Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. augusztus, II. évfolyam, 8. szám »


Fodor Sándor

Fodor Sándor
RÉSZEMRŐL A FÁKLYÁSMENET
– lehetséges sorsaim –
1.
A fiatal tanár azt hitte, hogy megrendülten áll az osztálya előtt. Pedig – mindössze csalódott. Hajnal óta egyfolytában csalódott. Mélységesen. Hogy ne kelljen bevallania: valójában önmagában csalódott, most inkább a diákokra, derűsen kérdő tekintetükre próbált haragudni, amelyben semmiképp se tükröződött az ő mélységes szomorúsága, gyásza. Ha nem is arra számított, hogy kisírt szemmel fogadják majd, de arra semmiképp, hogy a fiatal tekintetek ezt kérdezzék: miért jöttél, Lacika, hiszen első óránk nem veled van?! Immár harmadik éve osztályfőnökük és barátjuk ezeknek a kicsattanó – tél-túl pattanásos arcú fiúknak-lányoknak, akikkel igyekezett őszintén megszerettetni annak az embernek a személyét, akit ma reggel óta az egész világ gyászol. Ám ezek – mintha semmiről se tudnának, mintha észre se vennék osztályfőnökük mélységes megrendültségét – vagy ne lenne, amit észrevenniök? Igen, már kora reggel óta ez a gondolat próbált mind konokabbul minden más elé tódulni a fejében, mintha egy kicsi ördög egyfolytában azt súgná neki, ne tedd magad, kisöreg, egyáltalán nem izgat téged az egész. Pedig nem igaz. ő igenis megrendült a gyásztól, ami az emberiségre szakadt.
Állt a katedra mellett, és köszörülte a torkát. Várta, menjen ki-ki a helyére, csendesedjék el az osztály. Különösebb meglepetés se volt a kérdő tekintetekben, inkább kíváncsiság: sejtették, hogy osztályfőnökük azzal a hírrel kapcsolatban akar nekik valamit mondani, amit ma hajnaltól csaknem minden rádióadó sugároz, legtöbbje gyászzenével. Lehet, valamiféle ünnepélyes kivonulás lesz valahová, vagy gyászünnepség műsorral, versekkel az Eltávozottról, nevét harsogó indulókkal? Úgy egyébként egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy átérezték volna a veszteséget. Úgy nyüzsögtek-beszélgettek, marháskodtak, amikor osztályfőnökük belépett, mintha nem is hallották volna, mi történt.
Radó Lászlóban feltámadt a pedagógus: vajon egyáltalán van-e halálhír, amelyik tizennyolc éves korban megrendít valakit, hacsak nem közvetlen hozzátartozójáról van szó?
Végre elcsendesedett az osztály. A tanár még egyszer megköszörülte a torkát, és halkan szólalt meg.
– Lányok, fiúk. Gondolom, hallották. Árván maradtunk. A világ összes dolgozói árván maradtak.
Kicsapódott az ajtó.
– Gyerekeeek!!! – rontott volna be a gyászos hangulatú fiatal tanár egyik kedvence, Gyéresi Bandi, de látva az ünnepélyesen álló osztályt, a katedránál az osztályfőnökkel, lenyelte szenzációsnak ígérkező bejelentését. Haja – mint mindig – csapzott volt, egyik cipőfűzője lógott, és látszott rajta, hogy annyira sincs árvasága tudatában, mint osztálytársai. – Bocsánat… motyogta zavarodottan, hiszen az egészből mit sem értett: még nem csengethettek be, különben is első órájuk nem Lacikával lett volna. A folyosói óra szerint se késett. Kérdőn pislogva a társaira, helyére oldalgott. – Mi van? – súgta oda szomszédjának, aki a riadt arcot látva lehajtotta a fejét, észre ne vegye Lacika, hogy elvigyorintja magát, de hát ez a Bandi olyan birkaképeket tud vágni, hogy falra kell mászni tőle. Az osztályfőnök azonban ünnepélyes hangon, tagoltan, szomorúan folytatta mondókáját:
– Meghalt a világ dolgozóinak lángeszű vezetője, itthagyott bennünket Joszif Visszárionovics Sztálin generalisszimusz, a tudományok korifeusa, a népek atyja!
Elszorult a torka, elhallgatott. Érezte – hamisan hangzik, amit mond. Nem így kellett volna. Nem ezekkel a sajtóban-filmhíradóban elcsépelt kifejezésekkel, plakátszövegekkel. De hogy mondhatta volna, milyen más szavakkal érzékeltethette volna ezekkel a sihederekkel és lányokkal, hogy tulajdonképpen milyen veszteség érte az emberiséget – őket is. Három héttel előbb, amikor még senki sem sejtette a közeli tragédiát, az egyik osztályfőnöki órán éppen ez a szeleverdi Gyéresi Bandi kérdezte meg tőle, miképpen tűrheti Sztálin elvtárs azt a rengeteg hozsannát, miért engedi, hogy mindenféle nevetséges címet aggassanak rá, mint például azt, hogy a tudományok korifeusa? jobb matematikus lenne a legjobb matematikusoknál, különb sebész a legjobb sebészorvosoknál, kiválóbb csillagász a legjobb csillagászoknál – és így tovább? Hát lehet egyszerre mindenhez a legjobban érteni? Hogy van ez a dolog Sztálin elvtárssal? Akkor egy pillanatra elöntötte a forróság Radó Lászlót. Az ilyesfajta kérdezősködéssel még börtönbe is lehet jutni. Érezte, két és fél éves pályafutása során most került a legnehezebb helyzetbe. És ekkor észébe jutott Henri Barbusse könyve Sztálinról. Fellélegzett. Megdicsérte őszinteségéért Gyéresi Bandit, és azt válaszolta, hogy Sztálin elvtárs egyáltalán nem tűri a hízelgést, sőt, valósággal szenved tőle. Noha zseniális ember, olyan, amilyen egy évszázadban, de talán évezredben is jó, ha egy születik – olyan egyszerűen él mint akármelyik szovjet dolgozó, és szigorúan rendreutasítja a hízelgőket – ,de a nagy szovjet nép és a világ összes népei rajongó szeretetét nem háríthatja el magától. A következő osztályfőnöki órán fel is olvasott Barbusse könyvéből. Azt a részt olvasta fel, amelyben a nagy ember csöpp leánykájáról, a család szemefényéről, Szvetlánáról esik szó, akit édesapja az ő kicsi szakácsnéjának nevez. igen, Sztálin csak abban különbözik minden szovjet embertől – és mindenki mástél –, hogy többet, mindenkinél többet dolgozik. A moszkvaiak mutogatják dolgozószobájának ablakát a Kreml egyik épületében: itt csak késő éjszaka huny ki a lámpa, és kora hajnalban ismét kigyúl, a koránkelők láthatják, hogy Joszif Visszárionovics már őrködik, munkálkodik a népek boldogságán…
Akkor – úgy érezte – sikerült meggyőznie az osztályt, ha logikailag nem is, érzelmileg mindenképp. Most azonban elégedetlen volt magával: nem találta el a kellő hangot. Talán emberibben kellett volna szólnia az elköltöződről, hagynia a címeket, édesapánknak kellett volna mondania, ki se ejtve a nevét.
Megszólalt a csengő.
Gyéresi Bandi, aki lógó cipőfűzőjét fegyelmezte-bogozta-csokrozta, meglepetten ütötte fel a fejét.
– Hisz nem is késtem!
Ez azért sok volt. Radó élesen utasította rendre.
– Úgy látom, Gyéresi, magát a legsúlyosabb gyász pillanataiban sem érdekli egyéb, mint a cipőfűzője, vagy az, hogy késett-e vagy sem. Bizonyára még nem jutott el a véges kis tudatáig, hogy miről van szó. Hát ide figyeljen. (Most bedobja.) Meghalt Édesapánk!
Gyéresi Bandi nagyot nézett.
– Tanár elvtárs, bocsásson meg, de minékünk nincsen közös édesapánk!
– Meghalt Sztálin! – vágta rá a tanár, mint aki nem is hallotta a pimasz megjegyzést.
– Nyugodjék békében.
Akik az imént még csak elvigyorintották magukat, most már kuncogtak vagy röhögtek. Radó elsápadt.
– Mondja, kérem, hogy lehet valaki ennyire durva lelkű, ennyire cinikus? És maguk vicogók-röhincsélők, azt hiszik, nem vettem észre? Maguk gyúnyt űznek a halálból? Az emberiség gyászából??!! – érezte, megint kezdenek hamisan csengeni a szavai, bár mérhetetlenül felháborította ez a felelőtlen kamasz. Ha jelenti a dolgot, Gyéresit menthetetlenül kicsapják, amit semmikép se szeretett volna, hisz ebben a szeleburdi sihederben fiatalabb önmagát látta –vagy tán olyasvalakit, amilyennek visszamenőleg szerette volna látni magát. Mert Gyéresi is pontosan olyan szórakozott, kissé rendetlen fiú volt, mint ő annak idején, amíg a katonaságnál rendre nem szoktatták – és emellett bátor, szókimondó gyerek, ebben is magára ismert. A helyzetet az osztály IMSz-titkára, a befonthajú, szépen ívelt szemöldökű Balog Jutka mentette meg. Előlépett anélkül, hogy szót kért volna.
– Tanár elvtárs, ne tessék haragudni, de valamit félreértett. Itt senki semmiből nem űzött gúnyt. Tanár elvtárs Gyéresivel külön is közölte, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Erre Gyéresi azt mondta, hogy nyugodjék békében. Tanár elvtársnak jobban keltene tudnia, mint nekünk, halálhírre ezt szokták mondani. Mit óhajtott volna a tanár elvtárs? Kezdett volna el Gyéresi itt velünk együtt képmutatóan zokogni, vagy mit?! Hisz épp a tanár elvtárs mondta nekünk nem is olyan régen, hogy Sztálin elvtárs éppen olyan, mint a többi szovjet ember, csak többet dolgozik, és nem szereti a hízelgést a képmutatást, nem ezt tetszet mondani?
Az osztályfőnök (zavarában?) az ajtóhoz lépett. Kinézett. Senki. Megkönnyebbülten tért vissza a katedra mellé.
– Üljenek le, kérem. Maga is, Gyéresi. Mi lesz az első órájuk? Mennyiségtan? Jó, máris búcsúzöm. Csak annyit mondanék, hogy senki se vár maguktól képmutatást. Csupán arra kérném: a gyászra való tekintettel ne zajongjanak. Mit várjunk a kicsiktől, ha a végzősök fegyelmezetlenek. Önök még túlságosan fiatalok ahhoz, semhogy átérezzék a nagy veszteséget. – Lelépett a katedráról, és úgy tett, mintha észre se venné, hogy a legtöbb fiú és lány erre az „önök még túl fiatalok”-ra elmosolyodott, hiszen tízévnyi korkülönbség sincsen közöttük. Intett az osztálynak, ne álljanak fel. Vannak dolgok – és vajon jól van ez így? – amelyeket mégse mondhat el ezeknek a nála néhány évvel fiatalabb szamaraknak: például azt, hogy most jó lesz nagyon vigyázni a szájukra, mert ha életében Sztálin valamennyire fékezhette is a talpnyalókat és hízelgőket, most már nem teheti, nem akadályozhatja meg, hogy gátlástalan karrieristák egy-egy tréfás kedvű fiatalt börtönbe juttatva fitogtassák iránta való hűségüket… (Szegény Radó, naivságában nem számolt azzal, hogy a karrieristák mindig a hatalomra került utódot csaholják körül.)
Alig lépett ki az ajtón, szembe találkozott Gerő bácsival, az öreg matematikussal, aki nemcsak őt, de édesapját is tanította.
– Hát te? Mi jóban jársz erre, Lacika? – csodálkozott az idős tanát, aki legalább tíz éve nyugdíjba mehetett volna: valami titokzatos tehetetlenségi erő tartotta a katedráján, no meg az is, hogy nem nagyon hányódtak az újonnan végzett matematikatanárok.
– A gyászhírt közöltem az osztályommal.
Gerő bácsi kelletlenül legyintett.
– Gondolod, nem tudták? Mindent tudnak, adta sündisznói – és bement az osztályba.
Miért legyintett az öreg? Mi zavarja? Különben – egy idő óta, úgy tűnik, mintha Gerő bácsi már nem lenne olyan szívből jövően kedves hozzá, mint két és fél éve, amikor friss diplomával a zsebében az iskolához került. Vajon nem bántotta meg valamivel az öreget? Sietve ment a tanári szoba felé Arra gondolt, talán mégis elmaradhatott volna ez a ma reggeli bejelentés, hajszálon múlt, hogy nem vált nevetségessé a diákjai előtt – ám ez még mindig a kisebbik baj. Mert ha valaki meghallja Gyéresi bemondását, annak már sokkal súlyosabb következményei lehettek volna. Kivált, ha a dolog Harkai aligazgató fülébe jut, akinek lételeme a politikai hibák „leleplezése”. Harkai azon nyomban nagy dérrel-dúrral vizsgálatot indított volna „nem véletlen” alapon. Gyéresi Bandi édesapja ugyanis tartalékos tiszt volt a háború alatt – és nyugati hadifogságból került haza. „Nem véletlen” az se, hogy az osztályból legalább öten kulák – vagy kulákgyanús származásúak (ez utóbbi kategória Harkai szerint azért veszedelmesebb, mert ügyesen álcázza magát). Ezek után – természetesen – az se lehetett volna véletlen, hogy ennek az ellenséges beállítottságú osztálynak éppen Radó László az osztályfőnöke, akiről nemrégen még elmondták ugyan, hogy „fiatal káder”, „a szocializmus neveltje”, meg hogy „szilárd ideológiai alapokon áll”, de a tanév elején már két nála is fiatalabb tanárnőtől kellett példát venni, mint új káderektől – és Harkai nem mulasztaná el az alkalmát és „nem véletleneként, említeni meg azt is, hogy a fiatal tanár katona volt a háború alatt – és nem is a „mi oldalunkon” harcolt. Harkai is a barikád túlsó oldalán vitézkedett volna egyébként, ha egészségügyi okokból fel nem menteti magát. És előkerült volna a fiatal kolléga kispolgári származása is, ami miatt valójában sohase tudott ugye megszabadulni az ezzel járó ideológiai csökevényektől. Harkai egyébként versenytársat is lát benne, hiszen az igazgatónak két-három éven belül „kicsengetnek”, azaz nyugdíjba megy. Az aligazgató közvetlen módszerrel próbálja helyébe tornázni magát: minden lehetséges versenytársat igyekszik kissé bekormozni a tanügyi hatóságok előtt –- az éberség jelszava alatt. Még szerencse, hogy Radó Lászlóban sohasem volt hajlam-vágyakozás adminisztratív karrierrel nem volt más vágya-törekvése, mint hogy taníthasson, foglalkozzék a fiatalokkal – így kellő derűvel figyelte az aligazgató igyekezetét. Még szerencse, hogy a ma reggeli helyzetet megmentette az a kis boszorkánypalánta, Jutka, akinek az édesapja öntőmunkás, és ha vállalja, kinevezték volna illegalistának, de nem sikerült, mert Balog szaki nem volt hajlandó még így utólag se belépni a pártba. Harkai annyira fél tőle, hogy a lányának is előre köszön, ha ez véletlenül nem venné észre idejében az utcán, ami diák-tanár viszonylatban megmosolyogtató.
De vajon tényleg megmentette a helyzetet? Vajon annak a kis fitosnak a jóvoltából most nem rajta röhög az egész osztály? Egye fene, inkább röhögjenek, semhogy valaki vagy valakik felfújják a Gyéresi Bandi – talán valóban nem cinikusnak szánt – elszólását. Az is megtörténhetett volna, hogy rossz-szándékú egyének politikai pert pumpáljanak a dologból, amelyben már rég nem agy elszólásról lett volna szó, hanem „középiskolás suhancok kézigránátos összeesküvéséről”. Még rágondolni is rossz. Aki valamennyire is ismeri a forradalmi elméletet – és kiváltképpen a gyakorlatot –, az nem csodálkozhat azon, ha ilyen válságos napokban ártatlannak tűnő ügyek behemóttá torzulnak. Érthető, ha az illetékesek ébersége az eddiginél is fokozottabbá válik, hiszen az osztályellenség óhatatlanul megkísérli itt vagy másutt, hogy meglazítsa a Szovjetunió és a Népi Demokráciák közötti szoros szövetséget, hogy elszakítsa tömegeket a párttól. Ha ezekre gondolt, a fiatal tanárnak alacsonyabbrendűségi érzése támadt, mert ezeket a jelszószerű alapigazságokat képtelen volt teljes mélységükben megérteni (elfogadni); valami kisördög mind azt súgta neki, hogy ezek emeletes marhaságok. Kisördög? Csökevény. Persze, hisz nem hajlandó megérteni, hogy a reakció erői nem hagyhatnak ki ilyen lehetőséget, mint ez, az emberiségre szakadt gyász. Az esetleges túlzásokat menti, mentheti a szükségállapot, hiszen ártatlanok kívülállók, lehetséges és valóságos útitársak, sőt megbízható szövetségesek is eleshetnek az osztályharc pergőtüzében. A frontról tudja, nemegyszer előfordul, hogy a csapatokban éppen a saját tüzérség teszi a legnagyobb kárt. Mindenfajta érzelgés, mimózalelkűsködés ilyenkor egyszerűen álhumanizmusnak számít – és Radó riadtan vette észre, hogy beszédet tart – saját magának.
– Merre császkálsz, Radó kolléga? fogadta a tanáriban az igazgató a faliórára pillantva, majd a jelenléti naplóra bökött, ahová a fiatal tanár még be sem jegyezte, hogy az első órája kilencedikben lesz.
Az osztályomban voltam. A gyászról szóltam nekik – mondta a fiatal tanár –, persze, siethettem volna jobban, is, igazad van, igazgató bácsi… (egymás között sohasem „elvtársozta” az idős igazgatót, akitől annak idején tanácsot kért, milyen szakot válasszon, hogy az Alma Materbe kerülhessen tanárnak.)
– Kár volt sietned. Úgyis lesz gyászünnepség – jegyezte meg az igazgató, majd intett neki, igyekezzék az osztályába. –Várom, telefonáljon a tanügy, hogy mikor és milyen körülményék között lesz a megemlékezés – tette még utána.
Radó bólogatott. Hóna alatt az osztályozó naplóval elindult a kilencedik felé. Nagyon szerette az igazgatóját. Szinte irigyelte póztalan, tisztességes helytállását, még a kollégákkal szemben tanúsított szigorát is – akiket azonban minden alkalommal megvédett, ha kívülről támadta valaki a tantestületet, ő maga nem volt ugyan párttag, de valakit még annak idején rejtegetett (nem is tudta az illetőről, hogy kommunista), és az illető azóta se feledkezett meg egykori vendéglátójáról. Ezért aztán az igazgató pozíciója a helyi hatóságok szemében – rendíthetetlen volt. Meghökkentette azonban Radót, hogy igazgatóját és kollégáit mintha egyáltalán nem érintené a gyász. Ennyire közömbösek lennének? Vagy ő lenne túlságosan elfogult? igaza lenne Borónak, a feleségének, aki szerint túlzásokra hajlamos; ha valamit megkövetelnek tőle, még egy lapáttal rátesz. De hát ilyen eseményhez, mint a Sztálin halála, nem lehet kötelességszerűen viszonyulni… – és megint érezte azt a végtelen ürességet belül, amiért annyira haragudott magára az imént az osztályban. Közben szórakozottan belépett a kilencedik osztálytermébe. Megfeledkezett szokásos ajtó előtti megállásáról és köhhentéséről (hajdani kedvenc tanáráról ragadt rá ez a jó szokás, hogy az osztályt ne érje váratlanul az érkezése). A nagydiákokká serdülni kezdő nebulókat azonban nem lepte meg a jelzés nélküli érkezés se: rendben ültek a helyükön. „Lám, ezek tudatában vannak a nap jelentőségének” – gondolta Radó, és eszébe se jutott, hogy a gyerekek mindössze a kulcslyukon lestek érkezését. Alighogy megjelent a folyosó végén, a leső elkiáltotta magát: Lacika! mire mindenki rohant a helyére. Így hívták a fiatal tanárt az iskolában a kis ötödikes nebulóktól az érettségizőkig valamennyien, azok is, akiket nem tanított. És így hívták a kollégái is. Mindjárt első éves tanár korában ragadt reá a becenév.
2.
Ez volt az első – komolynak mondható – nézeteltérés a családban.
A fiatal tanár éppen annak a pár szavas beszédnek a szövegét nézte át, amelyet Boró, a felesége írt – és egy elsős kislánynak kellett elmondania a tömeggyűlésen, amelyen Sztálin emlékének adózott a város. Ekkor toppant be hozzájuk Boró bányamérnök bátyja, Béla. A család „amerikai nagybácsi”-ja. Alig négy évvel volt idősebb sógoránál, húga férjénél, és mindössze öt éve szerezte meg diplomáját. Körülbelül háromszor annyit keresett, mint sógora és tanítónő-húga együttvéve. A fiatal tanár szerette a sógorát, igen jó barátságban voltak. Nem irigyelte keresetét, méltányosnak vélte az igen nehéz, veszélyes és fölöttébb felelősségteljes munka megfelelő javadalmazását. Gyakran példálózott tanítványainak – név és rokoni kapcsolat említése nélkül – sógorával, valahányszor osztályfőnöki órán hivatástudatról, munkaszeretetről, kötelességtudásról esett szó. A rokoni ihletésű tanítómese rendszerint „van egy bányamérnök barátom”-mal, vagy „egyik bányász ismerősöm”-mel kezdődött.
Jakabos Béla – mint rendszerint – most sem érkezett üres kézzel húgáékhoz. Legényember volt, aki abban különbözött pályatársai nagy részétől, hogy nem kedvelte az italt – és ünnepkor se szívesen viselt nyakkendőt. Kihajtott, fehér inggallérjával, kiugró ádámcsutkájával inkább hasonlított valami jól öltözött, lelkes, egyetemi hallgatóhoz, aki irigylésre méltó buzgalommal végez valamiféle (merőben fölösleges) szociológiai felmérést a bányavidéken. (Fölöslegeset, amennyiben körültekintően, alaposan dokumentálva köztudott dolgokat állapít meg és konklúzióit senki se veszi figyelembe – semmint megbecsült, igen tehetséges és jól fizetett bányamérnökre.) Érthető, ha legközelebbi hozzátartozói, húga és ennek férje részére, akit igen kedvelt, bőven telt kisebb-nagyobb ajándékokra, amelyekhez újesztendő táján egy-egy disznó is tartozott. Mindennek nem volt bántó, megalázó éle, végül is a közeli rokonnak igazán kötelessége, hogy segítsen övéin, ha teheti. Radó eleinte zavartan szabadkozott a bőkezű ajándékozás láttán, ám a sógor pajtáskodó hátbaveregetése mindannyiszor feloldotta zavarát: mi az, koma, ha fordítva lenne, te talán nem segítenél rajtam?
A tanár ezúttal is örömmel üdvözölte a – szokása szerint – bejelentetlenül érkező sógort.
– Ide nézz: valóságos író, mi több, költő veszett el a húgodban! – nyújtotta oda Jakabosnak az irkalapot. – Egy elsős kislány mondja majd el holnap, a gyászünnepségen.
– Nocsak – vette át a mérnök a papírlapot, miközben megcsókolta a húgát, és meglapogatta sógora hátát. Beült gyermekkora kedvenc karosszékébe, amely a korán elhalt szülők után a házzal és annak egész berendezésével együtt a húgára maradt, és elolvasta a kurtácska beszédet: „Mint a kicsik között a legkisebb, apró szívem minden könnyével sírok. Siratom jó édesapánkat, és így búcsúzom tőle: Sztálin elvtárs, te velünk maradsz, tovább élsz a mi forró kicsi szívünkben!”
– Miféle marhaság ez? – nézett Jakabos Béla derűs-diákosan hol a húgára, hol a sógorára.
– Nem megmondta Laci? Nem az én beszédem, egy elsős kislánynak kell betanítanom, a holnap délutáni gyászünnepségre – magyarázta Boró, és segélykérőn nézett a férjére, aki jó néhányszor átíratta vele az alig három mondatból álló „beszédet”, hogy az kellőképpen meleghangú és megható legyen. Az édesapa-ötlet Radó Lászlótól származott.
– Akkor is marhaság. A nagy halott lehetett a világ csodája, minden, amit akarsz – csak éppen annak a kislánynak az édesapja nem. Hogy is vethetné össze az apa fogalmát egy fényképpel – hiszen csak fényképen láthatta az elhunytat ugye – akinek a nevére egyfolytában tapsolnak, felállnak, kiabálnak. Az édesapa – mint fogalom – számára konkrét. Minek összekeverni? Azt hiszitek, így jobban hangzik? Hiszen rendben van, persze: nagy ember volt, nagy államférfi, politikus, hadvezér, minden, de minek édesapáztatni egy kisgyerekkel? Kinek kell ez a nyálazás?
– Béla, te egyszerűen félrebeszélsz! – csapott le rá Radó László. – Vagy talán a bányászaid nem gyászolják Sztálin elvtársat?
– Gyászolják, persze, de megnyugtatlak, egyiknek se jut eszébe, hogy ez alkalommal apjuknak-nagyapjuknak, testvérüknek-minek nyilvánítsák. Tudomásul vesszük, hogy meghalt – mi egyebet tehetnénk? Tiszteljük az emlékét, de hát ember volt, és rajta is beteljesült a természet törvénye. Kérlek, gondolkozz is néha azzal az okos kis pedagógus fejeddel, Lacikám. És kérlek, könyörgöm, ne alakítsd itt nekem a bősz komszomolistát, mert semmi értelme. Egyébként – őszintén bevallom neked – egy kicsit csodálkozom ezen az egész nagy felhajtáson. Vannak olyanok, mint te – hisz már beszéltünk erről –, akik szerint Sztálin igen szerény ember volt, nem szerette a személye körüli felhajtást, mint elkerülhetetlen rosszat tűrte. Mások szerint – igenis megkövetelte a dicsőítő hacacárét. No de most is megköveteli? Ha pedig szerény volt, akkor minek ez a cirkusz? Nem azzal tisztelnők  jobban az emlékét, ha emberi módon gyászolnók és temetnők el? – Várjunk, várjunk… – vágott szavába a tanár az ajtó felé pillantva, bár egyáltalán nem volt valószínű, hogy valaki hallgatózzék. A sógor észrevette az önkéntelen pillantást és – megértette. – Majdnem furcsa vagy, kedves Béla. Legalábbis. Gondolom, magad is belátod, hogy Sztálin nem volt hétköznapi ember. Sztálin… (Radó megint mély ürességet érzett magában, szavai mögött, épp mint a reggel, osztályában.)
Talán életében először – mélységes szánalom támadt Bélában a sógora iránt. Szegény kicsi tanárka, kit egyfolytában lesnek, hol, milyen szavába köthetnek bele, hiszen valamennyi túlbuzgó és hivatásos éber ebből a kategóriából szeret példát statuálni, ő – ha a bányában rendben mennek a dolgok – úgyszólván mondhat, amit akar. Nemcsak Laci iránt támadt benne szánalom, sajnálta a húgát is, hisz ugyanazokban a vizekben ázik, amelyekben a férje. Elnevette magát.
– Tudod mit, pajtás? Győztél, megadom magam, de fejezzük be a szemináriumot. Sztálin meghalt, nyugodjék békében, majd kellő tisztelettel eltemetik, de engem most jobban érdekelne, hogy mi a véleményetek erről a néhány apróságról?
Kinyitotta a bőröndjét.
Könnyű lilában-kékben játszó női selyemsál, egy kék-fehér mintás selyemnyakkendő, egy pár igen formás női cipő, valamint egy férfi és egy női ruhaszövet került elő a bőröndből. Ilyen minőségű ruhaanyagot a Fővárosban is csak a Cehoslovaca-üzletben lehetett beszerezni.
– Tetszik? Ha igen, gyorsan tegyétek el, ne porosodjanak itt. Hohó, még jár melléjük valami.
Vaskos borítékot csúsztatott a szövetek közé. – A csináltatásra…– motyogta, mintegy mentegetőzésképpen.
A házaspár – mint minden ilyen alkalommal – zavart-boldogan topogott a vendég körül. Boró legszívesebben rögtön nyakára próbálta volna a gyönyörű, finom tapintású sálat, de restellte kimutatni ujjongó örömét Laci előtt. Ne essék rosszul ennek a nagyra nőtt gyereknek, hogy tőle nem kap ilyen költséges ajándékokat. Valójában a fiatal tanár is örült az ajándéknak.
– Visszaélsz… – motyogta. – Visszaélsz a szegénységünkkel.
– Immár nem sokáig, öreg – harsogta Béla. – Attól félek, nem sokáig tehetem. Fel akarnak vinni a minisztériumba. Azt mondták, nagy szükség van ott a munkastílusomra. Még az se zavarja őket, hogy nem vagyok párttag, azt mondták, az nem számít, majd belépek. No, kellett nekem munkastílus. Mert ha odahelyeznek, maradok a fixszel, mint ti, és lüttek a szép akkordoknak, prémiumoknak.
– Utasítsd vissza – buggyant ki a húgából önkéntelenül az ijedtség Radó László megrovón nézett a feleségére.
– Hiszen utasítanám boldogan, én bányamérnök vagyok, nem aktatologató, de a bányánál újabban olyan dolgok vannak, amelyeket semmiképpen sem szeretek. Ha rajtam állna, legalább egy évet átaludnék, hogy ne is tudjak semmiről, akkorra már vége lenne a disznóságoknak. No, de minek untassalak ezzel?
– Nézd, Béla, mi mindig… hiszen tudod: bármikor szívesen látunk, ajándékkal – anélkül, mindegy – jegyezte meg Lacika, nehogy a sógor félreértse Boró tanácsát. – Ez a ház a tied is – toldotta meg nagylelkűen, mintha nem tudta volna, hogy a szülők halálát követő hagyatéki tárgyaláson Jakabos Béla lemondott az örökrészéről a húga javára. – Bár már egyszer bebizonyíthatnék neked, hogy te is számíthatsz ránk – tette hozzá Lacika, mire a sógor tréfásan megfenyegette: – Csak egyet se kényeztess el jókívánságaiddal! – egyébként jobb, ha nem festjük az ördögöt a falra! – és a még nyitott bőröndből egy üveg Henessy-konyakot húzott elő:
– Poharakat ide, húgomasszony! Pusztítsuk a rothadó kapitalizmus bűzös termékét!
Boró közepes méretű pálinkáspoharakat szedett elő. Koccintottak.
– No, drága sógor – emelte fel poharát a bányamérnök –, a te kedvedért ürítsük poharunkat Sztálin elvtárs emlékezetére! – és egyből lekortyola a zamatos italt, ami kitűnő alkalom volt a fiatalabb sógornak, hogy kiolvassa:
– Már egyet se haragudj, Béla drága, de hányszor mondjam: ez nem szilvapálinka. Ez konyak. A konyakot az ember ízlelgeti, nem löki be egyből, mint a bányászaid reggelenkint a szilvalevet.
– Igazad van – legyintett nevetve a mérnök –, de amennyire én értek hozzá… – valójában egyikük se volt italos. – Nekem a Henessy és a kettőötvenes slibovica – egyre megy. Köszönöm, ne tölts többet… – intette le készséges húgát.
– Jó, akkor félretesszük az üveget, és majd elővesszük, ha megint jössz – csavarta rá a dugót az üvegre Boró. Bátyja a vacsorát se várta meg. Bekapott egy süteményt, és sietett az állomásra, hiszen Bukarestből hazafelé szakította meg az útját egy kis kitérővel, és a vasúti menetrend csak másfél órás látogatást engedélyezett neki a kisvárosban.
Először történt, hogy az ajándékok és Béla minden kedvessége ellenére, Radó László kissé rossz szájízzel maradt Béla látogatása után.
– Tudod, Borikám, nagy igazságokat mond ki a marxizmus.
A karcsú, fekete hajú asszonyka csodálkozó szemmel, kérdőn nézett rá. Hogy jut eszébe a férjének Béláról – a marxizmus?
– Azt tanítja ugyanis, hogy a lét határozza meg a tudatot. Mekkora igazság! – folytatta a fiatal férj, miközben átölelte Boró derekát, és közelebb húzta magához. – Látod, hogy korrumpál a jólét? Úgy látszik, Béla sem kivétel, pedig ő igazán rendes, jó fiú!
– Béla?! – húzódott el az asszony ösztönösen az urától, és leült az átelleni karszékbe.
– Ő hát, már ne haragudj. Mindig magabiztos természetű volt, és ez nem is lett volna baj. Bevallom, ezért megirigyeltem is, olyan strammnak, férfiasnak tűnt. Most pedig? Magabiztosból – cinikussá vált. Egy kicsit nagyképűvé.
– Ezt honnan veszed?
Boró szeme most már inkább gyanakvón, mint csodálkozón nyílt a fejére. Eddig még sohasem volt közöttük vita Béláról, hiszen az asszonyka szinte bálványozta a bátyját.
– Mi az, hát elfelejtetted, hogy beszélt az írásodról?
– Írásomról? – a fiatalasszony elnevette magát – Lacikám… – úgy értelmezte a dolgot, hogy ez a kedves mackó most őt próbálja védeni na bátyjával szemben, és a férje ölébe ült. Megcirógatta az arcát. – Ne haragudj, de csupán őszinte volt. Az a kis beszéd tényleg bugyuta. Bélának van igaza, nem nekünk.
A fiatal férjet mindig levette a lábáról kívánatos fiatal feleségének a cicáskodása. Kevésbé indulatosan vitatkozott tovább:
– Az ilyesmi mindig viszonylagos. Egy elsős kisgyerek persze hogy bugyuta, mondjuk – hozzá képest. Ezért érzi ő bugyutának a szöveget, egyébként igazad van, tényleg inkább őszinte volt, semmint cinikus. Egyszerű a képlet: nem pedagógus. Nem tudja felfogni, mi a különbség a gyermek és a felnőtt gondolkodása között.
– Tanár bácsi… – kedveskedett Boró –, vigyázzunk! Ez nem a gyermek gondolkodása, hanem a mi vélekedésünk arról, hogy miképpen kellene gondolkodnia egy gyereknek – és mindjárt úgy is állítjuk be, mintha az ő gondolatai lennének! – Mosolyogva fonta mindkét karját a férje nyaka köré. – Kérlek, ne feledd: Béla az én egyetlen bátyám, és ő is szeret minket. Nemcsak engem: téged is. Meg aztán – itt elkomolyodott, úgy szívből, őszintén, Lacika: kicsodánk nekünk tulajdonképpen Sztálin elvtárs?
Radó László erőt vett ellágyulásán. Úgy próbált a feleségére nézni, mint egy kellemetlenkedő idegenre, de valahol, a lelke mélyén ott tátongott megint az a fájó üresség: érezte, hogy felháborodása nem őszinte, és ettől még ingerültebb lett.
– Jól hallottam?
– Jaj, Istenem, kérlek, félre ne érts, és főként ne nézz rám olyan bután! Persze hogy felfogom, milyen nagy veszteség egy nagy ember halála, de hogy is mondjam…
– Talán azt akarod mondani, hogy nem szeretted Sztálin elvtársat? – nézett rá szigorral a férfi.
Boró megint elnevette magát.
– Na, tudod mit? Vártam ezt a kérdést. Hát kérlek: vedd tudomásul, hogy én egyedül téged szerettelek és szeretlek. És ha szabad valamit javasolnom, kedves tanár elvtárs – amennyiben belefér a napirendjébe, kegyelmed is inkább engem szeressen, mint Sztálin elvtársat! Jobban jársz vele, Lacika… – nevetett a férjére kacérul, majd kifordult a karjából, és elővette a vitrinből a Henessyt. – Egy békepohár még elmegy, nem? Úgy, lassan, ízlelgetve, kettőnk egészségére, kedves Lacika tanár elvtárs! Jó?
3.
Radó László nem volt képmutató. Érdekes módon azok sem tartották annak, akik nem rokonszenveztek vele – vagy éppen kerülték. Kisgyermek korában sem volt stréber, amolyan számítóan jógyerek, mindenáron jótanulófajta. Egészen kisfiú korától vallásosan nevelték, de talán éppen az otthoni példa miatt, vallásossága inkább külsőségekben nyilvánult meg, és valójában sekélyes maradt. Maga is érezte ezt. Gyermekkori tudatát, sőt egészen fiatal korától meglepően fejlett igazságérzetét nem elégítette ki a szelíd Jóisten, akitől mindenféléket lehet kérni, amit aztán vagy megad, vagy nem, akitől azonban rettegni is kell, mert kimondhatatlanul sértődékeny: akire meg talál haragudni, annak örökös bűnhődés lesz a sorsa, hacsak idejében nem kér bocsánatot. Ezt a fajta vallásosságot oltották belé otthon – ami nem mélyült el az iskolai hittanórákon sem. Nagydiák, de kiváltképpen elsőéves egyetemista korában rájött, hogy nem kapja a vallástól, amit elvárna: bizonytalanul tapogatózó szelleme biztonságra vágyott, ezt várta volna az Úristentől anélkül, hogy kitartóan kereste volna az Istent. Kényelmesen várta, hogy a Úr keresse meg őt, és közben megfeledkezett egyetlen, valóban meggondolkoztató hitbéli élményéről: amikor 1945. március 31-én örökös visszavonulás közben az osztrák határ közelébe értek, más szóval, amikor már „elfogyott a haza” – alakulatuk megadta magát az előnyomuló szovjet csapatoknak. Társai hittek az örvendező győztesek ígérgetésének: hamarosan otthon lesznek, ő nem. Gondolatban is megfogalmazta magának, nyíltan is kimondta: én Istenre bízom a sorsomat. Két hónap múlva otthon volt, a társait pedig évek múltán hozták haza a Szovjetből érkező hadifogoly-szerelvények.
Az Úr pedig – többé nem kereste. Mintha megfeledkezett volna róla. Amikor harmadéves egyetemista korában – ha elemi fokon is – megismerkedett a dialektikus és történelmi materializmussal Sztálin tanulmánya alapján (amelyet az egyetem nagynevű tanára szó szerint olvasott fel a kurzusokon, de olyan megfontoltan, külön-külön megrágva minden kimondott szót, mintha ott, most helyben találta volna ki az egészet, majd egyre többet olvasott a marxizmus klasszikusnak mondott szerzőitől is, hátat fordított eddigi – vélt – világszemléletének. A pártba nem lépett be, se a szocdembe, se a kommunistába, mert a látszatától is félt annak, hogy karrieristának tűnjék. Az alapszervezetek egykettőre feltöltődtek ugyanis olyan kommunistákkal, akik szinte a gyóntatószékből léptek ki, hogy napok alatt harcos ateistákká váljanak. Az egyesített munkáspártba se kérte a felvételét, amelynek a kapuit hamarosan be is csukták, hogy megtisztítják – úgymond – a sorait a karrieristáktól, jobboldali szociáldemokratáktól. Mint az ifjúsági egyetemi szervezet tagját – és reményteljes párton kívülit – utolsó éves egyetemi hallgatóként is meghívták a párttagok „verifikálására”, ahol tanúja lehetett nem egy – őhozzá hasonlóan kispolgári származású – harcos bolsevik kollégája visszatanácsolásának a „becsületes pártonkívüliek”, „pártonkívüli bolsevikok” népes táborába  – a pártból kizárták stigmájával. Átérezte ezeknek a tegnap még ugyancsak vagdalkozó elveszerűeknek és ébereknek a megaláztatását – hiszen némelyikük még hitt is abban, amit hirdetett –, és mélységes elégtételt érzett, amiért megkímélte magát az ilyenfajta meghurcoltatástól. Akkor elhatározta, lehetőleg a jövőben sem kéri a felvételét. Egyetemi karrierre nem vágyott: tanítani akart. Ehhez pedig nem kellett párttagnak lennie. Közben nagy buzgalommal esett neki a marxizmus bibliájának, Marx Tőkéjének de ötven oldal után abbahagyta. Hiányzott az előképzettsége, és nem is érdekelte a közgazdaságtan. Annál nagyobb érdeklődéssel olvasta Engelst. Kiváltképpen az Anti-Dühring meg A család, állam és magántulajdon eredete ragadta magával. Úgy olvasta ezeket, ahogy az ember egy fülbemászó dallamot hallgat. Világos, mindenki számára érthető, kézenfekvő válaszokat adott az élet nagy(-nak vélt) kérdéseire. Ezek a válaszok Radó számára cáfolhatatlanoknak tűntek. Szerinte Engels még Leninnél is érthetőbb volt. (Egyébként Lenin egyetlen filozófiai művén, a Materializmus és empiriokriticizmuson se tudta átrágni magát. Sztálin műve, A leninizmus kérdései elolvasása után úgy érezte, hogy a szovjet nép hatalmas vezetője voltaképpen nem más, mint Engels közvetlen utóda és továbbfejlesztője. Nem spekulál, nem hadakozik, holmi polgári légvár-filozófiákkal, hanem világos-pontos válaszokat ad az élet által felvetett kérdésekre. Érthetően – pontosan. Negyedéves korában egyik kolléganője, akinek feltűnt, hogy a kis Radó, aki egyébként nem nagyon politizált – milyen lelkesen kiáltozza a jelszavakat, élteti a nagy Sztálint, megkérdezte tőle: „Mondja Lacika, maga hogyhogy nem párttag?” Egyszerű – válaszolta félig-meddig tréfásan –, azért nem vagyok párttag, mert én nem vagyok marxista. Én engelszista vagyok, ilyen párt pedig nincsen. Halvány tréfáját többen meghallhatták, mert kijelentése (némiképpen stilizált változatban, amelyben a hangsúly az „én nem vagyok marxistára” esett) hamarosan akkora port kavart, hogy az ifjúsági szövetségből, az IMSz-ből való kizárásának a gondolata is felmerült, ami az egyetemről való exmatrikulálásával is együtt járt volna. Szerencsére az egyik professzora, aki szegről-végről rokonságban és jó barátságban volt a tartományi pártbizottság első titkárával –, és szerette a gyerekarcú, mindig jókedvű, értelmes tanárjelöltet – felkereste a nagyhatalmú barátot hallgatója ügyében. Az egyetemi IMSz-bizottság vezetői még örültek is, amikor a tartományi pártbizottság elkérte tőlük a Radó-féle iratcsomót: ezzel el is hárult róluk a döntés felelőssége. Nem nekik kell tehát kizárniuk őt – és elzárniuk a fiatalember útját a középiskolai katedra felé. Ha könnyebb szankciót szabnak rá, békülékenységgel vádolhatják őket a felsőbb szervek –, aminek újabb súlyos következményei lehettek volna. Az első titkár, a tartomány ura annyira komolyan vette barátja és rokona kérését, hogy maga foglalkozott az üggyel. Magához rendelte, és két órán át magánál tartotta Radót, miközben felolvasta neki az egész iratcsomót, a rosszindulatú, buta feljelentésekkel, mentegető referátumokkal, kétértelmű tájékoztatásokkal együtt. Végül reámennydörgött: nem is érti, miért foglalkozik ő ilyen elemek ügyeivel, hiszen az ilyeneknek nincs helyük az újtípusú értelmiség soraiban. Dörgő hangjával azonban nem volt szinkronban el-elkalandozó tekintete, amely higgadt szemlélőnek elárulta volna, hogy válójában nem is érdekli az egész, szeretne mielőtt túlesni a dorgáláson. De hol volt itt higgadt szemlélő? Az erősen begyulladt Radó alig tudta eldadogni, hogy az egész puszta félreértés volt, egy kevésbé sikerült tréfából fakad, mert hiszen igaz, hogy ő Engelst jobban ismeri, mint Marxot, de hát Engels is marxista volt – különben nem lenne a marxizmus klasszikusa…
Erre megenyhültek a tartomány első emberének a komor vonásai, ő – valójában – egyiküket sem olvasta néhány kivonatos, népszerűsítő röpirat: és idézet kivételével. Ez tökéletesen kielégítette elméleti érdeklődését: otthon egyébként nem is volt könyvtára, az irodájában levő könyvek pedig érintetlenül várták a hetenkénti porszívózást, öt inkább a forradalmi munkásmozgalom napi problémái kötötték le. Látva, hogy adott esetben semmiféle „veszedelmes elhajlásról”, titóista lázadásról nincs szó, úgy döntött, hogy annyi letartóztatás, per és deportálás után egyszer nem árt, ha a párt Mikulás bácsinak is beáll. Két óra múltán kezet nyújtott a verejtékező fiatalembernek:
– Látja, fiatal elvtársam, az imént kimondta a nagy igazságot: Bizony, Engels is marxista volt, a nagy Lenin is az volt, Sztálin elvtárs is marxista. Mi is azok vagyunk. Ha pedig így van, akkor egyet se szégyelljük, hanem mondjuk ki bátran. És ne vicceljünk komoly dolgokkal. Maga hibázott, remélem, tanult belőle.
Tanult.
Ezután mérsékeltebben, sokkal megfontoltabban tréfálkozott. Egyik-másik leányismerőse – köztük az is, aki véleményezésében egyszerűen titóista összeesküvőnek nyilvánította – úgy vélte, hogy valami történhetett vele, mert unalmassá vált. Talán a sok tanulás miatt, mert erősen készült az államvizsgára, amelyen mindjárt az első szesszión, 1950 június-júliusában sikerrel át is esett.
Ez a jelentéktelennek mondható epizód – amely végzetessé is válhatott volna számára – nem ingatta meg meggyőződésében. Az egyetem első éveiben erősen ízlése ellenére voltak a gyűléseken fel-felállással járó „Sztá-lin Sztá-lin”-skandálások, ütemes tapsok. Valamiféle istentiszteleti szertartás profanizálását látta ebben, de miután már megismerte a marxizmust – az említett forrásokból –, vagyis megtalálta a világnézetet, amely az élet végső kérdéseire adandó választ nem odázza el a halálon túlra, és az emberek boldogulásának, boldoggá tételének a felelősségét nem próbálja a halál után ható, természetfölötti erőkre, helyzetekre hárítani – úgy vélte, hogy viszolygása a marxista elmélet és gyakorlat legnagyobb élő vezéralakjának az ünneplésétől valójában nem egyéb, mint kispolgári csökevény, amely ellen fel kell vennie a harcot, amelyet le kell küzdeni magában. Amikor már úgy vélte, hogy ez nagyjából sikerült, az „engelszizmus” kapcsán felmerült incidens valamiféle új, misztikus félelmet támasztott benne: félelmet attól, hogy – akaratlanul – súlyos ideológiai hibát követ el, hogy mégsem sikerül felszámolnia „kispolgári csökevényeit”. Hogy sohasem válhat belőle igazi marxista. Riadtan vette észre, hogy az ószövetség „Bosszúálló Istenétől” való gyermekkori félelmei ismét feltámadtak, de erősebben és a távoli Isten helyett „a proletariátus lesújtó ökle” egyenruhás képét öltve magukra. Ez az ököl sújt le, és torol meg minden szándékkal vagy szándéktalanul elkövetett vétséget: csakhogy amíg a „Bosszúálló Isten” elleni vétségek nyilvánvalóak és köztudottak voltak és lehettek – ilyeneket csak szándékkal lehetett elkövetni, a proletariátus ellen puszta létével is vétkezhetett az ember. Ezt nem értette – ettől félt. Egy idő után – körülbelül másodéves tanár korában – már valamiféle osztályharcos aggodalomnak próbálta tekinteni a félelmét, amíg rá nem jött, hogy ez a fajta értelmezés mondvacsinált, hamis. Az a bizonyos ököl pedig egyre sűrűbben – és teljesen kiszámíthatatlanul – sújtott le hol főúri, gyáros vagy kulákivadékokra, hegyekben rejtőzködő „banditákra” – bujdosó vasgárdistákra –, de ismert antifasisztákra, sőt illegalista párttagokra is.
Az egykori, esténként néha lelkiismeretvizsgálatot tartó, bűneit (ha voltak) megbánó és a gyóntatófülkében megváltó ifjúból, tépelődő, önkritikára hajló pártonkívüli „forradalmár” lett, aki furcsa félelme elől sikeresnek mondható házasságába és tanítványai közé, a munkájába menekült. A diákok mindenekelőtt azt érezték meg benne, hogy őszintén közeledik hozzájuk. Hamarosan az Alma Mater egyik legkedveltebb tanárává vált. Nagyon lekötötte a tanítás, lekötötték az általa bevezetett konzultációk, nem nagyon ért rá elemezgetni azt a furcsa kételyt, ami már az utóbbi évben kezdett támadni benne a „forradalmi elmélet” iránt, annyira világos volt minden, olyan egyértelműen megválaszolt minden kérdést, hogy ez már – valahol – zavaró volt. Kiváltképpen azért, mert az élet mintha rácáfolt volna egyik-másik, napnál világosabb alapigazságra. Sztálinról – kamasz korában, a háború idején – rettentő dolgokat hallott-olvasott. Később – mindennek az ellenkezőjét. Sőt, egyre inkább ünnepelték őt az egyetemen, kivált a tanügyi reformot követő években. Marxizmusa se volt sokkal mélyebb egykori keresztény világnézeténél – ám, amíg ezt készen kapta és fogadta volt el, az előbbiért megverejtékezett és kétségbeesetten kapaszkodott belé. Sztálin kultuszát például – kezdeti viszolygásai ellenére – végül nemcsak a maga számára sikerült kialakítania, de diákjaival is el tudta fogadtatni, legalábbis így vélte. Meggyőződése volt, hogy számukra is elevenné vált a zseniális ember, bölcs hadvezér és államférfi, a mélyen emberséges nagytudású politikus alakja, aki harcolt ugyan személyének ajnározása ellen (hiszen természeténél fogva mélységesen szerény volt) – a népek őszinte rajongását, túláradó szeretetét nem tilthatta meg. Sajnos – vélte – némely karrieristák alaposan visszaéltek ezzel. Ó, nem a Szovjetunióban bár lehetséges, hogy tél-túl ott is, amíg a proletariátus ökle szét nem csapott a hízelgők között. De maradjunk inkább a magunk portáján. Vegyük például a tankönyvszerkesztőket. Sztálin sohase tűrte volna – Radó szerint –, hogy a román vagy a magyar irodalmi olvasókönyvben többször forduljon elé a neve, mint mondjuk a Petőfié, Aranyé, Ady vagy József Attiláé, a románban pedig az Eminescué, Cîrlováé, Coşbucé, de még akár a Macedonschié is, nem szólva a huszadik század költőóriásairól, akiket – ugyan azok a karrieristák alig emlegettek, vagy be se vettek tankönyveikbe. De hát hol olvashatta volna Sztálin az itteni középiskolás tankönyveket?
Osztályfőnöki óráin – különösképpen a Gyéresi Bandi kérdése óta – gyakran felolvasott a Barbusse Sztálinról szóló könyvéből, ám fura módon, amilyen mértékben úgy érezte, hogy egyre inkább sikerül megszerettetnie diákjaival a nagy embert, úgy kezdtek őbenne is kételyek támadni a Barbusse-rajzolta portré hitelessége felől. És ekkor – meghalt Sztálin. Valami bizonytalan bűntudatfélét érzett, mintha az ő kételyei, kispolgári okoskodása okozták volna a hatalmas egyéniség halálát. Talán ezzel magyarázható, hogy a gyászt – tanítványai, tanártársai, sőt Boró szerint is – eltúlozta.
Még egy évet se tanított az Alma Materben, ahová kérésére helyezték államvizsgája után. ahol édesapja is tanult, elvette a helyes kis tanítónőt, Jakabos Piroskát – Jakabos Béla húgát, jóllehet édesanyja erősen óvta ettől a házasságtól, nem annyira a menyasszony személye, mint inkább a Jakabos család iránti mélységes gyűlölete miatt. A fiatal tanár nem oknyomozott: a mindenkori mamák féltékenységének a rovására írta édesanyjának a viszolygását Piroskától: persze, mihelyt a személyében nem talált kivetnivalót, beleköt a családjába. Radó László beköltözött a Jakabos-portára, ahol már egy éve egyedül élt az árván maradt húszéves tanítónő. Itt erős szövetségesre talált a fiatal tanár az ország egyik távoli sarkába férjhez ment nővérében, aki segített meggyőzni a mamát, hogy az lesz a legjobb, ha Lacikáék nem laknak együtt édesékkel. Volt ebben némi sanda számítás is: a jó nővérnek sikerült rávennie szüleit, adják el városi házukat, és költözzenek nagyiékhoz, mennyivel jobb lesz. Végül László édesanyja tett úgy, mintha maga találta volna ki az egészet, mondván, nem jó a fiataloknak öreggel közös háztartásban, sőt, ha ők kiköltöznek nagyiékhoz, azt se mondhatja senki, hogy állandóan beleszól a fiatalok életébe, de nem is tenné semmi pénzért, lám az ő életét is tönkretette az anyósa, pedig nem is laktak közös háztartásban. Jó leánya pedig elkérte örökrészét a ház árából, majd rendszeresen kunyerált magának újabb és újabb kölcsönöket – amelyeket  soha nem adott meg. Szerencsére ez már nem érdekelte se Radó Lászlót, se a feleségét.
 
4.
A gyászünnepség – megrendítő volt.
A környező falvakból népes küldöttségek érkeztek, a munkásság gyászszalagos vörös zászlókkal vonult ki, a főtér zsúfolásig megtelt. A tömeg némán, komoran hallgatta a beszédeket: többen sírva fakadtak az első osztályos kislány rövid búcsúbeszéde hallatán: a gyenge hangocskát akárcsak a felnőttek el-elcsukló vagy érces fogadkozásait – a tér legtávolabbi sarkaiba is elvitték a hangszórók. A rajon első titkára megsimogatta a bájos kisgyermek fejét, és megkérdezte, ki a tanítója vagy tanítónője.
A következő napokban holmi pletykaféle szivárgott ki a rajoni tanügyi osztály berkeiből Radó Lászlóval kapcsolatosan. Harkai aligazgató, aki csaknem egy egész délelőttöt töltött a rajoni néptanács káderosztályán, gondterhelten és szigorú titoktartást kérve elmondta két-három kollégának, hogy talán sikerül elhárítania Radó László feje felől a közvetlen veszélyt, nem lesz eljárás, csupán a tanügyi dolgozók szakszervezete keretében indítanak egy vizsgálatot ellene. A fiatal tanár ugyanis – állítólag – korán reggel azért ment be az osztályába, hogy kiröhögtesse a diákokkal Sztálin elvtárs halálhírét – no, persze, ez puszta feltételezés, ő, Harkai, határozottan kijelentette, hogy ismerve fiatal kartársát, biztos benne, valami félreértés van a dologban. Már aznap visszamondták a hírt Radónak, akit meglepett ugyan a dolog, de nem csodálkozott rajta, hiszen tartott tőle, hogy valaki meghallja, és kicsavartan továbbadja annak a szamár kamasznak a bemondását –, de nem hitte, hogy ekkorát csavarintanak a tényeken így talán még jobb is – gondolta –, mert ebben a formájában semmi sem igaz belőle. Feleségével is megtanácskozta a dolgot, és anélkül, hogy igazgatójának vagy Harkainak szólt volna, két nappal a hír vétele után, amikor egymást követő két lyukas órája volt, elment a tanügyi osztályra, hogy utánajárjon a dolognak. Itt kiderült, hogy ugyan már, miért izgatja magát fölöslegesen, hiszen szó sincs semmiről: valaki hallott valamit, és felfújta, de a tanügy nemhogy eljárást, vizsgálatot se kíván indítani se szakszervezeti, se más vonalon Radó tanár elvtárs ellen. A káderosztályon mégis többet tudott meg: a férfias megjelenésű (selyemharisnyájára következetesen bakancsot húzott) káderesnő jóindulatúan megveregette a fiatal tanár vállát: nem történt semmi, de máskor legyen éberebb, és jelentse azokat a kulák csemetéket és másfajta kizsákmányoló ivadékokat, akik nemkívánatos irányba akarják terelni az osztály hangulatát Radó László fülét az utolsó, a búcsúmondat ütötte még: „Hiba volt – rázta meg keményen a kezét a káderesnő –, tanultunk belőle, de mi tudjuk, hogy megbízhatunk a Radó házaspárban!”
A fiatal tanár sohasem tudta meg, mi köze volt az egészhez a feleségének.
Valójában a feljelentés majdnem egy időben futott be az első titkár utasításával, hogy a fiatal Radónét, a kiváló tanítónőt minél előbb merészen ki kell emelni tanfelügyelőnőnek (Nem párttag? Hát az lesz!), amúgy is itt az ideje a fiatal káderekről való gondoskodásnak: az asszonyka pedig a gyászünnepségen bebizonyította apró tanítványa szerepeltetésével, hogy igenis kitűnő szocialista pedagógus, hát alusztok ott elvtársak, mindent nekem kell észrevennem?! A tanügyi osztály főnöke és a káderesnő első szóra egyetértettek abban, hogy a két ügy feljelentés egyfelől, másfelől pedig az első titkár javaslata közül az egyiket ejteni kell. Ha pedig így van, kár lenne a dolgot azzal komplikálni, hogy felingereljék az első titkárt (hátha rokona a fiatal tanítónő? Vagy esetleg…).
Radó végül azzal magyarázta meg magának a dolgot, hogy valami diákbeszéd jutott el a tanügyi osztályra, amelyet kellőképpen értelmezett az elvtársak bölcsessége: még azt se tartották érdemesnek, hogy utána járjanak. A napok-hetek elteltével örömmel és kissé csodálkozva kellett tapasztalnia, hogy a hatalmas építmény – a szocializmusé – sőt azontúl az egész béketáboré, amelyet mindezideig a hatalmas Sztálin anteuszi válla tartott – nem rendült meg, roskadozni sem kezdett. A nagy ember halála után egyre kevésbé nyílt alkalma annak hangoztatására, hogy éberségre van szükség az imperializmus agyafúrt diverziói ellen, meg hogy a legsúlyosabb hiba, amit ezekben az időkben elkövethetünk, az a szájtátiság. Sőt, ez utóbbi kifejezés, amely a Sztálin halálával tárgytalanná vált készülő orvosi-per során került a politikai szóhasználatba – szinte hetek alatt kopott ki a divatból. Mindez jelenthette – Radó helyzetelemzése szerint – azt is, hogy az imperializmust is váratlanul érte a zseniális vezér halála, nem készült fel idejében a diverzióra, de azt is, miszerint oly szilárd a sztálini építmény, hogy magának az építőnek a halála sem rendíthette meg.
5.
A tanítás, kiváltképpen az osztályával való foglalkozás mellett Radó László már csaknem egy éve dolgozott egy összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányon, amelyben párhuzamot kívánt vonni Móricz Zsigmond és Sadoveanu között. Olyan párhuzamot, amelynek a konklúzióit – Radó szerint – nem bonyolította, sőt kézenfekvővé tette volna a tény, hogy a két szellemóriás közül egyik még életben van, életműve tehát nem tekinthető lezártnak. Mindkettőnek van azonban egy-egy műve, amelyek ihletforrásukat és témájukat tekintve hasonlítanak egymáshoz – és csodálatosan kifejezik népüket. Ebben van különbözőségük is. A forrás és a téma: a juhaiért meggyilkolt pásztor balladája. A Balta poézisét vetné össze a Barbárok feszülő drámaiságával. Az előbbi lüktető nyelvi muzsikáját az utóbbi feszült tömörségével. Egykori professzorával is vitába kívánt szállni, aki egyetemi kurzusában „félkarú óriásnak” nevezte Móricz Zsigmondot, mivel nem ismerte fel a proletariátus vezetésre hivatottságát, nem fordított figyelmet a munkásosztály élcsapatára – a kommunista pártra. A fiatal tanár szerint mindebben csak korai halála gátolta meg, hiszen a nagy román mesemondó, Mihail Sadoveanu is csak évekkel a felszabadulás után írta meg szocialista-realista remekművét, a Mitrea Cocort. Hetente eltépte, majd újrakezdte tanulmányát. Minden oldalt felolvasott Borónak, akinek néhány talpraesett észrevételén is elgondolkozott. Az asszonyka is elolvasta az akkoriban megjelent Sadoveanu történelmi regényt, a Nicoara Potcoavát – éppen a férje kedvéért, de a tanulmány vesztére. Azt kérdezte ugyanis a férjétől, hogy amennyiben a szocialista-realista írásművészet tényleg magasabb rendű minden eddiginél, akkor mivel magyarázható, hogy Sadoveanunak éppen a frissen megjelent (egy régebbi művéből újraírt) történelmi regénye, amelyben nem találhatók meg a szocialista realizmus ismérvei – miért sokkal különb, pusztán nyelvileg is jobb a Mitrea Cocornál? Valóban mégis ez utóbbi lenne Sadoveanu életművének a csúcsa? Ha pedig nem, akkor mi lesz a tanulmány okos végkövetkeztetésével?
Radó László magyarázatot próbált keresni a kétségkívül valós jelenségre, és mert nem talált elfogadható választ a Boró kérdésére, egyre kevesebbet foglalkozott a tanulmányával. Végül elhatározta, hogy egész más alapokra helyezi azt, ír egy összehasonlító tanulmányt a két nagy író történelemszemléletéről. Készített is egy szerződésjavaslatot az Állami Kiadónak, ahonnan azt a választ kapta, hogy javaslata igen érdekes, ám azt mindenképpen várja meg, hogy előbb megjelenjék Móricz Erdély-trilógiája, amelyik – mint történelmi mű – máris reprezentatívabb a Rózsa Sándor a lovát ugratja és Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét-nél. Jelezték, hogy a trilógia benne van a kiadói tervben, egy-két éven belül megjelenik. Aztán nem jelent meg. Se akkoriban, se később.
Boró talpraesett, anyáskodó természetű menyecske volt, akit önálló gondolkodásra nevelt az élet. Igen okos, kiváló tanuló létére a tanítóképző után csak azért nem ment egyetemre, mert nem akart a bátyja terhére lenni. Nagyon szerette kamaszos, rajongó természetű férjét – bár maga sokkal józanabbul gondolkozott nála. Társaságuk igen kicsi volt, de ezzel tökéletesen be is érték, hiszen egyetemista diákkorukban se kényeztették el őket zsúrokkal-táncmulatságokkal. Kissé – mondhatni – öregesen rendezték be az életüket, esténként néha ellátogattak a Radó Lászlónál alig néhány évvel idősebb, két gyerekes festőművészhez, a rajztanár kollégához, akinek fiatal kora ellenére már országosan is ismert neve kezdett lenni, és akit Radó még egyetemista korában ismert. Szívesen be-benéztek Boró távoli rokonához, Albi bácsihoz is, aki szintén el-ellátogatott hozzájuk.
Valamennyi közeli-távoli rokona közül csak a Jakabos gyerekeket szerette, és kedvelte a Boró férjét is. Néha a festő is szívesen elkísérte őket az öreghez: nagyon szeretett volna portrét készíteni róla, de az öreg nem hagyta. Rendkívüli ember volt. Fiatal korában a felesége megszökött egy vándorszínésszel, és utóbb maga is színésznő lett: mint ünnepelt művésznő esett egy bombatámadás áldozatául; első fiatalságán jóval túl, a második világháború végén. Albi bácsi annyira haragudott reá, hogy annak idején többször is vendégül látta őt férjestül, gyermekestül – de ő maga többé nem nősült. Életét teljesen kitöltötte a méhészkedés. Nem volt embergyűlölő, de szerette a magányt, és eléggé zárkózott életet élt. Kevés embert kedvelt, de azokat mindig szívesen látta maga körül. Közéjük tartoztak Boróék is. Lászlóval szívesen elbeszélgetett. Erről-arról, kiváltképpen politikáról faggatta a fiatalembert (de csak kérdezett: nem vitatkozott vele) – a fiatalembernek pedig imponált, hogy egy ilyen idős, eléggé művelt és tájékozott, bölcsnek mondható ember kíváncsi a véleményére – mint vérbeli pedagógus egyébként mindig örült az érdeklődő hallgatóságnak. Vendégelt – Boróékat is, az öreg rendszerint dióval és lépesmézzel kínálta. Vevői közül – hiszen naponta hárman-négyen is jöttek hozzá mézért – egyik-másikkal elbeszélgetett, másoknak gyorsan kimérte a mézet, megmondta az árát, és nyújtotta is a kezét: a viszontlátásra. Boró hívta fel erre a férje figyelmét, hisz jelenlétükben is így viselkedett látogatóival. A tanár kérdésére, hogy miért kedves némelyekkel, amíg másokkal szóba se áll, az öreg vállat vont: – „Ha végigudvariaskodom az életemet, semmivel se maradok…” – majd hozzátette: – „Világéletemben megválogattam, kire érdemes időt pazarolnom.” Ez módfelett hízelgett a fiatal tanárnak.
Házasságuk első évében történt, egy kora őszi délután hárman ültek az öreg verandáján, dió és lépesméz mellett. Az öreg érdeklődéssel, derűsen faggatta Radót:
– Mondd csak, fiam, te hogy jellemeznéd nekem röviden ezt az egész marxizmust?
Radó bólintott. Mennydörgő hangú professzora, aki annyi átéléssel olvasta fel a Sztálin-brosúra szövegét annak idején, felkészítette az ilyen kérdésekre.
– Röviden: a marxizmus az első olyan, a társadalom átalakítását célzó elmélet – de akár világnézetnek is mondható –, amely egyesíti az elméletet a gyakorlattal. Először, a gondolkodás történetében.
Az öreg bólintott.
– Aha.
Két hét múlva – ugyanott.
– Magyarázd meg nekem, fiam, mi az, hogy kulák?
A fiatal tanár készségesen hozzáfogott.
– Kulák – orosz szó. Nagygazdát, más szóval zsírosparasztot jelent. A kulák olyan gazdag földműves, aki nemcsak maga dolgozik a földjein, esetleg a családtagjaival, hanem másokat is dolgoztat, vagyis kizsákmányoló.
– Mondd csak édes fiam: ez a magyarázat elméleti, vagy gyakorlati is?
Radó sértetten nézett az öregemberre.
– Albi bácsi csúfolkodni akar velem?
Az öreg rendreutasítóan emelte fel mutatóujját:
– Én, édes fiam, senkivel sem csúfolkodtam az életben. Kérdezni is csak akkor kérdezlek, ha valamit nem értek. Te okos fiatalember vagy, becsületesnek is ismerlek, tanultad ezeket a dolgokat. Hát ezért kérdeztem tőled ezt a kulák-dolgot. És ha már idáig jutottunk, kérlek, mondd meg nekem azt is, én kit zsákmányolok vagy zsákmányoltam ki? Van egy kis gyümölcsösöm, veteményeskertem. Van százötven család méhem. Még házvezetőnőt sem tartok.
– Albi bácsi… kulák? – álmélkodott a fiatal házaspár.
– Az. Tegnap kaptam meg a „kinevezési okmányt”. De még az éjjel vonatra ülök: vannak még becsületes méhészek Bukarestben. Csak tudnám, mi bajotok velem?!
– Nekünk? Nekem? De hát én tettem meg Albi bácsit kuláknak? Minek néz engem?
Az öreg szigorú tekintettel nézte végig:
– Elméleti és gyakorlati embernek.
Olyanok a méhészek, mint a szabadkőművesek, összetartó népség. Kiváltképpen azok, akik számára ez a foglalkozás nemcsak jövedelmi forrást, de tudományos utánajárásra, kutatásra ingerlő szenvedélyt is jelent. Albi bácsit tíz nap múlva törölték a kuláklistáról. Látogatásaik azonban megritkultak az öregnél. Radót bántotta az öreg szúró megjegyzése. Pedig néha határozottan vágyott a méhviasz-illatú veranda nyugalmat árasztó légkörére – és talán arra a megingathatatlan magabiztosságra is, ami az öregből áradt.
Sztálin halálát követő harmadik héten – úgy estefelé – az idős méhész váratlanul betoppant hozzájuk.
– Mit tudtok Béláról? – kérdezte köszönés helyett.
– Béláról?!
– Igen, róla. Ma reggel egy havasi méhész barátom látogatott meg a bányavidékről. Béla szomszédja. Azt mondja – nézett Boróra –, hogy a bátyád két napja eltűnt. Letartóztatták.
– Lehetetlen! – vágta rá Radó.
– Bi… biztos? – kérdezte Boró. Képtelennek tűnt számára is a hír. – Hátha csak elutazott. Biztosan elutazott valahová, és a szomszéd nem tudta.
Albi bácsi legyintett.
– Házkutatás is volt.
A fiatalok reagálásából látta, hogy mit sem tudnak a Jakabos fiú sorsáról, akit nagyon szeretett. Gyermekkorában mindig körülötte lábatlankodott, és Albi bácsi maga is elcsodálkozott azon, hogy a méhek még véletlenül se szúrták meg, igaz, ha véletlenül arcára, karjára szállt egy méh, nem csapkodott, nem visítozott, hanem szépen gyöngéden megfogta, és feldobta a levegőbe: hess.
– Szóval nem is tudtátok. jó. Hát én az éjszakai gyorssal indulok Bukarestbe. Holnapután itt leszek.
Egy bödön mézet is vitt magával erősítésül, de másnap délután már viszszaérkezett. Mézestül. Az állomásról egyenesen a fiatalokhoz hajtatott, fiákerrel.
– Nézzétek: nem szabad kétségbeesni, de a valósággal szembe kell néznünk. Nekem is – nektek is. Valami nagy baj lehet Bélával. A barátom, akit a kulák-ügyben kerestem volt fel, ma reggel utánanézett a dolognak, utána azt tanácsolta nekem, utazzam sürgősen haza, és törődjek a kaptáraimmal. Na, édes fiam: ezt magyarázd meg nekem.
– Nem tudom… valami nagy, valami igen súlyos tévedés lehet a dologban, ha tényleg igaz – motyogta Radó László, de úgy érezte, mintha nem mondaná elég meggyőződéssel.
6.
A két fiatal nehezen tért magához a hírre. Amíg Albi bácsi Bukarestet járta, Boró telefon útján próbált megtudni valamit a bányavállalattól, de onnan azontúl, hogy „Nincs kérem…. jelenleg nincs a vállalatnál... Nem tudjuk…” – egyebet nem tudott kicsikarni. Még annyit sem, hogy hol, kinél érdeklődhetnék a bátyja felől.
Örök talány, hogy a közeli faluban lakó idősebb Radóékhoz miképpen jutott el a hír, amely – az első napokban – még a városban sem terjedt el. Lacika édesanyja nem otthon, hanem az iskolában kereste fel a fiát. Valamiféle kétségbeesett diadaltól sugárzott Radó életében először látta merőben idegennek édesanyját
– Ugye megmondtam neked, hogy nem kell azok közé a gőgös Jakabosok közé keveredni! – mondta – Ki tudja, mibe ártotta magát! olyan fajta káröröm áradt szavaiból mintha maga is szívesen hozzájárult volna a fiatal mérnök szerencsétlenségéhez. A fiatal tanár számára azonban a legnyugtalanítóbb az volt, hogy mit sem tudott a sógoráról.
– Látod? mondta Borónak letörten, csaknem szemrehányóan miután a fővárosból dolgavégezetlenül hazatért Albi bácsi elbúcsúzott tőlük. – Ugye megmondtam? Nem megmondtam?!
Boró villanó haraggal nézett végig a férjén.
– Mit mondtál meg, te szerencsétlen?!
Radó László megkövülten nézte a feleségét. Ez a perzselő harag, ez a gyűlölet, ahogy Boró nézte, ismeretlen volt számára, és új, kellemetlenül új volt az a fintor is az asszony szája sarkán.
– Én… Borókám… énnekem miért – hápogta –, miért mondod azt, hogy te szerencsétlen? Miért?… Hallod? Miért?! – és mert nem kapott választ, őbenne is felforrt a harag, a vágy, hogy szavaival megsemmisítse ezt a szembe berzenkedő gőgöt és gyűlöletet. – Igenis, megmondtam. Akkor mondtam meg, amikor legutóbb elment tőlünk, igen, hisz hencegett, még téged is legőgölt a te mélyen tisztelt bátyád, bocsáss meg, amiért szólni mertem. És ha már valaki szerencsétlen, hát egyelőre nem engem dutyiztak be, hanem őt, akiről igenis megmondtam, ha emlékezni méltóztatol rá, mindössze két héttel ezelőtt, a látogatása után: elbizakodott, cinikussá vált. A nagy jólétben. Ezt mondtam, vagy már elfelejtetted volna? Ki tudja, miket beszélt összevissza? Nem hallottad, miket mondott itt a Sztálin elvtárs halálakor? Hogy leszólta azt a kedves kis beszédet, amit írtál – amelynek végül oly nagy sikere volt?!
– Nem fejeznéd be már egyszer? – szakította félbe halkan Boró. Arca most már gyűlölködő se volt, hanem olyan kétségbeejtően idegen, amilyennek a férje még soha nem látta. Mintha arcvonásai is kimerevedtek volna, szaval pedig szárazon kopogtak, mint a jégeső. – Nem érdekel a bölcselkedésed. A pártos spekulálgatásod se érdekel. Csupán azt akarom tudni, hogy mi van a bátyámmal. Segítenem kell rajta. Csomagolok, és az első vonattal utazom. Tudnom kell, mi történt, mit tehetek. Elkérezem két napra az igazgatómtól.
– Elutazni… most, ma?! – nézett rá a férje inkább ijedten, semmint haraggal. – Hová, az Istenért?
– Hová? A bányavárosba – Boró hangja mintha felengedett volna kopogó merevségéből. – Oda, ahol letartóztatták, ha igaz. Bármihez fogok, onnan kell elindulnom.
Radó László mélyet lélegzett. Restellte is, amiért az imént nyilván a döbbenet okozta sokktól elveszítette a fejét, hogy megfontolatlanul beszélt, hiszen tudta, mennyire nem tárgyilagos Boró, ha a bátyjáról van szó – ami egyébként természetes is. Másfelől azonban még mindig az asszonyka soha nem tapasztalt módon kemény, durva replikája lepte meg. Most – egy ideig hallgatott. Úgy vélte ugyanis, hogy Boró – ha szándéka szerint útnak indulna – senkinek se használ vele, természetesen Bélának sem – az ő helyzetükön azonban sokat ronthat, de nem szólt: attól félt, hogy valami meggondolatlanul kimondott szóval tovább ingerli az asszonyát, akit még sohasem látott ilyennek, mint az imént. Egy idő után Boróhoz lépett, átfogta a vállát, magához ölelte. Az asszony nem ellenkezett – de hozzá se simult, mint máskor.
– Kérlek, ne haragudj rám… Hidd el, nekem is fáj. Persze hogy Béla semmi olyat… na. Igazságtalan voltam irányában, de elkeseredésemben voltam az, mint a kisember, akit bántanak, ő pedig azokat bántja, akiket a legjobban szeret. Hiszen ki ne tudná, ha Te nem, hogy én is mennyire szeretem Bélát. Megkérnélek, üljünk le ide szépen egymás mellé, igyunk meg egy jó teát, és fontoljuk meg okosan, mielőtt tennénk, vagy tenni próbálnánk valamit. El akarsz utazni? igazad van. Elemi jogod, hogy megtudd, mi történt a bátyáddal. Ha kérhetek valamit, mindössze annyi: ne indulj el még ma. Okosabb lesz, ha előbb itt próbálunk utána járni a dolognak.
– Itt? – nézett nagyot Boró.
– Persze. Felmennénk a tanügyi osztályhoz. A káderre. Tájékoztatnók az elvtársakat, hogy né mit hallottunk, és megkérnők… még jó néven is vennék, hogy bizalommal fordultunk hozzájuk. Aztán lépésről lépésre…
Boró tekintete megint lefagyott.
– Ugyanbizony mire kérnők azt a baritonhangú káderesnőt? Tán ő tartóztatta le? Hiszen jobban fél azoktól, akik Bélát elvitték, mint mi! Hagyj engem, jó? Felőlem menj, tájékoztasd, akit akarsz, arról, amiről akarod, de engem hagyj, nézzek utána a magam módján, hogy mi történt Bélával… – és sírva fakadt.
Béla megint magához ölelte.
– Azt hiszed, nem értelek? Ki ne értené meg, ha nem a férjed urad, hát nem igaz? De kérlek, próbálj te is egy kicsit megérteni, kiváltképpen, mert egy a célunk, ugyanaz a vágyunk, minek járnánk külön utakon? Gondold meg: most semmit, de semmit sem szabad elkapkodnunk. Bélának csak árthatnánk holmi összevissza rohangálással, magunkról nem is szólva, de nem az lényeges, hanem Béla, mert ő van bajban. Nos, arra kérlek, várj két napot. Ne többet: két napocskát. Ezalatt én tájékozódom, hogy a legmegfelelőbb módon léphessünk fel. Két nap múlva pedig, ha az eredménnyel nem leszel megelégedve – utazol… utazunk, ha akarod. Megyek én is. Rendben van?
– Nincs rendben. Minden perc, minden óra késlekedés végzetes lehet. Hiszen Béla nem bűnöző. Miért kellett letartóztatni?!
Radó László most már nyeregben érezte magát. Teljesen visszanyerte nyugalmát.
– Persze hogy nem bűnöző. De tudod mit? Vegyük sorra a lehetőségeket: miért bukhatott le? Egy – amire céloztam. Ne haragudj meg, kicsi Boró, de egy kicsit tényleg nagyszájú volt, azt hitte, neki azt is lehet. Tréfából, vagy mit tudom ón, esetleg bosszúságában valami kijelentést tehetett – talán éppen Sztálin elvtárs halálával kapcsolatosan, vagy ami még valószínűbb, viccet mondott egy szolgálatos fülnek –, a forradalomnak pedig nincs humorérzéke, és ő ezzel nem számolt. Más oka is lehetett a dolognak. Mondjuk, bányaszerencsétlenség történt, szénpor-metán robbant, tűz ütött ki, mit tudom én. Ha netán ilyesmi történt – Béla nem lehet hibás, nála lelkiismeretesebb bányamérnök nincs, de amíg kivizsgálják az ügyet… beletelik egy-két hét. Aztán, tudod, van egy harmadik lehetőség is. Béla tényleg elutazott valahová, mit tudom én… államtitok is van a világon, ezért nem csevegtek veled bővebben a telefonon, a szomszéd méhész pedig valamit félrelátott, Albi bácsi ismerőse éppen fejgörcsös lehetett, azt hitte, hogy Bélát valóban letartóztatták – van fogalmad, milyen félős egyik-másik főkáder? – ezért sietett a jótanáccsal, hogy Albi bácsi sürgősen utazzék haza, és dikicselje a kaptárait. Na ugye. Ezért kérek tőled két napot. Csak két napocskát. Pillanatig se kértelek arra, hogy tagadd meg, vagy hagyd cserben a bátyádat. Én se hagyom. De várjuk meg, amíg kiderítem, mi van vele, mit tehetünk érte, egyáltalán szükséges-e mozdulnunk?
Az asszony felállt. Nyugodt volt, de félelmesen határozott.
– Átmegyek a szomszédba. Telefonálok az igazgatónak.
Amikor visszatért, előkereste kézibőröndjét, becsomagolta a legszükségesebbeket.
– Boró… Borókám. Hát mégse vársz?
– Nem. És nem kell kikísérned az állomásra. Mondd meg az elvtársaknak, hogy akaratod ellenére, sőt, tudtodon kívül utaztam.
Radó László szó nélkül nyelte le a sértést. Némán vette fel az esőkabátját, hogy kikísérje az asszonyt. Az állomás felé menet nem beszéltek, férje kérésére Boró átadta neki a bőröndöt. Megváltotta a feleségének a jegyet is a bányavárosig. Már bemondták a vonat érkezését, amikor Boró megszólalt:
– Tudod, Lacika, én azért szerettelek meg téged, mert tanár létedre volt benned valami naiv, kisfiús kedvesség. Emellett okos vagy, bármit kérdezhettem tőled – és igazi társ-pajtás, kissé a bátyámat is tudtad helyettesíteni. Néha olyan tedd ide tedd oda vagy, mint egy mackó, de ezt is szerettem benned. Egy idő óta – megváltoztál. Egyre ritkábban vagy jókedvű. A tanulmányodat se írod, elakadtál vele – és mintha már nem is érdekelne. Mintha rájöttél volna valamire, amit magadnak se akarsz bevallani. Egyre inkább félsz. Igen, Lacika: félsz. Jobban a kelleténél, mert úgy kezdem látni, hogy valamennyire mindenki fél.
Berobogott a gyors. Berobogott, majd szuszogva megállt.
Radó László nem válaszolt. Miután feladta táskáját a fellépő asszonynak, integetni akart neki, de Boró nem fordult vissza, és nem nézett ki az ablakon. Megfordult hát és hazaindult ő is, mielőtt még a gyors elindult volna. Szinte természetesnek tűnt neki, hogy beszélgetésük után el se búcsúztak. Meg se sértődött. Képtelen volt cáfolni az asszonyt. Lehet, hogy túloz egy kicsit – de amit mondott, jobban fáj annál, semmint ne lenne igaz.
Mentében lassan-lassan gyúlni kezdett benne a harag Béla iránt. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Mert ez nem egyéb. Csakis felelőtlenségében adhatott okot arra, hogy a proletariátus ökle lesújtson rá. És nemcsak rá. A húgára, annak családjára, és ki tudja még….
7.
Na hiszen. Megmondta ő Borónak, hogy ebben a helyzetben kár elhirtelenkedni a utazást: veszélyhelyzetben a legrosszabb mindig a kapkodás. Nem lett volna szabad nekivágnia a bizonytalannak. Sok izgalmat, fáradtságot megtakaríthatott volna Boró, ha reá hallgat. Már az is nyereség lett volna, ha egyetlen nappal halasztja el az utazását. A káderesnő – mert a fiatal tanár a délelőtt folyamán úgy csereberélte az óráit, hogy legyen ideje elmenni a tanügyi osztályra – nagyon megértőnek, szívélyesnek mutatkozott. Sőt: barátian beszélt vele. Megkapó őszinteséggel érvelt, hogy megnyugtassa Radót: amennyiben Béla ellen valami súlyosabb vád merült volna fel – úgy arról neki tudnia kellene. (Ez esetben pedig – toldta meg Radó gondolatban – sokkal ridegebb lett volna a fogadtatás.) Egyébként a káderesnő, akit meglepett a hír, megígérte, hogy rövid úton utánajár a Béla dolgának, és megdicsérte a fiatal tanárt, amiért nyomban tájékoztatta a személyzeti osztályt a családban – állítólag, mert ugye semmit se tudunk még biztosan – történtekről. Azt kérdés nélkül is hozzátette megnyugtatásképpen, hogy amennyiben mégis igaznak bizonyulna a hír, ha mégis vádat emelnének Béla ellen, neki és a feleségének nincsen amitől tartania. Radó egy kicsit elszégyellte magát, amikor rájött, hogy a káderesnő ezzel a kijelentésével – megnyugtatta.
Már nem gyűlölte Bélát. Az is megjárta az eszét, hogy az egész – esetleg – vakhír. Lehetséges, hogy a drága Albi bácsit felültették – sőt ez a valószínűbb: a havasi méhész félreértett valamit és begyulladt, a bukaresti barát pedig kényelmesebbnek vélte, ha leszoktatja az interveniálásról vidéki barátait. Az sincs kizárva, hogy a kombinát telefonosnője nem ismeri Bélát, vagy románosan Jákáboszként emlegeti a Jakabost – ugyanígy a személyzeti osztályon is, ahol általában nem szeretnek információkat adni. Egy „nem tudom”-mal mindenkit olcsón ki lehet fizetni, bármiféle kérdéstől könnyen meg lehet szabadulni. De ha mégse… ha mégis igaz lenne, ő kereste magának. Persze hogy jó fiú Béla, de túlságosan belejátszotta magát a család szerencsegyerekének a szerepébe. Ebben a pillanatban a Béla sorsánál jobban aggasztotta Boró furcsa viselkedése. Honnan került az a hideg, nem is haragvó, hanem gyűlölködő fény a nézésébe? Hiszen máskor is fordult elő, hogy vitatkoztak, de olyan nézetkülönbség, amely megkérdőjelezte volna egymáshoz való viszonyukat – még nem adódott közöttük. A bátyja miatti aggodalom indokolja vajon, hogy többször is megsértse férjét? No, persze, lehetséges, azóta már megbánta a sértegetéseit: a gyorsvonat ringó zakatolásában talán elpityeregte magát, és arra gondol, nem ártott volna a férjére hallgatnia, várnia egy-két napot. Azzal bizonyára nem vet számot, milyen durván sértegette a férjét, hiszen az ember nehezebben ismeri fel saját disszonáns hangját, mint a másét. Végül is érthető, ha az este elragadta az indulat, hiszen nagyon szereti a bátyját.
Ebéd után nem találta a helyét odahaza. Nyugtalan volt. Félt? Ha igen, ez a félelem nagyon is alaktalanná vált, kivált a káderesnővel való beszélgetése óta, hiszen a bakancsos hölgy megnyugtatta. Valami hasonló nyugtalanságot érzett annak az incidensnek a kapcsán is, amelyik végül elsimult – Sztálin halálakor. Csakhogy szorongásának akkor pontosan meghatározható oka volt, tudta körülbelül mivel vádolhatják, miért bánthatják, mi az, amit rosszindulattal félremagyarázhatnak a történtekből. Szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel, ha nem is gondjáról, de már az is elég lenne, ha egyedüllétét oldhatná fel: szüleihez nem ment, bár jó háromnegyed órai sétára laktak a várostól, hisz ha oda megy, egyebet se hall édesanyja lámmegmondtamjainál. Albi bácsinál lenne jó, érezni a méhviasz-illatot, lépesmézet eszegetni dióval – de odamenni se volt kedve: félt az öregtől, amiért egyedül engedte útra kelni Borót. Páll Bercit, rajztanár kollégáját, a kitűnő festőt kereste fel. Sok kellemes órát töltöttek együtt, elbeszélgetve a műteremben, mialatt a lakáson Boró a művész feleségének segített: szerencsére az aszszonyok is jól szót értettek egymással. Talán azért beszélgetett el szívesen munka közben fiatalabb tanárkollegájával a festő, mert Radó Lacika sohase tett tudálékosan ostoba megjegyzéseket munkáira, mint a látogatók legtöbbje szokta, ha belép egy műterembe. Nem szégyellte megkérdezni a festőtől, ha valamit nem értett, és ez szívesen válaszolt, magyarázott neki. Egy idő után Radó úgy érezte, egyre inkább érteni kezd azon a nyelven, amely nem kimondott vagy leírt szavakba, de színekbe és formákba foglalja a mondandóját. A művész őt is többször rajzolta, egyszer festeni is próbálta fiatalabb barátját, de a portré sohasem sikerült.
– Nem tudlak megfogni; Lacika, hogy a fene enné meg. Mintha egyáltalán nem ismernélek, mintha kevésbé értenélek, mint azt az öreget, akivel alig három szót váltottam az utcán, és felhívtam a műterembe, hogy lerajzoljam. Persze, a mesterem is megmondta a főiskolán: öreget a legkönnyebb eltalálni: kialakult, sőt. megcsontosodott jellem, határozott vonások. Csak nézlek, – és mintha nem tudnék eligazodni rajtad.
– Talán én se magamon… mindig…– bólintott Radó egy alkalommal félig-meddig komolyan.
– Emlékszel? – folytatta a festő akkor, mintha meg se hallotta volna barátja megjegyzését – negyedéves főiskolás voltam, amikor megismertelek. Elsőéves voltál akkor, ugye? Hány remek szénrajzot készítettem rólad akkoriban! Mintha a magad rokonszenves, de kissé kamaszos módján kialakultabb, határozottabb egyéniség lettél volna, mint most, érettnek mondható, fiatal férfiként. Hát nem furcsa? Akárhogy nézlek-forgatlak magamban: jóravaló fickó vagy, kedves barát, de kialakulatlan.
– Szerinted tehát visszafejlődtem? Valami késel kamaszkorba lökdöstek volna vissza az évek? Van ilyen?
– Mondok valamit: még ez is lehetséges. Ha így lenne se aggasszon. Egészséges folyamat ez. Csak az ostobák egyénisége alakul ki tizenhat éves korukban úgy, hogy azzal temetik el őket nyolcvan év után. Hidd el: van olyan huszonkét éves ember, akinek máris meg tudnám festeni az öregkori portréját. Ne feledd: van olyan virág, amelyik szinte a hó alól bújik ki – van amelyik csak késő ősszel nyit. A májusi cseresznye semmivel se különb a téli almánál, amelyik nem is a fán, hanem leszedve, szénában érik meg. Csak egyet se türelmetlenkedj. Meglátod, milyen remek portrét festek én még rólad!
A fiatal irodalomtanár egyedül találta a festőt: nemcsak a műteremben, a lakásban is. Örült ennek, különben Piri faggatni kezdte volna Boró felől, és ő most nem az asszonnyal akart fecsegni gondjáról: barátjával kívánta megosztani azt. A festőt a vártnál jobban meglepte a hír. Éppen egy virágcsendéletet festett.
– Ejha – és letette az ecsetet. – Mi a vád?
– ’sze épp ez az, hogy nem lehet tudni. Semmi bizonyosság nincsen, még az se, hogy tényleg letartóztatták. Ezért utazott el Boró, hogy utánanézzen, tulajdonképen mi van. Különben nekem is megígérték ma délelőtt a tanügyi osztályon, hogy megérdeklődik. Biztosra. A káderesnő, hiszen ismered. Gondoltam, őnekik hivatalból sokkal egyszerűbb, hát nem?
A festő komolyan nézett rá.
– Nem az a baj, Lacika, hogy engem akarsz átverni, hanem az, hogy magadat is áltatod. Nem azért mentél el te ahhoz a rettenetes nőhöz – már megbocsáss, de a hideg futkorász a hátamon, valahányszor megszólít –, mert Béla után akartál tudakozódni. Azért mentél el, kedves barátom, mert megijedtél. Begazoltál, testvér. Valahol a tudatod mélyén az motoszkált, hogy még mindig jobb, ha tőled tudja meg, mi történt vagy történhetett Jakabos mérnökkel, a sógoroddal, mintha más úton értesülne felőle. Egyfajta rafinált módja az enyhítő körülménynek szánt – önfeljelentésnek. Ezzel a gesztussal azt is jelezted – ugyebár –, hogy neked az egészhez semmi közöd, nem igaz?
– Kérlek, hidd el… – Radó László hangja elakadt. Azt szerette volna mondani, hogy őbenne tényleg semmiféle számítás nem volt, amikor felkereste a káderesnőt. Tényleg nem volt tudatosan kitervelt számítás, de a fiatal tanár remekül tudta áltatni magát. Érezte, tudta, hogy barátjának igaza van – ám szégyellte ezt az igazat, lázadozott ellene. Nem akarta a maga nyers kegyetlenségében elfogadni. Alkudni próbált.
– Hidd el, szóval lehetséges, hogy van igazad, de én valójában azért mentem, hogy tisztán lássak…
– Hogy tisztán láss – az ő szemüvegükön át, igaz? A káderesnő szemével akarsz te látni, aki maholnap kizárólag élcsapatban, osztályellenségben és kulákban tud gondolkozni? Lacika, ne blablázz nekem. Nálatok senki se ismeri jobban a sógorodat. Ha valaki – ti tényleg tudjátok, hogy becsületes ember. Becsületes embert pedig nem kell – és nem is szabad becsukni. Ilyenkor, kedves barátom, nem érdeklődni kell, nem mosakodni, holmi hermafroditáknál – hanem tenni. Vagy legalább megkísérelni valamit, elindulni, mint az a kicsi, karakán asszonykád, Boró. Hátha lehet valamiképpen segíteni?
– Éppen ez az. Igazad van. Tényleg mi ismerjük a legjobban őt. És mi is szeretjük a legjobban: Boró elfogultabban, én mint a legjobb barátomat. Olyan barátot, akiért az ingedet is odaadnád, de jó tulajdonságai mellett a hibáit is meglátod Te, aki csak felületesen ismered Bélát, nem sejtheted, honnan fú a szél. Hidd el: túlságosan elbizakodottá, önteltté vált az én sógorom, az a melegszívű, kedves fiú. Ha te hallottad volna, miket hordott öszsze például nem is olyan régen, Sztálin elvtárs halálakor…
A festő csodálkozva nézett; Radó Lászlóra. Tekintetéből kihunyt a rokonszenvet sugárzó, barátságos fény. Csaknem kifejezéstelenül bámult rá, amikor olyan szórakozott-formán megszólalt:
– Kérlek, menj el most. Modellt várok.
Radó egyszerre idegennek érezte magát a mindaddig olyannyira otthonos műteremben. Mintha hirtelen kellemetlennek tűnt volna az olajfesték enyhe fok hagymaillata is. Szinte hogy köszönni is elfelejtett. Sietve ment, épp hogy nem osont ki a műteremből – mint akit rajtakaptak, és most attól fél, hogy a fejéhez találnak vágni valamit.
A végén… a végén mindenért én… én leszek a hibás minden disznóságért – motyogta útközben. Otthon – éledében először – altatót vett be, pedig még alig esteledett. Mély, súlyos álommal aludt reggelig.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék