Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. augusztus, II. évfolyam, 8. szám »


Kis Kaf-mono-gráfia

Kis Kaf-mono-gráfia
mottó:
nem szabad akarni a jövőt és ami lehetséges
(Simone Weil)
a művészettől félni annyi, mint a jövendőtől félni
(Babits Mihály)
utcasarkon várok rám
(Weöres Sándor)
Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a világot, így Babits, csakhát képesek vagyunk vajon elviselni a látottakat?, el tudunk-e szabadulni evilági önmagunktól, aki iszonyodva és elutasítóan tekint mindarra, ami a számára torzult módon felértékelt értelmen kívül esik, aki csupán az önérvényesítő rendhez szokott, ahol kirekesztett és lenézett a káosz, holott az mindig a rendet is magába részeltető halmaz volna, képesek vagyunk elszakadni attól, akinek homlokán a mindennek rendje van!, e természetszerűleg meddő megnyilatkozás ragyog, következésképp, aki csak tudatlanul vagy titkon sóvárog az otthonosságra, hiszen a biztonság fád és fülledt fészkeiből paradoxonnak kell tartania, hogy miért a kitaszítottság szüli a legszolidabb otthonosságot; az értelem által a valóság folyamatába vetve kérdezi az értelem mondataival, hogy a teljesség puszta látása miképpen jelenthetné a birtoklását? kétkedőn és gyanakvón tesz fel kérdéseket, mert tehetetlenségünkkel nem tud szembenézni, ismételten iszonyodva fordítja el tekintetét; noha nem lehet elfordulni, csonkák és bénultak vagyunk, és a szembefordulással egészül ki életünk, amihez előbb persze el kell jutni a peremig, ezt Kaf is megtette, megérkezett, amit sorolhatóan sok minden megelőzött, dehát az nem érdekes, teljesen mindegy már, ki ő, miféle verseket ír, hogy dagadó mellel avagy halottsápadt orcáit beszíva áll ott, hiszen ettől a peremtől indul és definiálódik minden, hogyan is jöhetne számításba bármiféle kritikai szövegelés („negédes balfogás”), a szavak árnyéka a peremen túli ismeretlen vidékre vetül, a képet (látványt) pedig csupán bevett fogalmainkkal illetjük tiszta artisztikumnak; formája végtelen számú lehet, finomabb megközelítéssel már kimutatható a szerkezetek világos és meggyőző azonossága („játszd el valahány ember szerepét, felfedezed, ami bennük közös!”), a puzzle-játékként kirakott szavakban is száz ismeretlen világra bukkanhatunk, ám mindegyik arról árulkodik, hogy van valami, ami lehetővé teszi létüket, biztosított a döbbenet tehát, a bánaté, az örömé, a szorongásé, a lelkesedésé, a desifrírozható jelzés, hogy van valami, aminek létezésünk tagadhatatlanul a függvénye, ami túl van rajtunk, botor létezőkön, vagyis nem találunk más érvényes magatartást, el kell tenni tarsolyunkba a szembenézés szülte döbbenetünk és, igen, a döbbenet szülte felismerést: létezik, amit ész és értelem segítségével be lehet keríteni, be lehet lakni, és van a perem, azon túl pedig nem meghódítható és nem meghódításra váró birtok húzódik, egy mindennél nagyobb terület vesz körül, mindennél, amit ismerünk, amit ismerni véltünk, erről tanúskodik a frissiben szerzett fájdalmas tapasztalatunk, eddigi életünkre visszazuhanó bizonyosság: amit ismertünk, abban az ismeretlen ölt testet, álarc tehát, annak álcája, ami előttünk folyvást rejtve marad; íme tehát a Kovács András Ferencre leselkedő három féle veszély forrása, másfajta megközelítés szándékával fűzve a szavakat, azt lehetne tehát baljóslatún elmondani, hogy megtörténhet az, miszerint az anyagkezelés formabontó módozatai, a hévvel való válogatás és azsusztálás, az igyekvés dalmahodt fordulatai, a műveltség párnáit szétszaggató egyéni erő, mely most is szabadulni akar a kötelmektől s ugyanakkor a tollászkodó nyugalom provinciáitól, az eszerint megírt szövegek tehát nemcsak önmaguk válhatnak gyanússá, hanem a bennük feltűnő valóság is, mi több, az is előfordulhat, hogy e valóság mohó kíváncsisággal önmagába mélyed, elkancsul és/vagy elfúl mint egy önrózsa, de hát ez egyben a Kaf esélye is most már, a veszély meg rutinosan bárhonnan leselkedhet, úgy fest, betűinkből is, utalhatunk idevágóan a kaf-betű kabalisztikus ármánykodására.
LÁNG ZSOLT


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék