Olvassuk együtt
Dsida Jenő: Légy már legenda
1. Pihen/ le
békén,
(5)
2. sorsodat tedd irgalmasabb
kezekbe.
(11)
3. Rosszra ne
gondolj,
(5)
4. szívedben a penge megáll
rezegve.
(11)
5. Figyelj,
fiacskám,
(5)
6. Socrates, Dante, minden szellem itt
áll,
(11)
7. s édes a
Léthe,
(5)
8. mindennél édesebb, amit csak
ittál.
(11)
9. Fehér
madonnád.
(5)
10. – érdemes volt idetévedni érte –
(11)
11. utánad
röppen
(5)
12. s a Védánál utolér –
megígérte.
(11)
13. Szólni szeretnél –
(5)
14. ne fáraszd már magad, szépen feledd
el,
(11)
15. lágy már
legenda,
(5)
16. szelíd, világító, okos fejeddel
–
(11)
17. Megnőtt
szemedből
(5)
18. csillagok jele csillan mostanában.
(11)
19. Fellegekben
lépsz
(5)
20. rezgő fényben, rezedák
illatában
(11)
A vers kivételes lecsiszoltsága, egyszerűnek tűnő vonalvezetése iskolapéldája
lehetne gondolat és forma egymásbajátszásának, megtisztító harmonizálásának. Az
egymásra figyelés műfaját, a zenei duót példaként véve, azt mondhatni: ez a
vers duó énekhangra és összevissza kalimpáló szívre. Jóllehet, a párbeszéd
második alanya szövegszinten nem jelenik meg a versben, jelen van viszont a
szöveg mélyrétegében, az elemi ritmusban, a hangok szavakká formálódásának
teremtő pillanatában. A szövegfelszínen egyszólamú, felszólító mondatok követik
egymást. Ezt a verstípust szokás önmegszólítóként jellemezni. Főleg a
modern költészetben otthonos ez a típus, a legkézenfekvőbb példák
Kosztolányinál, Babitsnál, Szabó Lőrincnél, de igen nagy számban József
Attilánál is könnyen megtalálhatók.
Sorsdöntő pillanatokban születnek ezek a versek, mikor az elvek, az életút
folytatása tisztázásra szorul. Ezeknek az időszakos, menet közbeni egyszemélyes
„haditanácsoknak” sajátos műfaja az önmegszólító verstípus. Minden párbeszédnek
feltétele két státus: a beszélő és a hallgató státusa, amely felállításban –
tisztán a kommunikáció szempontjából – a megszólító lépéselőnybe kerül a
hallgatóval szemben. A viszony is eszerint alakulhat alárendelővé vagy
mellérendelővé. Dsida jelen versében bizonyos fokú alá- ill. fölérendeltségi
beszédhelyzet teremtődik meg: „Vigyázz, fiacskám”, de a versforma –
mesterinek bizton mondható – apró fogásai révén ez a fölérendelődés nem
erőszakos „hatalomátvétel”, hanem az alárendelt belső rendjéből fakadó hierarchizált
értékrend szülötte. S itt vitatkozni lehetne azzal, hogy a megszólító immanens
vagy transzcendens hatalom-e? Dsida költészetében : ez nem egyszerűen
pszichológiai kérdés (mint a kései József Attilánál legtöbbször), hanem
mindenekelőtt világnézeti. Ő az, aki a huszadik századi erdélyi költészetben a
mélyen vallásos, katolikus tematikájú verset olyan színvonalra emelte, hogy ez
a vallásosság nem plusz tehertétel, hanem örök esztétikai érték ezekben a
költeményekben. Ugyanakkor többen hangsúlyozták: nem hitbuzgalmi versek ezek,
sőt dogmatikus szempontból igen fésületlenek – ha úgy tetszik – lázadóak. Dsida
isten-képének azt a sajátosságát keli itt megemlítenem, ahogy az örök és az
emberi egymásra exponálódik, és csodálatosképpen vibrálni, élni kezd ettől mindkettő:
az isteni, mert emberközelivé válik, s az emberi, mert parányiságának, fojtó
végességének, ha csak pillanatig is, sikerül megpillantania a végtelenbe futó összekötő
szálat. (Az sem véletlen, hogy épp a krisztusi küldetéstudat
foglalkoztatja első pillanattól, amelynek épp a két vetület egyesítése az
alapdilemmája.)
Itt ez a vers, költőjéről már tudunk egyet s mást, a többiből csak annyi a
miénk, amennyit a versből sikerül felszínre hoznunk. Egyes szám második
személy, felszólító mód – elemezhetném nyelvtanilag a strófakezdő tőmondatokat.
De nemcsak ennyiről van szó. Több szinten is rejtett kontrasztba van állítva a
strófakezdő sor az azt követővel: az első rövid tőmondat (5 szótagos), a
második bővített mondat (11 szótagos); az első mindig szabályos nyugateurópai
metrikus verselésben íródik (a szabálytól való eltérések is mindig indokoltak),
a második hangsúlyos magyar verselésű, emellett egymással páros rím köti össze;
az első, a parancsoló, mindig felszólító módú, míg a második csak többnyire, s
az is enyhített formában.
A vers megszólaló alanya parancsokat vagy inkább csak tanácsokat ad egy rejtett
alanynak, s hogy a parancsteljesítés rettenetét, megalázó voltát némileg
tompítsa, a rövid parancsokat egy-egy hosszabb/emberibb hangvételű sor egészíti
ki. A két sor két jelleg, mondhatni vers a versben. Ugyanaz formailag, mint
amiről Dsida világlátása jellemzésekor már szó esett: egymásra exponálás. Az
egyik vers az első sorokból állna össze, a másik a második sorokból. Ezzel a
kísérlettel vegytiszta formában megtalálhatjuk az említett két jelleget.
Az első sorokból összeálló vers egyes sorai között is megfigyelhető bizonyos
ritmikus váltakozás.
Hangsúlytalan kezdés
1. Pihenj le békén.
U – / U– / – –
5. Figyelj, fiacskám
U – / U – / –
9. Fehér madonnád
U – / U – / –
11. Utánad röppen
U – / – – / –
Hangsúlyos kezdés
3. Rosszra ne gondolj
– U U / – –
4. s édes a Léthe
– U U / – U
13. Szólni szeretnél
– U U / – –
15. légy már legenda
– – / U – / U –
17. megnőtt szemedből
– – / U – / –
19. Fellegeken lépsz
– U U / – –
Az 1.–3.-as, 5.–7-es között szabályos a váltakoztatás, a 9-estől viszont
szabálytalanná válik; eszerint a 9-es és a 11-es, mindkettő jambikus
(hangsúlytalan) kezdésű, a 13-as és a 19-es adoniszi sor, közte a 15-ös és a
17-es első üteme spondeus (kettős hangsúly), bár a lüktetés a második ütem
alapján jambikus. Már most felhívnám a figyelmet a 15. sor első ütemére,
ugyanis a 13. és a 15. között a kontraszt nem egyszerűen
hangsúlyos–hangsúlytalan jellegű; a 13. sorbeli könnyed daktilus (–UU) helyén a
15. sorban egy igen súlyos spondeus (– –) képez kettős hangsúlyt (ennek
értelmezésére a későbbiekben fogok kitérni). A hangsúlyos–hangsúlytalan kezdés
mellett megfigyelhető egy másik ritmikai játék is: az egységkezdő nyugateurópai
verselésű sorvégeken – az adoniszi sor teljes ütemű, frappáns – zárásával
szemben a jambikus lüktetésű sorok három ütemből, két teljes és egy utolsó,
csonka ütemből állnak. A hatás: egy szabályos ritmus rákottázása egy
szabálytalan lüktetésűre. (A daktilikus lüktetésnek a szabályos megfordítása az
anapesztus és nem a jambus (U–); a jambus a trocheus (–U) fordítottja.) Az
ebből fakadó hanghatás a modern zenében egyébként igen kedvelt. Ametrikus sorok
között, helyesebben a két soros egységek között értelmi és formai cezúra található,
amit még inkább hangsúlyozottá tesz a kétsoros tagoláson túl, a második sorok
szabályosan ismétlődő páros ríme. Ez akarva-akaratlanul azt a benyomást kelti,
mintha valójában kettévágott – eredetileg négysoros versszakokról lett volna
szó. A szabályos váltakozás csak még inkább felerősíti a szabálytalant.
Mire jó ez a rafinált ritmusképlet, kérdezhetnénk. Holott, ha megfigyeltük,
szén az alapszinten már – a verselési technika szintjén – felsejlik újból az a
jellegzetesség, amellyel Dsida sajátosságát jellemeztem: két jelleg
egymásravetítése, s így a kép létrehoz egy harmadik – igen izgalmas –
valóságot.
A szigorú felszólítás épp attól tűnik a lehető legkevésbé idegennek, hogy
második sorok úgymond belekalimpálnak a csupasz, szikár alapelvekbe. Ettől
egyrészt az elveket tudó értelem veszít szigorúságából keletkező ritmuszavar
(metrikus – hangsúlyos verselés), szinte egyidőben az elveket magukat
leszállítja a hűvös ködökből, és emberközelbe hozza, maximálisan hitelessé
avatja azokat. Úgy parancsol, hogy közben tekintete a szavak hatását fürkészi,
s hogy ez ne a rettenet legyen, mintegy magyarázkodik. Nem öncélúan viszont,
hanem tisztelve a másik, az őt hallgató ember esendőséjét, emberi mivoltát
(mintegy hangulatfestő szerepet tulajdonítok a második sorok „lötyögő”
ritmusának).
Az elvek (az első sorokból összeolvasható vers) önmagukban igen kopogóak, bár
sorrendjük egyben egy apoteózis íve, s ez egy olyan szigorú lolikát sejtet,
amelynek – bár emberi szemmel félelmetes, megismerhetetlen – létezéséhez nem
fér kétség. (Ez Is benne van a sorrendben. Itt billen a mérleg serpenyője újra
transzcendensnek tudott beszélő hipotézise javára.)
S ha már az apoteózis mint világszerkezeti alapelv szóba került, meg kell
néznünk, hogy mennyiben hagyományos és miben egészen rendkívüli. A megdicsőülés
keresztény eszme, de a versben csak egészen rejtett utalásokból, minden
erőszakos képzettársítást kerülve fedezhetjük fel. (Iskolapéldája ennek a
dsidai nyugodt messianizmusnak pl. a Nagycsütörtök.) Például:
„Sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe”, „szívedben a penge megáll
rezegve”, „Socrates, Dante, minden szellem itt áll”, „Figyeld,
fiacskám” „Fehér madonnád”, „csillagok jele csillan mostanában”, Fellegeken
lépsz/ rezgő fényben, rezedák illatában. De kontrasztként a pogány kultúra
utalásai is át- meg átszövik a képet: „Socrates, Dante...” (görög), „s
édes a Léthe,” (görög), „érdemes volt idetévedni érte* (hinduizmus),
utánad röppen/ s a Védánál megvár....” (hinduizmus), „Szólni szeretnél/ ne
fáraszd már magad, szépen feledd el. (retoicizmus). A megdicsőülés mint az
emberi létből való kilépés végső motivációja, lépésről lépésre követi azokat az
értékpilléreket, amelyek a költő világát tartják, s amelyekről úgy kell
lemondania, hogy a rá vigyázónak külön gondja van arra, hogy ezek valamiképp a másik
világban megőrizhessék a folytonosságukat: az élet, a szellemiség, a
szerelem. De az is lehet, csupán az átlépés borzalmát enyhítendő, újra
a másik embert, a rejtett alanyt maximálisan tisztelő gesztus ez. Mert
épp a műveltség, a szellem rituális részvételével, mondhatni „ministrálásával”
(vö. „itt áll”) érvelő 6. sorral rímel a Léthe vizének édességét, tehát a
feledés állapotának nagyszerűségét dicsérő 8. sor. Filigrán pszichológiai
ismeretre vall, hogy mint e fenti esetben is, az egyik érvelés erősítésére egy
olyan érvet használ, amely épp az előzőt tagadja meg némiképp. A kettős
fénytörés jelensége ez is, mely szerint az érvelőt hebegni-habogni látjuk, de
teszi ezt nem a nevetségesség, hanem a határtalan szeretet
kiszolgáltatottságában. Ugyanilyen enyhe, de rendkívül megkapó
következetlensége a 11.-12. sorban is található, miszerint annak, hogy a fehér
madonna „utána röpül”, az az – emberi mértékkel abszolút erkölcsiségre valló –
érv áll, hogy „megígérte”.
A címre külön ki kell térnem. Már említettem, hogy a címadó 15. sor a 13.
szabályos adoniszi sorával erős disszonanciát szül, melynek szándékolt voltára
vall, hogy épp ez a sor lesz a vers címe. A 7. és 8. szakasz eszmeileg is a
végsőkig izzítja az ellentmondást. Az utolsó szó jogán, vagy az ellenkezés
jogán megszólalni akarót, az utolsó, tehát egyetlen emberi lehetőséget mint
jelentéktelent ítéli meg: „ne fáraszd már magad, szépen feledd el”. (Finom
kétértelműséget lop be az utolsó félmondat tárgyának bizonytalansága: nem
tudni, a megszólalást kell elfelejtenie, vagy saját magát, bár a kettő végső
fokon találkozik: „szólni szeretnél/ ne fáraszd már magad, szépen feledd el”.)
A végsőkig kiélezett helyzet hozza úgy, hogy a 15. sor spondeikus hangsúlya
enyhe türelmetlenséget árul el, amelyet a 16. sor hízelgő jelzői igyekzenek
némiképp jóvá tenni. Az apoteózis ebben a folyamatban kap helyet, hogy még e
végső (giccs-veszélyes) helyzetben is távolságtartó személyiégét meg tudja
őrizni a vers, bizonyság rá az utolsó kép naiv disszonanciája: „Fellegeken
lépsz/ rezgő fényben, rezedák illatában.”
Nagy versek között nincs kisebb és nagyobb, s bizton állíthatjuk, bármelyik
mellett megáll ez a Dsida vers. S hogy az emberiség mekkora tőkéjét hordozza
magában, mi sem bizonyítja jobban, minthogy húsz sorban el tudta mondani
mindazt, amiről könyveket írtak, vagy írnak még ezután is.
ASZTALOS ILDIKÓ
