Kozma SzilĂĄrd
SzĂłlam
FiĂşk, most ĂŠn gitĂĄrozom:
Mintha hĂł hullna a szĂ­nfalak mĂśgĂśtt
egy vĂĄndor ĂŠjszaka utĂĄn,
talĂĄn szeptember tolat
a szellem didergő állomásain
– fekszel lanyhán az űrből visszahulló
talpfĂĄk derekĂĄn,
amĂ­g farkasok kĂśzt bolyong
felhő-szántó két szemed.
Ahogy kĂŠk vizekre hajlĂł futamok
feszítik szívednek a kérdő szavakat,
hozzĂĄd ĂĄr a rĂĄncok vĂĄszna
– mintha álmaidhoz értene,
mĂŠrce araszolhat Ă­gy a gerincoszlopon,
... senki nincs, ki felderĂ­tene.
S amĂ­g hajnalba pĂĄrĂĄllĂł gondok
fűződnek végtelen sorrá,
tĂĄrnĂĄk csĂśndjĂŠn sĂł virĂĄgzik
s kőszájakból kifordul az álom,
kedvesed szemĂŠben az otthon tĂźze
lĂĄngra kap mĂŠg nĂŠha vĂĄgyĂłn
– játszana is mintha: szirmokkal dobál –
te csak nĂŠzed tehetetlenĂźl ĂŠs fĂŠlve,
abroszokat tapogatva tĂŠtovĂĄn.
BĂĄrmihez nyĂşlsz ezentĂşl,
ujjaiddal meg nem értheted –
bĂĄr virĂĄgokbĂłl ĂĄllĂ­thatsz mĂŠg katonĂĄt,
homokbuckĂĄk kĂśzĂśtt nem talĂĄlhatsz
halĂĄlodnak ĂĄgyat
s szerelmednek Ăşj hazĂĄt.