Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. augusztus, II. évfolyam, 8. szám »


Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba
SZIGORÚAN BIZALMAS
Tudjuk talán, hogyan leszünk?
Tudjuk, mi lesz velünk?
Anyag vagyok, vagy szellem?…
(Kármán József)
Franz Gotthardi, a bécsi titkosrendőrség főnöke és Perczel Sándor pestbudai rendőrfőnök között folytatódott irodai beszélgetés:
– Ezt a kis aktacsomót lerakhatja. Örökre.
(fellapozza) Nem egészen értem méltóságodat. A Kármánról gyűjtött információk ezek, ha nem csalódom. Született 1769. március 19-én…
– Úgy van. Losoncon. A végére odaírhatja még… BIZALMAS.
– Néhány nyomósabb bizonyíték megszerzése van hátra csupán, hogy a letartóztatást megejtsük.
– Fölösleges fáradozás. Nem lesz letartóztatás. Az iratcsomó hiányos marad…
(csodálkozva) Futni engedünk egy ilyen veszélyes….
– (látszólag könnyedén) Viszketeg elme. Zseninek készült, mint minden vérmesebb reményű ifjú, ez ma úgyszólván divat.
(hevesen lapoz, majd olvassa) Vezetésre termett, előítéletektől mentes ifjú hírében áll, aki gyűlöl mindennemű kényszert. Az összeesküvés vezetői ítéletükre várnak már, midőn az általa szerkesztett Uránia harmadik kötete megjelenik; a kivégzést követő napokban pedig már egy negyedik kötet anyaga is összegyűjtve. Citátumait Rousseau-tól, Montesquieu-től, Hajnóczy és Szentmarjay kedvenc íróitól kölcsönzi…
– Ne folytassa, kedves Perczel úr. (köntörfalazással) Fiatalabb koromban engem is elbájoltak Rousseau naiv álmodozásai. Mindannyian a természet csodái által gyarapodunk, (fennkölt komorsággal) ám legtöbbünket megóv a Gondviselés attól, hogy a természet erői által veszítsük el életünket.
– Méltóságod szavai netalán célozni akarnak valamire?
(hirtelen fagyosan) Csak annyit kívántam megjegyezni, hogy állhatatlan lélek könnyen szélsőségekbe esik. Mint ez a Kármán is. Az „Örök igazságok” fertőzésével szemben gyengének bizonyult. Különben nemcsak a szelleme volt beteg… (hivatalos hangnemben) Önökhöz bizonyára még nem jutott el annak a híre, miszerint őfelsége megfontolás tárgyává tette azt a javaslatot, mely határt szabna a közhangulatot zaklató további vizsgálatoknak és letartóztatásoknak.
– Ellenkezőleg. A nádor Őfenségétől én arra kaptam felhatalmazást, hogy egyetlen gyanús egyént se hagyjunk futni.
(sejtelmesen) Kármánnak, ezt holtbiztos, nem áll szándékában többé.
– Amennyiben méltóságod garantálja….
(nyomatékkal) Meggyőződésem, hogy őfelsége mielőbb gátat fog vetni a rendőri túlbuzgóságnak.
(kissé sértetten). A Kármán József személyét illetően, gondolom, méltóságodnak van valamilyen konkrétabb felhatalmazása: hogy feljebbvalóim előtt én is…
– Fedve legyen. (Hangját lehalkítja, de nem tudja teljesen leplezni bosszúságát.) Kénytelen vagyok elárulni önnek egy titkot, Perczel úr. Nem ajánlom, hogy elfecsegje, a legmegbízhatóbb emberének sem. Ez az információ egyszer s mindenkorra meghalt a világ számára. Akárcsak Kármán.
(elképedve) Az ifjú Kármán Józsefre méltóztatik utalni?
(kelletlenül) Az önök emberei hónapokon keresztül tehetetleneknek bizonyultak. A bécsi titkosrendőrség Viszont elügyetlenkedte a dolgot. Többet nem áll módomban közölni. A képzeletére bízom.
(kínos vigyorral) Értettem. (Zavartan bámul az aktacsomóra, majd, mint akinek világosság gyúlt az agyában.) A Markovics grófnéval való szerelmi viszony! A grófné maga is gyanúba keveredett, hogy tudomása lehetett az összeesküvésről. Mindig kétes személyekkel bonyolódott intim „barátságba”. Előbb az apát öccse, Markovics Márk, majd az alig húszéves fővel elcsábított „nemeslelkű, nagytalentumú” Kármán. Ezek a grófné szavai róla. A Markovics gróf rendkívüli megbízatására való tekintettel, úgyszólván őrizkedtünk attól, hogy ezt a több évig húzódó szerelmi ügyet megpiszkáljuk.
– Említettem már, hogy ez a fiatalember beteg volt. Egy beteg ember cselekedetei nyilván kiszámíthatatlanok.
– Értem. Ezek szerint a megfelelő dátum mellé beírjuk, hogy a halált öngyilkosság okozta.
(erélyesen) Kármánról többet egy betűt sem! Az iratcsomót el kell süllyeszteni.
– Úgy hát bizalmasan fogjuk, terjeszteni, miszerint az öngyilkosság gyanúja forog fenn. Bízza csak rám méltóságod.
– Tartok tőle, hogy valami ostobaságot forgat a fejében. Kénytelen leszek nyílt kártyákkal játszani. Az öngyilkossághoz hulla szükségeltetik. Márpedig Kármánt illetően nincs semmi tárgyi bizonyítékunk. Ő egyszerűen eltűnt.
– Na, de ha előkerül?
– Kizárt dolog. Nem kerülhet sor semmilyen bűnvádi eljárásra, mivelhogy tények sincsenek.
– Vagy nem áll módunkban őket kideríteni.
– Remélem, most már érti, miért lenne az ön vagy bárki számára nemcsak időpocsékolás, hanem egyenesen kompromittáló is akár egy látszatnyomozás. Még a feltételezéshez sincs jogunk a nyilvánosság előtt.
– Sőt, minden rosszindulatú feltételezést készek vagyunk rágalomnak minősíteni.
(enyhe gúnnyal) Önnek ehhez minden erkölcsi alapja megvan, tekintve, hogy emberei a gyanús egyént szerencsésen szem elől vesztették. Az áldozatnak pedig, amint ebben megegyeztünk, hírét sem hallották.
(alázatos mosollyal) Nem ártana tudni mégis, hogy hol és ki látta utoljára.
– Úgy érti, amennyiben zaklatások érnék önt? (Perczel bólintására elgondolkodva néz maga elé.) Pártfogók, barátok, rokonok… (Az ajtóból, köszönés helyett, halkan.) Családi körből indult el, Losoncról…
– Pozsonyba?.. Ide, Pestre?
– Találgatni lehet.
Ha nem tartana attól, hogy Perczel rendőrfőnök úr egyszer valahol elfecsegi, talán még hozzátenné: „Személy szerint sajnálom a fickót. Huszonhat évet élt. A vakmerőség okozta a vesztét. Hiába óvták a tűzsebes rohanástól, attól, hogy valamilyen meggondolatlanságra ragadtassa magát. Az örökös köhögés (bár nem volt örökletes sorvadása), mely családját is aggodalommal töltötte el, a sok izgalom a felségárulók pere miatt, megviselte törékeny szervezetét. S ő még most is az ár ellenében akart úszni, a körülmények dacára…” – Gotthardi rendőrfőnök úr itt Kármánnak egy jelképes erejű „elszólására” gondol, amelyet egy intimebb levélből van szerencséje ismerni: – Lám, miképpen rogynak össze fejed fölött a fellegvárak, melyeket építettél… – Biztos figyelmeztették odahaza, hogy ne vágjon neki az útnak az erős ködben, a zuhogó esőben. El lehet képzelni: abban a rettentő időben. Az utak víz alatt, tengernyi sáros rét, s ő késői órában ladikkal akar átkelni a folyón. Hogy volt-e kormányos kísérője? Azt csak az ég tudja. Ha volt, okosabb volt nála. Az ingatag alkotmány elsüllyedt (léket kapott?), avagy a szél befordította a hullámok közé.
Az aktacsomóból, ahogy a magára maradt Perczel úr fel akarja markolni, kiesik néhány nyomtatott ív. Az Uránia legújabb füzetéből valók. Egyegy sor, néhol egész bekezdés aláhúzva; már-már olvashatatlan bejegyzések ugyanazzal az élénk színű tintával, A rendőrfőnöknek két egymással összefüggő dolog jut róluk hirtelen eszébe.
Az egyik; Laczkovics utolsó szavai a vesztőhelyen: „És hol vannak az excellenciások?”…Orczy László báró (Szentmarjay kenyéradó gazdája), a Magyar Kamara elnöke, Haller József gróf és Podmaniczky József gróf, helytartótanácsosok nyilván magas állami funkciójuk miatt sem szerepelhettek a felségárulási perben.
A másik: A Rádayaknak (persze, ők is grófok) a Kármánokkal több generáción át tartó barátsága. Sok rendkívülinek számító adatot sikerült összegyűjteni már kezdetben. Mennyi utánajárás; mint gondosan szőtt pókháló, láthatatlan, finom munka – ami most mind kárba vész?!
Perczel úr bosszús hangulatban üti fel a torzóban maradt „művet”. Vajon Kármán valóban elhalálozott? (Gotthardi rendőrfőnök úr szavaiban mintha cinizmus bujkált volna; ki láthat bele ennek a minden skrupulus nélküli embernek a lapjaiba?)
S ha igazat mondott is, a halott helyébe nem lép-e ki a homályból váratlanul a magas rangú pártfogó, vállalva a kedélyeket izgató fellebbezést az új kötet betiltása ellen, miután a kiadás költségeit állítólag már fedezte?… Még szerencse, hogy a maga kis megingásának bocsánatáért cserében minden szolgálatra kész Sehy úrnak köszönhetően a játszó-Színi Társaságot sikerült bizonytalan időkig szünnapokra (egy évben ilyen 365 is lehet!) küldeni.
Most már enyhébb zsörtölődéssel lapoz tovább.
1.
(Kármán útijegyzetei)
Pécel
Restelkedtem nem közönséges lustaságom miatt. (Hiába, én még az inasok előtt is pironkodom.) A szépen rendbe szedett, kigőzölt ruha illata térített magamhoz mély és gyermeteg álmomból. Késő este érkeztem a kastélyba, az öreg már ágyban lévén, szerencsére nem kellett elnyűtten, poros köpenyben tisztelegnem előtte. Másnap a délelőtt közepén kerültem csak a kastély vendégzugából elő. A gróf egy nádból font karosszékben ült a gyönyörű parkban; nagyemlékezetű juhar-, szil- és kőrisfák pompáztak szemem előtt. A kastély ura itt sem fedte föl sima koponyáját; fejébe ezúttal fekete bőrsipkát húzott, ha nem is a könyvtárszobájában hordott mulatságos hálósüveget.
Útitáskámból előhalásztam atyám levelét. A gróf éppen csak átfutotta, majd morogva szólt oda nekem: „Bécsben ifjú lelked hamar elég, mint egy rossz szurokfáklya.” Nem tekintettem ezen dorgálást sérelemnek, inkább még jól esett. Hogyan is vehetnék zokon (törődésnek igen) bárminő szókat én attól a Ráday Gedeontól, ki mindig nagy istápolója lévén a teátrumnak, ha Pesten járt, ritkán mulasztotta el a Magyar játékszín előadásait. De személyes pártfogóm volt ő a teátrumnál és azonkívül.
A szabadban tanulmányaim felől faggatott. „Ábrándos leszel te is, akárcsak ez a vén csont, itt előtted – mondta, s hangjában enyhülni látszott a szigor –, hogyha rend és metódus nélkül olvasol össze mindent.” De nem láttam az arcán bűnbánatot. „Gyere, mutassak valamit, mielőtt ebédhez szólítanának!” – karolt belém, és nem győztem csodálni a mohó fényt tekintetében, amellyel újra birtokába vevé dolgozószobáját. A falakon a honi tudomány és literatura jeleseinek képel fityegtek komor réznyomatokban. Cinkos mosollyal vette elő könyvritkaságai közül a félhomályban a legfrissebbet, amelyet bevallása szerint kalandos utakon szerzett meg magának: egy példányát a Vexatio dat intellectumnak. „Az egyetlen, amelyiket sikerült megmenekíteni a hóhér keze elől!” S lázas suttogással olvasott föl néhány passzüst a közel harminc esztendős kéziratból.*
„Olvasmányaim tettek azzá, ami vagyok.” A gróf e szavait fölidézve, ugyanazt a különös borzongást érezem ma is. Ím, a példa! A magad hitét s törekvéseit követvén, nem némíttatva el semmilyen idegen tekintet által.
Elém tolta a hollótollal femásolt házi étlapot. „Nézd, ugyanolyan címrajzok, záródíszek rajta, aminőket Goethe egyik kézírásos versalbumában láttam. No, de azt ne várd tőlem, hogy rímbe szedjem szakácsom ajánlatait.” Hangjában ezúttal sem volt semmi fölény, amint szerény köntösű asztalvendégének felkínálta a Ráday-ház ételkülönlegességeit. A csorba, vén száj vigyora viszolygással töltött el az új elmésség dacára is. Vajon ugyanahhoz a Rádayhoz van szerencsém, aki a könyvesházban okított?
Zavartan forgattam kezemben a grófi címerrel díszített étlapot, s a két fácánnal, a három húros madárral és egynéhány császármadárral, a hizlalt ludakkal, pulykával, pirosra sült kappannal, a bepácolt őz-címerrel, a mandulás, tormás tehénhússal, a karfiolos tyúkkal, az ecetben forralt ponttyal és rákokkal teli tálak láttán, valamint a hurkás nyakú szakács hajlongásai közepette önkéntelenül is felidéztem magamban azokat a vérben-verítékben nyöszörgő jobbágyokat, akikkel a kastély felé jövet akadtam össze. Az öregebbik kinyújtózva feküdt az ökrös szekéren; mint megtudta, a tiszt tartó bot ütései után jó ideig társai sem tudtak lábra állni. Bűnük az volt, hogy felnyitották a gróf vermelt. A kastély ura előbb elképedve fogadta a hírt „Szegény emberek, mely ínségben kellett lenniük, hogy ily ocsmány tettre vetemedjenek!” Majd pirongatni kezdé a tiszttartót, amiért nem szólt idejében, hogy adjon nekik valamit új fejében, hogy bár a betevő falatjuk meglegyen. Ám a gonosz tiszttartó arra hivatkozott, hogy a szolgabíró már tud a dologról, s amennyiben az „atyai büntetés” elmaradna, a jobbágyok tömlöcbe, a vármegye hajdúinak kezére kerülnek. A gróf így aztán szemet hunyt a humánus elveivel ellenkező „enyhébb” fenyítés fölött.
A hóhérkezű embert, igaz, még aznap elcsapta, én már csak hírből hallottam felőle. Mégis, erős bennem a kísértés, hogy leírjam ide ama nagyrabecsült férfiú által idézett mondatokat, úgy, amint emlékezetemben megőrződtek: „Mi a rabszolga? – Egy oly ember, kinek akaratja uráétól függ. A királyok és arisztokraták jobbágyaikat az olyan szükségnek alkalmatosságával megsegítik, mely éhséget okozna? – Igenis, és szinte ilyképp cselekszik a szarvas baromnak gazdája, ki azokat táplálja, de mind a ketten ezt csak azon okra nézve cselekszik, hogy azokat a jövendő munkára tartsák meg, mely az ő gazdagságaikat megnagyobbítandja.”**
H.J., mégis neked volna igazad?…
2.
(Kármán pesti házi könyvtárának szemrevételezése)
Novae Grammaticae Ungaricae. Libri Duo. Hanau. 1610.
Házi Orvos Szó Tárotska.
A Párjához igaz és tökéletes Szívnek gyógyíthatatlan Sebe. 1735.
Montesquieu: Lettres Persanes. Paris, 1721.
Faludi Ferentz költeményes maradványi. 1-2 köt. Győr. 1786–1787.
Istenes jóságra, és szerentsés boldog életre oktatott nemes ember. Írta Anglus nyelven Dorell Josef. Fordította olaszbul Faludi Ferentz. Nagyszombat. 1771.
