Pusztai János
ÁLMOK – 1990
November
Elseje: Egész Nagybánya forrongott; a lakosok valamilyen évfordulóra készülődvén szobrokat, emlékműveket döntögettek. A bányászszobornak is kötelet akasztottak a nyakába. A magam részéről egyáltalán nem bántam ezt a nagytakarítást. Két ízben valamiért a polgármesteri hivatalba kellett mennem. Mindkétszer olyan bolthajtás alatt evickéltem át, amely szinte dugig volt iszappal. A szovjet emlékmű bontásában hosszan gyönyörködtem.
Másodika: Hatalmas épületből, fogadóféléből léptem ki, majd hónom alatt egy összehajtogatott szalmazsákkal szobát keresni indultam. Hamarosan találtam, de kiderült: az a szoba a Nagyréten van, a Tereh-tagban. Viszszaforduttam, régi helyemet azonban már sehogy sem találtam meg. A szalmazsákot valahol elhagytam. Bolyongásaim közben arra lettem figyelmes, hogy az utca kövezetén egy férfi fügéket ver szét kalapáccsal. A fügék, amelyeket fölöttébb sajnáltam, olyanokat pukkantak, mint a gyufafejek.
Harmadika: Holmi alakok farkaskutyákkal arra kényszerítettek, tegyem, amit ők akarnak. Később megvilágosodtam: ezek nem lehetnek mások, csakis besszerábiaiak, úgynevezett „önkéntesek”, hiszen ők kényszerítik a gagauz parasztokat, hogy hitükkel ellentétben ismerjék el a keresztet, és szeressék a román nemzeti zászlót.
Megjegyzés. Álmom az említett vonatkozásban valóban nem volt véletlen. Reggel, a korai hírekben mondta is a Kossuth Rádió, hogy Besszerábiában már tíz ember vesztette életét ezeknek az „önkénteseknek” a kezétől. A köztársaság egyes főemberei nyíltan is felszólítják az „önkénteseket” a más nemzetiségűek irtására.
Negyedike. Hallatlanul felfokozódott elhagyatottság-érzés gyötört. Olyan helyiségben tartózkodtam, ahonnan, bár rengeteg kulcsom volt hozzá, nem tudtam kijönni. Sokáig próbálgattam a kulcsokat, miközben kétségbeesett ordítás kényszer környékezett. Érdekes, furcsa helyzetemben is embereket észleltem, láttam a közelemben. Ezek nem törődtek velem, én meg képtelen voltam felvenni velük a kapcsolatot.
Negyedike délután: Valami írásművet hoztam létre, és azt Sztálin elolvasta. Azonnal magához hívatott. Megdicsért, azután egészen barátságosan azt tanácsolta, ne emlegessem állandóan név szerint azokat, akik bántottak engem. Nekem, mutatott a tarkójára, itt verték, és tudom is, kicsodák, de fütyültem rájuk. Majd még bolond lettem volna magam ellen hangolni őket. Sztálin egyébként katonaruhában, katonasapkában volt, és feltűnően kicsi, kerek arcán két lázrózsa égett. Feszülten figyeltem szavaira, közben rettenetesen féltem.
Ötödike: Icával mentem valahova, és az utcán csókolózni kezdtünk. Persze, fiatalon. Mondtam, menjünk haza szeretkezni. Ica benne volt a dologban, de társaságunkban volt egy ismeretlen férfi is. Hazajött velünk. Otthon voltak (kicsi korban) a fiúk, így a szerelmeskedésről megfeledkeztünk. Az idegen férfi távozott. A hároméves forma Zsolt megjegyezte: ki se kísértük a bácsit.
Álmom egy másik szakaszában Tőrös Gábor szobrászt láttam, amint két nagy alakú, ember méretű, realista stílusban készült bronzszobrot mutatott be a közönségnek. A „leleplezés” abból állt, hogy a szobrok bronzképenyőt hátul felhajtotta. Az egyik szobor férfi volt, a másik nő. A férfi tomporán Lugosi Lászlót becsmérelő, a nő tomporán pedig Lugosinét kipellengérező szöveg volt olvasható. Mivel túlságosan hátul álltam a tömegben, a szövegeket nem volt módomban elolvasni. Tőrös kaján vigyorgására azonban, amint egy pálcával kíséri a betűket, nagyon jól emlékszem.
Hatodika: A feleségemmel valamilyen állatfarmot, talán sertésneveldéthízlaldát létesítettünk. A farmból én nem sokat láttam, mert alig léptem ki a házból. Feleségem egy nap nagy sütés-főzésbe fogott. Csinos leányka segédkezett neki. A konyha, amelyben a sütés-főzés zajlott, a tornác felől nyitott volt. A tányérokat széles deszkapárkányra lehetett sorakoztatni. Többször a tornácra léptem, hogy lássam, mi a helyzet. Ilyenkor elővettem az útlevelemet, amely érthetetlenül két kartonlap közé zárt libaháj-lebenyből állt. Az „útlevelet” ki-kinyitva a csinos leányka arcát néztem, de nem láttam tisztán. A konyha sarkában idegen férfi ült. Úgy rémlett, a feleségemre vár. Ekkorra a széles deszkapárkányon már szorosan egymás mellett ott sorakoztak a majorság-, disznó- és marhahúsokkal tele tálak. A libaháj-útlevelet eltettem. Az idegen férfi szó nélkül távozott. Valamennyi idő múlva a feleségem két szál kardvirágot emelt fel a hosszú, kecskelábú konyhaasztal alól. Ez meg hogy került ide?, kérdezte. Ica néninek hozta az az illető, válaszolta a csinos leányka, mire Ica a virágot megvetéssel a legközelebbi sarokba dobta. Elégedetten tettem zsebre a libaháj-útlevelet, de azért még egyszer a leánykára néztem, majd visszatértem előző helyemre, a szobába. A lánynak sötétbarna, rövid haja, barna szeme és ovális arca volt. Érezhetően ügyelt a szép, pontos beszédre. Tetszett nekem.
Tizedike: óriási és bonyolult beosztású épületben tartózkodtam. Valami közösségi élet zajlott ott, no meg evés-ivás. A jelenlevők közül egyedül Suba Dani özvegyére, Etelkára emlékszem. Haza akartam menni, és ehhez egy gyermek- és női lakrészen kellett volna áthaladnom. Subáné a rá jellemző óvatossággal lebeszélt erről, majd eltűnt szem elől. Valahogy mégis kikerültem az épületből. Kint sötét volt, és engem kétségbeesés fogott el: hogy jutok ebben a szuroksötétben haza, a Nagyrétre. Miért éppen a Nagyrétre, mikor már 33 éve nem lakom ott? Érthetetlen.
Tizenegyedike: Szatmáron a Szamos Kopaszpart nevű szakaszánál, a bokrok között, homokos területen üldögéltem felöltözve. Átfogtam a térdemet, és néztem az éppen sekély Szamost, amelyben sok gyerek lubickolt. Alkonyodott. Mellettem fürdőnadrágos fiatalember feküdt elnyújtózva, és a szeretőjét, Rodikát várta. Ez az általam is ismert Rodika hamarosan megérkezett, én meg úgy ruhástól belábaltam a vízbe. Amikor befelé mentem, a Szamos csak fél lábszárig ért, amikor kifelé jöttem, mellig. Visszatérve előző helyemre, Rodika már egyedül volt, a fiatalember ellógott tőle. Rodika felajánlkozott. Ajánlkozását a nagy korkülönbségre való tekintettel fanyalogva fogadtam, de nem mondtam nemet. Rodika nyomban a férjét kezdte ócsárolni, ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben.
Tizenkettedike: Marhavész terjedt el a városban. Mindenki, akinek szarvasmarhája volt, kétségbeesetten rohangált ide-oda segítségért. Én valamelyik könyvem gépelt példányától akartam sürgősen megszabadulni. Elindul-, tam vele, sokáig mentem, mígnem egy hivatalba értem. Ott hirtelen eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal a „tehén” rédiáját, ezért a gépelt szöveget elkezdtem sürgősen átírni ceruzával. Végre megérkezett az a hivatalnok, akinek feladata volt a könyvet tehénnek elismerni. A nagyváradi Kelet–Nyugat kitűnő szerkesztőjére, Indig Ottóra hasonlító tisztviselő azonban ezt kerek perec megtagadta. Nem vitatkoztam, nem kunyeráltam, hanem kedvetlenül haza indultam.
Tizenharmadika: Sokan voltunk egy ismeretlen, nagyon rendetlen lakásban. Attila feleségére, Dorottyára vártunk. Étkezni vagy rendet teremteni akartunk? Nem vagyok biztos benne. A lakás minden sarkában taknyukatnyálukat szétfröcskölő kölykök bőgtek. Fiúk, lányok vegyesen. A fiúcskák négykézláb dülöngőzve meg-megengedték gilisztájukból a vizet, de a bőgést pillanatra sem hagyták abba.
Tizennegyedike: Két álomszakaszra emlékszem. Az első szakaszban feleségem a hónapokkal ezelőtt meghalt bátyámnak, Gyurinak ócsárolt roppant meggyőzően, miközben az arckifejezése egyenesen félelmetes, támadó színezetű volt. Egymás mellett ültek, Gyuri nem szólt, csak Ica mondta a magáét. Egyetlen szava sem ragadt meg a fejemben. Velük szemben, valami lócán gubbasztva, kezemben egy kék lábassal hallgattam a szövegelést. El voltam szánva a védekezésre. A második álomszakaszban az előbbi jelenettől feldúltan számomra ismerős környéken jártam. Hamarosan észrevettem, hogy zsákutcába kerültem. A zsákutcában katonai kiképző tábor volt. Megkérdeztem a kerek sapkás őrt, nem mehetnék-e itt át, mire azt válaszolta: Miért ne?, és egy ajtóra mutatott. Azon az ajtón belépve koszos, kenőcsös, kormos műhelyben találtam magam. Az egyetlen munkás, aki a helyszínen tartózkodott, alkatrészekkel tele ládákra bökött, mondván: Csak azokon átmászva juthat tovább. Egyik ládát a másik után másztam át, de kijáratot sehol sem találtam Visszanéztem a munkásra, és mivel nem láttam sehol, mérgesen felébredtem
Huszonharmadika: a debreceni vasútállomás csarnokában, az utasellátó bódék előtt sétálgattam, és bámultam a megszokottan gazdag választékot. Ez az álmom nagyon hosszan tartott. Később több régi munkástársammal bizonyos fémszerkezetet igyekeztünk összehozni, de sehogy sem sikerült. Főleg az én munkámban volt sok hiba.
Huszonharmadika délután: Hatalmas jármű, afféle omnibusz halad egy úttesten, amely fölött villanydrótok feszültek. Kegyetlenül zuhogott az eső. Én nem tartózkodtam a járművön, hanem mögötte haladtam Váratlanul a jármű eleje a villanydrótokba akadt, és néhányat letépett. Attól való félelmemben, hogy áramütés ér, hasra vágódtam, a huzalok meg mellém csapódtak, de nem értek el. Ez megnyugtatott. Körülöttem néhány férfi bontakozott kifelé a rájuk hullott drótokból. Kétségbeesetten evickéltek, az „omnibusz” pedig, mintha mi sem történt volna, eldülöngélt a helyszínről.
Huszonnegyedike: Szatmárzsadány alá jártam dolgozni. A terület az ismertnél domborzatosabb volt, tele vízmosásokkal, amelyek végében sebes vizű folyó rohant Gilvács felé. A munka, amit végeztem, nem világosodott meg kellően előttem, viszont jellemző lehetett az öltözködésem. Munkaruhát és valamiféle félcipőhöz meg sárcipőhöz hasonlító lábbelit viseltem, de... Előbb pucér lábra felhúztam a félcipőt, arra a zoknit, és a zoknira a sárcipőt. Minden munkábamenésem meglepetésekkel szolgált. Hol valakik, munkástársak kutyákat hajigáltak a folyóba, hol két kamasz a földön fekve nagy jártassággal szopta egymás eléggé vézna bögyörőjét. A kamaszok mindig ugyanazok voltak, és sosem zavartatták magukat.
Huszonnyolcadika. Súlyos történelmi tragédia, talán 1956 november negyedike után voltam, és nem volt kedvem élni. Bárhova mentem, egy szakállas alak folyton a nyomomban járt, nekem meg valami belső hang egyre azt duruzsolta: Látod; ez fog két golyót ereszteni a szívedbe. Szerencsére, az alakot mindig biztonságosnak ható üvegfal választotta el tőlem. Ennek ellenére, nagyon féltem. Az is foglalkoztatott, miért éppen két golyót, mikor egy is megteszi, ha éppen arról van szó.
December
Negyedike: Egy lakásban Tőkés Lászlóval találkoztam. Ingujjban volt, nadrágtartóval, és érdeklődve nézett rám. Kérdezni készült, beszélgetni, én azonban más területre tűntem át. Ez a terület egy közönséges, mocskos kocsma volt. Egyik tanulóm, Pap Laci hívott be oda azzal, hogy húsvét másodnapja alkalmából valamit fizessen nekem. A polcokon sorakozó italosüvegeken új árakként ijesztő számjegyek szerepeltek. 150 lej!, írta egy félliteres konyakos üvegen. Ezt nem lehet megfizetni, mondtam Pap Lacinak, aki egy százast gyűrögetett a markában. A fizetésről láthatóan kezdett lemondani. Tőlünk balra, egy színforma épületben vidám lányok seprűt kötöttek. Kötekedően tekintgettek felém. Később a feleségemmel találkoztam, és háborogva újságoltam az italok rémesen fel ment árát. Nem lehet megfizetni!, mondtam,
mire ő azt válaszolta: Hála Istennek. Dühösen ott hagytam, és egy gerendaakadályra kapaszkodva haza készülődtem. A gerendaakadály tetejére érve mérgesen felébredtem.
Tizedike: Borzalmas álmom volt. Emesét láttam szenvedni. Mellig állt egy gödörben, ott sikongott, és ez számtalanszor ismétlődött. Messze voltam tőle, így nem segíthettem, óriás testű férfiak és nők pucéran bohóckodtak, egy lejtőn meg időnként fura állatok iramodtak lefelé. Érdekes módon, a dombról levezető út tetején az állatok, például még rendes méretű vaddisznók voltak, de amikor elénk értek, már csak akkorák voltak, mint egy-egy egér.
Tizenegyedike délután: Páskándi Géza társaságában (hol trabantban, hol vonaton) Nagyváradra utaztam. Miért, miért nem, Nagykárolyban leszálltunk. Ott már volt egy törpe lovam, amelyet valakik többször és makacsul el akartak rabolni tőlem. Ezt mindig sikerült megakadályoznom. Hirtelen azt vettem észre, hogy az állomásból kiindult a vonat. Kiabáltam Páskándinak, aztán szaladni kezdtem a trabant felé. A kocsi nem volt előbbi helyén, a már mozgó vonaton túlról pedig Ica ijedt hangját hallottam: Jancsii, Jancsii, kiabálta, de ő nem látszott sehol akkor sem, amikor a vonat elhaladt. Eszembe jutott, hogy Ica csak fiatalságunkban hívott Jancsinak. Évtizedek óta János vagyok neki.
Tizenkettedike: Rémséges álomsorozatomból kiemelkedik egy, amely arról szólt, hogy Petőfi Sándor pisztolylövéssel megölte a testvérét. A huszadik század emberei ezt szörnyülködve emlegették. Magam is így
voltam, miközben valakivel vonaton utaztam. Ez a valaki, amikor a vonat megállt, mindig a sínek közé feküdt, és ott babrált valamiket a kocsik aljzatán, én meg folyton ösztökéltem bújjék elő onnan, amíg jól van. Egy ilyen alkalommal vad vágtában két múlt századi postakocsi robogott el mellettünk. Utasai az ablakon kihajolva azt kiáltozták: Akkor is a legnagyobb magyar költő! Akkor is a legnagyobb magyar költő! Mármint a testvérét megölő Petőfi Sándor. A környezet sziklás, salakos volt, a vonatunk pedig vakvágányon vesztegelt.
Második kiemelkedő álmom az volt, hogy Jókai Mór megbízásából össze kellett szerelnem egy régi-régi gépet és elvinnem hozzá a Szatmárnémetiből kivezető Károlyi útra. A gép szerelése sehogy sem akart sikerülni, ami miatt aztán rengeteget káromkodtam. Végül a nadrágomat teljesen összekentem míniummal. A majdnem egyöntetűen pirossá vált ruhadarab láttán kétségbeesés fogott el: hogy fogom én azt kimosni? Eközben nagy durranást hallottam és jobb oldalamhoz kaptam. Kiderült, hogy Józsi, az öcsém, pisztolyból rámtüzelt, és megsebesített. Csodálkoztam, milyen véletlen párhuzamok vannak Petőfiék és mi közöttünk. Sebesült jobb oldalamat tapogatva a szatmári római katolikus temető árkára láttam.
Tizenharmadika: Régi emberekkel, úgy értve: munkástársakkal tűnyölődtem. A helyszínek is a régiek voltak. Egyik régi emberem, Móra Mihály mester, a helyszín pedig a nagybányai Gutin szövetkezet lakatoscsarnoka volt. Súlyos vasakból olyan szerkezetet hegesztettem össze, amelyről kiderült: nem használható semmire. Akkor Mórának azt kezdtem magyarázgatni, hogy a felső felébe megfelelő nagyságú lyukat fúrunk, kétoldalból pedig belevezetjük a gázt. Vasrudak végeinek a hevítésére nagyon is alkalmas lehetne. Móra jóindulatúan bólogatott, majd magamra hagyott. Hiányérzetem támadt, ezért úgy döntöttem, hogy a szanaszét heverő, lánggal kivágott lemezekből, lemezhulladékokból cipőtalpakat csinálok. Fel is vettem a betonról egy ilyen (máris talp formájú) vasat, és a köszörűnél tovább alakítgattam. A köszörülés nagyon szaporátlanul ment, amit nyomban azzal magyaráztam, hogy a kő oldalát és nem az élét használtam, mivel az nem volt hozzáférhető. Eszembe jutott valakinek a balesete. Eltört a kő, és egy darabja átvágta a hasát annyira, hogy belehalt. Félrelöktem a vaslemezt, és néztem, mit végezhetnék egyebet. Sokan sürgölődtek a csarnokban, de senki nem törődött velem. Az én munkám már senkinek sem volt fontos.
Tizenhatodika: A Helikon című folyóirat utolsó oldalát nézve Bálint Tibor nevére siklott a szemem. Egy rövid írás alatt láttam. Szokásom szerint azonnal olvasni kezdtem ezt az írást, amelynek már első szavaiból kisugárzott a szerző stílusa, sőt személyisége. Olvasásomban csupán odáig jutottam el,  miszerint: „....gondoskodnunk kellett leánykáink neveléséről is, mivel...” A szöveg többi betűi úgy összemosódtak, mintha megkövesedett algarendek lettek volna. Közömbös-feketén futottak a papíron. Ugyanakkor egy idegen családba csöppentem. A család tagjai (a szülők, egy nagyocska lány és egy tízéves forma fiú) éppen befejezték az ebédet. Engem nem láthattak, mert teljesen fesztelenül szóltak egymáshoz. A kamasz lány meg a kisfiú kirohantak játszani, az asszony pedig odahajolt az ebédeléstől ellustult férjéhez: No, te demokrata, lefekszünk, vagy előbb mosogassak el? A férj válaszára nem emlékszem.
Huszonhatodika: Hosszú, durván ácsolt asztalnál ültem. Velem szemben Nicu Ceausescu foglalt helyet és (magyarul) egyhuzamban kritizált, összevesztünk. Nicu kikerült látóteremből, de megjelent helyette Marosán Tibor ismerősöm, aki a Nicu hangján folytatta a bírálgatásomat. Ez még inkább felháborított, és nagy nehezen egy fahasábokkal megrakott tehergépkocsira kapaszkodtam. Ekkor Marosán Tibor már teljesen megenyhülten affelől érdeklődött, hogy sikerült-e szerencsésen felszállnom? A fahasábok fekete műanyag lepedővel voltak letakarva.
Harmincadika: Egy udvarról valami nyitott ajtajú házba láttam. A házban kérges fatörzsek hevertek egymáson nagy halomban. Adott pillanatban hátulról, az ablakok felől szovjet tank törte át a falat, és felcsörtetett a rönkhalomra. Nem értettem, mit keres a szovjet tank ezen az elhagyatott, semmi hadi jelentőséggel nem bíró helyen? innen az Üllői útra tűntem át. Egyik régi pártfogóm, Plósz Béla lakását kerestem. Egy ajtón kopogtam. Szabadi, kiáltotta valaki, én meg benyitottam. Nagy szobába láttam, de nem tartózkodott bent senki. Az egész bútorzat kék bársonnyal volt bevonva. Mivel tehát itt nem volt szerencsém, a Duna partjára mentem, és írni akartam. A partról, több méter mélyen széles betonnyelvek nyúltak a Dunába. Ezek a betonnyelvek valamennyire kiemelkedtek a vízből. Egy ilyen betonnyelvre ugrottam és csodálkoztam, milyen sokáig tart a leérésem. Leértem, de irattartóm (szerencsére a papírjaim nélkül) a vízbe esett. Utánakaptam, majd néztem, hogy juthatnék vissza a partra. Meglepetésemre a part alig 30-40 centiméterre emelkedett a betonnyelv fölé.
Harmincegyedike: A CÉH szerkesztőségében jártam. A főszerkesztő Bartis Ferencet éppen egy titkárnő kinézetű hölgy bírálta amiatt, hogy már rég nem írt semmit a lapba, amely amúgy is veszteséges. Millió forintokat emlegetett. Bartiséktól távozva egy nagy hajón találtam magam. A hajót Motica Cornel, régi munkástársam kormányozta, vagyis neki kellett volna kormányoznia, de rendszerint eltekergett. A hajó más hajók és vasszerkezetek között kanyargott, én meg ijedten ámuldoztam, hogy nem ütközik-e bele semmibe. A biztonság kedvéért erősen szorítottam a fedélzet korlátját. Motica időnként felbukkant, körülnézett, azután vihogva távozott.
Harmincegyedike délután: Nedves, őszies időszakban egy aszfaltozott piactéren mentem keresztül. Bal oldalt sokan álltak, és engem néztek. Közöttük volt egy régi ismerősöm, Gabriella is. Valahogy olyan furcsán elítélő volt a tekintete. Végignéztem magamon, és észrevettem, hogy cipő nélkül, csak zokniban lépegetek a tér túlsó oldalán rám váró Bálint Tibor felé. A cipőtlenség még nem zavart volna, de az, hogy a zoknik felemásak, más-más színűek voltak, rendkívül idegesített. Egyik ugyanis fehér, a másik piros színű volt. Végül odaértem Bálint Tiborhoz, de arra, miket mondtunk egymásnak, nem emlékszem.