szerént a török bírta, ez az Al-Korán magyar nyelvre is fordíttatott volt, mely fordítás most igen elritkult…” (Kiemelés a cikk szerzőjétől).
Az utóbbi mondat nem utal ugyan arra, hogy a Korán-kézirat ott állt Kovásznai előtt, a továbbiakból mégis kiderül, hogy jegyzeteihez a kéziratot használta. A Jegyzések 192-193. lapján ugyanis három szúra töredékét idézi.
Az idézetek bemutatása előtt néhány problémát azonban tisztáznunk kell. Kovásznál sehol sem utal kifejezetten arra, hogy kezében tartja a Korán „elritkult” fordítását, és hogy abból idéz. Így fel lehet tenni, hogy ő, aki a keleti nyelveket jól ismerte, esetleg saját fordításában tolmácsolja a szúrákat. Ezt azonban, mint alább látni fogjuk, az idézett szöveg nyelvi régiességel kizárják.
Az viszont feltételezhető, hogy Kovásznai előtt munka közben csak néhány jegyzet állhatott, amelyei vagy egy valahol látott, tanulmányozott, vagy valahonnan kölcsönkapott Korán kéziratból írt ki magának. Ez annyival is valószínűbb, mert Kovásznál hagyatéka meglehetősen épen maradt fenn a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Dokumentációs Könyvtárban, s ha ilyesmi esetleg a saját tulajdonában lett volna, vagy másolatot készített volna róla, az ma is megtalálható lenne.
Egy másik dolog, amit szintén tisztáznunk kell, a fordítás eredeti forrásának kérdése. A kereszténység – ha egyáltalán tanulmányozásra méltatta a Koránt – a XVI. században kiadott latin nyelvű Bibliander-féle fordítást használta. Az eredeti arab szöveghez európai csak nehezen juthatott. A mohamedánok féltették szent írásukat, hogy egy hitetlen meggyalázhatja, a keresztények pedig, mint azt Kovásznai maga is bizonyítja, zagyvaságot, erkölcstelenségek tárát látták benne. Jellemző például, hogy a Biblianderkiadás mindenütt elhagyja a Korán erotikus képeit, kifejezéseit.
A Kovásznai Sándor által beépített idézetek az eredeti arab szöveg alapján készültek: a szúrák számozása, a szövegrészek egyezése is ezt igazolják. Az összehasonlításra a szintén a Teleki-Bolyai könyvtárban található, Antalffy Endre-féle hiteles fordítás szolgáltatott alapot (letéti állomány). Ezek után nézzük a fordítás-töredékeket:
Kovásznai példánya:
LII. suratha
16. Bizonyára elvészitek annak jutalmát, amit cselekedtetek.
17. A kegyesek kertekben és gyönyörűségekben.
18. gyönyörködtetvén magokat abban, amit fog adni nékiek az ő Urok; és megszabadítja őket az ő Urok a pokolnak büntetésétől. És a’mondatik őnékiek:
19. „Egyetek és igyatok gyönyörűségesen azért, amit cselekedtetek –
20. feküvén renddel egymás mellé tétetett ágyakban. – És egybekötjük őket nagy és szép szemű leányokkal…
22. oly bőven adunk nékiek almákot és húst abból, amelyet kívánnak,
23. és ők egymásnak pohárokat adnak”. –
24. Őkörülöttük forognak olyan szép ifjacskák, mint a megőrizett drága gyöngyök.
LVI. suratha
11. Az igazak mondatnak lenni
12. a gyönyörűségek kerteiben
15-16. feküvén aranyból és drágakövekből csinált ágyakon.
17. Körülöttök járnak a soha meg nem vénülő ifjacskák
18. a szüntelen folyó bornak pohárival
20. és válogatott almákkal
21. és olyan madaraknak húsával, amelyet leginkább kívánnak.
22. És lesznek ővelek fekete szemű és nagyszemű leányok, hasonlók az elrejtett drága gyöngyökhöz,
23. annak megjutalmazására, amit cselekedtek.
28. Szép renddel ültetett élő fák között,
29. a hosszan elnyúlt árnyékokban,
30. a szüntelen folyó víz mellett.
34. Mi teremtettük ezeket a leányokat,
35. és tettük őket szüzekké,
36. az ő férjeknek kedvesekké.
LXXVIII. suratha
31. A kegyeseké lészen pedig a boldogságnak helye
32. a fákkal és szőlővel béültetett kertek,
33. és egyidejű leányok, akiknek domború és felálló csecsek vagyon
34. és a teli pohár. –
36. Ez a te Uradtól a te jutalmad.
Antalffy szövege:
LII. „A SINAI HEGY” szúra
…Íme, csak azzal jutalmaztattok, amit cselekedtetek vala.
Íme, az istenfélők kertekben és kellemetességben
örülvén annak, amit adott nekik Uruk, és megvédi őket Uruk az égedelem büntetésétől…
„Egyetek és igyatok egészséggel azért amit cselekedtetek,
hevervén párnás* kereveteken és összeházasítjuk őket sötét szemű hurikkal,
és bőveltetjük őket gyümölcsben és húsban, amit csak megáhítanak, versengenek ott pohárért,
és sürgölődnek körülöttük ifjaik, mintha lennének rejtett gyöngyszem.”
(AE megjegyzése: *saffa – jelenti sorba rakni, vagy nyeregre párnát helyezni)
LVI. „TÖRTÉNÉS” szúra
Ezek a közelállók
a boldogság kertjében…
egymás mellé helyezett kereveteken hevervén azokon szemtől szembe.
Körülöttük forgolódnak örök ifjak
csurgó itallal (telt) csészékkel és ibrikekkel és pohárral…
És gyümölcsök, mikből válogatnak,
és szárnyasok húsa, amit csak megkívánnak,
és sötétszemű húrik, mint rejtett gyöngy, olyanok
jutalmul azért, amit cselekedtek…
…És sorba rendezett Talha-fák* között
elterülő árnyékban
s ömlő víz mellett…
Íme, mi alkottuk őket (különös) alkotással,
és rendeltük őket szűzekké**
arabokká, egyidősökké.
(AE jegyzete: *arábiai akacia)
(AE jegyzete: **a húrik egy része dzsin, más része emberfaj, mint a következő ajah mondja: örökké szűzek maradnak…)
LXXVIII. „A HIRDETÉS” szúra
Íme, a jámborhitűeknek dicshely,
kertek és szőlők,
telt mellű szeretők,
s csorduló pohár.
Jutalmul Uradtól elégséges adományul.
Nyelvileg tekintve ezeket a töredékeket – bár Kovásznai korabeli átírásban adja vissza őket –, úgy tűnik, hogy a fordítás a XVI és XVII. század fordulója táján, vagy a XVII. század első évtizedeiben keletkezett, vagy – fordítója esetleg olyan tájnyelvet beszélt, amely sok régiességet őrzött meg. A keltezést egyébként Kovásznai első megjegyzése is valószínűvé teszi.
A szövegek egybevetéséből az is látszik, hogy a fordító jól ismerte az arab nyelvet.
Feltehető tehát a kérdés, hogy hol, kiknek volt szükségük a Korán fordítására? Az, hogy a kézirat Erdélyben forgott, arra mutat, hogy itt is fordították le, esetleg másolatokat készítettek róla, de mindenesetre annyira titokban tartották, hogy 1789-ig hírt sem hallunk róla.
Protestánsok, vagy katolikusok nemcsak hogy nem érdeklődtek a Korán iránt, de elvetemültségnek tartották olvasását. Az egyetlen erdélyi felekezet, amely az iszlám iránt érdeklődést mutatott, a szombatosoké volt. Éppen Borsos Tamás első naplójából tudjuk, hogy 1695 táján néhány vásárhelyi polgárt, köztük Borsost is, lefogták a törökkel való praktikálás vádjával, és hogy ügyük a későbbi hadi események miatt elaludt. De azt is tudjuk, hogy 1600 tavaszán összeszedték kézirataikat, és Vásárhely piacán elégették. Lehetséges, hogy ennek a kis csoportnak már akkor megvolt a Korán szövege, s egy példány esetleg elpusztult ekkor. De az is megtörténhet, hogy a fordítást Péchy Simon, aki ekkoriban éppen keleti úton járt, Isztambulból hozta magával, s hitfelei aztán maguknak lemásolták. Ezekből láthatott egyet Kovásznai Sándor.
Az általa reprodukált töredék a magyar művelődéstörténet szempontjából igen jelentős: olyan vonatkozásról vall, amelyet eddig nem ismertünk, s melynek kutatása további feladatunk.
KOCZIÁNY LÁSZLÓ