Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. június, II. évfolyam, 6. szám »
Esterházy Péter
ÁL-MOK
90. szept. 26.
Kezdőmondat: Azt álmodtam, hogy 16 millió magyar vagyok. Nem nagy szám.
Októbertől a marosvásárhelyi Látó számára álmodok. Nekem ennyi a 15
millió magyar. Az én hazafias kötelességem ennyi: álmodni, melytől én és
Marosvásárhely (elhanyagolható mértékben) megváltozunk. Nóta benne: magyarok
vagyunk. Egyszerű dolgok ezek – minden más az retorika vagy politika De abba is
hagyom ezt, mert láthatóan vitázom valakikkel – le az üzengetéssel, az
utalásosdival, éljen a titok!, adhatnánk ki a jelszót, ha volnának, de
nincsenek.
Van viszont egy füzetem, vettem álom célra. Ott fogom majd őrizni a párnám
alatt, hogy bármikor „elragadtathassam” magam. Mint sok mindenről, az álomról
is az édesanyám jut eszembe. Nagy álmodót tisztelhet benne az utókor. Biztos
voltak álmai, amelyeket nem mesélt el. Mert általában elmesélte őket, eléggé
részletesen, és eléggé untam, illetve nem untam, csak nem figyeltem.
Pontosabban úgy tettem, mint aki figyel.
Én még sosem próbáltam azt, amit Flaubert javasolt az ifjú Maupassant-nak, hogy
„írjon le egy fát”. Talán ezek most ilyen gyakorlatok lesznek. Valami homályos
utáni bányászás a szavak... mondjam azt, segítségével? Vagy megint összevissza
lesz, ahogy szokás – hogy egyszerre szavakat a világról és szavakból világot?
Kezdek úgy gondolni az Álomra, mint valami élőlényre. Ahogy egy komputerrel is
elkezd az ember beszélgetni, pörölni, kunyerálni. Drága Bélám... Arra gondoltam
tudniillik, hogy majd mit fog álmodtatni velem ez az Álom, egy ilyen
marosvásárhelyi Álom. i HAve a tirgu MURES DREAM!
Szept. 27.
S mi van, ha olyat álmodok, ami unalmas? Ha nem „vezet” sehova? És ha vezet, de
mondjuk erkölcsileg, politikailag kétséges helyre? Tényleg, mi van, ha politikailag
kényeset fogok álmodni? Mondjuk, hogy egyetértek a Vatrával. Hogy Trianon
az álmom. Lehet, hogy lesz egy Titkos napló” is?
Azt is elemezni kéne, hogy mi miből. Pl. tegnap kaptam R.-től egy levelet,
valamint szó esett a piaristákról a Rádióban. Az álom: Kiráncigál Ratzinger
bíboros egy négylovas postakocsiból, ahol fekszem, mezítláb.
– Talán kiugrana az ágyból, ha itt a szentatya.
– Én önnel nem vitázom, mert meztélláb vagyok. – Közben tündérek vizsgálták át
a postakocsit.
– A szentatya nagyon meg volt elégedve magával a múltkor, napokig emlegette,
hogy milyen jót beszélgettek a nőkről. Most az ún. Damen-Bataillon fog vele
diskurálni. Tizenhetedik század, tudja. Itt van a katonai térkép. – Lehúzta a
pecsétgyűrűjét, és egy óriási térképet kezdett kirolnizni belőle. Közben
fel-alá sétáltunk a járdán.
– Szóval én csak arra vagyok jó, hogy pikáns dolgokkal traktáljam Őszentségét?
– Ratzinger legyint, hogy ne gyerekeskedjem. – Tisztelendő úr, kérem,
tisztelendő úrnak mi a véleménye az illetlen szavak használatáról. Például,
hogy bazmeg. – Ratzinger mosolyogva csóválja a fejét. – Tessék mutatni a
térképet – mondom elszántan.
Nézzük a térképen a Damen-Bataillon várható vonulási irányát. Fölpillantok, R.
jön velünk szembe a járdán, három nőt terel maga előtt, nagyanya, lánya,
unokája. Zsidó parasztasszonyok, kövérek, lomposak, de nagyon kedvesek.
Egyforma lila a szájuk rúzsozása, de annyira lila, hogy eltátom a szájam. A nők
nevetnek, és kicsit csúfondárosan tátogni kezdenek. R. odajön hozzám, és
fejfájás elleni tablettát ad.
– Túl nagy – visszaadom.
– Nem nagy az. Tedd csak el. – Elteszem. Úgy ébredek, hogy a pizsama zsebében a
kezem
okt. 1.
Teljesen kiment a fejemből. Tudniillik arra ébredtem, hogy lent – mert mi fent
alszunk a tetőtérrészben – sikoltozódik, hogy itt az egér. Kb. egy hete
fedeztük föl, hogy van egy egerünk a konyhában. Marcell az egérfelelős. Méreg,
csapdák. Győzzön a jobbik. Eddig Algernon állt jobban. A mosogató előtt egy
egészen kicsike tetem fekszik, a lábal mintha kezek volnának, finom, érzékeny
kezecskék, kicsit még remegnek, remény? mire?, mintha, bocsánat, imára tenné
össze a kezeit. Csinálj már végre valamit!, mondódik. Az Isten szerelmére
satöbbi. Talpig férfi?, kérdezem. Azt csinálom, amit emlékezetem szerint az
édesapám csinált volt, vigyorogva a szemétlapátra gurítom a tárgyat, és viszem
ki. A kuka mellett macska heverész, feléje hajítom, nem várva meg a
következményeket (a majszolást). Elástad? El.
Olyan kiadványt tervezünk, amely többektől, többfelől beérkező álomnaplókból állna, álomLátó lesz a címe; október-november-december (kilencvenkét éjszaka) álmait kellene lejegyezni, én meg januártól várnám a kéziratokat. Reményeim szerint ismeretlen mintázatú szövetre bukkanhatnánk – párhuzamosakra, amelyek megejtő mód összefutnak. (Láng Zsolt) |
Bizonytalanok vagyunk, hogy hátha nem is a mi egerünk volt, hanem annak a
gyereke. De Nádas, a nagy parasztíró (aki éppen e rút Pesten van), azt állítja,
hogy ilyenkor nincsen... mi is nincsen? fialás vagy mi, vagy ellés. Mit
tehetnénk, megnyugszunk.
Kéne esetleg a jelenkornak meg az Alföldnek szólni, hogy ők is álmodtassanak.
Nagy magyar álomnév.
Kérdem, a mellettem lévő ágyon mit álmodtak.
Ohó, barátocskám, az csalás volna!
Tehát nem is álmodol helyettem?!
okt. 2.
Megint trehányság. Ha rögtön reggel nem írom föl, elfelejtem. Ilyenkor
megpróbálok visszaemlékezni – kifejezetten kínos érzés. Olyan, mint a butaság.
Délelőtt váratlanul betoppant L. időnként meglátogat, és örült. Ajándékot is
szokott hozni a grófi családnak. Se az ajándékokról, se a megszólításról nem
lehet lebeszélni. Kicsit félünk tőle, a kertben szoktam leültetni. Könyvekről
szoktunk beszélgetni meg az édesanyjáról. Az egyiket szereti, a másikat
gyűlöli.
– Drága gróf úr, képzelje el, azt álmodtam, hogy Németországban, ahová titkos
küldetésem szólított, megbocsát, ezt Ön előtt sem tárhatom föl, meghaltam, és
kitették a koporsómat a frankfurti reptérre, hogy azonosítsanak. Az egyik
sztyuardesz fölismert, olyan marcipános nő volt, így végül a
Lufthansa, mely, gróf úr, az egyik legmegbízhatóbb kompani, vállalta a
felelősséget, s így hazajöhettem.
– Holtan?
– Parancsol, kegyelmes úr?
– Hogy halottan jött haza?
– Már mért jöttem volna halottan? – Cinkosan vihogni kezd. – Talán sokat
tetszett inni... Minden bizonnyal finom francia pezsgők, selyem és a többi.
– Francia selyem nem – mondtam barátságtalanul.
Még kicsit beszélgettünk az olajválságról, aztán elment. Mindig megáll az utca
közepén, s szinte a földig hajol. Erre én is. Erre ő megint. Elvileg sose
hagynánk abba, ha volna bennem tisztelet magam iránt.
okt. 3.
Egy mondatot álmodtam (szoktam): A magányos [a többit elfelejtettem]. A mondat
le volt írva, olyan régies írással.
okt 4.
Jelentés egy egérről. – Már a parasztírók sem a régiek. Újabb tetem,
nagy, amiből kiderül, hogy az előző, az imádkozós, mégiscsak ennek a gyereke
volt. Van-e magtalan egér?
Elolvasom megint Mészölyt.
Egy kicsi és furcsa formájú tornateremben
focizunk. Ott van az Esterházy és Németh Gábor, meg Márti is, aki egy
benyílóból nézi az egészet. Sokáig vacakolok a tornacipőmmel. Nem találom,
vagy nem tudom befűzni, valahogy soha nincs vége a tűzésnek. (Kukorelly
Endre) |
okt. 6.
Semmire nem emlékszem. De most rendesen, nem ez a folytonos „majdnem”, így
rendben.
okt. 7.
Valami focizás, teremben, hárman-hárman. Lehetséges, hogy én egy fabatkát sem
érek mint álmodó?
Talán újraolvasom a Szindbád Álomképeket. Az is tiszta haszon.
okt. 9.
„Féljen az Ifjúúr azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni” (– mondta
Morvainé Szindbádnak). Tőlem most ki féljen?
okt. 12.
Szikora. Kásás, homályos foszlányok. Nem fog ez menni. Mutatta, hogy kinek
köszönjem meg az ingyenjegyet. Suttogott.
okt. 19.
Pedig minden nap álmodom, de nem tudom reprodukálni. A maiból arra emlékszem,
hogy Marcival focizom, illetve hol néző vagyok, hol játékos, egyszer
szotyolázom, egyszer sprintelek. (Visszatérő álmom, hogy kötöm be a
focicipőmet, és nem tudom befejezni.) Egy elsárgult kéziratlapot tartok a
kezemben, nagyon rossz állapotban van, bök rá a szotyolaárus.
Áthúzások, rajzok – Ottliknál láttam ilyet, mutatta, a Buda kéziratát Marci egy
nagy helyzetet kihagyott, balkötőben kilépett, és jobb belsővel, fölémellé
passzolta. Túl magabiztos volt, lazán tartotta a lábfejét. Pedig evvel
elvesztette a gólkirályságot, egy góllal, noha 72 gólt lőtt, 32-t az első
szezonban, 40-et a másodikban. De senki nem bánkódik, csak én.
dec. 3.
A dátumból látszik az árulás mértéke. Ó, Láng lelkű szerkesztő, keress nekem
bocsánatot szivárványos Erdélyedben! – Hülye. De vegyük figyelembe, hogy álmos
vagyok.
Amolyan kollégiumi szobában feküdtem, egy nő zuhanyozott a szoba hátsó
traktusában. Nem is szoba, inkább terem. Szappanozta magát, s közben tanácsokat
adott, hogy hol reggelizzem. A Lovaknál semmi esetre sem. Nincsen
zuhanyzó tál, a víz egy szivacsra folyik, s azt gondoltam erről, hogy ez milyen
szellemes újítás. Messzi van a nő.
dec. 5.
Czakó magyaráz egy hosszú asztal mellett. Valami nagyon fontos dologról
volt szó. Divatlan, hatalmas tölgyfaasztal.
Tegnap telefonoztam Visky Andrissal. Megállapítottuk, mindannyian Láng Zsolt
kezeiben vagyunk. Bármit teszünk – írunk vagy nem írunk: ez a bármi –, egyre
jobban kiszolgáltatjuk magunkat. Vajon mit fog kezdeni velünk,
álomnaplóírókkal, ha már végképp az övéi vagyunk?
dec. 12.
A gyerekeim irodalmilag használhatatlanul álmodnak, bevethetetlenek. Ma kezembe
került Zsófi egy levélpiszkozata. „Linda. Nehogy azt hidd, hogy könnyű leírni
ezt a két mondatot, melyet leírok. Én inkább nem is írok, hanem sírok.” Áthúzva
sokszor az egész.
dec. 14.
Átlátok a falon. Feleségem két, számomra ismeretlen férfival kávézgat. A
férfiak mérges gázt bocsátanak ki magukból, ez csak utólag derül ki, én azt
látom, hogy a feleségem az ajtóhoz ugrik, letérdel, arcát a küszöbhöz szorítja,
hogy ott, a résen keresztül friss levegőhöz jusson. Nem tetszik cukrot
tartani?, kérdi az egyik férfi.
Volt egy álmunk a világról. Most pedig az a helyzet, így érzem, hogy a világnak
van egy álma rólunk.
dec. 31.
Nem aludtam, nem álmodtam.
Függelék
*1. Titkos napló.
** **1. Függelék.
*** ***1. Titkos napló. (Egyszerű zárótréfák)