Kozma Szilárd
Szólam
Fiúk, most én gitározom:
Mintha hó hullna a színfalak mögött
egy vándor éjszaka után,
talán szeptember tolat
a szellem didergő állomásain
– fekszel lanyhán az űrből visszahulló
talpfák derekán,
amíg farkasok közt bolyong
felhő-szántó két szemed.
Ahogy kék vizekre hajló futamok
feszítik szívednek a kérdő szavakat,
hozzád ár a ráncok vászna
– mintha álmaidhoz értene,
mérce araszolhat így a gerincoszlopon,
... senki nincs, ki felderítene.
S amíg hajnalba párálló gondok
fűződnek végtelen sorrá,
tárnák csöndjén só virágzik
s kőszájakból kifordul az álom,
kedvesed szemében az otthon tüze
lángra kap még néha vágyón
– játszana is mintha: szirmokkal dobál –
te csak nézed tehetetlenül és félve,
abroszokat tapogatva tétován.
Bármihez nyúlsz ezentúl,
ujjaiddal meg nem értheted –
bár virágokból állíthatsz még katonát,
homokbuckák között nem találhatsz
halálodnak ágyat
s szerelmednek új hazát.