Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. június, II. évfolyam, 6. szám »


Főcze Kornélia

Főcze Kornélia
PASSIO
I.
Olyan szövegben szeretnél élni, amelyben lehet enni, inni, aludni, szeretkezni, avagy egy mondat partjára kiülve sütkérezni a jelentés fényében, a lassan lenyugvó szemantikai napban. Fölnyitnád tested könyvét, a sorok közül újabb sorok sorjáznak elő – mint megannyi párhuzamos ösvény és tekinteted ama végső látóhatárra nyílna, amelynek égboltja sehol sincs, középpontja mindenütt van. Tested könyve..., amikor már se fájdalmat, se örömet nem érzel, és megszabadultál minden magyarázattól, minden jelentéstől, végső és fölösleges átváltozástól. Nem olvasod és nem érted önmagad: Isten és a vak Borges könyve vagy – az örökkévalóság utáni csöndes délutánra. A te könyved, a te tested, minden jelentéstől megszabadult meztelenség, föltámadás élet nélkül, lelked évek nélkül. Minden szavad a világmindenség lényege: örökkévalóság, melynek jelenléte nem sír jelenlétedért.
Milyen nevetséges, hogy tudsz az örök időről, holott születésed csak ártott neki: pelenkázni kellett, mint egy csecsemőt, foglalkozni vele s figyelni, hogyan fejlődik, nő, korosodik. A születésnapi tortában egy gyertya, majd kettő, három... Sok gyertya világít, s képzeletem elindul a kertbe, megkeresni a sündisznót, a sündisznónak EZT a pillanatát: MOST – üt a szívem – még nem tudom, hogy sündisznó vagyok.
Milyen szépen tudsz álmodni; ha alvó testedről, a puszta valóság e gyönyörű bútorzatáról is kell leolvasnom az álmot, kétségbeejtő pontossággal, félelmetes részletességgel felmondom neked. Minden szereplőt ismerek, ki megfordult álmodban. Csodálom álmaid díszletét, a tájat, amit bejársz. Irigylem álmodban fakadt gondolataid, megmosolygom őrzött titkaid, melyek az álomnak titkok, nekem soha. Nézlek, míg alszol, s tudom, hogy Vagy, létezel egy életedtől távoli, abszurd végtelenben, amit birtokolsz. Nem akarom, hogy fölébredj, bár nélküled nem szék a szék, nem fésű a fésű. Nélküled az óra hamis időt mutat. A való időhöz te kellesz, mert én vagyok az idő.
II.
Volt egy nap, amikor hagytad, hogy bejárjalak; volt egy másik, amikor kiűztél magadból, hogy újra elveszítsem emberi alakom, emberi alakod pontos mását. Pedig míg benned éltem, nem igáztam le sem tested, sem lelked. Nem fürkésztem lényed után, tiszteltem a személyiségek harcát benned, és nem avatkoztam semmibe, ami benned történt. Csak szemlélődni akartam benned, hűsölni benned, megágyazni benned. A te szemeddel nézni másokat, a világ folyását. Te voltál az én belső álarcom: a befele vezető út végtelen igézete. Kiűztél magadból, így hát kívüled élek, s nem érzem időd múlását.
Nincs közöm a teremtésedhez, nem vagyok Isten. Még csak azt sem mondhatom, hogy álmodlak, vagy magamat álmodom. Létezünk, egymástól függetlenül, egymás valóságában.
Figyellek téged, míg elhallgatott gondolataid hallgatom, látom lenyugodni arcodon a pírt, s kívánlak, látom Isten ujját, amint az éjfélen igazít, s úgy érzem magam, mint Borges, mikor megpillantotta az Alefet.
Elfáradtam. Egy társadalmat kell követnem míg utánad kullogok. Gyárak sípolnak, kocsik száguldanak, sok-sok ember tolong a nyomodban. Emberek, kik óracsergéssel riasztják az éjt s a szerelmet. Segítenék rajtuk, de te lefoglalsz. Nem veszíthetlek szem elől, de nem is téphetem le rólad sorsodat. Legszabadabb vagy a cselekvők között.
Megáldom gondolataidat, hogy tetteid részvényese lehessek. Megáldom benne a Rosszat és a Jót.
III.
Végtelen időutazás tested körül – emléked járgányán döcögök, s érzéseimre hallgatok; úgy érzem, találkozni fogunk egy sivár utcán, valamikor a Múltban. Szép leszel, de fáradt, kissé öreg. Az utcán siető, Mai emberek. Ezt nem érted. Borzadva meredsz a melletted elhaladó bőrszoknyás fruskára. Az már fel sem tűnik neked, hogy egyetlen ismerős arcot sem látsz, annyira megdöbbent az elképesztő hajviseletek parádéja. Ez az ismeretlen sokaság, amely egyre csak ömlik az utcán, mindenkori legrosszabb álmod. Megkönyörülök rajtad, hogy feltaláld magad e sivár utcán, felismerj minden szembejövő arcot, s tudd, hogy merre tartasz. Míg a repkénnyel befuttatott ház felé vezetlek, megpróbálom eszedbe juttatni az ELŐREEMLÉKEZÉS fortélyait, amit te folyton az előrelátással tévesztesz össze. Pedig előre látni, elképzelni egy lehetséges jövőt, valószínűségszámítással közelíteni a véletlenből lett szükségszerűt – gyerekjáték az ELŐREEMLÉKEZÉS képessége mellett, újra meg újra elmondom neked, amit te mindig tudsz: EGY LEHETŐSÉG VAN, ÉS AZ A VALÓSÁG, EGY VALÓSÁG VAN, ÉS MÁS LEHETŐSÉG NINCS.
De te túléled ezt a képletet is; hát keresd elő igazi képzeleted dobozából ezt az utcát, a repkényes házat, és ne bocsátkozz ködös jóslatokba. Gondolj csak Sybillára, aki agy hosszú-hosszú utazást s egy aranyhajú gyermeket jövendölt neked. Mennyi szédítő lehetőség, de a valóság csak egy: meg nem született aranyhajú gyermek s a teljesületlen utazás utáni sóvárgás.
Ismertem egy embert, aki úgy próbálta túlélni majdani halálát, hogy felosztotta valóságos élete napjait: a nap felében úgy ólt, mint bárki más körülötte, míg a másik félnapba végtelenné

Az ábrázolhatatlanság parazita
módon mindenfajta ábrázolás-
ba befészkeli magát. (Földényi
F. László)

 

variált eseményeket sűrített plasztikus kép-
zelete; jelentős és semmi kis történéseket,
gondosan beosztva halála utáni napokra,
hónapokra, évekre, amikor ő – mint való-
ságos személy – már nem lehet jelen, de
mert képzeletben megélte őket, semmi nem történhet. Immár nélküle. Hitt az idő pótszubsztanciájában, mely folytatja őt az örök életben.
Neked nincs szükséged ily gyarló túlkapásra: létezésed Istentől Istenig  igazolt, s akárha egy magas csúcsról néznél, úgy látod az örökkévalóság  völgyében elfekvő időt, letűnt és eljövendő korok lagúnáit egy holt város  makettjén, amilyen Velence lehet más névvel, más időben.
IV.
Fölényesen mosolyogsz – illúziók teremtő ura és rabja Te, aki e mosolyért sosem élnél. Mégis szíven ütnek e mondatok, tele térközökkel, a jelentés és halál szüneteivel, és rádöbbensz-dobbansz, hogy szíved – a pirosra festett, mint egy csörgősipkás vásári bohócé – fölösleges, halandó és boldog. Elalszol a szívdobbanásos mondatok partján, kezed már nem kéz: hófehér csontváz, miután leírta önmagát.
Csak álmodod, hogy álmodsz: tekinteted gyökeréből ömlik a fény, képes bevilágítani az egymásba fordított arcok, tükrök, jelentések végtelen sorozatát. Újra végtelen vagy, s egy másik végtelenben belehalsz a boldog felismerésbe: Isten a pörgő mindenség mozdulatlan szimmetria-gödre. A magyarázatokat emanáló piciny szentjánosbogár kioltja irracionális lámpását.
Éjszaka van. Létezni próbáló csillagok fénye is kialszik, mielőtt eljutna a tökéletes Hiány keretében alvó Egy szemedig.
Egy nap majd találkozni fogsz az irracionálissal, és szétfeszíted az üres háromszöget.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék