Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. július, II. évfolyam, 7. szám »


Nemess László

Nemess László
HÓVIRÁG
Átfordult a másik oldalára, egyik lábát félig felhúzta, két könyökét nekifeszítette a matracnak, mintha attól kellene tartania, hogy meglódul az ágy, fejét beletúrta az átizzadt párnába. Szemét egy pillanatra kinyitotta, aztán gyorsan visszahunyta.
– Ó, éjszakák éjszakája – mondta –, éjszakák éjszakáinak az éjszakája. Hát véget érsz már egyszer? Vagy legalább egy csepp alvást adsz-e? Egy órácskányit… Hm? Mit szólsz? Nem, tudom, hogy nem adsz.
Bár miért ne adhatnál? Vajon mire van szükségem? Alvásra? Ébrenlétre? Nem, ezt már kezdem nem bírni. S vajon mások hogy bírják ébrenlétemet? Éber józanságomat… Vajon melyik nehezebb nekik, éber józanságom vagy kábult részegségem? Egyik sem lehet egy kéjgyönyör számukra. Felkelek, döntött hirtelen. Kinyúlt, felkattintotta az olvasólámpát, de az sötét maradt, akár a szoba. Káromkodott, keze fásult fáradtsággal hullt vissza a párnára. Szívverése felgyorsult, lélegzetvétele hallhatóvá vált. Elhúzta száját, és halkan mormogta;
– „Tizenkét dühös ember… egyedül…” Még mindig az lennék? S ha az vagyok, akkor minden rendben? Nem, nem uram!
Óvatosan tapogatózva megragadta hosszú, három rúdelemmel működő ősrégi Daimon Focus zseblámpáját, bágyadt fénysugarával körbesepert, rátalált a petróleumlámpára. Megfogta a lámpát, átvonszolta magát a parányi teakonyhán. Gyufát gyújtott, aztán már a bűzlő kanóc kísérteties fényében üldögélhetett. Meggyújtotta a gázt, s akkor fedezte fel, hogy a gázrózsa közepén, a tenyérnyi vastárcsán egy sötétbarna – feketének látszó – nagy svábbogár kereng kétségbeesetten a kék metánlángok gyűrűjében. Berek Jób szenvtelenül figyelte. A sváb öngyilkos módon nekirohant a lánggyűrűnek, hogy megmentse életét. A gáztűzön ugyan átjutott, de elvesztette összes lábát és csápját.
– Na ugye – mondta a férfi, aztán egy papírdarabbal fellapátolta a rovart, és bedobta a szemétbe. – Ki kell vinnem a szemetet!
Kávét nem főzhetett, mivel kávéja már rég nem volt. A „nyihaha” is elfogyott, ez a gyanús, szürkésbarna pörkölt zab és csicseriborsó por, amelyben volt talán valamennyi igazi kávé is, de hogy hány százalék, azt senki sem gyanította. A tea is elfogyott, a China Black Tea, amelyhez néha a néptanácsi büfében jutott a szerkesztő, s csak az a zöld disznóság maradt, amelyre ez volt írva: „Zöld tea – III. kat.”
– Lebontott házak nyomán maradt üres telkeken nőtt fűből aszalt széna – mormogta Berek. – Még van pofájuk ráírni, hogy „harmadosztályú”.
A petróleumlámpa bágyatag fényében jól látszott a férfi lehelete. Begyújtott a sütőbe, hogy legalább a kis konyha kimelegedjék. A tea összeégette a nyelvét, így fogyaszthatóvá lett.
Bement a szobába, bekapcsolta a rádiót, amely öregebb volt nála, Égő Mátyástól kapta ajándékba, amikor a szobrász Phillips rádiokazettofont vett magának egy szokatlanul gavalléros tiszteletdíjból – de régen is volt az – s az öreg Blaupunktra már nem volt szüksége. Mátyás még azelőtt szintén ajándékba kapta a fekete bakelitdobozt az apjától, azon kevés relikviák közé tartozott, amelyet a háború után sikerült átmenteni a rádiós üzletből. De a Blaupunkt hallgatott, és hideg zöld szeme sem parázslott fel, mintha örök hályog borítaná.
Berek ledőlt az ágyra, és üresen meredt a sötétbe. A viharlámpát kinn hagyta a konyhában. Tapogatózva megkereste a Daimont, felkattintotta, majd sugarát élesre állítva reávilágított az asztalon álló kis fekete kerámia vázára, amelyben hóvirág fehérlett.
– Hóvirág, Hóvirágom… – suttogta. – Milyen jó, hogy bírod a hideget. S milyen jó, hogy ez a hideg megóvott a hervadástól itt a szobában. Éppen szépen beértél, bimbóid kibomoltak, szirmaidat fényre tártad. Fényre, nem ilyen pótlékra. De arra még várnunk kell, Hóvirág! Várnod kell.
Kikapcsolta a zseblámpát, behunyta szemét, és már ott is volt a „holdbéli teázóban”, ahol minden csupa kerámia és vas szeglet, s ennek ellenére csupa melegség és gyengédség. Miféle Holdra telepítették ezt a teázót? Egy Holdra, amelyen gálickék óceánok hullámzanak zöld gyapjas hófehér korallszirteket ringatva, termékeny, vulkanikus talajú kontinensek állnak, hókalapos hegyekkel, templom csendű fenyvesekkel, robogó hegyifolyókkal, vízesésekkel, tavakkal és mindehhez a csodálatos két emberrel. Mert egy ember magány, két ember társaság és együttlét, három ember már tömeg. Felült, felállt, kiment újra a teakonyhába. Nyolcadik emeleti, földfelszíni „teázó”. Rámeredt Köllő Zselyke gyűrött, olcsó cigarettát tartalmazó paklijára. – Csődbement aggmenházak kiselejtezett matracaiból származó tengerifűvel vannak töltve ezek a cigik – mondta fennhangon. Kivett egyet, méggyújtotta, s néhányat szívott, majd undorodva elnyomta.
– Hogy nem lettem én bagós? – tűnődött hangosan, majd leroskadt a székre, és mormolva szavalni kezdett:
Nyugalmat alvás már nem adhat,
S az alkohol sem enyhülést,
 szerelme nőnek meg nem válthat,
 s az őrület is túl kevés.
Néha kérdem: halál van-e?
s álló szépségről álmodom…
útvágyamnak nincs már tere,
 csak önmagamban bújdosom.
Bizony, Hóvirág, mondta ezúttal hangtalanul, mélyen magába temetkezve, s akkor újra megérezte a zsályatea illatát, kesernyés zamatát, s teste köré érezte simulni a holdbéli teázó meghitt félhomályát. Addig sosem tudtam, hogy a zsályából ilyen jó teát lehet főzni. S mennyi mindent nem tudok még… És ezután már meg sem tudok sokat… Semmit! Már csak egyetlen egy dolgot tudok meg az életben… Bár annak már nincs köze az élethez.
A lány a holdbéli teázóból… Milyen különös kislány. Nem is ismertem még hozzá hasonlót. Pedig nem mondhatni, hogy keveset ismertem. De ilyen gyémánt agyú, érzékeny, empátiával dúsan ellátott, tehetséges és ugyanakkor ennyire szerény és kedves lányt. Amikor írott sorok révén – megismertem, még csak tizenöt éves volt. És már akkor milyen szépen, kulturáltan fogalmazott. Aztán levelezni kezdtünk, és csak hónapokkal később láttam meg először.
Később vizet melegített egy mosdótálban, átvitte az aprócska fürdőszobába, és lemosdott. A petróleumlámpa imbolygó lángja óriási, kísértetiesen dülöngélő árnyékká dagasztotta alakját a falon. Kicsi lángnál nagy vagy, gondolta, a nagy tűz majd elemészt, s a fény felold a semmiben, hisz árny vagy már csupán. Fázott a gyorsan kihűlő mosdóvíz csermelyei alatt, gyorsan befejezte hát a műveletet, és sietve megtörülközött. Visszament a konyhába, megitta a kihűlt tea maradékát, és újra eszébe jutott a holdbéli teázó. Vagy tán nem is az…
Váratlanul kigyúlt a villany a kis konyhában.
Berek Jób, az üres teáscsészével a kezében, beballagott a szobába, kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett egy iratgyűjtőt. Belelapozott. „De a fiatal, az csak fiatal, belőle csak annyi a lényeges, hogy tapasztalatlan. Ami a háttérbe kényszerül: a bőr a talpán még vékony és érzékeny, a legkisebb tüske is felsérti.”
– Ej kislány, mondjak én neked valamit – mormogta a legkomolyabb bohém –, az ember tizenöt és huszonöt éves kora között látja legvilágosabban a világot. És az élettapasztalatok nemcsak élesíthetik, de tompíthatják is a látást, a tudatot. Nem paradoxon. A gyávaság például elhomályosíthatja a látásmódot, torzíthatja a valóságfelismerést. Sok író rájött, milyen fontos az életben a bátorság. Igaz öreg? – pillantott föl Berek Jób a falon függő szakállas portréra. – Te aztán tudtad… S hogy irigyeltek érte… Még azt is kitalálták, hogy gyávaságból, gyávaságodat leplezendő kerested a sok bajt, kockázatot. Aztán belenéztél a duplacsövű két torka formázta végtelenbe, és a dörrenés át is vitt a végtelenbe. Sokat öltél életedben – beszólt tovább Berek a néma fényképhez –, s végül illő módon magadat is… a legemberibb halálmódot választva, hiszen erre sem állat, sem Isten nem képes.
Felöltözött, elővett egy nagy, keretes hátizsákot, és belerakott néhány holmit, ellenőrizte a kulacsot, baltát, kést. Az egészségügyi felszerelést mosolyogva kivette, csakúgy a zsebszerszámkészletet. Felvette a jó cseh bakancsot, kesztyűt keresett, sísapkát, téli hanorákot. Pedig itt a tavasz, Hóvirág, gondolta, s újra a kis csokorra nézett. Majd belepillantott a levélhalmazba. „Úgy érzem magam, mint aki akaratlanul lett magánügyek véletlen bitorlójává; talán nem lett volna szabad beleavatkoznom az életedbe (nem akarok tragikus lenni, de ez így van). Csak az nyugtat meg, hogy Te ezeket mindenkinek írtad, nekem is, vállalva a kockázatot, hogy valaki ezekből jobban megismerhet, mint amennyire illő.”
Mit ismertél meg belőlem, Hóvirág? Én ismertelek meg valamennyire. Te nem akarsz tragikus lenni?! Fanyarul felnevetett, aztán mint akinek hirtelen eszébe jut valami fontos, besietett a fürdőszobába, és előszedett egy régen nem használt borotválkozó készletet és egy ollót. A tükörbe nézett, elvigyorodva beleborzolt a szakállába – a gyenge lámpafényben kevesebb ősz szál látszott –, aztán ezt mondta:
– Szióka, öreg! Nemsokára megválunk egymástól.
Befejezte a csomagolást, magára kanyarította a hátizsákot, s leliftezett. Rutinos mozdulattal kinyitotta a postaládáját – üres volt –, aztán lassú mozdulattal puhán belehelyezte a kulcscsomót. Zselyke innen már nem költözik vissza az anyjához, gondolta. Előbb-utóbb új barátra tesz szert, s akkor szüksége lesz még egy rend kulcsra.
Kilépett a havas esőbe, s az állomás felé indult.

A mezőkről már leolvadt a hó, de a horpadásokban, északos domboldalakon maradt még belőle mutatóban. A szürke havas eső azonban ezeket a foltokat is bemocskolta. Rápiszkolt az ég a földre, gondolta a férfi, beszennyezte egészen. De a vonatablakban kattogva váltakozó hamuszín képeket fa függőleges csíkokra maszatolták az üvegen alácsurgó koszos kis csermelyek. Hideg latyakfelhők örvénylettek a vasúttal párhuzamos országúton rohanó nehéz teherkocsik nyomában. Fekete sár koloncok potyogtak a vagon padlójára a falusi megállókon felszálló félparasztok gumicsizmáiról. Az ázott gyapjú, izzadt testek, a soha ki nem száradó gumicsizmák bűze kavargott lomhán a termeskocsiban. A legkomolyabb bohém szeme sehol sem tudott megpihenni, csakúgy mint orra és egész teste. Aztán befutott a vonat a vasúti csomópont nagy állomására, és Berek fél vállára akasztva a könnyű hátizsákot, leugrott a vonatról.
A legundorítóbb pályaudvar, amelyben csak vacogtam, virrasztottam, vonatra vártam, alliterált szokása szerint a szerkesztő. Hideg huzat dermesztette a peronon az eresz alatt ácsorgókat, de sokan inkább ezt választották, mint a váróteremben lapuló jeges DDT-szagot. Nemcsak Berek Jób, de az a fiatal pár is, amelyik hihetetlenül tisztának és melegnek hatott ebben a piszkos hidegben. Szőke, kék sapkás lány és fedetlen fővel mellette álló barna fiú, tűzött műanyag zekében, farmerben, csizmában. Gyöngéden ölelte magához a lányt, és észre sem vette a rájuk bámuló szakállast. Aztán Jób vette észre magát, enyhén megrázkódott, s elrántotta róluk a tekintetét. Befutott a vonat a második vágányra, s kettévágta a párt. Keményen megölelték egymást, aztán a fiú férfiasan megragadta könnyű betyárbútorát, és felpattant a magas lépcsőre. A lány arcán a havas eső csermelyei beletorkolltak a könnypatakba, és megtisztultak. A vonat elkattogott, s a lány bevánszorgott a váróterembe. Te szegény, gondolta Berek Jób, vajon mikor látod újra? Vagy addigra már más tenyér törli le bőrödről simogatásainak nyomát?
Hóvirág! Miért nem válaszolhatok kérdéseidre? „Miért nem tanulhatja meg az ember egy partner, életre szóló társ mellett mindazt, amit a Szerelem, Párkapcsolat nagy folyamatában tudnia kell? Miért kell egy szerelemnek elmúlnia? Pontosabban: miért kell hogy ez természetes legyen? Persze mindenki aláveti magát ennek a szabálynak, én is, ez az igazság.” Termesztés? – mormogta hangtalanul a férfi. Az is természetes, hogy talaja porlik semmivé? Mi a természetes ebben a mai őrületben? Az ember, aki belőle fakadt, de úgy eltávolodott tőle, hogy öngyilkos módon elpusztítja maga körül, s így önmagát is vele? S ez emberi?
Befutott egy újabb vonat, és Berek Jób sietség nélkül fellépett rá. Megkereste az első osztályú vagont, noha jegyé erre nem jogosította fel. Hátizsákját feldobta a hálóba és leült. Lassan belebóbiskolt a vonatzakatába. A kalauz költötte fel, aki gyengéden megbökdöste a fél karját. Jób átnyújtotta a jegyét, és egy összehajtogatott bankjegyet. A vasutas boldogan bólintott, majd tovább tántorgott. A szerkesztő szeméből viszont kiment az álom. Belső zsebéből levélpaksamétát vett elő, és találomra beleolvasott az egyik levélbe.
„Idealista vagyok, és az ideáljaimhoz görcsösen ragaszkodom, pedig sokak szerint le kéne szoknom róluk. A testiséggel is túl sokat foglalkozom (s ha anyám ezt tudná!). Tudd meg, ahhoz, hogy állattá ne válj, miközben eszel, vagy más testi vágyadat elégíted ki, nem az szükséges, hogy ímmel-ámmal végezd, mintegy tudva, hogy ezekbe az alacsonyabb szférákba csakis az élet biztosításáért szállsz alá, hanem az kell, hogy ne ösztönösen, de agyi ellenőrzéssel, tudatosan élvezd, de mindenképpen élvezd azt. Írd meg, hogy igazam van, vagy nincs. Újabban persze túl nagy felfedezéseket teszek. Ez sem jó.”
Berek halványan elmosolyodott, és a levél végére lapozott. „Ui. Az egészből az a legszörnyűbb, hogy még kellőképpen utálni sem tudom magam.”
Ez az utolsó mondat újra komorrá tette, de néhány percnyi tűnődés után arca megenyhült. Kicsi lány, gondolta, kicsi tizenhét éves bölcs. Vajon hajdani tizenhét éves önmagamat csodálom benned? Hisz az ember önző… s a magamfajta különösen. Vagy csak egyszerűen csodállak, mert csodálnivaló vagy, Hóvirág. Mi ad neked erőt a hó áttöréséhez? A Föld mélyének melege? Vagy a Nap ígérete? Te tudod, hogy a Nap eljön. Tudom ezt én is, de ez immár semmit sem jelent számomra. Ez az utolsó tél kifagyasztott. Még számot sem vetek dolgaimmal, munkámat amúgy is csak félbe-szerbe végeztem el, nyugtalanul halok meg, ahogy éltem.
Felállt, kivette hátizsákja egyik zsebéből az ősrégi kulacsot, kitekerte dugóját, és aprót kortyolt. Zaklatottságát elmosta a kevéske pálinka. A rézsút szemben ülő idős házaspár élénken figyelte ténykedését. A bácsi szomorú megértéssel, a néni megvető helytelenítéssel. Berek rájuk kacsintott, s még egyet húzott a kulacsból, pedig ezt már nem is kívánta. Aztán visszatekerte a dugót, s visszatette helyére a kulacsot. Már nem érdekelte az idős házaspár, semmi sem érdekelte, önmagába süppedten ült, s gyászolta az eltűnteket. Balló Kristi Kanadában, Csernovszky Toba Argentínában, Ördögh Ákos, aki csak félig zsidó, vagy félig sem, a Szentföldön, vagyis Ázsiában. Unokaöcsém, Berek Jónás Ausztráliában, Kompolthy Melinda, Ihász Imola, s még annyian a szomszédban, Paulus, atyaisten! – Dél-Afrikában. Hója Mózsi újranősült, feleségül vett egy svéd magyar nőt, egy özvegyet, s Göteborgban szerszámlakatoskodik. Azt írta, úgy ejtik új városa nevét: Jöteborj! Már minden kontinensen vannak volt osztálytársaim, volt szeretőim, barátaim, rokonaim… Csak Égő Mátyás maradt itt meg én. És most én is megyek.
Besistergett a vonat egy állomásra, s Berek felriadt. Lekapta hátizsákját, és lelépett a peronra. A hideg szél havas esőt vágott az arcába, megborzongott, s megkordult a gyomra. Ennem kellene, gondolta, vajon találok-e valamit? De az állomás környékén lévő kocsmákban és kifőzdékben túl sok volt az ember, és túl kevés az ennivaló, silány a választék. Egy élelmiszerboltban parizert vett, és négy száraz sósperecet, aztán kiballagott a távolsági buszállomásra. Megnézte a menetrend hatalmas tábláját s látta, hogy az üdülőtelepre tíz perc múlva indul a busz. Kisietett a peronra, s valahogy felgyúródott. Húsz kilométer után sokan leszálltak, számára is ürült ülőhely. Akkor elővette a parizert és a sóspereceket, s falatozni kezdett a körme közül. A párizsi bűnrossz volt, a perecek kopogósak. Ebbe a parizerbe mindent beleőrölnek, emlékezett vissza egy barátja szavaira, aki egy húsfeldolgozóban kereste kenyerét, még az állatok szemét is. De azért csak ette. Ha eddig megúsztam lambriafertőzés nélkül, gondolta, ezután már igazán nem érdekel. Enni is csak azért eszem, mert gyötör az éhség. Minek kínozzon még az is…
Régen sötét volt már, mire a busz fellihegett az üdülőtelepre. De az utaselosztóban működött még a diszpécserszolgálat, s az ügyeletesben Berek megértő fickóra lelt, aki simán kiutalt neki egy egyágyas szobát a közeli szállodában.
Jób odabattyogott, a recepciósnak leadta a személyazonosságiját, és felment a szobába. Hideg volt ott is. Letette hátizsákját, s lement a bárba, ahol már melegebb volt a légkör. Inkább a vendégek meg italok, mint a központi fűtés következtében. A szerkesztő elszopogatott egymás után két vodkát, majd átment az étterembe vacsorázni.
A terem tele volt, s Berek Jób megnyugodva fedezte fel, hogy nem az egyedüli szakállas a jelenlevő férfiak között. Egy kétszemélyes asztal éppen megürült, gyorsan lecsapott rá. Nemsokára érkezett a pincér, s biztosította, hogy a bécsi szélet még nem fogyott el. Berek két adagot rendelt, eléje két fél konyakot, mögéje meg egy üveg vörösbort. A pincér kihozta a tányérokat, s feltette a két terítéket, aztán befutott a pikoló is a két fél konyakkal. Kérdő pillantást vetett az üresen álló székre, de Berek bólintása nyomán letette a poharakat. Az egyiket a másikkal összekoccantva sorra kiitta mind a kettőt. Hülye vagyok, hogy így sztereóban iszom, még emlékezni fog rám a pincér vagy valamelyik vendég. Befutottak a bécsi szeletek is, megette egymás után mind a kettőt. A köret nagy részét – a keményre hűlt főtt rizset – a tányéron hagyta.
Nézz körül, biztatta önmagát a szerkesztő, nézz csak szépen körül ezen a szép világon, nézd meg ezeket a szép embereket. De hiába nézett, szépeket nem látott, pedig fiatalok is voltak ott, igaz, nem sokan. Kissé messze esik a sípályáktól, gondolta Berek, azért. A fiatalok olcsóbb helyekre, tömegszállásokra húzódnak. A szépeket ott látni.
Jött a pincér, s Berek fizetni akart, mivel mindent megevett, megivott már. Az egyenruhás alkalmazott kérdő-csodálkozó pillantást vetett az üres szék előtt álló kiürített tányérra, pohárra, de megjegyzést nem tett. Berek rendelt még egy üveg bort, és becsomagoltatta. Aztán mindent kifizetett, és felment a szobájába.
Végigvágta magát a dupla ágyon, és nagyon kicsinek érezte magát benne. Mennyi hely van itt mellettem, gondolta, üres tér. Mindig is túl tágasnak éreztem az üres teret magam körül, de ez most nem szubjektív érzés, ez tény.
Ketten meg is haltak… Tóth Sunci és Simon Cupák. Sunci, azt hiszem, abba pusztult bele, hogy nem repülhetett többé. Cupák meg tán abba, hogy otthon nem kapott rendes munkát a szakmájában, s odaállították bontani. Ő pedig építeni szeretett volna, hisz egész életében épített. Két infarktus negyvenévesen. De hisz volt már egy a kortársaink között jópár évvel ezelőtt, s akkor még harmincöt sem volt… Na igen, de ő a központi hírügynökségen dolgozott, újságíróféle volt. S te mi vagy, nagyokos? Hogy nem kaptál eddig infarktust ilyen életmód mellett?
Megint az újságíró jutott eszébe, aki egy este mulatott, ivott, énekelt. Mulatott a fenét, hiszen búsult… Másnap délelőtt befeküdt a forró vízzel teli kádba és meghalt. A hullát már meg sem kellett mosni. Vajon van meleg víz?… váltott hirtelen vissza.
Felkelt, bement a telefonfülkényi fürdőbe, és megengedte a meleg csapot. Langyos, egyre melegedő víz folyt belőle. Gyorsan levetkőzött és lezuhanyozott. Hideg volt a szobában, ezért visszaöltözött, s közben megivott egy pohár vörös bort. Nem fázott. Odalépett a tükörhöz, megsimogatta alaposan deresedő szakállát, elmosolyodott, és hangosan ezt mondta:
– Szia, öreg! Isten veled! Szép díszem voltál eddig, de most elbúcsúzunk.
A hátizsákból előkotorta az ollót és a borotválkozó felszerelést. Előbb az ollóval lenyírta a szakállát, majd habot vert, és megborotválkozott. Utána percekig riadtan meredt a tükörbe.
– Baby face – mondta. – Te bébi!
Megfiatalodott arca riadalommal töltötte el, ezért bemenekült a szobába, és töltött még egy pohár bort magának. Utána régi leveleket szedett elő, és találomra bele-beleolvasott egyikbe-másikba.
„Jób, drága barátom!
Istenem, azt hittem, legalább Te boldog vagy! A keserűség megborzong bennem; Jób, Te érzed, hogy valami nincs rendben a világban? Világunkban, ebben a síró országban, ahol haláltáncot jár az emberség… Még elfásulni sincs időnk, egyenesen belelábalunk a kegyetlenségbe, vadak leszünk, és csörtetni fogunk a sárban, s őrülten tépjük szét először egymást, majd magunkat. Érzed, hogy minden úgy bomlik szét, s ezáltal jellegtelenné válik. Már az is ijeszt, ami nincs, követelőző kísértetként. Előadások maradnak el, emberek maradnak temetetlenül, az hal meg, akinek nem lenne szabad a fiatalságától, minden mozifilm legalább egyszer elszakad, az utcán, a járdán gurul a szemét, fiúk maradnak kielégítetlenül, becsapottén, a kirügyező fákra rakódik le a dér, szerelmesek kapnak össze, s bántják egymást, az újságok tele vannak helyesírási hibákkal; mi ez, Jób??? Szavak vesztik el jelentésüket, érzések a szépségüket, átminősül az érték, és terjed a betegség – a lélegzetem is eláll. Istenem, azt hittem, legalább Te boldog vagy…
Jobb időkben az embereknek van idejük megharagudni, itt nem szabad megsértődni, két magunkfajta nem utálhatja egymást, hát ezt Te bizonyítottad hamarabb, Jób! Hiszen még Te kérsz bocsánatot, pedig az úristenit neki, görcsösen kellene megragadnom mindenkit, akit szeretek, és aki szeret! Vagy ez lenne az élet, ez a csúcsforgalmi túlzsúfolt autóbusz, ahol térddel-könyökkel lökik ki egymást az emberek, s akinek kezére a tébolyodott vezető rácsukja az ajtót, hogy a nyomorult kétségbeesetten vágtat a karját tépő, induló busz után, annak a kezén a bentiek közös nekifeszüléssel, szennyesen matatnak az órája körül, majd türelmetlenül leszakítják, s boldogok, hogy a zsebükben lapul (ez is megtörtént már!)??? Istenem, ezt nem tudom elhinni! S mi ez az évszázados kábítószer, mely bennem is megkövült, hogy ordítom ezt a szót: Isten, sőt, birtokos személyraggal, mintha a sajátom volna? Én mondom, rothadozik ez a világ, visszájára fordult minden, most kéne valaki, hogy savval égessen ki minden szennyet, hogy csak az érték maradjon! Valami nagy megtisztulás kellene…
Jób, mi lesz velünk?
A három év alatt, amióta ismersz, végigjártam a hangulatok valamennyi skáláját, s Te mindenütt vetettél rám egy baráti-pillantást, s ami fontos, mindig egyetlen jól meghatározott pontból néztél, amíg egyenletes körmozgást végeztem. Nekem úgy tűnt, a korbeli egyetlen biztos pontban állsz; a középpontban, amíg engem hol erre, hol arra húztak a centripetális vagy centrifugális erők. De úgy látszik, még az öreg Newton klasszikus fizikája is felbomlik, hiszen, édes Jób, remeg körülötted minden, pedig olyan átkozottul nagy a csend máskülönben (én így hallom). Egész férfiasságod, egész okosságod, hatalmas éned alatt reszket a föld, s ez engem annyira fejbevág, hogy csak egyet tehetek: leülök írni Neked, nem hogy megnyugtassalak, hisz hogyan is tehetném, hanem azért, mert energiát érzek magamban arra, hogy Veled együtt reszkessek (Te is talajodtól vetted át szükségszerűen); milyen jól kifejezi ezt az angol viszonyszó. To quiver with!”
Berek Jób megborzongott. Gyorsan kiitta a maradók vörösbort, majd órájára pillantott. A vendéglő már nyilván bezárt, gondolta. De azért felhúzta cipőjét és lesietett. Az étterem valóban bezárt, de némi ügyeskedéssel sikerült szereznie még két üveggel. Hirtelen szörnyű éhséget érzett, és vett egy kosárka maradék kenyeret; a pincér még örvendett is, hogy megszabadul tőle.
Fenn a szobájában kihúzta a dugót az egyik üvegből, majd előszedett egy szovjet halkonzervet, és kibontotta. Ivott egy pohár bort, majd nekilátott a halnak.
– Micsoda alak vagy – mondta hangosan –, hal mellé vöröset inni!
Újra belenézett abba a levélbe, valamivel lennebb.
„Látod, annyi baj van, annyi bajod van, annyi bajunk van. S Te oly egyedül vagy a tieiddel, mint más a kielégülésben vagy a halálban. Az elsőben az ember szinte nem tud magáról, a másodikban csak magáról tud.”
– Hóvirágom, friss-tiszta kedvesem – mondta ismét fennhangon –, mit tudhatsz te a kielégülésről…, és mit a halálról?… Te, lány a holdbeli teázóból… Márciusi rügyecském… Jaj, nehogy megüssön a dér!
Újra belenézett a levélbe.
„Hogy rossz lennél? Legfeljebb ismeretlen. Igen, igen, nem ismer Téged eléggé az, aki azt állítja, hogy rossz vagy. Figyeld meg jól, amit mondok, én igenis azt mondom, hogy van Benned valami, amit csak Te tudsz, ami minden úgynevezett rosszaságodra magyarázatot adhatna, aminek megértése után lehetetlenné válna az, hogy egyedül maradj. Talán hülyeséget beszélek, talán rosszul értelmeztem valamit, talán idealista vagyok. Üss a fenekemre!
Én mondom, ebben a nyeldeklő destrukcióban az egyetlen biztos pont a tanulás. S nem hülyeség, nézd, a szeretet is meginog! A tanulás talán önzés…, de bizonyosan struccpolitika. Hiszen milyen jövőnek tanulok, akár közelre, akár távolra nézek. És mégsem struccpolitika. Csak reménység, meg önvédelem. Gyávaság? Nem. Csak önnön tisztaságod megőrzése. Nekem pedig állandó állapotom a lelkiismeretfurdalás.”
Ó, kishúgom! Hát nekem mi… Legalább húsz éve állandó éltető közegem, úgyszólván táptalajom… S most „haltató”.
Másnap reggel kilenckor ébredt.
Gyorsan megmosdott – ezúttal hideg vízzel –, felöltözött, megszokásból körbefürkészte a szobát, hogy nem maradt-e valami ott, aztán lesietett a recepcióhoz rendezni a számlát. A recepciós gyanakvó, értetlen képpel bámult az arcába, de észleleteit megtartotta magának. Emlékszik, hogy. a tegnap szakállal érkeztem, most anélkül távozom, hogy a fene enné meg! mérgelődött Jób. Aztán kilépett a szelíden pilinkéző havazásba. Tudta, útja a behavazott, s az utolsó szakaszán télen teljesen járatlan ösvényen öt-hat órába is beletelik, míg eljut a kis tóhoz, a végcélhoz.
Fázott az arca – immár nem védte szakáll –, erről eszébe jutott, milyen sok kalóriát igényel a téli havasi menetelés, hegymászás, és betért egy önkiszolgálóba, ahol alaposan bereggelizett. Aztán eltűnt a havazásban. Még visszanézett, de úgy látszott, senki sem veszi észre, hogy letér a megszokott útról.
Fehér mezőben fekete mozgó pont. Ez volt Berek Jób hat órán keresztül, míg elért a tóhoz. A kis tavat – tulajdonképpen egy szűk kanyon mélyén összegyűlt vizet – kevesen ismerték. Turisztikai jelentősége nem lévén – ahhoz túl kicsike –, partját (amelyen megtelepedni, sátorozni nem lehetett, annyi hely sem volt) nem látogatták, még a pásztorok is elkerülték, mert féltették állatalkat a belezuhanástól. A juhászok és más babonás hegyi emberek feneketlennek tartották, de Berek és Égő Mátyás egy alkalommal megmérték mélységét, és úgy találták, hogy a szélesebbik végén, közvetlenül egy sziklafal alatt, 17 méter. A falon keresztül vezetett egy méternyi párkány, ezen nyáron elég kényelmesen végig lehetett menni. Vajon most, hogy havas, jeges, lehet-e? tette fel magának a szorongató kérdést a szerkesztői Aztán csak taposta útját konokul a hóban, mint egy alaszkai aranyásó. Csakhogy mögöttem se kutyaszán, se társ…, gondolta a férfi. Újra eszébe jutott a lány a holdbéli teázóból, aki egy levelében Platónt idézte. Az idézetet betéve tudta Berek: „ha mármost egy ebből a fajtából való ember, aki fiatalságától fogva terhes a lelkében, isteni, és eljut abba a korba, mikor szülni és termékenyíteni kíván, úgy vélem, körbejárva keresi a szépet, amiben szülhet; mert a rútban nem szülhet soha.”
Isten – tépelődött Berek –, Isten nincs…, csak a bennünk lévő Jó. Beléd, Hóvirág rengeteg jó szorult. Isteni vagy hát, meg kell tehát keresned a szépet, hogy méltóképpen szülhess benne…, jogod és kötelességed ez. De hogy hol találod, azt tőlem ne kérdezd. Immár nem is kérdezheted.
Gépiesen tiporta a havat, ment előre, célja fele, és szerencséjére senkivel sem találkozott. Próbálta visszapergetni jó négy évtizedes élete filmjét, de a szalag minduntalan megszakadt. Egy újabb idézet ötlött fel benne, az ismert költő könyvéből másolta levelébe Hóvirág:
„annyi vágyad, késed és sérülésed,
annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond.”

– Vágyam már nem maradt – mondta a férfi –, legfeljebb egy: hogy idejében és épségben eljussak a tóhoz; sérüléseim már nem fájnak, rögeszméimet feladtam, csak késeim maradtak. Micsoda infantilis tökfej vagyok, mindig is szerettem a késeket, most is szeretem a szép kést. A lőfegyvereket is szerettem, de hát az nekem sosem volt.
Alacsonyan járt már a Nap, el is tűnt a hegygerincek mögött, amikor elért a tóhoz. Jaj de kár, hogy nincs nálam egy csepp pia sem, most átsegítene a nehezén. De hát megfogadtam…
Óvatosan végiglavírozott a havas, jeges sziklapárkányon, s a közepe táján megállt. Topogva letette hátizsákját, amely csaknem lapos volt az ürességtől. Lenézett a kicsi, de annál mélyebb tóra. Jégkéreg alatt lapult, s a jeget hó borította. Elővette hátizsákjából a baltát, kiszedte bőrtokjából, és bocsánatot kért tőle:
– Ne haragudj, öreg, hogy ilyen méltatlan munkára foglak, és gyönyörű éledet tönkre csorbítom.
Belevágott az összevissza repedezett sziklát borító hóba, jégbe, nemsokára sikerült kiszabadítania egy sárgadinnye nagyságú követ. Kézbe fogta, mint súlylökők a golyót, és a tó jegére dobta. A jég beszakadt, és elnyelte a szikfadarabot.
– Príma – mondta elégedetten Berek Jób.
Aztán módszeresen nekifogott követ fejteni. A szikladarabokat berakta a hátizsákba, még a zsebeket is megtöltötte. Egyikben ott lapult a kulacs. A baltával lyukat hasított bele, majd visszatette a zsebbe. A zsák lassan megtelt kővel. Megemelintette, nagyon nehéz lett.
– Hogy fogom én ezt felvenni? – mormogta.
A baltát visszadugta bőrtokjába, s a derekára csatolta. Gurtni darabot vett elő a zsebéből, és egyik végét rácsomózta a hátizsák bal oldali hevederére. Elfáradt, nekidőlt a jeges sziklafalnak. Körülnézett a behavazott, de már tétova, kósza tavaszi illatokat lehelő erdőben. Lilás árnyalatok suhantak az alkonyatba burkolózó erdő fehér haván.
– Szép – állapította meg a férfi. – Isten veled, Hóvirág – suttogta –, Isten benned… Ne hagyd, hogy a benned rejlő jó kiszökjön belőled. Örökre zárd magadba! De azért légy nyitott… szelep-ablakaidon azonban csak a jót engedd be, s tartsd meg. Légy boldog és… vigyázz, vigyázz magadra, vigyázz, mert van kire.
Nekifohászkodott, s tántorogva – majdnem lecsúszott a párkányról – magára vette a iszonyúan nehéz hátizsákot. Elöl a két hevedert szorosan összekötötte, hogy semmiképp se válhasson le róla a zsák, aztán levette sísapkáját, és a zsebébe gyömöszölte. Körülnézett, hogy nem hagyott-e valamit ott, de a letaposott hó foltján kívül semmi sem árulkodott arról, hogy ember járt volna a párkányon. S azt is lassan belepték a kitartóan hulló pelyhek.
Kilépett a párkány szélére, minden erejét összeszedve elrúgta magát a faltól. Éles fájdalom villant belé, amint áttörte a kis tó jégburkát, amely recsegve szakadt be alatta. Utolsó gondolata ez volt: jaj, de hideg a víz! De kimondani már nem tudta, orra, szája megtelt.
Egy félóra múlva már körmödzött a lék felszíne, s reggelre a jég meg a hó teljesen elrejtette azt a nyílást, amelyen át a semmibe tűnt Berek Jób, akinek ily módon teljesült utolsó, de régóta dédelgetett kívánsága: Akkor halni meg, amikor az ember így döntött, és emberi módon, oly módon, amire sem Isten, sem állat nem képes, és főleg úgy, hogy az ember után ne maradjon holttest!
1988. október


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék