Kisgyörgy Réka
ÁLOMLÁTÓ 1990. OKT. 1. – DEC. 31.
okt. 2.
Azok a szoknyák! A hasított derekú szoknyák! A lány csípőjén ráncot sem vet a könnyű vászon, derekát pedig egy pár markosabb férfikéz átérné. Irigylésre méltó elegancia, ahogyan koncot vet a kutyáknak: a dögök úszva, elszánt ugrásokkal közelítenek a domb felé, ahol a lány úgy áll, mintha bármelyik pillanatban ráakaszkodhatna a következő légáramlatra.
A hullámzó fűtengerben egyre szűkebb körben lóstatnak a dögök.
A képernyőn megbomlik a látvány egyensúlya: a vonalak vibrálni kezdenek, s a derék fekete, karcsú, hosszított vonala alatt nem marad más, csak a felé igyekvés meg-megújuló köre.
Igen, Monoszlóy Enikő. Monoszlóy Enikő a Bántelki utcából, mondom, hogy ő. Lám, mit tesz a szabás!
Aztán a szoknya: Enikő nélkül. Hanyagul rádobva a televízió képernyőjére. A széken. A földön szétterülve, amint már-már elborítják a száraz platán- és hárslevelek.
okt. 3.
Kitűnő erőnlétben egy átszerelmeskedett éjszaka után két hattyú vezet egy labdajáték viharos mezejére: kapom az égő labdát, szétrebbennek a hattyúk, s a pipafüst és a csókok melege után az ütés, az ijedtség más, hirtelen forróság önt el. Forró olaj csöppen a hasamra, vagy ököllel gyomorszájon vágnak.
Erre ébredek.
Mintha lobogó vizet öntenének az apróra zúzott karbid és a fodormenta keverékére.
okt. 6.
Anyámtól búcsúzkodtam. Tudtam, hogy meghalt, s tudtam azt is, hogy álmomban búcsúzom tőle. Így pedig jó volt. Vagy legalábbis könnyebb. Elmondhattam, hogy hiányozni fog, napokig ott marad majd a mosatlan, mert nem érünk rá mosogatni is, meg tanulni is egyszerre.
Közben megjött Monoszlóy Enikő, térképanyagot és kéziratokat hozott két vaskos kötegben, s egy darabig még üldögéltünk az ágy szélén gyertyafényben. Néztem kifelé az ablakon, amíg láttam, mert később teljesen besötétedett, s az egész negyedben elvették volt a villanyt. Ne süssünk tojást?, kérdezte Enikő.
Talán később, mondtam, most nem érünk rá. Anyám felegyenesedett az ágyban, felém nyújtotta a karját, én pedig időnként átöleltem, magamhoz szorítottam. Enikő a nővéremet takargatta. Majd összefogództunk, imbolyogtunk, mint egy körtáncban, jobbra, balra. Valójában anyámat támogattuk, szinte fölemeltük, mert nem volt már ereje, húzta nagyon a föld.
Aztán végignyúlt a szőnyegen. Én segítettem neki, s Monoszlóy Enikő még eligazította a hálóinget a térde körül. Csöpp tenyerét anyám arca elé emelte, egészen közel, tetszik még látni, kérdezte.
okt. 7.
Vajon meddig kell még? Pedig eltartottam. Milyen súlyos. Vajon meddig kell még? Milyen súlyos.
Eltartottam.
Meddig kell még?
okt. 8.
A Kajmános-tó. Természetesen, itt van valahol az egész nagy család, no meg Margit néni. Kedves nagyapa, kedves nagyanya, mintha a meséből, márványtérdüket, -hátukat kiteszik a fénybe, hallgatnak, néznek, átforrósodnak, mint a kövek.
A tó vize kavarog, a mozgás alulról jön, lengésbe hozva a testem, és átterjed a felszínre is. Föllebegek néha, máskor meg talpammal az iszapot érem, hol bokáig ér, hol meg szinte ellep a nyálkás, zavaros víz... Ahol a legmélyebb, ahol rettegek, ott vannak a kajmánok. Fejletlenek, kemények, zöldek, és amint meg megpördülnek köröttünk, farkukkal a hátamhoz és Nővérem hátához ütődnek.
Nagyapám fél lábú öccse a tó vizén és a kajmánokon át gázolva, valószínűleg a túlsó partról érkezik, és lerázva magáról a vizet, fivérétől és sógorasszonyától érdeklődik, hogy vajon, hol talál ő olyan cipészt, aki fél lábra is dolgozik. D.-ben, mondja nagyanyám karja ijesztő dobálásával a feléjük sündörgő kajmánokat riogatva.
okt. 14.
Kővé dermedt a madarak eledele... A szüntelen próbálkozásba bele nem fásultak, azonban újból és újból nekilendülnek. A csőrök koccanása. Észbontó csikorgás, sivítás.
okt. 15.
Anyósom azt kérdezte álmomban: – Fiam, van már tűspárnátok?
Volt az is. Persze, piros pöttyökkel és kismackókkal telehímzett, s körben a szélén: fodor. De volt szederindánk is. Volt tojóstyúkunk, drótfüggönyünk, és gumi passzírozónk, amelyet kizárólag a konyha egy bizonyos helyén lehetett tartani, a műanyagkosárkában, magasan fenn a pillangópolc és a paszulyosláda fölött. Hosszú utakat kellett megtennünk, amíg a visszhangos lakás valamelyik zugában egymásra találtunk. S ha ránk esteledett, meleg vackokat kerestünk férjemmel egy-egy eltévedt bútor alatt, ahol belefogódzhattunk a csupasz falba vagy akár egy kiálló csapvégbe, s hosszas kapirgálás után fejünk alá húzhattunk egy csomag nylontasakba bugyolált gittet is.
okt. 16.
Múzeumi látogatás... Kétségbeesett erővel kapaszkodom a röptömet irányító fémsárkány valamelyik alkatrészébe, s visszafojtott lélegzettel, görcsös mozdulatlansággal azon igyekszem, hogy a landolással nehogy összezúzzam az alattunk geometriai pontossággal kirajzolódó falvak, városok valamelyikét. A gyomrom: sugárzó fémtojás.
Forró légáramlatokkal szemben haladunk, valaki felkiabál, s felénk rázza az öklét Talpammal épp a fejét súrolom.
Különösebb gondosságot azonban inkább a faépítmények érdemelnek: a hombárok és csűrök, a faforgácsokból elmélyült szakértelemmel élethűre tákolt szalmabálák és szénakazlak, a nyírfakéreg ökrök és rózsagyökér ménesek, amelyeket bokám egyetlen moccanásával pozdorjává zúzhatok. Üvöltök félelmemben, hogy emeljenek fönnebb, de hang nem hagyja el a torkom.
Ha kinyújtózkodhatnék, s azon nyomban megvetném a lábam, mihelyt egy talpalatnyi szabad területet találok, talán sikerülne megszabadulnom. Így azonban kővé zsugorodott gyomor, s egy idegesen rángó csülök vagyok.
okt. 17.
S. úr jogászi felsőbbrendűséggel a volt Utunk szerkesztőségében: – R., maga vérzik?
 
okt. 18.
Éjszakákat besugárzó fényesség.*
okt. 23.
Ismét édesanyámtól búcsúzkodtam. De most már alig mertünk bemenni hozzá. Kinn toporogtunk a ház előtt, a hidegben, én a fagyott ruhákat próbáltam letördelni a szárítókötélről, Monoszlóy Enikő pedig Nővéremet takargatta.
Mindegyikünk csak a másik után következett volna. Egymás háta mögé Igyekeztünk, nemcsak félelmünkben és fájdalmunkban, hanem a hideg miatt is, amely a sötét érkeztével egyre tolakodóbban ingerkedett körülöttünk. Férfiemberre vágytunk. Ezt láttam Enikő arcán is. Ezt éreztem Nővérem vacogásában. A férfiember megmenthetett volna a szégyentől, megmenthette volna a helyzetet, eltakarítván a vérfoltokat a kanapé szövetéről és a törülköző bolyhalból.
Hogyan kerülhetett anyám az ágyneműtartóba?
Amint megpillantottuk, egyszerre kiáltottunk fel. Még élt. Panaszosan felénk fordította a fejét, egész teste egyetlen könyörgés volt, a ruhája foltos. Zokogva takargattuk az arcunk, mert már nem volt menekvés.
A férfiember diadalmasan emelte vállával az ágyneműtartó fedelét. S ő volt az is, aki nem sokkal később kihozta a szennyes, összecibált rongyokat, a maradék vacsorát s valami fertelmes bűzt. Monoszlóy Enikő éles körmét éreztem a vállamban. Nővérem pedig már csak mereven nézett, nézett.
nov. 1.
Izsák Igazgató úr, a Székely Mikó Kollégium hajdanvolt direktora szerepe és méltósága teljes tudatában fülöncsíp bennünket a kongó folyosón. Pedig nem vagyunk már kölykök, nő a hasam, s szemem környéke a napi háromszori krémezés ellenére is szarkalábas. Férjem soványabb, mint valaha, külseje és arckifejezése kiéhezett komondoréhoz hasonlít, bár homloka és fejebúbja, ha jól megfigyeljük, bizony, csupaszabb a kelleténél. Bizalmas perceinkben is már csak fiam-nak szólítjuk egymást.
Órák után van. Sehol egy lélek az osztályteremben. Csak a Max Werner-, Kapisztrán János-, Johann Sebastian Feuerbach- és Linz Medárd-képek a falakon, túlzott becsületben, a diáki megértés számtalan kedves jegyével a hajtókájukon, orruk tövében vagy marxira méretezett szakállukon. A szívélyes hang felülről jön. Eltölt bennünket, és megingásra kényszerít, tanácstalanul egymás kezét szorongatjuk még egy ideig az igazgatói iroda előtt.

Az igazgató úr azonban nyájas. Lakást akar adni mindenáron, s amikor faggat bennünket, kiderül, hogy még a keresztnevünkre is emlékszik. Elénk tolja Románia térképét, amelyen élénk mustárszínű foltok jelzik a szabad lakáshelyeket.
Dobrudzsa teljes egészében ilyen mustárszínű, s amint Izsák igazgató úr mondja, a tömbházlakások itt ugyancsak tágasak, szellősek. De egy keskeny mustárszínű sáv húzódik Bukaresttől Cîmpináig, Rozsnyótól a brani kastélyig (Törcsvár), s egy igen picike pont – akár egy rucapötty – Kolozsvár belvárosának területén is ott ékeskedik.
Izsák igazgató úr tárcsáz, beszél, s jelenti, hogy a kolozsvári belvárosi lakás mindössze egy lyuk, s különben is foglalt már. Egy általunk is jól ismert színész lakja... Összebeszélés nélkül mondjuk, hogy Dobrudzsa valamint Bukarest körzete nem érdekel, Szintúgy Cîmpina sem, teszi hozzá gyorsan a férjem. Marad tehát a brani kastély (Törcsvár) valamelyik szobája, vagy akár egy egész lakosztály. Nehezen fűthető, de legalább bútorozott.
nov. 2.
A kútmérgezők szorosan egymás mögé zárkózva, feltűnés nélkül közelednek, hangtalanul a ködös alkonyatban, a kertek alatt, páncélzubbonyaikba burkolózva, szinte észrevétlenül, álnok némaságban, szerszámrejtegető mozdulataik nem is léteznek az avatatlanok számára. A kutyák gunnyasztva remegnek vackaikon, kialszanak a fények, s a kései, kivilágítatlan járókelők szinte észrevétlenül osonnak haza. A lassú csikorgás eztán kezdődik. Vas koccan a kőhöz, vérszínű rozsdafoltok lepik el a karom, a medencecsontom egészen megmerevedik, s vállam hajlataiban felgyűl az algás víz.
nov. 7.
Nővérem fejfájós reggele.
Apámmal sakkozunk a konyhakövön. Máléliszttel felitatjuk a kávéfoltokat, s hallgatjuk a zsolozsmázó visszaszámlálást még egy nap, még egy, aztán még egy.
Nővérem kanalazhatta így a levest kisgyermekkorában: na, még egyet apáért, egyet anyáért, egyet az óvónéniért. Aztán kész.
nov. 8.
Ha nem fújna a szél, azt is hihetném, hogy kimerevített díszletek közt járunk. A gyümölcsösben, a szilvafák között mélyvörös futószőnyeg vezet a ravatalozóházig, ahol égnek már a gyertyák, s a kölcsönkapott hivatali székek szabályos félkörben díszelegve, üresen várják az érkezőket. Gyümölcsöt válogatunk. Az erjedő, folyékony masszából zománcos korondi köcsögökbe dobáljuk az érett és félérett körtéket, előbb azonban egy foszlott gézköteggel mindeniket tisztára törülgetjük.
Folyton valami bűztől óvakodom. Igyekszem a felszínen tartani magam, s az erőfeszítéstől, ahogy guggolok, lassan-lassan szinte súlytalanná válok. Akár föl is emelkedhetnek a sárból. S bűztávolságban, párszáz méterrel a talajszint fölött a gyászoló hozzátartozók elé evezhetnek.
nov. 9.
Valaki befele kémlel az ablakon. Az álom szövött függönyei, a túlsó part, a múlt párás pusztaságai, az esőfelhők tartományai felől, össze kell húzódzkodni. A tenyerek egymásra simítva, fej a párna alá, combod szorosan a társad combja mellett. Le kell zárni a szelencék födelét, elfordítani a gázcsapokat. A tengerszemeket feltöltjük üledékes hegytorlaszok maradványaival.
Hát innen az iszonyú fáradtság!
nov. 11.
A könyvtárból úgy menekültünk, hogy bizony nem hagytunk azért mindent magunk mögött, igyekezgettünk, egymás hegyén-hátán átbukva, s mindenki, bizony azt vitt magával, amit akart. A menekülök hadában ott volt minden régi ismerősöm, s azok is, akiket csak képről vagy popvilág-poszterről ismerhetek. Tanita Tikaram márványhangja kitapétázta a csarnokokat, s az emlékezés fontosságára figyelmeztetett: bizony, úgy kellene tekintenünk életünk egy-egy korszakára, ahogy egy egész életre szokás: a szomorúság pusztaságain, a félelem sötétkamráin, a remények zuhatagon és a vágyak üvegfalán át.
A könyvtárból magunkkal vihettünk bármit, mert nem volt ellenőrzés, s tudtuk, hogy úgyis, kis idő múltán, minden a pusztulás áldozata lesz.

„Bizony úgy kellene tekintenünk életünk egy-egy korszakára ahogyan egy egész életre szokás: a szomorúság pusztaságain, a félelem sötétkamráin, a remények zuhatagán és a vágyak üvegfalán át.”
 
Az ortodox esperes megáldott bennünket, azaz kitárt karokkal pár pillanatig az áradat fölött tartotta magát, s a hangját is hallhattuk, amíg mindent el nem sodort egy újabb erősödő hullám. Monoszlóy Enikőbe próbáltam kapaszkodni, ő viszont egy vörös korszakán után nyomult, én a vállamon éreztem előbb türelmetlen szorítást, majd a derekam táján akár célzatosnak is értelmezhető többszöri gyengéd simítást. Hónom alatt szótarakat tartottam, valamint egyetlen lazán fűzött kéziratköteget, úgyhogy a tolongásban bizony csak a lábammal vehettem részt, óvatosan csoszogtam, ha szükség volt, kitapogattam a létrafokokat, s lépésről lépésre haladtam a tömeggel, úgy, ahogyan az iram megkövetelte: szolgai alázattal vagy bősz verekedéssel.
Mikor már veszélyes helyeken jártunk, bizony, a lopott holmit is el-elszotyogtattuk; ki lepakolta, csak úgy, mivelhogy a könyvcsomag akadályozta a menekvésben, ki pedig visszahelyezte a polcra egyen-egyenként a könyveket akkurátus rendszeretettel. Végül már mindkét kezünkre szükségünk volt. Kapaszkodnunk kellett, polcról polcra áthintázni magunk, és a falba vágott mélyedésekben rostokolnunk, amíg egy-egy sietősebb had elszáguldott felettünk. Kiss Ágival s Huttera Ingrid húgával találtam egy fészekben magam, este, amikor már bizony hozzátartozóim nélkül, kába fáradtságban, végre álomra hajthattam a fejem.
nov. 12.
Curticăpeanu tanárnő hangja a hallhatatlan messzeségből, valahonnan lánykorából, előbb szenilis motyogásként, majd egyre tisztábban:
... Ţie ţi se par lucrurile mai interesante. De ce?
Én nem tudok románul. De minden szavát értem.
nov. 13.
Tanita Tikaram márványhangja, s Nővérem óvodás szavalata magnószalagról.
nov. 14.
Piciny közösségünk és otthonunk békés jövője az állattenyésztéstől, a potenciálforgalomtól és a soros csatolás sikerétől függ. Kinn havazás, fenyegetően felénk dübörgő légtömegek, valamint orgonáló háziállatok hordája, míg benn, a biztos csatolás nyugalma: rövidke kísérletezés után egyenletesen reánk zuhogó fény.
nov. 15.
Úgy siess, hogy egy pillanatra se bénítson a visszapillantás melankóliája. Úgy acélozd a szíved, hogy még este is érintetlenül ott legyen szemed körül az árnyékoló festés. Kevéske kék, zöld, fényes fekete, nyers hússzín, vagy odébb, az orrnyereg felé, egy sávnyi sápadt hepatit-sárga. Könny ne áztassa szét! Nevetés ne zúzza!
nov. 16.
A nanyó szavára kellett figyelni.
Pedig nem kellett volna. Ki gondolta, hogy szenilis? Ki gondolta volna, hogy szemfényvesztés, ha szól?
A had mindenesetre a templomban tolongott. Tudott volt már, hogy hol is a kincs: a kések, a déligyümölcs, a hatalmas tekercs pelenkavászon, a csillogókék műanyagserbil, a csapatzászló, a dokumentációs anyag, a bizsu, a tejpor, a disznóhúskonzerv, a Salvador Dali, a mákos bejgli, a bőr, a vér, a belek, az alumíniumfolt, a gerovital-készlet, az amerikai zokni, a családi képek, a ness és a pacal... Nem lehetett pusztán szag után menni, s nanyóka oly bizonytalan volt. Erre mutatott meg amarra. Intése aranyszállal hímezte a közteret, alig lehetett lépni. Síri volt a csend, s a monostori szomszéd megfojtani szerette volna inkább nanyókát.
– Ott, ott... – mutatta, ha már elkezdte. Félelme, akár a vén tengerészé. Gyomra pedig megrándult, mint egy félidős magzat. – Nagy kincs, nagy kincs – mondogatta jelentőségteljesen a segélykérőknek.
nov. 17.
A mesterjegyeket kerestük álmomban a tárgyakon.
Elszánt kutatás volt, kapkodó nekiveselkedéssel, rohanó hévvel. Felületes. Minden érintésre még legalább egyszer visszatértem volna, hogy elmélyülten és alaposan azonosítsak, felmérjek és összevessek, jól ismervén a mester dinasztiákat és -iskolákat, talán a XIII. századtól errefelé. Agyam tömve volt, évszámok glédái közé titkos képmások voltak elrejtve (többnyire ismeretlen alkotók szimbolikus munkái), anagrammák és egyszerű ujjlenyomatok rejtőztek akantuszindák közé, s miniatűr bestiáriumok hívódtak elő az érclemezen a savas törlőrongy nyomán.
A bronz keménységére a porcelán halk csendülése válaszolt.
Ha kezembe vettem volna bármit, gondolataim okfejtő játéka során rendre könnyen oldódtak volna a zárak. A formák a seregnyi lehetséges közül elnyerték volna egyetlen hiteles jelentésűket. Borsószem méretű hegekbe és repedésekbe kapaszkodva félrehúzhattam volna az érintetlenség függönyét a fantázia domborzatairól.
Noshát, ettől fosztott meg a sietség!
 
nov. 20.
Szunyi és Nyúl a Vargyas szurdokvölgyében hajtanak mobrán, a patak sodrása ellenében, fölfele. Majd: a Nagybarlang szájában teljes barlangászszerelésben, nyüves, téli almát eszegetve. Valahol mi is ott vagyunk.
nov. 21.
Ugyanott D. Péterékkel. Feltűnő Péter ügyes akrobata mozgása (l. lengőhíd), valamint Erzsébet féltékenysége.
nov. 23.
Milyen szorongásokkal hozzuk a világra őt? Milyen gombócokat rejtünk a torkába?

Azt álmodtam, hogy megszületett. Olyan volt persze, mint bárki más az esélytelenség állapotában. Egyetlen megfontolatlan mozdulat, és vége. Komandóra cipeltük. Ahogy az autóbusz a szerpentineket falta, egyre több pléd, takaró kellett. Végül már az utasok is csomagjaik után nyúltak: irhával bélelt kabátok, gyapjúkendők, ingek érkeztek mindenfelől.
nov. 24.
Aput-anyut vagy királynőt játszunk még Baróton, a Keserűkertben. Mindenki királynő, csak – ha lehet – Nővérem nagyobb, hatalmasabb; Sz. Lacika hosszú uszálya pokróc.
nov. 25.
Egy mély-mély szippantás a kamrában romló túróból.
nov. 26.
A házi összetűzések közül kiemelkedő az, amelyben kivétel nélkül mindenki részt vesz, állást foglal, s úgy marja a másikat, ahogyan állatok közt szokás. Fő, hogy fájjon, s az ellenfélbe ne bölcs meggondolás, hanem félelem és fájdalom fojtsa belé a szót, úgyhogy pár pillanatig vagy – ha okos – egy álló napig akár egyetlen szót se szóljon.
A suttogás a hálótermek sajátja, s ritkán esik meg, hogy innen szűrődjön ki ádáz vitatkozás és szitkozódás hangja. A fürdőszoba a némajeleneteké: olyannyira parányi, hogy ha itt csupán szótlanul kerülgetni próbáljuk

„Ragyogásom tehát nem egyéb, mint különbözés: gyűjtögető, néma végigosonás a piacon.”
is egymást, már az is vádaskodással, de legalább egy jó adag szemrehányással ér fel. Ez a modell egyébként az egész lakás területén is elképzelhető, s ilyenkor a kerülgetések szerves velejárója az egyre növekvő zajszint, melyet ajtócsapkodással és edénycsörömpöléssel lehet a leginkább fokozni. Ha sírsz, a másik tán enyhülten egy lépést tesz feléd. Ha abbahagyod viszont, pimaszabb mint valaha.
Telefonon üvöltözni is lehet. De megteszi egyetlen jól irányzott, tűhegyes szúrás – neked bántás, neki a puszta igazság, mely telibe talál, s úgy ugraszt fel, mintha késsel a szívedet csiklandoznák.
nov. 27.
A kétkezi munkások, az egyszerű dolgozó nép, a kisemmizettek s a nincstelenek sürgése egy hajnalon. Látszatra mindnyájan emberek. Ám ha elmélyültebben vizsgálod a képet, mindjárt kiderül, hogy történelmi. Valaki azt is füledbe súgja, hogy tabló, s hogy Dózsa György vagy valamelyik más híres személyiség lakomájára siet itt mindenki.
Nekem csak számolnom kell. Feladatom talán könnyű, de bele izzadok, mikor megsejdítem, hogy ezt különös módon, csoportokat választva, s a tömeget kisebb-nagyobb részekre bontva kell tennem. Senki nem utasít. Talpam alatt dobogó, szinte szűkölni tudnék. Képtelen vagyok a kisemmizetteket különválasztani a nincstelenektől.
dec. 2.
Könnyed, táncos sikeresség, amely föllebbenti a hálóingem, hogy reám irányítsa a tekinteteket. Tudom, csak piaci kofák és halat, savanyú cukrot faló sihederek közt lehetséges. Ragyogásom tehát nem egyéb, mint különbözés: gyűjtögető, néma végigosonás a piacon. Még egy pillanatig tart.
dec. 3.
Anyám arca keresztezi az enyémet.
S hogy érzelmességünket leplezzük, egyre csak ebédelünk, vacsorázunk, csak falunk, egymás tányérjába merve a szószokat, leveseket.
Valamivel később, apám csüggedt konklúziója: – Sok van még hátra... Ezek csak az előjelek. Tudjuk, mi lesz a vége. S addig rengeteg minden következik, a fokozatos leépülés. Lássunk hát neki!
dec. 27.
Azt álmodtam, hogy kettéfűrészelték a kolozsvári főteret. Mihály király bevonulásához készítették a terepet: sugárutat a Tanács házától el egészen a román katedrálisig. A Szent Mihály-templomot épp derékban találta a buzgó igyekezet: kettémetszették egy nyugodt, havas reggelen egy légi- irányítású, izzásig hevített monstrum segítségével.
Ez az akció, mely a templomnak a végét jelentette, meghozta egyben a várva várt pusztulást a Bánffy-palota számára is. Ezt azonban kétharmadánál szeletelték, úgyhogy még végig lehe-
tett járni a folyosók nagy részét, megtekint-
ve a N. Grigorescu- és Tonitza-festménye-
ket..
Közben kékruhás munkások hada hordta kupacokba a kacatokat a főtér közepén, Mátyás lovas szobra mögött. Kézről kézre adogatták valamelyik fotóbiennálé anyagát, s mozdulataik megmódolt alaposságából tán arra lehetett következtetni, hogy egy kezdőknek szánt francia nyelvtankönyv bemutatkozó fejezetéből léptek elő.
A háttérben, a falfreskón sorakozó szen-
tek nyaka véres volt, s az oltár keresztmetszetét figyelve azt is jól lehetett látni, hogy a doboz belül üres, a festett vázat pedig világos színű könnyű fából faragta nem is oly rég valamelyik ácsmester.
dec. 29.
Téli lebegés alig fél méterrel a márványutak felett. Mellettünk, mint a költözködő madarak, tömött rajokban felsorakoznak még néhányan.