IRODALOM ÉS ISKOLA
„A jó öreg Jósika”
Dubito ergo sum. Ha a világ kétségbe vonja jogunkat a céltudatos (tehát értelmes) léthez, mi kétségbe vonjuk a világ jogát ahhoz, hogy bennünk kételkedjék. Aztán mégis magunkban kezdünk nem bízni. Nincs az a művészetkritikus, irodalomtörténész, aki igen gyakran ne kérdőjelezné meg a munkája értelmét. Minek magyarázni a művészetet, amikor az öntörvényű világ, és beszél magáért, minek állni oda alkotó és befogadó közé… akadálynak?!
És mégis. Hogy kor-stílusosan szóljak, Vörösmartyval. Pedig ő tudott kétségbeesni, lásd Gondolatok a könyvtárban, „ment-e könyvek által a világ elébb?” Igen, a reformkor, szerencsés kor volt, szoktuk mondani. Aztán jött Világos. Általában véve, elődeinkből a történelem hősöket, de legalább világnagyhitű idealistákat faragott. Megjegyzem ez csak a szkepszis, a nihil ellenpontja.
Ha nem is az igazság, de az egyensúly valahol középen található Ez az írás az első „igazi” magyar regényekről és írójukról, Jósika Miklósról fog szólni. Aki még továbbra is kíváncsi, az olvasson tovább. Nekem nagyobb célom most nincs, mint félre nem érteni a szóban forgó Jósikát – egy-két regényét –, és: félre nem értetni.
Tehát. A regény bizonyos örök emberi ösztönökre épít, amelyeket nem elégít ki semmi más műfaj. Bizonyosan örök: a biztonságvágy, a kíváncsiság, a tudni vágyás, az izgalomérzés veszélytelen átélésének a szűkséglete, az empátia-igény, a beleélés, a feloldódás vágya, a rokonszenvező azonosulás, az ellenszenvező elutasítás keresése: mindez kockázatok nélkül. Etnológusok szerint a legelemibb ösztönöket, a táplálkozás és fajfenntartás ösztönét is megelőzi a biztonságérzés szükséglete. A regényolvasó azt az írót szereti a legjobban, aki a leginkább ki tudja kapcsolni öt a maga hétköznapi létéből, és át tudja kapcsolni egy olyan magasfeszültségű áram forrásra, amelyik alaposan megrázza, de egyáltalán nem életveszélyes. Sőt ilyen a jó regény.
És nemcsak ilyen. Felfüggeszti az élet konkrétumait, míg olvasol, nem készül el az aznapi házi feladatod, ebéded, egyéb munkád, de olykor világosabban, élesebben körvonalazódik az olvasmányból, hogy hol vagy, és mit is teszel tulajdonképpen. A regény: tükör. Kikapcsol, de tudatosít is.
A regényíró nem ismer téged, nem ítélkezik fölötted. Mégis, hatalmában áll meggyőzni az olvasóját, szinte bármiről és bárminek az ellenkezőjéről is: hogy rossz az életed, hogy jobban is csinálhatnád, hogy ostoba vagy és korlátolt, hogy túl okos vagy, hogy bajba sodrod magad, hogy másokat bántasz, hogy…
Mindeközben a regényíró szeret téged. Szeretne megvigasztalni és reményekre feljogosítani, mindent megbocsátani, és megígérni valamit, ami téged boldoggá tehet. Valahogy úgy csinálja, nehogy lekötelezve érezd magadat. Végül is, játszik veled. Veletek. Ahogy a téma meg a regényalakok játszanak vele, az íróval. Valahol a végtelenségig összefüggnek egymással az egymás melletti világok, és egymásrautaltságuk olyan igazság, amely bármelyikükre érvényes.
„Akik ébren vannak, közös világban élnek, de minden alvó csak a saját világa felé fordul.” (Herakleitosz)
A jó antik Görögország fejlődése nem (sem) volt mentes az ellentmondásoktól. Az állam felbomlasztotta az addigi közösségeket, a törvény megmerevítette a szokásjogot. Akkor mire jó a változás, kérdezték az emberek, és megpróbáltak félreállni, kivonulni, részt nem venni a dolgokban, a történelemben, mindabban, ami az adott térben és időben kikerülhetetlenül történt velük. Voltak ugyanakkor azok, akik nem elszenvedni, meg akarták változtatni a világot. Ők voltak az élvonal, ahol sűrűbb volt a történelmi levegő, és láthatták a történelmi idő szövevényeit.
A magyar társadalom nagy ébredése, a reformkor, a fényes elmék és a nagy energiák szerencsés találkozója volt: egy rövid pillanatig a magyar történelemből kirostálódtak a negatívumok, a kudarcok és a kudarcoktól való félelmek. Volt egy közös lendület, és volt hit ebben a lendületben, miszerint elszántság, jellem és tudás kérdése az ország jövője, tehát a nemzet magában hordozza a saját sorsát. A mozgalmasságnak és optimizmusnak a korszaka életre hívta a magyar irodalomban a regény immár teljes értékű, polgári ízlésből táplálkozó műfaját. Világszerte tombolt a történelem összes ereje, és minden kereste a maga azonosságtudatát. A nemzet történelmi tudatának a formálódásában előkelő szerepet játszott a romantikus történelmi regény. Természetesen a dialektikához ragaszkodva azt is mondhatnók, hogy az akkor születő magyar regény a formálódó nemzeti öntudat sajátos párlata volt. Tény, hogy a felelősségre ébredés, a közösségvállalás nemzeti történelmünkből vett modelljei népesítettek be és tették éretté a reformkori szépprózát.
Talán nem véletlen, hogy a történelmi regényírót Erdély adta a magyar irodalomnak. „Erdélynek mint Erdélynek, akkor csak múltja volt – írja Szerb Antal –, viszont múltja elevenebb volt, mint az ország más részeinek múlt ja, és hasonlíthatatlanul gazdagabb. Azokban a legszínesebb századokban, amikor a magyar történelem nem más, mint egy végtelen harctéri jelentés, Erdélynek európai története volt, dinasztikus intrikákkal, vallási harcokkal, szellemáramlatok gazdagságával, harcban álló családokkal, messze elágazó diplomáciával és főképp valami olyan élettempóval, amelyet az örök-lassú Magyarország nem ismer.” Megjegyzem, a tizenkilencedik századról van szó, és Szerb Antal is egy jó fél évszázada írta a magyar irodalom történetét „A táj is inkább diszponál (ti. Erdélyben) történelmi tudatra, mint a sík, lágy hajlású magyar vidék: a sík vidéken a dolgok megmaradnak vagy megsemmisülnek, a hegyvidék a változás, a mozgásban levő história hazája. És itt állnak az emlékek, amelyeket a törökdúlás el nem enyésztett: ősi templomok és ősi várak, melyekben most is ugyanaz a család lakik, mint sok száz évvel ezelőtt. Így lett Jósika regényíró, és így született meg, organikusan az erdélyi földből a magyar regény.”
Reformkor, Erdély, Jósika. Az idő és tér koordinátái közt jön egy báró, egy világfi, katonaviselt, házasságviselt ember, aki valahányszor írni kezd, annyiszor újrakezdi ezerszer elrontott életét, és annyiszor beleálmodja magát nemzete hadakozó életébe, és átálmodja azt olyannak, hogy remények lámpásait gyújtsa fel. Jósikát főnemesi környezetének állóvizéből, lelki válságából a meginduló reformmozgalom, Wesselényi Miklós barátsága, a kolozsvári országgyűlésen való részvétel mozdítja ki. A sajtószabadságért, a liberalizálódásért buzdító fölszólalásai, röpiratai sikerén felbátorodva, megírja első regényeit: a Zólyomi, majd az Abafi címűt. 1836-ban először az Abafit adják ki, és a kritikusok egyértelműen el vannak ragadtatva, ahogy Szontágh Gusztáv kezdi bírálatát: Uraim, le a kalapokkal! És Jósika rangos helyet kap a szellem országában, különböző társaságok és az Akadémia választják dísztagjukká.
Nem véletlen, hogy az első magyar regény megszületése körül egy optimista, tenni akaró és tenni tudó világ bábáskodik, és alapvetően derülátó maga a szerző. Jósika eleget tanulmányozta a történelmet már kora gyermekkorától, hogy tudja, az idő minden pillanatnyi veszteséget megold, kiegyensúlyoz, így a sors sohasem tragédia, ha az ember értékes tud lenni értékes pedig az, aki képes megváltozni, meggyógyulni, jellemben fejlődni – jóvá regenerálódni. Az élet, akármilyen formája jut az egyénre, nem rossz, mert szépség és öröm, ha előítéletek, könnyelműségek, be nem látott tévedések, ki nem küszöbölt rossz hajlamok nem rontják meg. Ha nem is nevezhetjük történelmi világképét derűsnek. Jósikában mégis van egy erős, már-már naiv hit az emberi élet értelmében. Regényeit az erkölcsi optimizmus lélektana szerint írja. Ugyanaz a megtisztulás igény jellemzi viszonyulását a saját regénybeli hőseihez, mint önmagához és az olvasóihoz. „Megtisztulni” pedig akkor lehet, ha rálátása támad az embernek – embereknek – arra, hogy mivel, hol s mikor hibázott. A rálátás tudás. A tudás távlat, szabadság.
„Azt kérditek: mikor jön el a csodák országa? Hány száz, hány ezer év múlva? Felelek nektek, de kevesen fogtok érteni. Az örökkévalóság egy mérhetetlen pillanat, a jelen az örökkévalóság, más nincsen… ha tehát kérditek: mikor jön el a csodák kora? azt felelem nektek, ma! Nem jő, megvan, csak a kulcs, a tudás kulcsa hibázik!”
Ez meglehetősen modern és dialektikus, mondhatnók. Hogy az értékelés sutaságát elüssem, tovább idézem Jósikát. Íme: “Az ítéletben az ember többnyire téved. Az idő – késő idő – érleli meg azt.” A történelmet is utólag szoktuk „megérteni”. Az így múltként, hagyományként felfogott történelem mindenre példát szolgáltat, arra, ami jó, meg arra is, ami rossz lehetőségként jelen van, és a jövőbe vezet. A múltidézés jobban megvilágítja a jelen folyamatait. Persze, ilyen vagy olyan megvilágításban adhat az illető múlt-darabkának. Az önmagyarázkodás betegsége nem terhelte a reformkoriakat, inkább az állandó önostorozás veszélye fenyegette akkor is, meg azóta is, szellemi nagyjainkat. (Az igazán nagyoknak ez volt a luxusuk, talán.) A nemzeti romantika korában divat a múlthoz fordulni pozitív vagy negatív példakért, Jósika is ezt teszi, más korok világképébe helyezkedik – helyezi az olvasót – bele, és nem szubjektív módon, hanem alapos történelmi dokumentálás túladagolásával találkozunk. Jósika mindent tud a Mátyás király koráról, a kuruc korról, tudja, hogyan öltözködött a lovag, a nemes, a paraszt, milyen volt a főnemesi lakberendezés, milyen volt egy polgári lakás, és így tovább. A felidézett kornak az ízlése és értékrendje szerint, mindezek a külsőségek nagyon fontosak voltak, hiszen a nemzeti különbségek is elsősorban ruházatban, szokásokban nyilvánultak meg. Jósika kulcsot ad a múlthoz, azazhogy, bármihez felhasználható kulcsot ad. Az olvasónak el kell tudnia fogadni, amit kap. S bár Jósika rendezőelve az erkölcsi példakép felmutatása, a történelemszemlélete nem válik mégsem visszavetítővé, hamissá. A múlt tisztelete, a megismerés szenvedélye és a virtuális olvasóközönség tisztelete mindig valamiféle tárgyilagosságot biztosítanak a regényanyagul szolgáló történelemmel szemben, még akkor is, ha a szerző a saját élete mozzanatait is beleszövi a történeteibe.
Az Abafi jellemfejlődését akár saját élete nagy átalakulásáról, a maga sorsfordulójáról is mintázhatta. Jósika negyvenkét évesen kezd írni, ifjú korában ő is csak a nemesifjak felelőtlen, könnyelmű életét élte. A léhaságra nevelő környezetet tehát személyes tapasztalatból ismerte. Vannak kontár kezek, írja az emlékirataiban, amelyek az emberből tökéletesen haszontalan lényt nevelnek.
Ő mindig számol annak a következményeivel, amit leír, és számít a következményekre, a maguk során. Az írás számára valódi érintkezés – tudományosan kommunikáció – a közönségével, az olvasóval. Világos után is, az emigrációban, miközben otthon halálra ítélték forradalmi tevékenysége miatt, Jósika csak megfontoltan nyúl témához, hiszen az írás az olvasó lelki életének – tudatának – a befolyásolása. Jósikánál és kortársainál mindig érezni lehet az alkotás befogadóinak és az alkotónak az imaginárius pár beszédét. „Őszintének lenni anélkül, hogy sértsünk, igazat szólni fejünk betörésének kockáztatásával, anélkül, hogy szenvedély által magunkat kíméletlenségre engedjük ragadtatni – íme a nehézségek nehézsége.”
Írói attitűdjét tekintve alig van különbség az otthon írt és az emigrációban írt regényei között. Talán csak a nagyobb tudatosság jellemzi a 49 utáni regényeit. Hiszen addigra már megírja a Regény és regényítészet című röpiratát. „Az olyan regény, amelyből semmit vagy éppen rosszat tanulunk, nem regény többé, hanem tűzbe való firka. Regényben az ékkő a jó vég azaz, a tanulságot maga után hagyó befejezés.”
Jósika kettős célt követ: történelmi ismereteket és követhető magatartásmodelleket, eszményeket nyújtani az olvasónak.
A nemzeti romantikák Európa-szerte ilyen, úgymond művészietlen célokért küzdöttek. Mégis, amit alkottak, jórészt fennmaradt az idő rostáján, kibírván az esztétikai vizsgálatokat. A regény maga a formátlan műfaj. De azért éppúgy megvannak a törvényszerűségei. A regény egyfajta műtét. A műtét jelentése megmintázni, felállítani egy világot. A világ egyszerű és lényegi döntések példáinak a hálózata. Működésében a világnak le kell győznie a földet, a súrlódást, a tehetetlenséget. A mű végigharcolja a világ és a föld vitáját, ez a harc a mű lényege. A lényeg: ahogyan valami az, ami.
Az ember sokféle: érzések, vágyak, hitek, meggyőződések dolgában nem állandó. A sokféleség az élet természetes velejárója. A vélemények különbözősége nem lehet a megértés akadálya, az ítélkezés mértéke. Az embereket azért, amiért olyanok, amilyenek, nem lehet (nem szabad) büntetni. A toleranciának példatára mind pozitív, mind negatív értelemben a Csehek Magyarországon. Jósika az emberi helyzetek egész skáláját rajzolja meg a műben, a vétkes elfajultságtól (Komoróczi) a nemes tisztaságon (Elemér) át a tökélyig (Mátyás).
A kedély, a lelkület adomány az emberben, de a jellem a körülmények, a család, nevelés eredménye A zűrzavaros korok és a viszonylagosan nyugalmasabb korok között ott lát a szerző különbséget, hogy más-más vezéregyéniségeket állít a kétféle világ magának. Azok, akik „történelem alatti” életet élnek, részben tévedésben élnek, hiszen azt hiszik, hogy tenniük nem lehet. A tetterőt éppen ez a balhiedelem korlátozza a leginkább. A küzdeni tudás szokás és nevelés kérdése is, és ezzel rettenetesen vissza is lehet élni. Le lehet szoktatni egész népeket, közösségeket a harcról, illetve a tisztességes harcmodorról. A küzdő egyesek és közösségek természetesen nem számíthatnak felhőtlenebb életre: a csalódásokra, szenvedésekre, a bukásokra is szükségük van. A rossz elfogadása olykor egyszerűen erőgyűjtés, felkészülés a jóra. Átmeneti korokban, ha nem is cselekedni, de új eszméket, terveket kovácsolni feltétlenül lehet.
„Mi lehetne Erdély, ha minden terv meg nem törne benne”, sóhajtozik Jósika a II. Rákóczi Ferencben. A főhős ezúttal maga a történelmi vezéregyéniség. Nem csupán jellemfejlődésen megy át, hanem feltámad egy erkölcsi gyilkosságból, amelynek a jezsuita átnevelésben áldozatul esett. Minden addigi regényénél bonyolultabb helyzeteket fest itt Jósika, összetettebbek a háttérrajzok is. A titokzatosság, mint romantikus módszer, a cselekményt sokszor és több szálon elakasztja, a linearitást ilyenkor lírai tájképleírások vagy esszéisztikus betétek törik meg.
Visszatérő gondolat, mely köré Jósika sok kitérőt, filozofikus elágazást  szervez, az idő relativitása. „Az idő egy kincsszekrény, melyből aranyat, vagy kavicsot meríthetni. Tündér, kinek egy eszme-szülő perce századokat alkot vissza. Üres könyv, tárva nagy gondolatoknak, vagy silány árjegyzékeknek. Folyam, mely a két India drágaságait viszi hátán, vagy romtérekbe szivárog szót …Tükör, mely torzképeket, vagy apollói idomokat vet vissza. Szirt, melyről gonoszság, vagy érdemek visszhangoznak. És mégis, egy üldözött vad, ki ellen öldöklő fegyvere fenve, és az ember őt eltemetni siet: igaz, következetlenebb lény nincs az embernél.”
A történelmi időről Jósika mindent tud, és mindent dokumentálni tud. A történendőket viszont mindig éppen ott állítja meg, ahol a belső, a lélektani idő a döntő. Így aztán nem tud teljesen meggyőzni arról, hogyan is mennek végbe hőseiben a nagy átváltozások. Megelégszik az új állapot lefestésével, de a folyamatot – a lélek szintjén zajlót – nem követi nyomon. (A romantika per definitionem nem lélektani realizmus. Jósika után sem Eötvös, sem Jókai még nem a jellemek pszichológiájában tündököl. Egyedül Kemény Zsigmondnak sikerül, de az olvasmányosság lecsökkentése árán. És egyedül Arany János epikus műveiben találunk meg „mindent” a kellő arányban: csakhogy az nem próza.)
Jósika előtt a történelem csupán a szájhagyományban élt, bár sokkal élénkebben, mint azóta bármikor. A nagyság még mindennapos vendége volt a leghétköznapibb embernek is. Legendák, krónikák terjedtek és hatottak az emberek életére. Ezzel a természetességgel kerül a történelem Jósika regényeibe. A természetesség jellemzi és irányítja a történelem és magánélet szféráinak a találkozásait. Történelem és egyéni lét sodrásai magától értetődő egyszerűséggel fonódnak össze.
A könnyedség még hosszú évtizedekig senki másnál nem található meg. Jósika eleganciáját a hasonlatok simaságán is lemérhetnők: „A tetterő úgy feszíti az ifjú Hunyadi Mátyást, hogy a házat, a szobáját oly kicsinek kezdi érezni, mintha csak dióhéj volna.” A hadakozásokban kifáradt, de reménykedni nem szűnő nép olyan volt, „mint a mécs, égett és vidám derűt árasztott, míg alatta az olaj fogyott, miképp a buzgóság ég, s drága vére apadott.”
Vajon csoda-e vagy csak különös, hogy a távoli dolgok, világok oly közelieknek tűnnek a Jósika tollán? hogy élővé varázsol bármit, ami foglalkoztatja, és amiben hisz? hogy ő maga keresi a megtisztító példát, s vágyik a katarzisra? hogy magával ragadja olvasóit is kalandos, lelket fiatalító utazákatarzisra? hogy magával ragadja olvasóit is kalandos, lelket fiatalító utazásaira? Mindezt modern korunk „magasából”, felgyorsult élettempónk futószalagjáról nevezhetjük akár gyermeteg időtöltésnek is; mégis vágyunk rá, a csodára, vagy a különösre. Jó lenne tudni, hogyan is csinálta „a jó öreg Jósika”.
A bölcsesség és a makacs optimizmus felhajtóereje érték volt és lesz bármikor. Jó volna ebben kevesebbet kételkedni. S nehéz, de azért mégis, lehetne egyszerűbben is, csak úgy: – odafigyelni. Az olvasóra, aki olvassa, meg az íróra, aki, bárhogy is tagadná, az olvasónak írja.
KISS ZSUZSANNA