Johann Georg Zimmermann: Vom Nationalstolz. Leipzig. 1758.
Bod Péter: Magyar Athenas. Szeben. 1766.
Szekel Esvan: Chronica ez világnak jeles dolgairól. Craccoba. 1559.
Aranka György: Egy erdélyi magyar nyelv mívelő társaság fel-állításáról való rajzolat a haza felséges rendeihez. Kolosvárott. 1791.
Bessenyei György: Holmi. 1778.
Histoire du Prince Ragotzi ou la guerre des Mécontents sous son commandement. Paris. 1707.***
Gáti István: A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések. Bécs. 1790.***
Kármán József (az idősebbtől): Az Ecclesiai Agenda (három kötete). Pozsonyban. 1787–1789.
J. J. Rousseau: Nouvelle Héloise. 1792.
Keresztény philosophiában költ beszéd a francia nemzet közönséges gyűléséről és azon országnak mostani állapotjáról. Magyarra fordította egy szíves hazafi nemzetének őrizkedésére. Bétsben. 1792.
M. (Montesquieu) emlékezete. Fordította Kis János ’Sebbe való Könyv’. Pozsony. 1799.
Udvari Kátó vagy is Grátzián Boldizsárnak Faludi Ferentz által magyarra fordíttatott CCC makszimái. Győrött. 1790.***
Erdélyi József: Meghamisíttatott mértéke az emberi polgárságban találkozható valóságos elsőségnek. 1790.***
Herder: Vom Einfluss der Regierung auf die Wissenschaften und der Wissenschaften auf die Regierung. 1781.
Herdernek és Lessingnek Mesélései – valamint:
A Szinopei Diogenesz Dialógusai. Cons Wieland Úr Írásaiból. Pesten, Trattnernél. 1793.
Szent Heortocrates. Magyarra fordíttatott egy bujdosó magyar által. 1757. esztendőben. ***
Dugonics András: Az arany pereczek. Posonyban és Pesten. 1786– 1787.
Gvadányi József: Rontó Pálnak, egy Magyar lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszki Móritznak életek… Pozsony-Komárom. 1793.
Frantzia országi Revolutziónak, vagy zenebonás támadásnak okai röviden elő adva. Német nyelvből ford. Sz.P.S. 1795.***
A magyar ország gyűlésiben egyben gyűlt méltóságos és tekintetes rendekhez 1790 esztendőben tartatott beszéd Pest. Landerer 1791 – ??? kos kiadvány!)
Barthélémy: Voyage du jeune Anacharsis en Grece. 1786. (V. és VI. kötet)***
Yung Éjtzakáji és egyéb munkáji Mellyek Magyar Nyelvre fordíttattak Péczeli József által. Pozsonyban. 1795.
Baróti Szabó Dávid: Új mértékre vett külömb-külömb verseknek három könyvei. Kassa. 1777.
Némely lapszámok az azóta betiltott Magyar Museumból; az Uránia két kötete, valamint a bétsi Magyar Hírmondó tavalyi és ez esztendei évfolyamának árkusai, hézagosan.
3.
(Kármán naplójából)
Felhúzott lábakkal ült a dézsában. Lustán és puhán mozgott, mint egy cirmos. Azt mondta, hogy a meleg vízben érzi magát a legjobban. Aranyló haja feltűzve; kedvem lett volna odafutni és lecsókolni nyakáról, válláról a vízcseppeket. De őt most másfele ragadta a szenvedély:
– Persze, anyád…
– Meg a nővérem… (Már ismertem a folytatást.)
– … és a nővérkéd olyan asszonyt képzel el számodra, aki örökkétig a hímzőrámája fölé hajol, ha éppen nem imádkozik. Azalatt is, miközben ki tudja, hol csatangolsz. – Arcomról leolvasván a megbántottságot, kis engesztelő derűt küldött felém a nefelejcs-szempár.
– Hát úgy nézek én ki, mint Pénelopé? – És egy szeleburdi szökkenéssel kinyújtotta felém karjait. Ha oda nem ugrom, tán feldől a vizesdézsa.
– Más nővel, mondd, jobban érezted magad? – csimpaszkodott a nyakamba azon nyomban, nem törődvén vele, hogy copfjaim, gallérom csipkéje egészen átvizesedik.
– Látom, szűzies pírral felel nékem orcád. Így szeretlek én, kedves, szépen összefont copffal a meggyszínű dolmányodban. No, gyere, feküdj mellém, s melegíts meg… A sarkantyús csizmádat azért levethetnéd. Siess már. Vagy bújjak vissza a dézsába?
– De hát még be sem sötétedett – dadogtam.
Kikacagott: – És félsz talán, hogy az estebéded is elmarad? Te kákabelű!… Melegség öntött el. Most már ilyeneket búg a fülembe: „A szerencse veled párosított”, s elárulja magát, hogy az ő nagyvilágban kifinomult, magabiztosságot mímelő mosolya mögött is ott virraszt a vad féltékenység. Amikor még a szemközti ház kapujának sarkában meghúzódva lestem a firhangra kirajzolódó árnyékokat, kétségektől megperzselt lélekkelt hogy vajon kiket részesít kegyeiben! Miután a lámpavilág kialudt, sokszor még csaknem egy óra hosszat a gyalogjárda kövein botorkálva bámultam a sötét ablakra. Egyszer a széltől reszkető faágak ütemére vacogva, máskor majd összerogyva a fáradságtól. Míg egyik zivataros estén egy, a magasból (a mennyekből?) villámként lecsapó nevetés térített magamhoz: „Hát érdemes-e, hogy ennyire elgyötörje magát az ember?”
De lám, nem sokáig tűri meg ő leghűbb „jobbágya” szívében a diadalérzést – visszabújt a dézsába. „Súrold a hátamat!” Meg is mondám neki, hogy milyen egy büszke, morcos lelkű grófné; mire megint szembekacagott:
– Legjobb lenne, ha az én M. gróf uram állandó lakhelyét Montenegróba tenné át (az ugye közelebb is esik a Bánáthoz?), s egy szép fehér és egy fekete montenegrói asszonyt is eltűrnék az oldala mellett, csakhogy engem Jau-Jau-nak ne hívjon. De őszintén mondom neked – a szeme itt már szikrákat szórt –, hogy félholtan kiabálhat Jau-Jau után; a tiroli aszszony ezután siket lesz.
Az ebédlőszobában aztán, miközben a tenyeres-talpas szolgálóleány, fején a fehér fityulával fölszolgálta a meleg ételt, a kedves arc, az aranytyúkleves és kölnivíz párában, felöltvén a maszkot, miként ha a játékszín deszkáiról szólt volna hozzám valamely silány, divatos szerző olcsó szavaival: – Én a szerelemben nem állhatom sem a siránkozást, sem a gyermekeskedést. Ámor gyakorta hozza a szívet hullámzásba; márpedig az csak üdülés, csak öröm legyen, barátom.
Nem a tartózkodni vágyása a végzetes kapocstól, inkább a nagy könnyedség, amellyel előadta, szegte kedvemet. Meg is kérdezé tőlem nyomban, mihelyt a leányzó magunkra hagyott, hogy mi az, mélabús nap jött reám ismét? Én nem felelék, éppen csak köszönő szót hallatva minden fogás után, a bort meg ott hagyván félig a pohárban, szemlélődni kezdtem az ablakon át.
– Ez igen! A ház úrnőjéről megfeledkezni „háládatos” férfiúi szokás – koccantotta egymáshoz a női hiúság fellobbantotta indulat a drága porcelán edényeket. – Ugyan mi szépség kínálkozik a pesti utcán?!
„Ha kiteszed a lábad a házból, csupa ganéjba lépsz”, jutott eszembe egynémely német kaputrokkos, kalapos urak gyanakvó szimatolásáról. De, gondoltam, ilyesmit mégsem tálalhatok fel egy kényes ízlésű (még hogyha nem is kényes gyomrú) hölgynek, a keleti nyalánkság után. Más irányba tereltem hát a beszélgetést.
– Igazad van, az ablakon túli világban már csak a képzelet fedezheti fel, valamilyen rejtett lehetőségét a szívünkhöz méltó szépségnek. De engem még képzeletben is elfog a szorongás, megvallom, valahányszor a jövendőnek kiismerhetetlenségére tekintek. Szinte eltévedek a kilátások – vagy inkább: kilátástalanságok? – messzeségében.
– Miért nem az élet valódi boldogsága, az élvezet után kutatsz? A képzelgés sok szépet nyújt, ám az érzékelés, úgy hiszem, még egy poétának sem haszontalan időtöltés.
Máskor
Sodró víz partján. Én, ujjaimat a patakba mártva, kihevült arcomat hűsítem, ő fűszárat rágcsál, mint káposzta torzsáját; édes-keserű nedv festi be hibátlan fogzománcát.    
A kerti gyepen kis kapcsos könyv; sárszalonka röpdös felette.
– Mi a szépség? – kérdem a fiatal Goethével, megérintve az aranyozott lapszéleket. – „Derengés, igazság és valótlanság szülötte. Valami közbülső. Birodalmában van egy válaszút, amely olyan kétértelmű, olyan kancsal, hogy még a filozófusok Herkulese is eltévesztheti a választ.”
– Na ugye…
„Szegény emberek – tűnődtem magamban tovább –, mi, akiket a sors, mint valami drótbábukat kormányoz.”
– Éppen ezért, jobban teszed, ha reám nézel. De ne kancsalul! térítettek magamhoz a játékos szavak, idejében, még mielőtt beláthatatlan következményű, végzetes lépés előérzete remegett volna megint idegeimben.
– Engem szépnek látsz-e?
Egymás után vetvén le magáról minden fölöslegest, mintha csak a szabadban való fürdés gyönyöre után áhítozva, mert a belőlem egy magánhangzó tömörségével kiszakadt elragadtatás hallatán a megjátszott ijedtség kis sikolyaival kínálta oda magát a térdel, majd a dereka körül habzó víznek, s hagyta, hogy elragadja testének harmonikus körvonalait a vágtató patak.
4.
(Két levélmelléklet)
Te, vagy senki! – ezt akarod világgá kürtölni, oh, te drága kisfiú, akiben sohasem élt irántam tomboló szenvedély. Mindig csak mérsékelt meleg. Amaz elhamvad – hajtogattad –, ez megmarad... A mámorból kijózanulva, majd elválik, gondolsz-e még a lehetetlenre (a házasságra), vagy a kíméletlen, goromba szavak helyett (mármint, hogy én a M. gróf egyik tartalékállományba tett szajhája akarok-e maradni!) belátod végre, hogy jobb a kifinomult unalomra összehangolt társaság előtt elmélázva szelíd bókokkal illetni „öreg” kedvesedet, mintha csak a merengés órájában annyit szólnál, hogy „Anyám most tyúkot ültet”…
Hajnalig virrasztó Barátnéd
Kedvesem!
Nem tudom, volt-e már olyan álmod (rémisztő, vagy inkább nevettető, döntsd el magad), mely veszedelmes tréfákkal ajándékozott meg? Ma éjjel szállongott valami kis hó, aztán a hálókamrámig elhatoló fagyos időben, ahogy az ágyban forgolódtam, a csontjaim is ropogtak, nem csupán az öreg bútor. Aztán, mintha valaki megcsapta volna az ablak rostélyát. Fölkeltem megnyitni a pitvar ajtaját – ezt persze már álmomban –; a gyertya lángját kifútta a szél. Kivont kardra, ulánus egyenruhára számítottam (eszemben volt szegény K. barátunk); ehelyett a legnagyobb udvariassággal nyújtotta át nekem valaki a Moniteur legfrissebb számát, akárha a Thulféle kávéházba nyílt volna az a pitvarajtó. Az asztaloknál csupa rokonszenves arc; igaz, ropogott alattuk a pádimentom. „Nincs semmi baj!” – csillapította izgatottságomat egy ismerősnek tetsző hang. – „Olvadás van, zajlik a Duna.” „De mi megélünk a jég hátán is” – zendítettek rá kórusban. Akkor már erősen verték az ablakrostélyt – ezt most már nem álmomban; de én még ott valék. Látom, ki-ki sietve kap a hóna alá egy újságot, vagy egy-egy veszedelmes tartalmú könyvet, s a jégtáblákon tutajozva tovasuhan. Képzeld (te aztán tudod, mily ügyefogyott vagyok), csak nekem nem jutott jégtábla. Elkezdtem futkározni a kávéház asztalai körül, de fejemben csörgősipka volt, úgyhogy minden varjúszem reám figyelt. Lassan süllyedni kezdtem, a csörgősipka úgy nyomta a fejemet, mint mázsás harang. Nem volt menekvés. Amikor a csapkodó varjúszárnyak közrefogtak, kapálózó kezemben ott volt az iszapos vízben elázott Moniteur
„Itt vette a fegyvert?”; kérdezték a csőrök. „Igenis, uraim.” „A széles utcában?” „Igenis.” „M. mester műhelyében készült?”**** „Ott, uraim.” „Vágni is, szúrni is lehet vele?” „Igenis, uraim, ahogy parancsolják.” Mintha csak egy társalgási szótárból vettem volna a feleleteket.
A varjúcsőrök nekiveselkedve kopogtatni kezdték a harangsipkámat. Azt hittem, megsüketülök. Mire fülemhez kaptam, már bugyborékolva hatolt be rajta a zavaros víz.
Nem tudom, hogyan jutottam el az ajtóig. Ahogy kitártam, G. barátom (sovány legényember, te is találkoztál egyszer vele) a karomba zuhant valósággal.
„El tudnám szállásolni ma éjszakára?” Bezártam mögötte az ajtót. Érdekes, eszembe sem jutott csodálkozni azon, hogy miért nem alszik otthon, hisz egyazon városban lakunk. „Nem hallasz lépteket?” – kapaszkodott a váltamba bent is, görcsösen. A félelem kényszere hozta hozzám. Nem akartam gyanakvással tetézni felajzott idegállapotát, ezért hát úgy tettem, mintha szóról szóra elhinném fantasztikus történetét.
Nincs utcai világítás, mesélte G. Különben emiatt tud, tette hozzá, bárki fizetett cseléd a falhoz lapulva vagy a kapualjból mindent megfigyelni, ami a házakban történik. Egyszer csak úgy érezte, hogy valaki, lépéseinek ütemét követve, mögötte oson. Éberen figyelt, többször is hátrafordult váratlanul, de sehol senkit nem látott. Sietni kezdett, szűk sikátorokon suhant keresztül, utóbb már futó léptekkel. Ugyanúgy mögötte az iram. Egyik sarkon befordulva hirtelen megállt. A lihegést is hallotta. Hátrafordult: senki! Ösztöne mégis azt súgta, hogy valaki, aki egész úton nem tágított a sarkából, az épület túloldali árkádja alatt sunyít. Ordítva, néhány ugrással a sarkon túl termett Egy nyeszlett alak válaszolt reszelős hangon az ordításra, ijedten tartva maga elé a kezét. „Maga kicsoda?” ripakodott rá a barátom. „Egy járókelő” – hangzott a rekedt válasz: „Miért jött utánam?” „Nagyon sötét volt… Meg aztán erre lakom.” „Azt képzeltem, hogy…” „Én is – vágott szavába a kis alak – azt képzeltem, hogy… Szóval egy szellem.”
Itt már nem tudtam elfojtani egy mosolyt. De: G. csontos ujjai mellen ragadtak: „És akkor fölismertem” – suttogta. „Ki volt az? Hogy hívják?…” Többet egy szót sem lehetett kiszedni belőle. Öblös poharakból ittunk pirkadatig: Mikor megrészegedtünk, én terólad áradoztam neki, melegen omlottak könnyeim – ő pedig hexameterbe próbálta tördelni „a világ szemetjeit”, akiket Bessenyei „farkcsóválóknak, iszomhízelkedőknek, ebédhazugoknak” nevezett. Már a nyolcadik sornál tartott, s még mindig volt belőlük. Végül kifutott a száján: „Én azt az alakot Lucifernek hívom.” Végül abban egyeztünk meg, hogy a sok gyáván meghunyászkodó, képmutató ismerősünket hátrahagyva, a világnak egy olyan részébe fogunk bilétát váltani, amely érintetlen e ragályoktól. Be kellett hunynom a szemem, kedves, hogy tisztán kivehessem a helység nevét, ahol megáll majd a postakocsi.
Élj szerencsésebben nálam!
 
5.
(Kivonat Martinovics Ignácnak Sándor Lipót főherceg nádorhoz intézett emlékiratából. Buda. 1794. december 19.)
„Ezt a leleplezést szabadulásom után személyesen akartam közölni az uralkodóval, mivel azonban úgyszólván bizonyosan halálra vagyok szánva, így királyi fenségednek sietek jelenteni, hogy Magyarországon, Erdélyben és Horvátországban már egy év három hónapja létrejött a Reformátorok Társasága, amely király nélkül és kétkamarás országgyűléssel működik, és három év múlva forradalom által el akar szakadni az osztrák háztól…
A magyar nemzet József kormányzása és az egész Európában fejlődő civilázálódás folytán bölcsebb lett, mint régi törvényei; ha pedig egyszer az emberek okosabbak lettek a törvényeiknél, akkor ez azt bizonyítja, hogy ezeknek az embereknek reformra vari szükségük. Minden, a reform útjába rakott akadály, üldözés vagy feszültség a nyugodt, törvényszerű és minden osztályt kielégítő reform helyett a féktelen forradalmat hozza, mely mindig határos a véres anarchiával, és igen könnyen át lecsaphat abba.
Azt remélem, hogy e társaság fölfedezésére szolgáló eszközeim királyi fenségednek – hacsak, amint ez könnyen lehetséges, nincsenek jobb eszközök a kezében – nem lesznek feleslegesek. Ebből az emlékiratból azonban királyt fenséged egyszersmind azt is könnyen beláthatja, hogy én itt másképpen nem tudom védelmezni az ügyemet, csak ha e társaság fölfedését lehetetlenné teszem…”
(A nádor ügyviteli jegyzőkönyvéből)
Martinovics ismert jelleme folytán igen nehéz megállapítani, hogy az, amit jelent, megalapozott-e vagy sem; ha igen, milyen mértékben, és hogy ígéreteinek milyen mértékben adható hitel.
Én magam meg vagyok győződve arról, hogy sok rosszindulatú munkálódó ember van, akik egy Magyarországot illető tervezeten dolgoznak, de hogy ezek valamiféle reformátor társaságot alkotnának-e, hogy sokan vannak-e, és hogy három éven belül kitör a forradalom, nem tudom; ez utóbbi egyébként valószínűtlen és kétséges előttem. Azonban, anélkül, hogy a tények további tárgyalásába bocsátkoznék, úgy vélem, hogy a dolgok jelenlegi állása a különböző emberek gondolkodására és magatartására vonatkozóan mégis aggodalomra ad okot…
 
6.
(Jelentés és tanúvallomás)
A felforgatás gyanújába keveredett Müller Jakab huszonkét éves, nőtlen medikus lakhelyén a házi motozást megejtettük, ám a följelentésben foglalt vádak nem bizonyultak megalapozottaknak. Az őfensége, a nádor tudtával buzgolkodó Zgurics Ferenc bizalmi emberünknek (Orczy László báró volt írnokának) szolgálatkész figyelmeztetése alapján több éjszakán át szemmel tartottuk a házat, amelyben az állítólagos titkos klub tagjai rendszeres megbeszélésre összejönnek, de a fent említett Müller Ignácon kívül egy lélek sem ment oda be.
A medikus úr – lompos, elhanyagolt kinézésű, veres képű ember gúnyos nevetésre fakadt a följelentésben szereplő azon kijelentésre, miszerint ő, barátai társaságában – odahaza – mást sem tesz, mint Montesquieu, Mably és Rousseau műveit fejtegeti a szabadság szelleméről, valamint, hogy minden külföldről érkező, izgató írást eredetiben el szokott olvasni. Mindazonáltal lefoglaltuk a leveleit és könyveinek egy részét, főképpen a francia nyelvűeket, amennyiben nem az orvostudomány körébe tartozó ismereteket, tartalmaztak. A medikus úr csak akkor látszott zavarba jönni, midőn az orra elé tartottuk azt a számára még ismeretlen (nem kézbesített) levelet, amelyiknek írója Kármán József, „Citoyen” megszólítással illeti őt. Előbb fojtott hangú megjegyzést tett némely postamesterekre, akik más foglalkozást is űznek, mint a levelek azonnali továbbjuttatását; majd miután az állkapcsát megkeményítő indulata kissé alábbhagyott, azzal próbálta elütni a dolgot, hogy az egész csak tréfa volt. De látva, hogy cseppet sem tekintem mulatságosnak az ilyen játékot, a „polgártárs” fokozatosan sápadozni kezdett. Ha nem csalódom, a combja is reszketett, amikor fölszólításomra porköpenyét magára kapva beült velem szembe a kocsiba, hogy egy kimerítőbb ismerkedés után a következő tanúvallomást megtehesse:
„Alulírott beismerem, hogy tudok franciául (de ugyanúgy angolul, németül, héberül, görögül s egy keveset lengyelül), minek köszönhetően a Sztáray gróf útján főleg Párizsból kéz alatt Pestre eljuttatott nyomtatványokat, könyvújdonságokat nem mulasztottam el átböngészni, tovább, többé-kevésbé szoros baráti kapcsolat fűz Kármán Józsefhez, Pajor Gáspárhoz, Kilián Ádámhoz, anélkül, hogy valaha is tudomásom lett volna arról, miszerint a megnevezett urak összeköttetésben állottak volna a felségárulás miatt perbe fogott személyekkel. A Zgurics Ferenc írnok úr információjában titkos klub gyanánt emlegetett baráti társas összejövetelek létezéséről most hallok először, mint ahogy a Reformátorok Társasága néven emlegetett nagyobb szabású szervezkedésről és annak kátéjáról is csupán hallomásból értesültem. Hírneves vagy hírhedt papokkal, magas .állású és nemesi rangú személyekkel (az egy Sztáray grófot kivéve) – ez, gondolom, a gúnyámon is meglátszik – még a gyógytudományom igénybevételének ürügyén sem érintkeztem eddig, csak közönséges, többnyire ifjú emberekkel, akik közt ugyan, be kell vallanom, sok a műveltségben jártas, tudásra szomjas elme, de az említett Kilián Ádám könyvárust leszámítva, a magyar asszonyi nemhez szóló Uránia szerkesztésében jeleskedő Kármán József és Pajor Gáspár jövendőnk jobbulását fontolgató, tervező hajlama is mindössze a nyelv ápolásának ügyét szolgálják.
A Levél a császárhoz címen emlegetett irományt, amely miatt, ha emlékezetem nem csal, a pesti kávéházakban már nyomoztak, nem állt módomban elolvasni. Az ország katonai főparancsnoka, Barco tábornok ellen írott gúnyverset csak futólag volt alkalmam látni kiszegezve, midőn egyik reggel átmentem a fahídon.
Minek tagadnám, hogy valahányszor összetalálkoztam barátaimmal (véletlenségből, sohasem valamilyen indítókkal), mulatozásra került sor. S minekutána egy-két üveg bor a gyengébb lelkűeknek bizony megártott (olykor vékonypénzű diákok is odakérezkedtek az asztalunkhoz), nemegyszer szélsőségekre ragadtatván magukat, citoyennek vagy sans-culottenak nevezték egymást, és fennhangon nevetgéltek, amint ez már a részegeknél lenni szokott. Más, nyilván közömbös beszélgetéseket is folytattunk egymással; hogy kinek milyen kifejezés, esetleg gyalázkodás hagyta el a száját, arra már nem emlékszem pontosan, hiszen nagyobb vigadozásra mondhatni egy kerek év óta nem is került sor.”
Pest. 1794. november 27.                                                 (Olvashatatlan aláírás)
(Az önkéntes vallomás kiegészítése)
Másnap
„Az éjszaka közepén, ha a Hét Választófejedelem fogadó (mi legalábbis így nevezzük) bezárt, s az italunk elfogyott, megesék, különösképpen csikorgó fagyban, hogy némely uralkodót és királyt zsarnoknak, despotának neveztek az urak. De ez már a rideg szállásokra kísérgetvén egymást, többnyire sötét kapuk alatt vagy az árnyékszéken hangzott el, nem a fogadóban.
Továbbá emlékezetemet stimulálva, egy apró helyesbítéssel élek. A Barco tábornok ellen írott, Sta, viator (Állj meg, vándor) kezdetű gúnyverset én azon a reggelen mégis lemásoltam volt. Kármánnak megmutatván, kérésemre azon helyben le is fordította magyarra, ő az ilyesmit ártatlan stílusgyakorlatnak tekintette mindig. A közszemlére kitett eredeti versezet nem vallott a Kármán kezeírására.
Tavaly, farsangidején valóban kaptam meghívást, mégpedig a Kármán közvetítésével, a Ráday-házba. De csak azért mentem el a maszkabálra, mivel értesüléseim szerint Sztáray Mihály gróf is ott volt fellelhető, akinek Sürgősen át kellett adnom egy orvosságot. A Purkart-féle olajkészítményről van szó, amely a megrongálódott idegeket erősíti. A jelenlévők közül aztán más személyek is érdeklődést mutattak egy hasonló gyógykúra iránt. Hajnal felé a díszes társaság, miután minden szokványos élvezetet kimerített, unatkozni látszott. Magam sem tudom, hogyan történhetett meg – hiszen nem álltam soha tréfamester hírében –, talán többet és jobbat ittam, mint máshol; de engedve az unszolásnak, a vendégek egy részét elvezettem szállásomra, ahol az előtte való napokban éppen egy emberi csontvázat sikerült sok száz darabkából összeraknom. Az arányaival persze szakmailag nem voltam elégedett. A további részletekre már nem emlékszem. Bizonyára hiúságom nem engedte meg, hogy az annyi kiművelt fő előtt kuriózumot kiváltó, tökéletlen teremtményemet csupaszon hagyjam. Egy-két buzgó kéz segítségével a csontváz felöltöztetve állt ki közszemlére. Ez már csak azért is ajánlatosnak látszott, mivel vendégeim között hölgyek is voltak.
Elborzadtam az utólagos híresztelésekre, miszerint az én, nyilván gyarló nemtelenek csontjaiból összeeszkábált csontvázam egy Habsburg trónörökös fenséges viseletében tündökölt volna; hiszen jóformán nem is tudnám felsorolni, hogy a trónörökösnek milyen ruhákat szabad hordania. Azt, hogy a csontváznézőben kinek mennyi öröme tellett, mennyire viselte ki magát, még hogyha én lettem volna közöttük a legjózanabb fő azon az éjszakán, akkor se mernék találgatásokba bocsátkozni. Hiszen valamennyien álarcot viseltek. Virradatig még egy hordónyi budai fekete kadarka locsoltatott el. Dalolva, csókkal búcsúzott egymástól s a farsangtól mindenki, ahogy ilyenkor szerte a maskarás nagyvilágban szokás. Amennyiben – magam szolgáltatván a nem közönséges bolondozás eszközét – ballépést követtem el, őfelsége, az egész Habsburg-ház lábaihoz rogyva esedezem könyörületért; mentségemre szolgáljon, hogy semmilyen gonosz szándék nem vezetett.”
Harmadnap
„Az ifjú Kármán Józseffel kapcsolatban nincsen tudomásom arról, hogy amiatt nem váltotta be atyja tervelt – aki kancelláriai hivatalra, udvari ágensnek neveltette volna –, mivel belevetette magát a léha mulatozásba Pest-Budán. Mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültem volna vele, már eljutott hozzám a szóbeszéd, miszerint egy sétakocsikázás alkalmával »csábította el« őt egy előkelő társaságokban forgolódó szalmaözvegy, akiről néhai orvostársam, Markovics Márk a leggorombább udvariatlansággal terjesztette, hogy a szép hölgynek nincsenek előítéletei; valahányszor új partnert keres magának. Érzésem szerint a féltékenység volt e szavak előidézője. Kármán, aki lelkesen vallotta, hogy őt ez a szerelem vidám érzékiséggel és a szellem derűjével ajándékozta meg, elképzelésében csalatkozva bár, de mindmáig a szobája falán őrzi Anna Máriájának az árnyképét.
Gyurkovics Ferenc valóban tanára volt Kármánnak is a pesti egyetem jogi karán; arról viszont a mai napig nem volt tudomásom, hogy Martinovics Ignác az elhunyt professzort nevezte meg a Református Társaság alapítójának. Nem tudom továbbá, mely találkozásra céloz Zgurics Ferenc írnok úr, ahol Kármán a veszedelmes titkok kedvelőjének vallotta magát, s mint ilyen, a legvakmerőbben izgató tollforgatók közé tartozik. Én inkább a tudósjózanság szavalt idézhetném tőle a vak hevületre és a fanatikus bigottságra jellemzőek helyett. Valamint határaink termékenyek – mondotta egyszer –, ezen ország a nagy lelkek nemzésére is alkalmatos; csak igaz és egyenes légyen, aki pennát vesz kezébe… Talán az anyai nyelven még csak gagyogó tudományok féltése miatt nyilatkozott túlzott aggodalommal a könyvvizsgálatról.
Ám amennyiben a hivatalos cenzori előrelátást illetően olyasmit állított, hogy; »az egyenes megszólamlást összetéveszti a rosszhiszeműséggel«, és józan fővel az évszázados sötétség védelmezőjének (ez még súlyosabb vád) nevezte, a világért sem kívánom őt tovább mentegetni.”
(Olvashatatlan aláírás)
7.
(Kármán levele Pajor Gáspárhoz)
Barátom!
Mikéntha éjszakának sötétsége borított volna el mindent, nem tudjuk, hova lépjünk. Nemrég mekkora volt még bennem a bizakodás, hogy az élet győz a halálon, s a köz országlószékek végre a hazának nyelvén szólnak. (Akik ezt értik és hisznek benne még, álmodjanak oly szépen, mint én kezdtem. Én addig ébren szomorkodom). Újabban csak a maguk makulátlanságát-fölfelé igazolni akarók buzgólkodásairól hallok lépten-nyomon. Pozsonyban például „köztiszteletben álló nemesi és polgári személyek” (s közöttük, ó, hány nagyhangzású név, szívig hatoló!) ajánlották fel hűséges szolgálatukat a császárnak, vállalkozván a honi szélfogó szerepére a francia forradalom ördögi viharától forgatott világban. Engem is megkörnyékezett, képzeld, egy, még a bécsi gyakornokoskodásom idejéből ismert, a kancellárián is baromi engedelmességével tüntető ifjú – a mennykő majd megütött, látván, hogy mily elbizakodottá vált azóta. „Csupán azokra az előnyökre szeretném figyelmeztetni – mondta galambszürke csőkalapját forgatván ápolt ujjai között könnyedén –, amelyek a hatalom és a törvény védelmezőit megilletik, amennyiben a lojalitás eltéphetetlen láncszemeivé válva, a birodalom érdekelt fölébe helyezik az esetleges ellentmondások szellemének.” S én közben hallani véltem azon szerencsétlenek lánccsörgését, kiket a ferencesek kolostorában bilincsbe vertek… Elég lett volna egy bólintás ennek a lakájlelkűnek, hogy minden anyagi keservemre pontot tegyek vele. Egy pillanatig behunyt szemem előtt láttam, amint nőies eleganciával porzót hint az álláskérelmet jóváhagyó írásra, s a papírt négyrét összehajtva, fölényes mosollyal meghúzza a csengettyűzsinórt. Elfogott az utálat a képzeletemben megpillantott önmagam iránt.
De nagyobb aggodalommal tölt el az a pársoros figyelmeztetés, amellyel egy névtelen jóakaróm kedveskedett nekem: M. Jakab medikus barátom beárulása egész kis formás „remeklés”. A levélben az áll, hogy Jakab fentről jött ösztönzésre vallomást tett ellenem, miszerint én is kapcsolatban álltam a Reformátorok Társaságával. Való igaz, leírtam volt – nem is ártatlan idők hajnalán, a francia változásoktól felbuzdulva –, hogy nem rettenek meg a veszedelmek előtt, s mondtam olyat is, hogy a még mindent rózsásan látó életkorban a véletlen vezetett engem a titkok kedveléséhez. Ebben, láthatod te is, nincs benne az, hogy valamilyen titkos társaságnak tagja lettem volna.
Mindentől függetlenül, nem hiszem el, hogy az én aranybecsű barátomat oly könnyen leránthatták a szolgai alakok közé (őt, aki nem csupán a bélférgektől, de egyéb csúszómászó lényektől is óva intett), bármennyire is kedvezzenek az idők azon elmés elgondolásnak, mely – nem tűrvén a kivételezést az alattvalók megaláztatásában (csak a megadóztatásban szent a kiváltság!) – előszeretettel kezdi környékezni a tisztákat, az érzékenyeket, míg meg nem valósul – a kívánt egyenlőség megcsúfolására – a kényszerítő egyformaság, amikor mindenki csak gyalázkodás és alakoskodás árán fogja tudni megkeresni állami kenyerét.
Ha tudnád, barátom, mennyire bíztam mindig a derengő fényben. Nézni, mint szakad el a föld az égtől. Tekintetem lelopakodott a piactérre, és megindult a komótosan haladó polgárasszonyok nyomában a szép cirádás házak között. Nem vágytam soha magasabb régiókba – csupán e várost lakók belső csinosodásáért tenni valamit. S most mégis, különös kábulatban, csak ülök a gyalult asztal mellett, és didergek. Vagy bújhatok akár pokróc alá. Papír, toll, tinta, könyvek – minden gazdátlanul vesztegel. Mert ne hidd, hogy egy sort is le tudok írni, még versfélét se, mostanában. Elkedvetlenít, vagy egyenesen elrémít a lépcsők, az utcák zaja. A csizmák alatt a földnek mintha üressége kongana.
Tartsd meg emlékezetedben a régi Kármánodat
8.
(Egy kölcsönkönyvhöz fűzött megjegyzések)
A Müller Jakab szállásán lefoglalt könyvek egyikében (Voltaire Filozófiai ábécéje) két kézírásos papírlapot találtunk. Müller habozás nélkül bevallotta, hogy a kölcsön kapott könyvvel együtt barátjától, Kármántól származnak.
A Voltaire-mű sokat forgatott, szakadozott lapjain több passzust feltűnően aláhúztak és bekarikáztak. Müller úr készségesnek mutatkozott lefordítani ezek közül néhányat.
„(BABONA) Rendkívül veszedelmes babona például azt hinni, hogy a bűnök bizonyos szertartások árán megbocsáttatnak.
Mennyi hiszékenység! Azt gondoljátok, a gyilkost megtisztítja a víz, hogyha lemosta a vért?” (Ovidius: Fasti)
„(EGYENLŐSÉG) A négylábúaknak, madaraknak és csúszómászóknak osztályrészül jutott természetes állapotban az ember éppoly boldog volna, mint az állatok, az elnyomás pedig agyrém volna, képtelenség…”
„(FANATIZMUS) A fanatizmus úgy viszonylik a babonához, mint az önkívület a hagymázhoz, a dühroham a haraghoz…
Hidegvérű fanatikusok is vannak: a bírák, kik halálra ítélik azt, akinek egyetlen vétke, hogy másként gondolkodik, mint ők…”
Ez utóbbi mellé firkantott széljegyzet – „N.J. ügyész úr vajon elolvasta ezt?” – Következtetni enged a könyv elfogult tulajdonosának indulatára, amellyel Nyéki Németh János királyi jogügyi igazgatónak, a felségsértők bűnperében a vád teljes jogú képviselőjének előre látható döntésével hadakozik.
A Müllernek kölcsönzött könyvben felejtett egyik cédulára Kármán a következő idézetet írta ki Raynal Histoire philosophique et politique des établissements et du commerce des Européens… című munkájából:
„Malheur à l’État où il se trouverait pas un seul défenseur du droit public! Bientôt ce royaume se précipiterait avec sa fortune, son commerce, ses princes et ses citoyens, dans une anarchie inévitable. Les lois, pour sauver une nation de sa perte, et la liberté des écrits pour sauver les lois!”
A lapocska hátulján ezúttal készen volt a szöveg magyar nyelvű fordítása, nem ugyanazon kézírással:
„Szerencsétlen állam az, ahol a népjognak nincs egyetlen védelmezője sem. Az ilyen királyság vagyonával, kereskedelmével, hercegeivel és polgáraival hamarosan kikerülhetetlen anarchiába zuhan. A törvények, a törvények azok, amelyek arra valók, hogy egy nemzetet megmentsenek a pusztulástól, és az írás szabadsága, hogy megmentse a törvényeket.”
Ezt már könnyű volt Müller Jakab hevenyén odavetett betűivel azonosítani. Müller a következő lakonikus magyarázattal szolgált: „Tekintve, hogy nem vers volt, és franciául én tudok jobban, gondoltam, megörvendeztetem vele Kármánt.”
Németh János jogügyi igazgatónak még mindig késik a válasza arra vonatkozóan, hogy Müller Jakab farsangi tréfája kimeríti-e a felségsértés bűnét.
Kármánnak a Voltaire-könyvben talált másik, hosszabb irománya, személyes vonatkozásalt tekintve, érdektelennek látszik. Ennek ellenére mellékeljük.
9.
Én, aki reád nagy vétket vetek
Fellapozom utóbb írt leveleidet, mikben fölpanaszolod, hogy fogyatkozik fényében, s mind összébb zsugorodik az a világ, amelyben te laktál s voltál otthonos, új érzések, új szokások törnek uralomra, és új játszók jönnek a Szcénára velük – hogy téged lehajtsanak, és rajtad nevessenek. S teneked mindezt nézned kell, bénán, betegen. Ha nem is illetsz nyílt szemrehányással, atyám, keserű példálózgatásaid, tudom, nagyon is nekem szólnak. „Nem esmérem az én Szomszédomat” – mondatja veled az elképedés. – „De nem ez az én legnagyobb gyötrelmem vénségemre, hanem: hogy nem esmérem magamat föl tulajdon véreimben.” Valóságos helyzet, hogy a fiad tőled idegenbe szakadt; ám, hogyha meggondoljuk, Pest-Buda mindenképpen közelebbi világ Losonchoz, mint Bécs, a császárváros, ahol te, udvari pártfogókkal egyezkedvén, elérhetőnek láttad a velem való céljaidat. Ezért él benned a kedélyt s a még képzelhető jókat sorvasztó kép a háládatlan fiúról, ki eltékozolta bizalmadat, reményeidet a te csalhatatlan hitedet (s itt az Istenbe vetett hitre is gondolsz, tudom). És már hallom a „csendben elvonulók” egyszerű bölcsességét: – Miért fáradoztok oly sokat ily rövid sugarú örömökért? – És messze elkerülvén a világ zaját s hiúságait, eljutván saját magukig, a zsoltáros könyv fölé hajolva egy könnycseppben tisztelik meg egymás érzékeny lelkét: – Mivé válik a gazdagok szerencséje, a királyok kevélysége, a héroszok dicsősége? Minden újjászületés, a széles utcák zsibongása, a színes ünnepi csődület – mind csak káprázat. Porba visszatérő por csupán…
Nos hát – az életet föllajstromozó tudomány szerint is – közel állunk az örök igazsághoz. Valahányszor elbódorgok a városkapun kívülre, elnézvén a lekopaszított mezők s a csontrengeteget rejtő temetők felett unottan elvonuló felhőket, magam is tusakodni kezdek a minduntalan célba tartó céltalanság okán-oktalanságán. De mert vigasztalásnak mindaz kevésnek bizonyul, amit a pedáns, szerény akaratú és puritán szülői hajlékból magammal hoztam, fölteszem a makacs és merész kérdést: A maradéknak mit hagyunk, bár tanulságképpen; hátra?
Mit képzelsz rólam: vajon a saját örömömért fáradozom? Ülök a repkénynyel befuttatott palota árnyékában, várom, hogy asztalkendőt kössön állam alá egy lakáj, s a villásreggelimet – fogoly pecsenyét egy palack madeirával! – elfogyasztván, lustuló elmémmel, affektálva, még rendelkezem, hogy a virágos porcelán holnapra aranyozottal cseréltessék ki, mivelhogy abból, úgy olvastam valahol, kívánatosabb a feketekávé?…
Te tudod, mennyire viszolyogtam már zsenge koromban a parlagias elmaradottság és a duhajkodó önelégültség madárijesztőitől, a nagytorkú, bárdolatlan uraságoktól, kiknek fejében sivatagüresség uralkodik, kik megavult szokásaikból fegyvert kovácsolva, tűzzel-vassal kergetik a henye és vad életmóddal elégedetleneket, ha netalán elsóhajtják magukat, hogy élni másként is lehet.
Képzelj magad elé egy serdülő ifjút, aki a hit és a műveltség ártatlan fátyolán át szemlélődve, a vezeklés és töredelmek kultuszától védtelenné tett, csupa szelíd tekintetet lát maga körül. Azok naponta fölsorolják a gyarló test, a földhözragadtságával dacolni akaró lélek örökletes bűneit, alázatot mutatva mások helyett is. Az ő lelkében született életösztön viszont evilági szépségért, jóságért, elégtételért buzog. Atyám, téged, akibe a legnagyobbak tanítása oltotta bele a pietizmust Németalföldön és Svájcban – a nemzeti és osztályhatárokat elmosó égi szeretet, titkos testvériesülés hitét –, hogy nem riasztott el később az, amit látnod kellett: a hívek, a dogmák tiltó mennydörgései helyett az alázat zavaros hálójába bonyolódva, tétován, most önként utasították el maguktól a természet adta világosságot. A kis ájtatos körben serkentően hatott reám, ahogy az emberek magukba szálltak; de a csendes isten házában, amint kortyról kortyra hűlni kezdett a tea, azonképpen kezdte tüzelni a heves nyugtalanság szívemet. Mert amellett, hogy a te „jámbor lelkeid” végtelenül unalmasak voltak számomra (a sok kiszáradt hölgy csupán vallásos érzületével tüntetett, ez lévén a túlvilághoz való hűségük biztosítéka) nem akarok kegyeletsértő lenni, de nekem senki, még a mellőzött vallás igéit hirdető atya se szabja meg az üdvösséghez vezető helyes utat. Érzékeim mihelyt megtanulták ismerni hivatásukat, már nem riasztottak a reám leselkedő veszélyek. Akkor még így érveltem, igaz: mit használhatok istennek, ha semmi kockázatot nem vállalok érte? Ha nincs életemnek semmilyen jövendő célja, csak a túlvilági boldogulás féltése?
A te híveid a vallási türelmi rendelet után megnyugodni látszottak; a jámbor erényesség megóvta őket a bűnöktől, s a megrázkódtatásokkal járó csalódásoktól is. (Pedig az eltelt tizenvalahány év óta egyebütt kereshetjük a toleranciát.) „Micsoda szükségem vagyon a bölcsességnek éles szemire? Csak a kínokat sokasíták előttem!” – állították szembe Yung szavait a felvilágosító értelemmel. – „Mi szükségem van a virtusra? Ez is csak ingerli a nyavalyámat.” Engem e gyermeteg elmélkedőnek a csodás végzetbe vetett hite ingerelt, főleg később. Most már megérted, miért vett erőt rajtam serdülőkoromban olyan nagy magányérzet, hogy anyám, törődött testem s elhaló hangom miatt, mindegyre orvost akart hívatni? Láthatatlan korlátokba ütköztem… Miután a papilakból kiszakadtam, még sokat gyötört a válságtudat. Az emberekkel való érintkezés aztán tapasztalást adott, és megkedveltette velem a társalgást. Már az öreg Zimmermanntól (a te szerzeményed volt a könyv) azt tanultam, hogy a társaság az embernek első szükséglete. A szerelemnek és a szenvedélyes barátságnak én különösen sokat köszönhetek.
És ezzel eljutottam életemnek ahhoz a pontjához, amely állításotok szerint még Losoncon is árnyékot vetett reám. Az otthoni nevelés az emberi nem természetrajzából alig nyújtott számomra valami érzékleteset. Nővéremnek mint házi őrangyalomnak legfőbb gondja volt, távol tartani s óvni engem minden érzéki csábítástól. De arra gondoltatok-e, hogy a fiatal élet honnan vegyen magának fegyvert és erőt a rá leselkedő másfajta bűnök ellen? Mert nemcsak titokzatos utakon (gyermekkoromban sejtelemmel töltöttek el a zárt ajtók mögött konspiráló szabadkőművesek ceremóniái), de nyíltan is vállalnod kell önmagadat, s ezt a világot. És nem elég a jószándék; küzdeni is kell érte, ha megváltani nem is tudod. A jogászok között sok üres órát elfecséreltem; állítom azonban, hogy a szerelem (ezt talán a mámort csillapító, cseppenként mérgező csalódásnak köszönhetem), a szerelem sok hiúságot, külsőséget lenyesegetett rólam. Mohóságom aztán más, kevésbé ingatag talajon szívta magába a tapasztalást. Egy medikus barátomnak köszönhetően megkockáztattam néhány éjszakai kiruccanást az anatómiába, s kényes utálatomból kigyógyulván megmaradt, ím, a borzongás nélküli tanulság: a szív épp olyan Közönséges szerv, mint a többi – a tüdő, a máj, a vese, az epe, s funkciója akár az állatoknál; nem több, nem kevesebb. Egyedül az agyvelő tesz más élőlényeknél különbbé bennünket: ott született meg s viaskodik egymással valamennyi vallás, mint ahogy onnan ontja világát az én belső hitem. Goethével együtt vallom: „Akinek tudomány és művészet van a birtokában, annak vallása is van.”
Magam előtt látom elborult orcád. Kint suhog az estszél, s csuda árnyékformák bujkálnak a bokrok homályában. Nehéz a szív – a tiéd meg az enyém – így, egymás szoros társaságában bezáratva. Szigorú hallgatásod előtt szótlanul sütöm le szememet. Már csak a hideg gyanakvás kettőnk között. Nem hivatkozol Sturm és Tiedge elmélkedéseire, Swedenborg önvizsgálattal megtisztító, misztikus birodalmára (azzal csak gyermekkoromban hitegettél, hogy a Fentvaló nevezett ki téged a szelíd lelkek pártfogójává); s én sem próbállak meggyőzni arról – ily korán belefáradtam volna? –, hogy az emberiség történetkönyvei mindenütt a poézissel kezdődnek, és a vadságból kivezető nemzeteknek szelídülését mindig a költés eszközölte. A régiek – mint Iszokrátész – a nyelvet tartották az emberek első szelídítőjének…
(Ezt a vallomást neked szántam, atyám. Valami visszatartott attól, hogy elküldjem. Sokat kínlódtam a befejezésével; végül úgy hagytam, befejezetlenül… Amikor írtam, halántékod már fekete volt, nyelved megszenesedett. Most már tudom, miért kutattam hiába szemed után; képzeletem mintha gödörmélyben keresgélt volna.
„Nos, fiam, valami bizonyságot arra nézve, hogy hol az erő?! A tudás!”…
Most kérdezel. Azzal, hogy nem vagy. „Megnyugtathatja-e a lelket a tudás?”
Gúnyosan hunyorogsz felénk, te vagy az a hálósipkás öregúrnak álcázott, türelmes jóisten, aki nem sújtja halállal a kétkedő, büszke főket.
Neked bevallhatom. Az én lelkemet a nyugtalanság tartja életben. Ha nincs is univerzális gyógymód bajainkra, a poézis magasból öltögeti nyelvét az emberi gyarlóságokra. Fényében látszik, mekkora árnyékot vet a korlát a szabadságra, s az is, ahogy az újításon átüt az idült illendőség rozsdája.
Az már a véletlenre tartozik, hogy a poézissel én ott jegyeztem el magam, ahol a tehetségek halva feküsznek. De a nyelv szelleme már éledezik.)
10.
(Német János királyi jogügyi igazgatónak a nádor elé terjesztett javaslataiból)
Hogy mindennek elejét vehessük, továbbra is az az igen alázatos véleményem, hogy nemcsak azokat kell most és nyomban letartóztatni, akik az eddig kicsikart vallomások alapján nyilvánvalóan tagjai voltak ennek a forradalmi társaságnak, hanem azokat is, akik tudtak róla, de nem jelentették – mint olyanokat, akik az összeesküvéssel tudatosan együtt éreztek…
Olyan időket élünk ugyanis, amikor esetleg azok, akik a felségsértés szörnyű bűntettében vádlottak, olyan személyek erős palástja alatt találják meg oltalmukat és védelmezőiket, akik magas méltóságok székeiben ük nek, jóllehet maguk is bele vannak bonyolódva romlott elveikbe…
Most mindenképpen megvan az idő és az alkalom arra, hogy a meg romlott erkölcsöket és a felforgató elveket, ha nem is tudjuk gyökerestől kiirtani, legalább elnyomhassuk, és a sok veszedelmes társaság és a pártütő összeesküvések hatékony szétverésével visszaállíthatjuk a közbékét és a köznyugalmat.
Pest, 1794. december 1.
11.
(Titkosrendőri feljegyzés a Markovics grófnénál tett látogatásról)
A grófnét oly szeles kedvében találtam kertje lugasában (szinte kacéran fedte föl előttem bokáját), hogy már azt hittem, a hintára is felül. Ám az első kellemetlenebb perc után, a gyanakvás ördöge azt súgta nekem; vajon nem megjátszás volt-e részéről ez az egész – a ravasz asszony első pillantásra tisztában jőve a látogatás céljával, gondolta, hátha engem is le tud szerelni a maga módszerével?
Néhány lovagias, nem túl érzelmes bókkal siettem tudtára adni, hogy szerencse híján noha távolból-szemlélődő maradtam, személye régen felkeltette az érdeklődésemet. Ekkor suhant át először hűvös árnyék a még mindig leányos arc púderrel halványított kis szarkalábal felett. De még váratott magára az elutasító hang, hogy: „Fölöslegesen fáradt ide az úr”; csak akkor hivatkozott tiszteletet érdemlő rangjára, majd félreértésekre könynyen okot szolgáltatható, kényes helyzetére („A gróf oly lelkiismeretesen szolgálja a birodalom érdekeit lent a Bánátban, hogy ezen esztendőben még nem érkezett meglátogatni családját.”), csak akkor kísérelt anyai elfoglaltságaira hivatkozva kitérni mindenfajta zaklatás elől, amiután én alaposan felsültem azon átlátszó ürüggyel, hogy még Kármántól, akihez valamikor baráti szálak fűztek, szereztem róla kíváncsiságomat, s minek tagadnám, képzeletemet is feltüzelő értesüléseket. Meg sem kérdezte, mi van Kármánnal, pedig – tudván betegségéről – készen álltam a felelettel „A felhős főfájást hoz és melankóliát” – kezdett panaszkodni hirtelen, holott csak egy pöttömnyi fodros felleg takarta el a napot. Szerencsére elegendő biztos „kártya” volt a kezemben ahhoz, hogy vállalkozhassak a nyíltabb játékra is. „Hagyjuk a kölcsönös hamisságot” – hajtottam főt előtte bűnbánó képpel. – „Világért sem kívánok turkálni az intimitásokban” – tettem hozzá megjátszott alázattal.
Ezt követően nagyjából az alábbi dialógus zajlott le köztünk:
Én: Sajnos nem térhetek ki a megbízatásom elől. Ezt mint a caviloi várparancsnok lánya, kegyeskedik, remélem, megérteni.
A grófné: (öngúnnyal) Mit képzel, honnan hoztam magammal a sziklaszilárd tiroli erkölcsöt?!
Én: Kegyed és Kármán József között tudtommal bensőségesebb kapcsolat állott fenn.
A grófné: Mindig megadta nekem a kellő tiszteletet. Persze, mint sokan mások, ön is azt hiszi, hogy Kármán egy egész érzelmes románra való konfliktust merített a mi, jórészt társaság előtt zajló… Szóval, abból a feledésre ítélt epizódból. (Szomorkás mosollyal.) Amilyen zöldfülű ifjúnak nézem önt, nincs kizárva, hogy még keresni kezdi a hasonlóságot. Megnyugodhat: ennek a napok, hónapok, évek egyformaságától hervasztott nőnek – aki ölebecskék hízelgésére szorul maholnap – nincsen köze a Kármán Fannijához… Megmondaná nekem, hány éves ön? (Csend.) Nyugodtan megmondhatja. Kármán is körülbelül ennyi idős lehetett, amikor csapni kezdte nekem a szelet. Ugyanilyen zavartan forgatta térdén a kalapját, tán még a termetük is hasonlít… Igaz, hogy ő dolmányban jár, nem kaputrokkban.
Én: Ami az érzelmi részét illeti, hangsúlyozom, hogy engem, azaz minket csak igaztalanul illethet valaki indiszkrécióval. Csupán egy-két aprócska, de számunkra esetleg fontossággal bíró momentum feltárásában kérjük a segítségét. Valami, amit Kármán úr mások, mondjuk a családja és a barátai elől is titkolt.
A grófné: S persze ezzel akarják alátámasztani gyanújukat. (Hideg iróniával.) Kármán legalább olyan előzékeny modorú, elbájoló fiatalember volt, mint ön. S megnyugtatom, hogy hű alattvalónak ismertem meg. (Kétkedő hümmögésemre.) Miért kell rögtön gyanakodni arra, akinek elméjéből többre telik, mint candide-i együgyűségre.
Én: Valakinek az ártatlan, békés polgárok védelmére is gondolnia kell…
A grófné: Én ugyan ki vagyok? Biztosíthatja-e valaki az én fakoronányi, szőlőlugasnyi, asztalnyi csendemet?!
Én: Kegyeskedjék még néhány percet szentelni annak a, ha sejtésem nem csal, fájó emléket maga után hagyó embernek…
A grófné: Nem átlagembernek.
Én: … az ügyére, aki ezekben az időkben értesüléseink szerint kissé túl messzire merészkedett.
A grófné: (óvatosan) Még az sem mondható el rólam, hogy szítottam volna benne a becsvágy tüzét. Inkább kocsikázni vittem, hogy ne gubbaszszon napestig könyvel és irományai között.
Én: Éppen ide szerettem volna eljutni. Kármán úr, azonkívül, hogy a pesti magyar teátrum ügyéért buzgólkodik, meglepően sokat írogat. Nincs-e meg véletlenül a házban az Uránia legutóbbi füzetecskéje?
A grófné: (jól adva szerepét) Többnyire németül szoktam olvasgatni.
Én: (papírtekercsembe pillantva, észrevétlenül) „Augustus és XIV. Lajos századjai nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak.” (A grófnőre sandítva. Nyomatékkal.) Vagy: „A nyelv mindenhatóságának királyi széke…” (Szándékosan ejtette le elém zsebkendőjét; kénytelen voltam abbahagyni a példaidézést.) Nem találja úgy, hogy némiképpen rokoníthatók a perbe fogott összeesküvők által propagált eszmékkel?
A grófné: Kármán soha ki nem állhatta azt a kétszínű, gonosz apátot! Úgy vélem, a mostani körülmények között ez jó pontnak minősíthető. Őszintén szólva, én őt féltettem mindig, amilyen törékeny test és lélek, valamilyen veszedelemtől – látom, nem hiába. Méghogy ő volna veszélyes a köz békéjére, boldogságára nézve! Ő, aki Athén szép napjait, a szellem derűjét álmodta visszatérni, türelmetlenül szorgalmazva a tudást. Miért volna ehhez az álmodozáshoz kevesebb joga az újkor emberének?
Én: Úgy látszik, nincs fogalma róla kegyednek, hogy Franciaországban ez a türelmetlen álmodozás mibe került?!
A grófné: Önnek pedig, úgy látszik, arról nincsen, hogy lehet valami azon túl is, amit egy fizetett ágens ésszel felér. Ne haragudjék, de ilyen komisz főfájás ellen muszáj hozatnom magamnak egy pipadohányt, még mielőtt a cukrászda bezárna. (Azzal faképnél hagyott.)
12.
(Kármán szállásadójának jelentése)
Alulírott az ágens urak titkos utasítását követve már harmadik hete azon iparkodom, hogy szemmel tartsam a ház legszerényebb kamrácskáját bérlő lakómat, Kármán József jogász urat, már úgy értve, hogyha az itthoni foglalatosságában valamely gyanús aspektusok mutatkoznának. A fiatalúr a szép idő ellenére napok óta bezárkózék szobájába, ült és köhécselt, nagy ritkán egy-egy teát fogyasztva csak, jóformán ennivalót sem igényelt, mint máskor szokott, még az én hitelbe felkínált, finom házi szalonnám sem gerjesztette föl az étvágyát. A tegnapi nap azonban váratlan eseménnyel szolgált, minekutána a körülmények szokatlanságát figyelembe véve, az alábbi tényeket el nem hallgathatom:
Abból a feltevésből indulva ki, hogy a rosszhiszemű emberek szoros kapcsolatban állhatnak egymással, Kármán úr tegnapi látogatójával szemben is feltámadt bennem a gyanakvás, azon perctől fogva, hogy „Betolakodó az úr!” felkiáltással utasította vissza nyájas közeledésem.
Nyurga, nagy orrú, nagy szemű ifjúember volt a Kármán úr szállása felől tudakozódó látogató; akit kezemben a gyertyával a jogász úr kamrájába fölvezettem. Harsány hangja, nemkülönben gorombaságai olyannyira megzavarták a fejemet, hogy a pislákolásban nem vettem észre mindjárt, miféle szerzet. A csizmája orrán kilógott a szalmabélés, s kifakult köpenye meg is volt foltozva. Én azonban akkor még tisztes távolban topogva (mert könyökével erősen hadonászott) csak álltam ott és vártam, hogy, miután többször is ajánlottam magamat neki, ő is előrukkol a maga nevével. Végre, amiközben Kármán úr ruhát váltott, a jövevény gúnyosan felvonva szemöldökét, egy papírra kegyeskedett reáfirkantani, hogy: Professzor Tsochonay, majd Kármán úrral összesomolyogva, hozzátette: „Debrecenből, a világ legnagyobb falujából, ahol a sertéshízlaló honatyáknak a zsenik kigúnyolásában telik gyönyörűségük.” S ezek után, amikor bevittem a Kármán úr, által rendelt veresbort, még őurasága fordult hozzám – most sem alázatos formában, hanem szinte követelőn adva elő kérését: „Hallom, felséges szalonnája van az úrnak. Hiszem, ha eszem! Két nap óta jobbára csak port faltam.” De szavamat ne felejtsem, én ama cédulácskán hivalkodó Y láttán megtaláltam kérdezni tőle: „Tán bizony nemesember az úr?” Mire ő nagy hetykén: „Őseim közül megemlíthetem: Homért, Horácot, Petrarcát, Walter von der Vogelweidét, esetleg Monsieur Molière-t…” Leolvasván ábrázatomról a sértettséget amiatt, hogy egy pesti polgárból akar bolondot csinálni, tarisznyájából elővett egy papirosköteget, s fölmutatá Kármán úrnak: „Barátom, láthatja, egy Molière-komédia fordításával mulattam el útközben az időt, de hallani, hogy Pesten csak a csöpögő Kotzebue vagy legfennebb a szómenéses olasz ripacskodások akceptáltatnak.” Kármán úr is egyetértett abban, hogy a Magyar Játszó-Színi Társaságban kedvet szegő hangulat vagyon. „Földig-ér-az-orrom emberek, nyelvemen-bog, torkomon-galuska-társaság mindenütt!” – dühösködött Tsochonay úr. (Elképzelhetik az ágens urak kínos szorultságomat. Néznem kellett, hogy egy ilyen ember egye a vékony füstön érlelt szalonnámat. De nem tágítottam a gyanús urak mellől – késznek mutatkozván minden áldozatra a jövőben is, annak reményében, hogy sikerül egyszer s mindenkorra kézre keríteni Őfelsége bujkáló ellenségeit.)
A harmadik üveg bor után (ezt már maga a vendég hozta fed a fogadóból) oly magasra hágott a hangulat, hogy Tsochonay úr összes zsebeit ki forgatván, hol egy verset halászott elő, hol elegy munkácskáinak egy lajstromát. Az elhangzott költemények közül kettőt sikerült megjegyeznem: a Zsugori Urammal gúnyolódót – ezután még hajlottam arra, hogy vaskosabb túlzásait is tréfaszámba vegyem –, és az „igyunk barátim” kezdetű bordalt, melyet nem orációval adott elő, hanem ujjaival a levegőben klavirozva, énekszóval. Az ebbe benne foglalt sorok: a „Mi gondod a továbbira, s világodat hogy éled”, valamint a „Tegyünk le minden maskarát” felszólítás már semmiképpen sem tekinthető ártalmatlan célozgatásnak valamely tisztes házban. Kilián könyvárus és Landerer könyvnyomtató neve is szóba jött (az utóbbi úgy, hogy: „nagyban fő szegény”); majd Tsochonay úr elérzékenyülve nyilván valóban az italtól – ily kifakadásra ragadtatta magát: „Estvétől mint esmeretlen futék ide s tova. Nincsenek sehol barátaim úgy hát hiába fáradozom.” „Hát én… S hát Kazinczy!” – felelt meg neki Kármán úr. „Kazinczyt legutóbb sikeresen elkerülém – hervadt le a debreceni úr ábrázatja – pedig nemcsak komikáim és travesztált epopeáim valának nálam, de egy álnéven írott nem közönséges levél is, melyet…” – itt el akadt, majd barátjának füléhez hajolva súgott valamit, feltételezhetően a levél küldőjének a nevét. A Kármán úr elváltozott vonásai sejteni engedték, hogy nem akármilyen személyről van szó.*****
A vendég aztán vad szélsőségekre ragadtatván az indulattól, többször is elrikkantotta magát, hogy csak a bolond lesz poétává Magyarországban, hol a szivek, érzéketlenek. „A gyanakvó spicli-fülek nőnek s szaporodnak csupán a mi poézisünktől. Otthagyom Debrecent, s matézist fogok tanulni!” – kiabálta az ablakfának támaszkodva (különben könnyen eldőlt volna); ezért nem vette nyilván észre a Kármán úr percről percre romló állapotát. Csak amikor lakóm a köhögéstől már fulladozni kezdett, olyannyira, hogy egy roham után az ágyán halra esvén, ingmellét s a párnát is lehányta, tért észhez a nyurga, bajuszos ember, s a magatehetetlen Kármán úrból nagy nehezen kiszedve orvosának a nevét, hanyatt-homlok rohant segítségért. Ami a beteg száján kijőve, én a félsetétben mind csak veresbornak láttam, mindannak ellenére, nem tudtam magamat kivonni az ijedtség hatása alól az átszellemült, néma tekintettől megbabonázva.
A Kármán úrral kapcsolatos jelentenivalókat, engedelmükkel, megszuszszanva, egy külön papírosra írom.
 
13.
(Naplórészlet)
Olyan szenvedéllyel robbant be hozzám a tavaszi fényből, hogy férfiattan cselekedet lett volna mutatni előtte, gyengélkedésemet. A vidám Poétái (Vagy tán nem is az igazán?) A zseni magabiztosságával kezelt engem is – nemcsak jóindulatát ez alkalommal különösen kimutató házigazdámat; nem hittem volna, hogy őkelmét ilyen könnyen sarokba lehet szorítani!
Csokonai ma elemében volt – vagy mindig ilyen? Nálam csak „reátőtött egy keveset a többire” – amint mondá –, ami már ott lötyögött az ő szomjúságában telhetetlen kulacsában. Mindjárt számonkérő hangon kezdte: „Íme, ez a hatodik levelem a pesti játékszínnek felkínált komédiáimról, mely kivételesen két lábon érkezék, velem. Az első ötre nem jött válasz, pedig mindenikben igen kértem az urakat. Egyszer a Weigand úr legényével, másszor a szőnyi evangélikus rektor által, harmadszor Kiss István budai kompaktor útján… De minek folytassam. Ha Kármán úr a pesti játékszínnek a titkára, bizonyára tud róluk, vagy utána nézhet, hogy nem hazudok. S annak is, hogy ki vagyok!”
„Ne bolondozz, öcsém!” – markoltam meg a vállát. – „Hát nem én közöltem volt verseidet az Urániában?” „Azokban még nem mutatkozott meg a zseni!” Minden porcikám fájt, ahogy elnevettem magamat; persze ő is kacagni kezdett. Nagy ádámcsutkája föl-alá szaladgált sovány nyakán. Ittunk. „Mit ígérhetek én, barátom, betegen ebben a beteg hazában egy magyar szerzőnek?… De annak utánanézek, hogy ki tartotta fogva a leveleket.” Éreztem, mint gyöngíti hangomat a láz. Az ő torkán viszont, ahogyan lefelé a veresbor, úgy ömlött, jött fel a „fekete leves”: hogy szülővárosának tekintélyfélő tanárai pört zúdítottak a nyakába, s a kollégiumi törvényszék kicsapással fenyegeti. De mind tépázhatja tollait a kicsinyesség és irigység, ő repülni fog a toronyból, nem lezuhanni. Most még, igaz, gazra fekszik, letördelt tengerik közt caplat az apostolok lován, nedves homályban öleli a tünékeny reményt… A következő percben már a Kazinczy hiúságát megudvarlók metrumokat nyomorító hízelgésit utánozá, és korholá az érzékeket becsapó poézist, a teátrumban is, hol a szerelmet demonstráló aktoroknak nem engedélyeztetik egyebet csókolni, csak egymás homlokát, a mértéktartó instrukció szerint azt is „atyailag”. Lásd a Magyar Játékszínt...
Köhögés köhögés után emésztette fel erőmet; pedig milyen mulatságos képpel kezdett citálni nekem barátom a csókról szóló értekezéséből. A Tempefői keserűségét már fektemben lehelte tüzelő arcomba: „A házamban mindent felkutattak, írásaimat összedúlták, azok közül némelyeket és egynéhány nevezetesebb házi portékáimat elvitték. Énutánam tudakozódtak, mi ember lehetek…”
Arra még emlékszem, valami olyasmit kezdtem mondani neki dicséretképpen, hogy én utoljára húszéves koromban hittem magam zseninek. Milyen szerencse, ő már huszonkettő… Az is lehet, csak forró köhögés szakadt fel belőlem.
14.
(A szállásadó jelentésének kiegészítése)
Az idő alatt, amíg kettesben maradtunk, Kármán úr aligha tért magához teljesen. Lázas állapotában többször is megragadta, és erőszakkal fogva tartotta a kezemet, nem kellett nagy odafigyelés, hogy rájöjjek arra – én akkor a koplalásban eltöltött szerencsétlen napokra nagy bőven ráöntözött-pazarolt bornak tulajdonítottam –, hogy félrebeszél. Egy párszor még kedves Mihályát szólogatta, hogy jöjjön, s csattantson újabb tréfát a derék (nem értettem, mire fel) Vitéz! Aztán meg ilyen összevissza félmondatok hagyták el ajkát, miközben erőlködve – egy ízben félig-meddig felegyenesedve – hadonászott: „A kocsiszín tetején!… figyelik a házat… az ablakkeresztjén, mint feszület… már nem szédülök, apám… a köznyájat a sötét piactérre!…”
Mire Tsochonay úr a kirurgussal megérkezének – akiben rögvest felösmertem Müller urat, elégszer tette volt tiszteletét a házamban –, a beteg heves öntudatlansága csillapulni látszott. Már nem kellett a kezét fogva mellette ülni, hogy az ágyban fekve maradjon. Ámbár a láza cseppet sem szűnt. Leszaladtam, hogy vizes ruhát hozzak a homlokára; Müller úr azonban nem vette igénybe a segítségemet, ahelyett rám szólt, hogy gyújtsak be. Ki hallott ilyet! Májusban tüzet gyújtani; s ki ad pénzt fára?… ő közben ilyesmivel nyugtatgatta beteg barátját: „Nyitott ablak, szikvíz, friss levegő, s két hét múlva kutya bajod.”
Valami fémbotok villantak, s hallottam őket egymáshoz csörrenni. „A torkáról kiégetem a gennyes kelést” – súgta oda Tsochonay úrnak. Akkor értettem meg, hogy a kirurgus-szerszámokhoz kellett a tűz.
A beteg megkínoztaték. Erőtlenül hevert a hátán; a fájdalom, úgy látszik, ismét felcsigázta a képzeletét. Hallom, hogy mondja: „Egyszer a sok eső hoz rothadást ránk, máskor a féreg tesz kárt a vetésekben. Az élet ára naponként megy feljebb… A tiszta búza már 45 garas… akója az új bornak 3 forint, az óboré duplája már…” Behunyt szemével öntudatlannak látszott, mikéntha nem is az értelme beszélt volna, csak a szája szólt ezt-azt, amit mindenki ösmer. Mégis különös volt a hatása, ahogy mondta, nyugvás nélkül dobálva magát: „Nagy hajók jönnek, francia foglyokkal… de a Pestről, Budáról kiomló sokaság ugyan mit láthat a sötétben? Vaksi szemek a felnyittatott híd fáklyalángjainál…”
A kirurgus, elveszítvén a türelmét, karomnál fogva kituszkolt nemcsak a szobából, hanem a lépcsőkön is –, azzal az ürüggyel, hogy: „A barátunknak nyugalomra, csendre van szüksége.” Mintha nem érteném. De mit felelhettem volna?… Magamban annyit legalábbis, hogy azon bolondságok tövei, mik a gyenge és csalóka időt leső elmékben gyökeret vernek, onnan ki nem téphettetnek már.
1795, május 17.                                        Joseph… (a családnév olvashatatlan)
15.
(Naplórészlet)
A láz hullámai között fuldokoltam.
Egyszer aztán a Jakab hideg, biztos ujjait éreztem homlokomon. Félelmemben, hogy rám tör az újabb köhögésroham, hunyva tartottam öntudatomat.
Tompa fájdalmat éreztem a torkomban. Magam elé kaptam; forró vashoz ért kezem, de mintha nem lettem volna az érzékenységre teljesen fogékony. Szemrésemen át mintha nagyon messziről néztem volna a gyertyafényben megvillanó fémfogóra, s megint elfogott a tárgyak iránt érzett – eltemetettnek hitt – félelem. Mintha nem fölöttem, hanem alattam villogott volna medikus barátom kezében az a valami. S én gyermekként, az ismeretlennek kiszolgáltatottan, pillantottam le a toronyból, annyi idő után ismét.
„Le fogok szédülni” – suttogtam.
„Bízd csak rám magad” – mondta Jakab. Ugyanaz a megnyugtató hang volt ez, amelyik a kriptamélyben a csontok közt kalauzolt. Ott éreztem előszor azt, hogy nem foghat el többé rémület. Mint aki megszabadult az évszázadok óta tartó zuhanástól.
Csuromvizesen térve magamhoz, ilyen biztonsággal még sohasem éreztem, hogy rágalom volt az a névtelen levél Jakabról. Házigazdám már eltávozott; Csokonai is csendben búcsúzott éppen.
„Levert a lábamról a bor” – mondtam. Jakab mintha nem figyelt volna rám. „Hallottad volna” – folytattam cserepes szájjal – „ezt a tollforgató Vitézt a sokadik pohár után: Ha soha nem kezdünk, soha nem is végzünk!… ismered-e a magyar nyelvhez prózában írott himnuszát? – Magamon éreztem medikus barátom tűnődő, fáradt tekintetét, de már körüllengedezett a palackba nem zárható szellő, melyet Csokonai magával hozott. – Ilyen társak kellenek rámutatni arra a féregre, mely fiatal palántáink növését akadályozza: … Az uralkodó idegen megfosztatott az ő bitang jussától... Az anyai nyelv nyeri vissza az ő igazságos jussait: s óh, magyarim! ki ne vigadna közületek?… Ezek az ő szavai – mondtam.
Jakab olyan képet vágott, mint akinek nem ízlik a fanyar bor. De én most beszélgetni kívántam, megtorpanásaimról is, valakivel, hisz napokig rostokoltam kételyeimmel bezárva.
„Folytatni kell, amit lehet. Az Uránia IV. kötete összeállt már. A cenzúrát kijátszodjuk majd ezután is…”
„Tudod, melyik helyet jelölték ki vesztőhelyül?” – szakított félbe kijózanító ridegséggel Müller. – „Azt a mezőt, amely a Szent Krisztináról elnevezett alsóvárosban van, a régi katonai temető mellett.”
„A Generális rét Budán” – vágtam rá gépiesen. ·– „Martinovics sötét jellem volt. – mondtam rekedten. – Nincs mit tenni.” Nem akartam olyasmire gondolni, ami tovább gyengíti szervezetemet.
„Igaz. Élni kell. Azzal törődj, hogy meggyógyulj” – búcsúzott Jakab.
„Rád bízhatok egy üzenetet?” – kérdeztem. – „Arról a Hazafiról van szó, aki – amint az Uránia első kötetében olvashattad – titkon és rejtekben bár, de vállalta az adakozás terhét, s vállalja továbbra is. Aki a játékszínben…”
„Sietek” – szólt rám barátom. Hangjában aggály rezgett. Fölemeltem a gyertyát és közel vittem arcához. A megkínzottság kifejezése láttán vállam, karom, kezem, külön minden ujjam reszketett.
„Ne folytasd” – hallottam még. – „Jobban teszed, ha csak az egészségedről beszélsz ezután.”
Az ajtócsapódásra, vagy még azelőtt, kiejtettem kezemből a gyertyát.
16.
(Elegyes hírek)
Betsület-mentések
Markovics gróf a helytartótanácshoz folyamodva annak kinyilatkoztatását kéri, hogy felesége nem hazaáruló. A Frankfurter Zeitung ugyanis, hitelt adva a felelőtlen vagy szándékosan rosszhiszemű híreszteléseknek, az ő nevét is megjelentette a titkos mozgalom hívei és letartóztatottjai között.

Megígértük, hogy 4 kötetet mindenesetre kiadunk, és meg is álljuk szavunkat, el lévén arra szánva, hogy azután a mi írásunk a jobb magyar munkáknak – a Mindenes Gyűjtemény, Museum és Orpheus – sorsára jut. Legalább felmarad jutalmul az a meggyőződésünk, hogy egyenes szívvel igyekeztünk Literatúránk előmozdításában, és kárt is szenvedtünk miatta. Nyom igazságosabb lészen emlékezetünk eránt, és azon igaz polgártársaink közé számlál bennünket, akiket nem rettentett el a magyarnak nyelvéhez való hidegsége, de – írni mertek.
Az Uránia kiadói
17.
(Titkos megfigyelő személy Losoncról)
Körülmény- és gondolat-vázolatok
A közös bizalmunkat élvező S. jóvoltából ma végre hosszabb ideig tartó együttlétre került sor. Eszembe jutott a deres csikó neve (Lóly), amelyet serdülő korában a mi majorunkból bérelt számára apjaura, hogy lovagolni tanuljon. Hálás pillantással s egy kurta nevetéssel jutalmazott.
Orvosa tanácsára kiadós sétákat tesz a szabad levegőn. Ajánlkoztam rá, hogy némelykor elkísérem.
Lelkes, könnyen hívő ifjú hírében állott. Szótlan, komor ábrázata alapos változást sejtet. Végre egy villámsújtott, fiatal nyírfánál megállván, hogy kifújja magát, a természetesség látszatával igyekeztem okot találni a beszélgetésre. Előbb hagytam elmerülni a fehér törzsön felfelé haladó, nyugodt hangyakaraván nézésében, majd szánakozást színlelve, megjegyeztem: „Mily értelmetlen buzgólkodás. Szegény fejük, ha tudnák!…” – kinyújtott kezemnek egy gesztusával fejezvén ki, hogy hiányzik a fa koronája. „A természetben semmi sem értelem nélküli” – mondta ő. – „Nem olvasta Vol…?” Hangját, amint rám pillantott, mintha elvágták volna. „Én nem a hangyákra gondoltam” – folytattam ravaszul, mintha semmit észre nem vettem volna –, „hanem...”. – S itt szándékosan kivártam, amint a színpadon szokás, hogy szavaim nagyobb nyomatékot kapjanak: – „Hová tovább?! Mind hiábavaló erőlködés, ha leütötték a fa reményzöld koronáját.” Nem akartam szabadságfát mondani (ezt szerepem tudatában is nehezemre esett volna); de szerencsétlen baklövés lett volna részemről saját magam ellen fordítani gyanakvását, melyet így napok múltán másra vonatkoztatva juttatott kifejezésre. „A provokátor nem tekintendő felforgatónak?” A kérdést, mint bizalmas séta partneréhez, hozzám intézte. Ám azelőtt még…
 
A lövöldeligetben
Felajánlottam, hogy kocsin viszem ki. „Egészségesnek érzem magam”  – mondta visszautasító hangon. Még mindig eléggé bizalmatlan velem szemben, de én csak töröm magam. Két napig nem láttam; ma aztán a napsütés mégis kicsalogatta odújából, ahol bevallása szerint egész nap olvasott. Meg is látszik; rajta: karikás szemek, borostás arc, az egész ember rossz bőrben van, s mintha öltözete is elhanyagoltabb volna. Lenyeltem csodálkozó megjegyzésemet; helyette olvasmányai felől kezdtem faggatni, persze tapintatosan. Csupa érdektelen szerzőt nevezett meg (egy francia sem volt köztük, talán szándékosan?); én mindazonáltal kinyilvánítottam szerény óhajomat, hogy szívesen megtekinteném könyvtékáját. „Ki ne hallott volna azon ritkaságokról” – tettem hozzá –, „melyeket az úr megboldogult atyjától, nagyatyjától örökölt.” „Majd egyszer, ha kissé rendbe szedtem” – jegyezte meg fagyos mosollyal. Mégis, főképpen hazafelé menet (most már nem utasította el a kocsit) teljesen gyanútlanul (bár kissé fáradtan) társalgott velem – vagy inkább önmagával. Ugyanis, amint a városban beszélik, az utóbbi időben nagyfokú szórakozottság vett rajta erőt a súlyos ideglázt követően, amelyből sikerült, úgy-ahogy, kigyógyulnia. Köhögése azonban vissza-visszatér. Arca hol hamuszínű, hol tűzrózsák gyúlnak ki rajta hirtelen. Mintha egy pártás Julcsát látna az ember.
(Itt jegyzem meg, hogy miután udvarias bókkal elválok tőle, lehetőleg továbbra sem mulasztom el szemmel tartani – nemcsak az utcán, ahol egymagában gyakrabban fogja el a nyugtalanság, s néz körül. Munkámban megbízható segítőtársra leltem egy bizonyos Julcsa nevű – nemigen fiatal és mutatós, de a jövője érdekében nagyon eszesen buzgólkodó – nőszemélyben, akit az özvegy papné nemrégen alkalmazott.)
A kávézóban
Éppen udvariasan kérdezgettem erről-arról, amikor is nemkívánatos epizód zaklatta fel csendes kedélyállapotát. Egy volt írnoktársa – cinikus alak, mértéken felül iszik sat., akinek magamis elviselni kényszerültem asztaltársaságát – előbb kölcsönkért tőle, felpanaszolván népes családja és béna asszonya nyomorúságát, majd a következő gyalázatos vallomásra ragadtatta magát: „Sohasem voltam képes elviselni a betegek, különösképpen a haldoklók látványát. Amikor anyám alfeléből folyni kezdett a vér, bényakaltam egy üveg pálinkát, s jóccakát rebegve neki, bévonultam a kuckómba egyet horkolni. Reggelig aztán szerencsésen el is apadt a vére.”
Az én érzékeny emberem a beszélgetőtől elfordulva, sietve pénzt hajított az asztalra, s egy biccentést küldve felém, feldúlt arccal magunkra hagyott.
Csónakon
„A hattyúk kipusztultak” – mondtam neki. – „Ön kedveli a hattyúkat.” „Tisztán gondolatolvasó ön?” – kapta föl fejét. Az evezővel nyűgölődve igyekeztem leplezni zavaromat. Aznap reggel olvastam, amit Julcsa sutytyomban lemásolt nekem: két oldalnyit a fiatalúr naplójából. Ebben idézte fel kedves Anna Máriájának hattyúnyakát.
A kertjükben
Ott nyíltan emlegette előttem ezt a nevet. (Tudtam, hogy csak M. grófnéról lehet szó.) „Önt sohasem látom hölgyek társaságában” – jegyeztem meg.” – Még a tisztelt nővérével sem mutatkozott itthon a bálokban!” „Nem rajongok a virágos hajépítményekért, bevallom, s a dámák mesterséges szépségtapaszaiért. – Egy tábori széken ült, fejét úgy előre hajtva, hogy a hosszú kerti fűszálak meg-megcsiklandozták az arcát. – Valamikor engem is kísértésbe hozott a társasági módi: az epekedés. Egyszer, tánc közben, egy mély és dacos női hang így szólt hozzám: Az ön sorsa a kezemben van!… S én kész voltam a festett szempillák alá menekíteni a bennem vajúdó világot. Minden nap violát vittem neki, a kedvenc virágát. De Anna Mária, túl sok csecsebecsét markolván egyszerre, kiejtett a kezei közül. Majd illő módon meg is siratott, ahogy egy drága kis porcelánfigurát szokás.” „Logikus történet” – állapítottam meg röpke mosollyal. „Egy valami hibázik benne” – felelte ő. – „A viola állandóságot jelent.” És keserves hahotára fakadt. Én pedig, aki korábban érzelgősnek képzeltem, becsülni tudtam benne az iróniát.
A lemásolt naplóoldalakról
Érdektelen visszaemlékezések után két ténybeli vonatkozás. (Az ilyen titkolózó alakok szerencsére mindent lejegyeznek.)
I. „Futva menekültem a felvonuló őrség dobpergése elől.”
II. „Itthon teljes biztonságban vagyok, hajtogatja nemcsak anyám… A cinkos benyomását tette rám. Most már csak az a kérdés; velem, vagy velük?”
Olyan ártatlanul bámult másnap a szemembe, hogy minden gyanakvásom eloszlott: kizárt dolog, hogy rám gondolt volna!
Azért nem volt rossz ötlet részemről elhitetni vele, hogy idézést kaptam. Együttérzéssel nézett rám; nem kérdezte, hogy honnan. Én viszont annyit hozzátettem: „Fogalmam sincs, miért.”
Julcsa szerint az úr valami írásokat égetett a tegnap.
Úgy mondta, kedve szottyant régi dűlőneveket gyűjteni. „Legfeljebb nagyobb sétákat fogok tenni.” Puhatolózásomra ezúttal kimerítő magyarázattal szolgált. „Egy pozsonyi történész szerint a német telepesek elsősége vitathatatlan. Ebből logikailag következik, hogy tanácsos lesz központilag minden zavaró jelet eltüntetni. Sietni kell, amíg nem a hamisításnak kedvez az idő.”
Innen hát az indíték a gyűjtőmunkához!
„Maga, barátom, úgy beszél, mintha valamilyen veszély fenyegetné a kultúra stabilizációjának jelenlegi állapotát?”
„Ha egyebet nem, az is elég, ha csak az ékezeteinket meg a tájszavainkat.”
Most már megértettem, a naplólapon olvasott „búskomor-kék májusi égboltozat”-ot.
Vásárban
Esetlenül kullogott mögöttem, hagyta, hogy ide-oda lökdössék. „Vigyázzon, azoknál kés is van!” – rántottam el karjánál fogva. Elgyötörtnek látszott, ahogy ott állt a durva, zajos tömegben, nézte a parasztokat, amint, bajszukon a sör habjával, főtt kolbászt falnak. „Megéheztem” – szólalt meg gyermeteg mosollyal. „Itt?” – kiáltottam szinte, és sietve magammal vonszoltam.
„Láthatta, milyen kétes kinézésű, elvetemült elemekből áll a világ – jegyeztem meg később. – S mi még finnyásak vagyunk, hogyha egy kis szigorról vagy fenyítésről hallunk. A nagy liberalizmussal nem sokra mehetnénk.”
Hangjában megvetéssel kérdezte: „Ön mindig ilyen kimért, ilyen félelmetesen fegyelmezett?”
Erőlködnöm kellett, hogy megőrizhessem a bizalmát. Kénytelen voltam egy-két komolytalanabb megjegyzést is elejteni előtte.
Egyik nap egy kis sünnel indult meg sétálni. „Velem szokott aludni” – mondta, s a zsákocska száját kioldva, leguggolva leste, mikor mászik ki a sünöcske. – „Simogassa meg!” – biztatott tréfásan. Noha az állat tüstént megkeményítette tüskéit, én nem szisszentem fel, el sem kaptam a kezemet. „Miért van az, hogy az emberek egy része oly nagy gyönyörűséget talál a normálistól eltérő dolgokban?” Úgy hangzott el ajkamról a kérdés, mintha magam is közéjük tartoznék. „A normális emberek mindent könynyen túlélnek, ők a veszélyesek.” Ez volt rá a felelete.
Szeles időben
A bérkocsiból, amelyik mellett az utcán elhaladtunk, egy átható tekintet követett. A kalap mélyen a homlokába volt húzva az ismeretlennek. „Látta?” – súgta fülembe K. úr, és gallérját feltűrve, meggyorsította lépteit.
Szemerkélni kezdett az eső. Kivételesen beinvitált a házukba. Kalapomat, botomat elkérve, egyenesen a dolgozószobába tessékelt.
A könyvtékával szemben foglaltam helyet. „A bérkocsis nem idevalósi volt” – csúszott ki a száján. „Én is úgy vélem” – mondtam; hadd lássuk, mi van a parázs alatt. „A rendőrség embere ült benne?” Arcát kékes árnyfoltok öregítették, ahogy a kéngyertyával meggyújtotta a tüzet a kandallóban. „Ha nem egyenesen a királyé” – mondtam, s kíváncsian vártam, hogyan fogadja a félig-meddig tréfának szánt fordulatot.
Állhatatosan nézett rám, aztán ujjbegyeit végighúzta az egyik könyvsoron, mintha csak egy cirógatás lett volna.
„Sardanapalos Ninivében hatalmas könyvtárat hagyott maga után” – mondta halkan a bolthajtások alá szorult sötétségben.
„Kiről beszél ön, engedelmével?” Rég nem éreztem magam ilyen kínos helyzetben.
„Akiről ő. A királyról.” – Még értetlenebbül néztem rá. – „Ja, persze, én az ausztriaira gondolt, nem az asszíriaira. Micsoda különbség.” – Hangjában gúny bujkált. – „Megbocsát, amiért ennyire szórakozott vagyok!…”
„Vagy inkább túlságosan erős képzeletének a foglya” – motyogtam bosszúsan az elsiető árny után. Kétkarú gyertyatartóval tért vissza. Ám nekem már csekély elégtételt nyújtott aznap, hogy a fényben szemügyre vehettem a könyveket.
Ama tényt, hogy a megfigyelésre kijelölt személy a kritikus napon (május 20-án) a szülővárosában tartózkodott és nem Pest-Budán, két levele igazolja, miket a L.-i postamester, együttműködésünk értelmében, visszatartott.
(A gróf Ráday Pálnak szóló levélből – csak azon első passzust másoltam ki sietve, mely megbízatásom célját illetően érdeklődésre tarthat számot.)
Nagytiszteletű Barátom!
Azt hiszem, hamarosan véget fogok vetni a kínos vidéki kúrának. Anyám és nővérem tökélyig vitt gondoskodása és aggodalmaskodása, bevallom neked, terhes számomra. Egyáltalán az egész lelkészlak rideg, mikéntha gondolataim fogháza volna. Tán éppen makacs vitapartnerem hiánya miatt tűnik idegennek a családi tűzhely.
Ám ennél is jobban aggaszt ez a felülről szorgalmazott pünkösdi vakáció a mi pesti játékszínünkben. Vajon mit rejteget számunkra? (Talán az ingatag jellemű Sehy a megmondhatója.)
Persze, lehet, hogy szerinted (is) jobb ez a semmi annál, ami másutt folyik. Én ebben nem vagyok elég okos. (Erre fel bizonyára sietnél orrom elé rakni a másfajta megalkuvás csodálatos példáit, mint amilyen a kolozsvári volt, fél évvel ezelőtt, ahol „minden tisztelettel ünnepeltetvén a Felséges Fejedelmünk neve napját, az azt megelőzött estvén a teátromban – miközben a nevezetesebb házak öröm-tüzekkel tsillámlottak – egy szép kis paraszt-játékot adtak egy felvonásban, ily nevezet alatt: Így tiszteli a Magyar a jó Fejedelmet.
(Következik – a címzetthez „való ragaszkodás zálogául” – egy elnagyolt vázlat-töredék az akaratról, érzetekről, képzetekről, valamint egy hosszú, az „árnyékvilágba való újabb szócsinálmányokról” rögtönzött, zavaros versifikáció.)
(A Pajor Gáspárhoz írott levél)
Gáspárom!
Én itthon orvosi lexikonokkal és füvészkönyvekkel körülvéve studírozom a nyavalyámat, megpróbálván gyógyírt keresni rá. De milyen csillapítót találhatnék itt vajon a kedélyvesztésre, különösen a mai napon (te tudod, mi folyik ott e percekben!), hogy édes álommal kíméljem magamat, nem véve tudomást arról, amit a sors rám is mért. Sőt, erőt veszek belőle.
Május havának 20-án, 1795.
A te Kármánod
A rézmetszéssel hogy állsz? Összeszedted-e már a negyedik kötet némely passzusait, hogy vihesd mielőbb olvastatni Vácra? Vagy megint reám vársz?
(A borítékban a levélhez az alábbi, a Magyar Hírmondóból kiollózott szövegek mellékeltettek:)
a)    „Jelentés” (milyen kapcsolat, avagy titkos vásárlás céljából, az még kiderítésre vár.)
„T u m l e r János Beszterce-Bányai könyvnyomtató eltökélette magában, hogy a könyv-nyomtatást többé nem űzi: azon okból az egész könyvnyomtató műhelyét minden nyomtató betűkkel, három préssel, s ehhez tartozandó eszközökkel, és minden kinyomatott könyvekkel el adni szándékozik.”
b)    (Cím nélkül)
„Feküve tétetett ki a test (a Franciskánusoknak erre a végre pompásan kicifrázott Templomjokban) olly formálag, hogy fele része mezítelen hagyatott, hanem vizes posztóval bé volt mégis terítve, a főn kívül; a seb helyét is lehetett látni, mert ott nyílás volt a posztón.
Estvéli hét órakor indult el a sokaság a Franciskánusok templomából, s éjféltájban ért a temetés helyére. Jelen volt az egész Nemzeti Gyűlés, minden Tisztviselőkkel, a temérdek sokasággal együtt. A Város 48 Szakaszainak zászlói között, némelly inskriptziós (rá-írásos) zászlók is lobogtak. A fürdőkádat, mellyben üli Marát midőn kapta a halálos szúrást, négy tenyeres-talpas Asszonyok tzepelték; egy lándzsahegyen szemléltetett a véres ing; a testet nem zárt koporsóban vitték, hanem úgy, amint ki volt terítve a Franciskánusok Templomában, egy tzifra ágyban, mellynek alsó részén következendő sorok olvastattak; „Marát, a Nép Barátja meg-öletett a Népnek Ellenségei által. – Haza Ellenségi mérsékellyétek örömötöket: lesznek még, akik bosszút fognak állani ő érette.”
18.
(Törvényszéki jegyzőkönyv Illés Gerzson kihallgatásáról.
Pest, 1795. május 29.)
1.    Mi a neve, hány esztendős, és mi az állapota?
Illés Gerzson joghallgató vagyok, 19 esztendős, nőtlen.
2.    Hol született és élnek-e a szülei?
Székelykeresztúron születtem. Édesanyám meghalt, csak apám él.
3.    Nemes ember-e a kihallgatott?
Az vagyok. Apám a Második Nemes Székely Gyalogezred tisztje.
4.    Hogyan került az úr Pest-Budára?
Joghallgató vagyok. Majláth György ítélőmester mellett írnokoskodom.
5.                                                    Tudja-e írással igazolni állítását?
Nincs nálam semmi írás. Mikor vízbe taszítottak, a forintjaimmal együtt mindenem elmerült. Még a pipám is.
6. Székhelyi Majláth Györgynek, ő császári és apostoli királyi felsége tanácsosának, állítása szerint, nincs ilyen nevű írnoka. A tavaly ősz óta nála voltam alkalmazásban.
7. Mikor és mi okból bocsáttatott el, ha egyszer írnok volt?
(A kihallgatott nem válaszol a kérdésre.)
8. Nem amiatt-e; hogy ismeretségben állott a jakobinus összeesküvők némelyikével?
Én semelyik jakobinussal nem állottam kapcsolatban; nincs honnan ismerjem őket.
9. Akkor miért kiabálta a Batsányi és a Laczkovics nevét tegnap este a sötét utcán?
Nem emlékszem rá, hogy ilyesmit kiabáltam volna. Segítségért valóban kiáltoztam, amikor a Dunába nyakig belenyomtak ketten is.
10. A policáj úr jelentésében épp az ellenkezője áll: azon fáradozott, hogy önt megtartsa, nehogy el találjon süllyedni, s végül segítette kievickélni a partra. A francia foglyokra a hajón felvigyázó tiszt úr pedig önt a Laczkovics nevével összefüggésbe hozott néhány főúri személy gyalázásával is vádolja.
Megeshetett, hogy álomkóros állapotban hangosabban találtam kimondani, amit Laczkovics kapitányról hallottam: hogy mielőtt a hóhér lecsapta a fejét, az excellenciásokat emlegette volna.
11.  A tiszt úr állítása szerint ön, amellett, hogy trágár szavakra és tettlegességre ragadtatta magát, csúfot űzött a legfelsőbb Személy biztonságát és méltóságát a törvény erejével megvédeni hivatott Királyi Tábla ítéletéből.
A csúfságot velem szemben követte el a tiszt úr, meg a policáj úr, aki vállalta a vele való cinkosságot. Oly sokáig mulatván magukat a mély vízben való veszélyes feresztésemben, hogy az akár egy merénylet-kísérletnek is beillenék. Vidám társaságból jöttem éppen, ahol erősen itattak. Amikor megrészegszem, mindenfélét össze szoktam fecsegni, amiről én nem tehetek. Aki olyankor belém akarja fojtani a szót, az ember legyen a talpán. A tiszt úrnak kardja volt, szerencséjére volt mit rám fognia. Egyébre nem emlékszem.
12. Arra sem, hogy szétszaggatta a tiszt úr csákóját?
Nem én, még a kapott ütésekre se. Reggel láttam magamon, amiket a hideg víz ki nem szítatott, egynémely dagadást.
13. Azt viszont nem tagadhatja, hogy azok a szavak hagyták el a száját, amelyeket előzőleg, józan állapotban fogalmazott meg magában. A halhatatlan szabadságot éltette. Az érte hozott véres áldozatot.
Nem emlékszem semmire. Ha mégis így volna, nyilvánvalóan őfelsége dicsőséges háborújára gondolhattam, melynek során a franciák ellen, ki merné tagadni, sok vér folyt, el már eddig is. (Mindazonáltal, amíg Ferenc császár gondoskodását élvezzük, kedvemre vigadozhatok, úgy képzeltem.
14. Amíg Ferenc császár él, így értette?
Vagy még azután is.
(Sehy Ferenc aktor szembesítése Illés Gerzson joghallgatóval)
1. Ön hajlandó a vádlott előtt elismételni mindazt, amit tudomásunkra hozott? 
Hajlandó vagyok.
2. Mit tud a tegnap esti incidensről?
Ez az ifjú a tettlegességig fajuló csendháborítást követett el.
3. Ha lenne szíves, tüzetesebben kifejteni.
És azonkívül… felségsértés bűnében is elmarasztalható.
4. A történteket megelőzően ismerték-e már egymást?
Mondhatni teljesen sötét volt, amikor hazafelé tartottam. Illetve még két úr volt velem: Kármán József, a Magyar Játszó-Színi Társaság titkára, és Wurmheger parókakészítő mester. Előbb csak egy alakot láttam, amint holtrészegen fekszik a Dunára néző, egyik ház szegletében. Amíg a bevett bort ki nem adta magából, hasonlóbb volt a holthoz, mint az elevenhez. Kármán úr megkönyörülvén rajta, talpra segítette. „Teveled már találkoztunk egy csapszékben!” – jegyezte meg, amint a dőlingélő embert közelről átkarolta. Én még akkor sem sejtettem, hogy ki az illető; csak amiután kiáltozni kezdett, hogy a vértanúk emlékére esküdjünk meg a haza szabadságára, ismertem föl a hangjáról.
5. Melyik csapszékben találkozott vele először az úr?
Nem tudnám pontosan megmondani; csak arra emlékszem, hogy térdharisnyában volt és kék színű köpenyben, akárcsak a társai; s volt, amelyikük kardot viselt.
6. Meg tudná nevezni őket?
Egyikükkel sem kötöttem ismeretséget. Illés Gerzsonnal is mindössze pár szót váltottam életemben, a nevét azonban több ízben is hallottam emlegetni.
7. A verekedésnek is szemtanúja volt az úr?
Nem túl közelről. Igyekeztem minél messzibb kerülni a békés nyugalomra tért polgárokat háborgató ifjút, akiről mindjárt gyanítottam, hogy nem csupán az ital hatására képes magát meggondolatlanságokra ragadtatni.
8. Nem próbálta-e az úr megakadályozni abban, hogy tovább izgasson?
Ha jól emlékszem, midőn a „l’esprit gaulois”-ról áradozott, néhány dorgáló szót intéztem hozzá, szintén franciául, hogy ne emlegesse azoknak a bátorságát, akik a törvényekkel együtt országuk szegletköveit is felforgatták. A hangoskodásra aztán szerencsére ott termett a hajóról vagy honnan, a tiszt úr, s a heveskedő ifjú, mint hallom, megkapta a megérdemelt hidegzuhanyt.
9. A vádlott ismeri-e a tanúvallomást tevő urat?
(A kérdésre válasz nem érkezik.)
10.  Látta-e már Sehy Ferenc aktor urat? Mikor és hol?
Nem emlékszem rá. Talán a szent deszkákon, ha netán ő lett volna az a súgólyukból, vagy nemcsak onnan, dirigált Duport úr, aki gúnyosan pökdöste szavait a francia köztársaságra?******
11. Hát azt elismeri-e, amit ez az úr önnek a szemébe mondott?
Szemenszedett hazugság, hogy én az aktor úrral valaha is vitába bocsátkoztam volna franciául, hiszen most már emlékszem rá, hogy milyen mucsai kiejtéssel bánik a francia szavakkal a színpadon, nemcsak selyp.
Ez az ember beszámíthatatlan! (Sehy Ferenc ösztönös kifakadása.)
12. A tanúnak van-e hozzátenni valója az általa elmondottakhoz?
Wurmheger parókakészítő mester is tanúsítani tudja mindazt, amit én ma reggel önszántamból jelentettem. Kezeskedem érte. S ezenkívül még sok fontos adattal szolgálhat önöknek.
13. Az imént említett még valakit, aki együtt volt önökkel.
Igen. Kármán úr. Ő tudomásom szerint… rokonszenvezni látszik ama betegesen zavaros gondolatokkal, amelyeknek terjesztésével az előttem álló személy – a tegnap esti erőszakos megnyilvánulásai alapján ítélve az összeesküvők kivégzése után sem hagyott fel. Az önkívületi rohamot – nyilván ez orvosi konzultációt is igényel – terápiás kezeléssel talán meg lehet előzni. A meggyőződést: alig hiszem.
14. Megjegyzései arra engednek következtetni, hogy a vádlottat ön beteg embernek tartja.
Igen. Említettem, hogy már volt alkalmam hallani felőle.
– Én, beteg? (Illés Gerzson az állítás hallatára hahotára fakad.)
15. Lenne szíves az úr ezt bővebben kifejteni?
Aki nem tud különbséget tenni a fantáziája és a realitás parancsa között, annak nyilvánvalóan baj van az ítélőképességével.
19.
(Naplójegyzet)
Mégsem lettem hát embergyűlölő! (Embere válogatja.)
Az este hogyne sajnáltam volna a bolond fiút; hátramaradtam meglesni, mi lesz az összeakaszkodás vége. Mikor jött a policáj, akkor kezdtem csak igazán félteni… Jó, hogy nem fullasztották bele a Dunába.
De még úgy is! a szennyes, hideg vízbe mártogatni, amíg magához nem tér (tán még ivott is belőle); ki tudja, meddig feküdt lucskosan a kövön, s mikor vergődött haza?
Midőn a tavaly tudomásunkra jutott, hogy Sehy, ahogy a káténak egy része közvetítéssel hozzá került, még azonnap sietett átadni a nádor embereinek, azzal próbáltam mentegetni: biztos kényszerből tette szegény. Aztán, mikor Sehy Borsos udvari tanácsos elé került, a teátrumban megindult a suttogás; „Meglátjátok, hányan fognak lebukni!” Az ő „bűnbánatát” Esterházy József gróf szorgalmazta, hogy a mágnásokat bele ne keverjék az ügybe.
Később maga Ráday Pál figyelmeztetett, hogy legyek résen, mert ez a pacsulis, selymes képű ember minden színváltozáshoz remekül tudja tálalni magát, akár egy kaméleon: megbízóinak megelégedésére híven referált a Magyar játékszín belső bajairól, mikre – ha jól számítanak Bécsben –, újabb, tartós nyavalyákat zúdítva; lerombolják ezt a végvárat is, hol legtisztábban s messzehangzóan szólal meg a nyelv, amely létünkben megtart, megóv attól, hogy mások közt elolvadjunk.
„Óvakodj e fertelmes alaktól” – figyelmeztetett tegnap este az utcán Sehy, s amint a félig öntudatlan ember, ajkán a Laczkovics nevével, nekirugaszkodott a sötétségnek, elrántott a közeléből.” – Az ilyen, hogyha kijózanodik, akkor se józan”
Összehúzván magamon a köpenyt, végigfutott rajtam a hideg, mintha földből kiálló gyökerekhez – és nem kiálló csontjaimhoz – értem volna. Azért gúnyosan kérdeztem az aktor úrtól: „Amiatt tartod bolondnak, mert a bevett isteni és alattvalói tiszteletnek szép alkotmányát nem fogadja el örök érvényűnek?” „Mert a polgári rendtartás megszabott normáihoz sem alkalmazkodik.” „S hátha valaki korántsem ittasan káromkodva és zaklatottan, de csendes elmével közölné veled meggyőződését, hogy egyszer a világon mindenütt, még a »hagyománytisztelő népeknél« is – ahogy a hivatalos hírlapi közlemények nyomatékosítják – elmúlnak a vakhit és sötétség századai?…” „Mekkora naivitás tovább játszadozni egy személyiségtúltengésben szenvedő apát fanatikus gondolatával, mármint, hogy a filozófia az ellene feltornyozott akadályok közepette is ugyanúgy hinti a világosságot!... A császári fénypompa fölöslegessé, sőt nevetségessé nyomorítja a magányos gyertyapislákolást, kunyhók népének pedig még kéngyertyára; se telik, nemhogy könyvesházát bevilágító fényességre.”
Ez a magabiztos érvelés megrémít.
Vinnem kell Vácra az újabb füzet árkusait. (Losoncon ezúttal megnyugszom-e vajon)
A lucskos legény jár az eszemben. Az egészsége biztos nem ússza meg „szárazon”.
20.
(Rendőrfőnöki átirat a Királyi Helytartótanácshoz)
Vizsgálat indítása javasoltatott annak kiderítésére, hogy ki és mikor engedélyezte az Uránia köteteinek kinyomtatását.
Több, hitelt érdemlő tájékoztatás szerint az ártatlanabb irományokat egyenként ugyan jóvá hagyatták, de azokat sem Pesten, hanem valahol vidéken, ahol elnézőbb könyvvizsgálat gyakoroltatik.
Medgyánszky Alajos referens úr kérésére kinyomoztatott, miszerint az Urániában levő egynémely munkák Vácott, Bercsovich József cenzor úr helybenhagyásával és aláírásával mentek a sajtó alá.
21.
(Naplórészlet)
Tudom (nővérem nem győzi hangsúlyozni), hogy mennyire elviselhetetlen vagyok. Lassan önmagamnak is teher leszek.
Anyám hófehér hajjal, megbántottan pillant fel imádságos könyvéből, mint egy mártír. Már nem vágyom ölébe hajtani fejem, hogy elcsitítson, álomba ringasson, mint régen. Utolsó összeszólalkozásunk végén, bár hangja megtört, ugyanaz a kifogástalan úriasszony maradt, aki minden helyzetben, s bárki előtt meg tudja őrizni a méltóságát. Nekem újabban mind nehezebben sikerül fékeznem indulataimat. Ó, elsöprő, vad roham. Valamikor érthetetlenül hajoltam az Anna Mária látszólag minden különösebb ok nélkül vonaglani kezdő arca, keble fölé. Később aztán személyes fegyverem lett, nőkkel szemben is, az irónia. Csak anyám tökélyre vitt önmegtartóztató társaságában érzem félszegnek, kiszolgáltatottnak magam.
Emlékszem, amikor apám temetésére megérkeztem, anyámat a konyhában találtam, karjára borulva, egy durván ácsolt asztal fölött. A száraz zokogás nem volt képes feloldani testének, egész visszafojtott lényének görcseit. Ahogy meghallotta lépteimet, fölegyenesedett: a gyászos alkalomhoz illő özvegy arckifejezésével, kifogástalan külsővel fogadott.
Nagybetegen felriadva, éreztem finom ujjait, amint szorosan fogják kezemet. Biztos vagyok benne, hogy nem színlelés volt az öreg Brehm előtt. Egy-egy délutánból csak annyi él bennem, hogy a doktor kemény ujjaival megkopogtatja a hátamat. Aztán az idegláz már alábbhagyott – csorog a víz a porcelán mosdótálba, a kikeményített damaszttörölköző, amint kezébe veszi, szinte ropog. „Holnaptól kezdve” – dünnyögte kopasz kis öreg – „néhány órára felkelhet, járkálhat, üldögélhet.” „Akár kocsiba is?” Rekedt nevetésem ijesztően hat. „Ne reménykedjék abban a fiatalúr, hogy attól a pár kininsüteménytől rendbe jönnek az idegei.” S a fejét csóválva, megértő pillantást vált anyámmal („Mikor nő be már a feje lágya?”), és nesztelenül kitotyog.
„Miért zárkózol be, még embergyűlölő leszel… Vagy van valami titkod?” Nem is olyan régen, még Zsuzsanna szépasszonynak szólítottam; összekuszált szőke hajával, minden férfikomorságot elűző, mintha a természet ajándéka volna – s a valóságban csupa elfojtott erotika. Hogyan mondhatnám meg neki, a nővéremnek!…
„Örökké féltelek, hogy a rossz emberek, a rosszfélék behálóznak, te könnyen hívő fiú!”
Mázas edényben mézet csorgat a verandán. Könnyű szellő kapja fel kontyát. Mögötte ezüstfényben tapsikolnak a gyümölcsfák levelei.
Reggel az ágyban, a párolgó teát kanalazva, élénken mesélem neki álmomat. „Vásári játékot rendeztem – nem a Játékszínben, hanem mintha a Generális-réten lettünk volna. Mint valami olasz bohózatban, a hejehujázó sokaság táncra perdülve sereshordókat gurított körbe-karikába. Az egyik hordóból kiesett a csap, s a kiömlő habos italnak vérpiros színe volt…
Nővérem nem talál benne semmi mulatságosat: „Az apát árnyéka, úgy látszik, még ide is elkísért. Ezer szerencse, hogy életében nem volt alkalma megrontani téged is.” Elkacagom magamat: „Hallod, kintről a fülmül is csúfolkodik veled, s kinevet.” „Fülmül? Ugyan miféle bolondságot eszeltél ki már megint!” „Nem én. Csokonai. Miután eleget bosszankodott amiatt, hogy a madarak királyát magyarul, négy rövid szótagja miatt, nem lehet a klasszikus metrumokba becsalogatni, fogta magát és megnyesegette a fülemülét.” „Vajon fog-e tudni így magasba repülni?”
Nővérem megmaradt őrangyalomnak. Hol ez, hol az, szerinte (testemnek, szellememnek) valami mindig megárt.
Még egy ilyen felhőtlen délelőtt is, hogyha az ázott föld illatával be nem érem. Nekem azonban kedvem szottyan lábatlankodni a veteményeskertben. Majd nyesegetni kezdem a sövényt.
„Eredj csak; elszoktál tőle” – aggodalmaskodik nővérem. – „Még összekarmolja a kezedet.”
Ebéd előtt megint a közelemben – a márványlapról töröli a port, kapkodva rakosgatja helyükre a régi porcelánokat.
„Hallom, készülsz megint visszamenni.” „Nem kószálhatok vég nélkül kamaszként a virágos réteken” – igyekszem megőrizni hangomban a lágy kedélyt. Szeretném elkerülni az elváláskor a „jövőtlen” pályámnak kijáró szemrehányásokat. „Azért taníttattunk, hogy családodnak becsületére válj” így szokta kezdeni anyám. „Lásd, a Rádayak beváltották ígéretüket, kijárták atyánknak Bécsben a nemességet.” – Magamon érzem nővérem könnyes tekintetét. – „Nem jutott rá ideje szegénynek örülni neki.”
Mit mondhatok mentségemre nekik; akiknek, ha a vidéki társaságban szó esik rólam, sajog a szívük, hogy nincs amivel eldicsekedjenek. A nagy tisztességnek örvendő Kármán név örököse még annyira sem vitte, hogy bár az udvari kancellária korrekt hivatalnokainak sorában róhatna gyöngybetűit! Ahol örökös társalgási téma ma is, hogy: „a jobbágyok fertőben élnek; az a sok trágárság és bujálkodás!” – ott legfeljebb bocsánatos bűnként könyveltetik el „csinosodást szolgáló ábrándkergetésem”. Egy kosárra való éretlen gyümölcs, ha dísz gyanánt is, de csak több nekik, mint az ugarra kivetett trágya.
„Felére apadt a tested” – fogad a búcsú órájában kifakult arccal anyám.
„Csak a lelki tartaléka megmaradjon!” – ragad karon, pityergését megjátszott vidámsággal fojtva vissza, Zsuzsanna szépasszony, s az apánk halála óta hallgató klavikordiumhoz vezet.
De anyám előbb még elém teszi a Bibliát, s ujjaival keményen rászorítja a kezemet: „Tudsz-e még imádkozni?”
Gyengéden magamhoz hajtanám fejét, ő azonban visszatart: „A lelki üdvösségedért, fiam!” „Nem érzem magam bűnösnek, anyám.”
Az ujjak szorítása enged; megkönnyebbülten sóhajtja arcomba; „Hát mégsem voltál összeesküvő?!”...
Nővérem mellé ülők a klavikordiumhoz. Régebben, valahányszor hazajöttem, szinte naponta játszottunk négykezest. Most ebben sem lelek nyugalmat, gyönyörűséget.
A kapunak támaszkodva, még egyszer kifújom magam; mintha csak menekülnék.
A szűk fasorban elér a záporeső. Lemossa rólam múltamat, mint székfüves italok s tépett hársvirág ízét, illatát. Komoran gördül elém a várt kocsi.
E pillanatban önmagamnál is jobban féltem azt, ami meg sem született. Mögöttem csend. Vajon merre csaholnak az ebek?…
(1984. december – 1985. január)

 
* (A lap alján élénkebb színű tintával és más kézírással): A Mária Terézia abszolutista törekvései ellen íródott magyar nemesi röpirat kézrekerített példányait Pozsony piacán elégették 1765-ben. Valószínűleg a fent említett kézirat alapján nyomtattatott ki később a röpirat.
** (Megjegyzés, idegen kéz írása) Idézett szöveget összevetni a Szabadság és Egyenlőség Társaság Kátéjának nevezett bűnvádi bizonyítékkal. Utánanézni, hogy Hajnóczy József (H.J.) letartóztatása előtt, mikor és hol találkozott Kármánnal; esetleg mint a Rádayak vendége.
*** A veszélyesek vagy gyanúsak kereszttel megjelölve.
**** Feltehető, hogy Martinovics Ignác mesterkedésére értendő. Az apát egyik régebbi levelében említés tétetik Kármánról mint „sokat ígérő, sasorral bíró vérmes ifjú”-ról.
***** (Megjegyzés, más kézírással) Kiderítendő, hogy nem a Ferenc császár királyi gyalázó, „Te és a jó rendi mely ellenkezés!…” kezdetű Nyílt levélről van szó; a szerzői álnév mögött (talán) Martinovics Ignác gyanítható.
****** (Megjegyzés) Kotzebue: Az asszonyi Jakobita Klubb című komédiájáról van szó.
 


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék