Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. június, II. évfolyam, 6. szám »


Szilágyi Júlia

Szilágyi Júlia
TISZTAFEJ
Text Box: ÁLMATLAN KÖNYV
József megfejtette a fáraó álmát és megijedt a fáraó: Freud megfejtette a Józsefek álmait és megijedtek az emberek. Az álomfejtők urai a világ uralnak, mert az emberek tisztelik azt, aki megijeszti őket. Az álomfejtők bátor emberek. Kimondják a rettenetet, a mások rettenetét megmagyarázzák az éjszakákat – a mások, a többiek éjszakáit, és ettől a nappalok – a többiek napjai – megmutatkoznak a maguk világosságában és zavarosságában. Tudunk egyet a mást az álomfejtők nappalairól: álmot fejtenek reggeltől estig. Hogy estétől reggelig mit csinálnak, azt nem tudjuk. Az álomfejtők álmatlanok. És az álmatlanságról épp annyit tudunk, mint a csecsemők álmairól. Ismerjük az álmatlanság lehetséges okait és leküzdésének módját tiszta lelkiismeret vagy barbituricum (esetleg mind a kettő); gátlástalanság vagy langyos fürdő lefekvés előtt (esetleg mind a kettő), önszuggesztió, kiegyensúlyozott nemi élet, rendszeres testedzés (esetleg mind a három). Az álmatlanságnak az értelmét nem ismerjük. Ennek talán a fosztóképző az oka, talán más. Annyi bizonyos, hogy mindig voltak álomfejtők, álmátlanság-fejtőről viszont még nem hallott senki.
Mit kezdhetünk valamivel, aminek az a lényege, hogy valami másnak a hiánya? Mit kezdhetünk egy állapotot jelző elvont főnévvel, amelynek nincsen igei alakja? Ha kezdetben volt az ige – nos, ez az ige nem az álmatlanságból képződött. Inkább az álmatlanság képződött belőle. De hogyan és főként miért?
Minden írásos kultúra ismer álmoskönyveket. Az álmatlan könyvekről miért hallgatnak. Így, ahogy elnézem őket a polcon: éberen sorakoznak szorosan egymás mellett, éjjel-nappal egyformán zárkózóttan és kinyithatóan. Régi gyanúm, hogy a könyvek álmatlanok. Megfejtett álmokat írtak beléjük, a minden megfejtett álom álmatlanság szülője. A könyv és az álmatlanság régi társak. Aki nem tud aludni, levesz egy könyvet a polcról. Vagy még egyet helyez az ott sorakozók mellé. (Szilágyi Júlia)
A terasz mellvédjére támaszkodva a pompás parkot nézte. Egyedül nézte, pedig a teraszon sokan voltak. Nem ismerte őket, de tülekedésük valami felé, ami ott, jobb felől karnyújtásnyira, és mégis valahogy elérhetetlenül átmenetnek sejlett a bódé és a filegória között, minden lökéssel és taszítással egyre inkább a tömegbe préselte, odatartozóvá passzírozta őt is, aki szemét éppúgy nem tudta elfordítani a parkról, ahogyan képtelen lett volna testét kiszabadítani a karok, lábak, hasak szorításából. Nem is próbálta, persze. Csak a fejére ügyelt, meg a helyére, kiváltságos helyére, ahonnan a park látszott, nem pedig a hömpölygés epicentruma, a bódé. Egyre görcsösebben összpontosított a parkra, jó volt tudni, hogy ilyen is van, pótolt valamit, talán a vágyat, hogy odareménykedjen a hűs lombok alá, de nem pótolta a szívós tevékenykedést, a mellette és mögötte, de nélküle tipródók heves célirányultságát a bódé felé.
Ekkor kicsapódott az ajtó, a terasz bal oldalán – észre sem vette addig, hogy ott ajtó van, de hát körülnéztem egyáltalán?, csodálkozott, és fehér köpenyben, fejükön fehér vászonsisakkal, erőteljes férfiak tódultak be. A mészárosok! hullámzott végig, mint egy sóhaj a tömegen. Kivált közülük egy, nem volt rajta sapka, s ő nem látta, hiszen a korláton áthajolva kitartóan a parkot bámulta, mégis tudta, hogy lebarnult homlokába hull egy hajtincs, amint hirtelen mozdulattal felemeli a tízköbcentis fecskendőt. Gerincváladékot már vettek tőlem, akarta ő mondani, vagy talán mondta is; a halk reccsenést, ahogy a tű koponyájába hatol, a bódé-bódulatban senki sem hallhatta. A másodikra, pedig az sem fájt, felkiáltott, talán elvből, vagy meri hallani akarta a saját hangját. Rövid, rekedt, vad hang volt, vakkantásszerű. Hátraijedt tőle, s miközben elégtétellel vette tudomásul, hogy utólag észlelt félelme haraggá tisztult, lokalizálódott, mint a tankönyv síkmértani ábráján a derékszög; pozícióváltása tudatosította benne, hogy egyedül van. Elnéptelenedett a terasz, most már bal felé távolodott, csitult zümmögéssé a bódé körüli morajlás. Fájdalomként közvetítette a talamusz ott, ahol a tű másodszorra behatolt a koponyájába. Fémes ízt érzett, s mintha az íz változott volna fémmé, nyelve óvatosan megforgatta, majd kilökte a tűt, amely minden bizonnyal a koponyájából került a szájüregébe.
Tudta, hogy ha most bemegy a négyszárnyas középső ajtón, odabenn minden tisztázódik. Teremnyi szobába lépett, s mintha várták volna, mosolygó arcú fehérköpenyes fiatal nő – nyitott köpenye alatt barna ruha – állt fel a jobb oldalt terpeszkedő kopott íróasztal mellől. Felállt, de nem jött közelebb, ellenkezőleg, neki félig hátat fordítva, melle fölött keresztbe tett karral az asztal szélének támaszkodott
– Téved – mosolygott egyre elnézőbben a fehérköpenyes kisaszszony az asztal mellől. – Nem fájhat. Éppen ez a lényeg: kimossa a fájdalmat is. Szomorú, de szükséges, beláthatja.
Belémlát, gondolta ő áttetszően, és nem akart gondolkozni. A hölgy bólintott, s laza mozdulattal hátranyúlva felvett az asztalról egy ócska, falinaptárszerű borvörös mappát, lapjai salátalevelek módjára felkunkorodtak.
– Itt van, itt van az egész. Másképp is lehet, persze, csinálják is, ahol ráérnek beszélgetni. Nem viheti el, de minden jó lesz. Máris jó, csak még nem tudja.
Óvatosan hátrált kifelé törékeny tiszta fejével. A kilincs derékszöget alkotott az ajtóval. Az épület régi, de tágas és gondozott. Odakinn nyár van. Az évszakhoz képest kissé hűvös. A fejem egészen tiszta.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék