DISPUTA
Opció
1990 kelet-európai kábulata – vagy, ha úgy tetszik, a tisztábban láthatás túlméretezett reménykedése – feljogosíthat arra, hogy számba vegyük, hol áll, és hogyan alakul a romániai magyar irodalomról kirajzolódó magyarországi szemlélet. A szerzői, a kiadói és nyomdai átfutás miatti fáziseltolódás révén nyilván nem tükröződhet még a magyarországi könyvkiadásban a változáshoz kapcsolódó reflexiók sora. Egyelőre tehát nem lehet más feladatunk, mint fokról fokra feldolgozni a közelmúltban megjelent, romániai magyar irodalommal foglalkozó könyvek tanulságait, számot vetni a bennük kikristályosodó felfogásokkal, modellekkel, hipotézisekkel. Feltétlenül szembe kell néznünk a magyarországi szakemberek megfogalmazott tapasztalataival, hiszen helyzeti előnyeik feltételezhetnek objektivitást, fizikai távolságuk, relatív outsiderségük viszont akaratlan tévedéseket, félreértéseket, akár eszmei szinten is bekövetkezhető egyoldalúsításokat. Az utóbbi évtizedben örvendetesen megszaporodtak a romániai magyar irodalommal foglalkozó, Magyarországon kiadott irodalomtörténeti vagy – kritikai művek. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy a reprezentatívabb kötetek, tanulmányok túlnyomó részt annak a számbavevő (tehát történeti érdekű) irodalomszemléletnek a jegyében készültek, amely éppen uralkodó volt, amiatt „lassú” módszertani lehetőségeket kínál a romániai magyar irodalom megközelítéséhez. Természetes, hogy történeti szempontú tanulmánygyűjteményeket kiadni sokkal kézenfekvőbb, mint szintetizáló igényű, esetleg polémiákra serkentő, ha kell, botrányos következtetéseket is megfogalmazó kritikai értekező irodalmat. Holott nyilvánvaló, hogy az elsősorban – és a szakma fő funkcióiból természetesen következő – népszerűsítő célzatú könyvkiadás dinamikus és dinamizáló irodalomszemlélet „közreadásával” sokkal inkább reklámossá teheti (tehetné) a romániai magyar irodalmat, arról nem is beszélve, hogy összmagyarsági érdek (volna) a kisebbségi magyar kultúrák egyenrangú értékelése/értelmezése, még ha ezek az irodalmak teljesítményeikben esetleg nem is egyenrangúak a magyarországival. Meggyőződésem hogy sem az a koncepció nem tartható, amely szerint „mit is lehetne várni a peremvidéktől”, s az ezt kővető, jótékonyságból vállveregető „megdicsérés”, de az a felfogás sem – s ezzel talán gyakrabban lehet találkozni! – , amely szerint a peremvidék irodalma „tisztább”, mert romlatlanabb, archaikusabb stb. (Ezt a nézetet alkalmasint a historizáló nemzetfelfogást sajátuknak valló s ezt irodalmi elvárásokra is kivetítő egzegéták képviselik.)
Kiindulásul hadd merjük megfogalmazni, hogy az utóbbi négy és fél évtizedben mind a magyarországi, mind pedig a romániai magyar irodalom a történelmi szövegösszefüggések okán uralkodóan ideológiai erőtérben volt kénytelen létezni és fennmaradni. Nyilván ez vonatkozik a két irodalmat körülvevő kritikai és történetírási gyakorlatra. A megállapítások, cáfolatok, minősítések és átminősítések a legritkább esetben lehettek kizárólag irodalmi esztétikai érdekűek, még ha az utóbbi évtizedek „haladó” irányvonalai a depolitizálást, deideologizálást hirdették is meg. Ezzel persze korántsem állíthatjuk, hogy a különböző műhelyek, eszmény-vonulatok, ha úgy tetszik: „nemzedékek” programatikus orientációiban (minden esetben) rejtett rosszhiszeműség vagy demagógia húzódott volna meg. Csupán az történt, ami Kelet-Európában kizárólag, történhetett. A társadalmiság ideologikus funkciója az irodalomcsinálás parazitájaként színezte át a szépirodalmi teljesítményeket és a metairodalmi környezetet. Az irodalom és az irodalomszemlélet ennek a monstruózus egyszínűségnek a folyományaként jól megfogalmazhatóan kétpólusú lett: jelen kellett lennie egyrészt egy szervilis érdekszférának, de mellette számottevő kellett hogy legyen egy olyan eszmei erkölcsi irányvonal, amely tartalmiságában (például politika -mentességben) és „esztétikájában” a túlélésmozzanatok etikai lehetőségeit ragadja meg. Mindez persze rendkívül – szinte bűnösen – vázlatos, csakhogy a magyarországi és romániai magyar irodalmakban egyaránt és folytonosan, elemi igénnyel jelen lévő mentségkeresés motívuma önműködően igazolja ezt a banális rendszert.
A fentebb vázolt struktúra talán leglátványosabb „készterméke” a nemzeti irodalom-eszmény ideologikus megfogalmazása. Elsősorban arra a vonulatra gondolok, amely az interbellum romániai magyar irodalmában igen jelentős transzilvanizmus óta különb-különb álnevek fedezékében, de mindenképp folyamatosan jelen van a romániai magyar irodalomban és szemléletben. Ha ezt ma neotranszilvanizmusnak nevezzük, és a vele szembeni irodalomeszményt is megpróbálnánk megnevezni, könnyedén ráébredhetünk, mennyire irodalmon kívüli motivációk (például hagyományosság/gyökeresség, „sajátosság”, képviselet, népszolgálat stb.) határozzák meg ennek a vonulatnak az arcélét. Cs. Gyímesi Éva a (neo)transzilvanizmus szinonímája gyanánt a „közösség esztétikájá”-t használja egyik dolgozatában (Debreceni irodalmi Napok vitaindítója), s vele szemben a „szabadság esztétikájá”-t azoknak a törekvéseknek az összefoglaló megjelöléseként, amelyeket semmilyen ideologikus jelzővel nem lehet definiálni. Mindez azért olyan lényeges a romániai magyar irodalomról kialakuló magyarországi nézetek szempontjából, mert határozottan állíthatjuk: Magyarországon is meg találhatók a nép-nemzeti kultúra eszmény transzilvanizmussal rokon törekvései, amelyek önmagukat a jól ismert kelet-európai megkésettség „jóvoltából” továbbra is domináns helyzetben érezhetik és érzik. Bár a pluralizmus elvét pillanatig sem tévesztem szem elől, nyugodt lelkiismerettel állíthatom: a mi-tudat kizárólag hagyományba tekintő, a kellőnél etnikaibb érdekű irodalmának dominanciája akadályozza az ideológiátlan irodalmi tudat szabad lélegzését, a kultúra önépítő vérkeringését.
S hogy továbbra is az ideologikus erőtérben élő szépirodalom fogalmánál maradjunk, gondoljuk át, miként rajzolódik ki az irodalmi „erdélyiség” jelensége (és elvárása) a magyarországi szemléletben. Itt eleve megnehezíti dolgunkat az, hogy rendkívüli előítéletekkel, ideológiai alapú érdekekkel, tabukkal kell szembenéznünk. A magyarországi irodalmi köztudatban a romániai magyar irodalom terminus általában véve azért hangzik helytelenül, mert Magyarországon az utóbbi tíz-tizenvalahány esztendőben hullámszerűen jelentkező Erdély-divatok a romániai magyarságot, finomítások nélkül, az erdélyi, de különösképpen a székely magyarsággal azonosították. Néhány fontos irodalmi fórumunk azonban bukaresti központtal működik, s ha a Részek (Partium) magyarságát nem is lehet már elválasztani (a történeti) Erdélytől, a Kriterion Könyvkiadó vagy A Hét székhelye, Bukarest, a legnagyobb jóindulattal sem transzponálható Erdélybe. A már említett Erdélydivatok kellemetlen folyományaként Magyarországon olyan Erdély-mítoszok kaptak lábra, amelyeknek jóhiszeműségét gyakorta meg is lehetne kérdőjelezni (például a Romániából Magyarországra menekülők valóságos inváziójának kezdetekor már megjelentek olyan – nem irodalmi szándékú és érvényű! – könyvek, amelyek harsányságuknál fogva a kelleténél jobban – illetőleg károsabban – befolyásolták a magyarországi közvéleményt). Sajnos ez kivetült a szépirodalmi szemléletbe is. Még a romániai magyar irodalom olyan kiváló ismerőjénél, mint Bertha Zoltán, is felbukkan ez az azonosítási botlás. Egyik utóbbi tanulmányának a címe Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években. Az Erdély-mítoszokhoz visszatérve: ezek feltétlen igazolást találnak a maguk számára az újtranszilvanista irodalom szélsőségesebb képviselőinél, s annál inkább szilárdulnak ezek az elképzelések, mint hogy az erdélyiség historikus-népies „esztétikája” szerint alkotók között szép számmal akadnak kiváló írók, költők is. Az irodalomtörténeti csoportosulások, műhelyek talán legmarkánsabbja, az ún. második Forrás-nemzedék esetében például nem véletlenül oly erős a mítoszképző hajlam. Márkus Béla jó érzékkel veszi észre és számba az utóbbi húsz esztendő naggyá vált, a Gaál Gábor körben és a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köréből indult költők csoportját övező mitikus holdudvar „kovászát”, illetve a mítosszal nem teljesen kongruens tapasztalat okán érzett nosztalgiát. Esszéjének (Magányos portyázok, szabadcsapatból) tétje nem egyéb, mint az ún. második Forrás-nemzedék önszemléletének, illetve a jelenség-rajz intézményesült elfogadásának megragadhatósága Gálfalvi György könyvének, a Marad a láz?-nak „szabadcsapata” Márkus szemléletében egy „nemzedékké” születés vitatható mítoszának példája. Különben is: a nemzekékiség fogalma ugyan mitől kerülhette volna el az ideologikussá, irodalmon-kívüliség sorsát? Gálfalvi György kötetcíme akaratlanul is kiváló metaforát ad kezünkbe ahhoz, hogy tovább gondoljuk: mint minden láz, valószínűleg ez is egy normalitáson kívüli állapot tünete, ennek elhalása, megszűnése, a szellemi „fiziológia” szempontjából feltétlenül a normalizálódás (öröm)híre. E normalizálódásnak persze semmiképp sincsen esélye arra, hogy e szellemi műhely, korosztály, szabadcsapat legjelesebbjeinek (Csiki Lászlónak, Farkas Árpádnak, Kenéz Ferencnek, Király Lászlónak vagy Vári Attilának) irodalmi érdemeit kisebbítse. Márkus Béla esszéje tulajdonképpen levonja azt a következtetést, amelyet Gálfalvi György kötete önmagában is sugall. „A változatlanság illúziója”, a megkülönböztető (sajátos!) attribútumként kezelt nemzedék-nosztalgia egyetlen, de korántsem jelentéktelen építőkockája az irodalmi élet és -történelemszemlélet mitikus építményében. Csak sajnálhatjuk, hogy Márkus szövegének utolsó passzusaiban „jóvátevő” mégissel akceptálja e mítoszképző gyakorlatot, miután felvillantotta a majdnem-ideológiakritika lehetséges alaphelyzetét.
Alapkérdésünk, hogy miként rajzolódik ki a magyarországi irodalmi elvárásokban az „erdélyiség”, olyan területre vezet, amely meghatározóan irodalompolitikai, mégpedig egyáltalán nem csak a jelenre vonatkozóan irodalompolitikai. Sejtésem szerint abból az axiómából kell kiindulnunk, hogy a közép- és kelet-európai irodalmak történetében az 1945-től kezdődő negyven-negyvenöt év egy olyan természetes világkép társadalmilag intézményesített üldöztetésének időszaka volt, amely az irodalom társadalmiság fogalmának változástörténetében feltétlenül előnyös tényező lehetett volna. A polgári magatartás megbélyegzése, az elkötelezettség (de csak egyféle elkötelezettség!) kívánalma olyan világkép kialakítását – nem pedig kialakulását – szolgálta a hatalmi erők szándéka szerint, amely egyértelműen az ideologizálódás – tehát az irodalmiatlanodás felé vezetett mindenfajta alkotói megnyilvánulást. Az irodalmi élet hovatovább káder-ügyekből kreált irodalompolitikai tettek sorozatává olcsult. Mi sem természetesebb, mint hogy az erőszak-rendszerek lassú, de fokozatos gyengültével a hatvanas évek végétől a számottevő irodalmi tények (művek, szerzők megjelenése, csoportosulások, műhelyek, elismerések) szemlélésében is megjelent az irodalompolitikai komponens. A latens, majd egyre érthetőbb ellenzéki magatartások természetesen egyfajta közösségi feladatvállalással jártak együtt. Ilyen esetekben az önjelölt vátesz-szerep jelensége sem ismeretlen, de mindenképpen egy opponens eszmeiség irodalmi-esztétikai formában megjelenő, hangsúlyosan közösségi dimenzióban ható magatartásformája vált jellemzővé. Mivel a szocializmus ideológiai keretébe a legkevésbé fért bele a nemzeti gondolat, ráadásul a Romániában következetes módon folytatott nemzetiségellenes politika a magyar kisebbség szellemiségi létét veszélyeztette és veszélyezteti, a közösségi/ellenzéki szerepvállalásban az erdélyiség (romániai magyarság) motívuma vált döntővé. A kisebbségi elkötelezettség formai jegyeit legkézenfekvőbben Erdély kulturális hagyományainak feldolgozása révén találhatták meg azok az írók, akiknek a kisebbségi létezésében eszményként követendő magatartásul a transzilvanizmus hitvallása kínálkozott. A „vallani és vállalni”, az „önismereti”, „a megmaradás erkölcse”, „a sajátosság méltósága” és a többi, egyébként tiszteletreméltó eszmény ilyenformán vajákos tartalommal felruházható szlogenné lett. A neotranszilvanizmus megfogalmazatlan eszmeisége a maga rendjén és idejében legalább annyira hasznos és hatásos (volt), mint amennyire anakronisztikus annak túlbecsülése.
Magyarországon – az állami magyarellenesség tényezőjét természetesen leszámítva – nagyjából hasonló kultúrpolitikai környezetben kellett megerősödnie az államilag szentesített vagy megtűrt irodalom-eszmény ellenében egy civilebb, magyarabb (sőt: két értelemben is magyarabb) irodalomnak. A hetvenes évek Magyarországának Aczél György által irányított kultúrpolitikai vonala sok megbecsülésre méltó író mellett olyan alkotokat is „fenntartott”, akik vagy ideológiai hitvallásuk miatt voltak ellenszenvesek a megerősödő és fokozatosan mégiscsak fórumokhoz jutó (kulturális) ellenzék szemében, vagy jórészt származásuk szilárdította meg az Aczél-gépezetben elért (kiosztott) helyüket. A magyarországi kultúrában oly neuralgikus antiszemitizmus, amely tegnap és ma már szinte hisztérikus méretű lett, nem utolsó sorban az aczéli kultúrpolitizálás közvetett folyománya. A szocialista Magyarország íróivá „futtatott”, vagy a származás szerint kegyeit szerzők országolta irodalommal szemben természetes reakcióként vehető számba a nem-állami, nem-kincstári és nem-zsidó irodalmi szándékok öntudatosabbá válása. A „zsidózás” – minden félreértés elkerülése végett! – nem volt releváns a romániai magyar kultúrában, most sem az. Emellett pedig irodalmunk avatott értelmezői és magyarországi propagálói között sem tett/tesz különbséget származásuk. A nálunk lejátszódó „visszanemzetiesedés” pusztán a kommunista internacionalizmus ellen értendő: vagyis a faji jegyek keresése annak az értékdimenziónak mentén játszódott, amely a magyarságtudat kultúra- és irodalomalakító szerepét meghatározónak avagy teljességgel közömbösnek tételezheti. A magyarországi „visszanemzetiesedés” (nem-kincstári, keresztény-magyar stb.) és a romániai magyar „visszanemzetiesedés” (nem kincstári, nem internacionális, erdélyi, illetve székely-magyar stb.) között rokonszenvi kapcsolat alakulhatott és alakult ki. A létigazolás megfogalmazása ilyenképp hangsúlyosan a neotranszilvanizmus szájaíze szerint történhetett, és ezt a magyarországi irodalmi elvárások is maradéktalanul pozitívnak fogták föl Kányádi Sándor, de sokkal inkább Sütő András kultuszba hajló elismertségének kezdeteit is érdemes irodalmi teljesítményeik mellett – ebben a fejleményben találhatjuk meg.
A Magyarországon folyamatosan lángoló „népi-urbánus” acsarkodás, a nép-nemzeti eszme és liberalizmus (látszólagos) antinómiájának irodalmi vetületei sokkal tompább árnyalatokkal ugyan, de a romániai magyar irodalomban te jelentkeznek. Nálunk azonban még nemigen beszélhetünk a neotranszilvanista eszmeiség ellenében intézményesen jelentkező irányvonalról. Mindenesetre egyértelműen észrevehető a hagyomány-központú irodalommal szemben a célzatosan polgáribb, „urbánusabb” törekvések jelentékeny erősödése. Hadd nevezzük ezt az eszmeileg összehasonlíthatatlanul sokrétűbb másságot civil irodalomnak. Civilnek abban az értelemben, amely szerint az elköteleződés tartalma csak a legközönségesebb olvasásszociológiai értelemben közösségi, különben igenis önérdekű.
JAKABFFY TAMÁS