Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. február, III. évfolyam, 2. szám »


Asszociatív téridőben

Asszociatív téridőben
Január és Május után, íme itt van November*. A Kronológia nagyszerűen kidolgozott tudománya bosszantására, a világ minden naptárkészítő hagyományának semmibevételével Szász János készülő regényfolyamában így táncol az idő. Ilyen illogikusan. Illogikusan? Ugyan. Hiszen nem kell egyetlen oldalt sem elolvasni az új regényből, csak a belső oldalon levő jegyzetet, s máris megleljük a kulcsot: arról olvashatunk, hogy a regény arab jegyekkel számozott részei az Egy éjszaka Moszkvában című regény átdolgozott fejezetei, míg a római számokkal jelzett történetet a szerző 1988–1989-ben írta. Hogy is van tehát? Moszkva? Aha Szovjetunió. Nagy Októberi Forradalom, amiről tudni illik, hogy novemberben volt. „Tíz Nap, amelyik megrendítette a világot.” Így írta le egy lelkes amerikai fiatalember valaha. S most? Amikor e rendszer végnapjait éli, mi más lehetne egy asszociatív történelemben, egy asszociatív téridőben a léthelyzet, mint Moszkva, egy újságíró, s némi Amerika is. Na persze, egy amerikai újságíró egyszerűen primitív visszaidézése lenne a dolgoknak, sokkal fineszesebb mondjuk egy Amerikát megjárt, de aztán a Szovjetuniót is belülről megismerő Nagybácsi. Ez már igen.
A dolgok tehát egyáltalán nincsenek véletlenszerűen ott, ahol vannak. Novemberben vannak a „novemberi emlékek”. S a novemberi emlékek természetéből adódóan november-illatúak. Krizantém és visszeres lábú gyertya szagúak. És irdatlanul hideg szél söpör át rajtuk hajnal felé, elfújva az éjszakák alacsony és zavaros ködfelhőit, botorkálásait, bizonytalankodásait.
Olvasom Szász János régi-új regényét a harmincévesek nemzedéki gyötrelmeiről, és öregek sokat tapasztalt bölcsességéről, a háború és a béke kérdéseiről, gyors pusztulásról és lassú rothadásról. És egybesodródik Petőfi képe és a Petőfit szavaló nagybácsi groteszk, szívbemarkolóan megírt portréja, s az ember eltöpreng azon, hogy úgy tűnik, azt a bizonyos egyszerű, gombnyomásos világvégét könnyebb elkerülni, mint azt, amit Dupont úr jósol meg nekünk: a „sugarakat”, a lassú rothadás sugarait, melyek észrevétlenül ülik meg csontjainkat. Igen, valami történik, valami mindig történik a léttel, s ezt nem lehet megoldani a legmodernebb füstszűrőkkel, a legtökéletesebb ökológiai intézkedéssorozattal sem. Mert ez a valami bennünk rág, mint a rák. És persze mindig ott a nagy kérdés, hogy kik a szerencsésebbek: azok, akik ezt túlélik, vagy azok, akik ebben a lassú pusztulásban, nyomorúságban hamarabb elesnek?
A túlélők mítoszt szőhetnek a fiatalon elpusztultakról, de lehet-e még mítosz túl a harmincon? Hát túl a hatvanon? Túl a nyolcvanon?
A harmincéves még patetikus, még csak most döbben rá, hogy világmegváltása nevetséges, és általánosságokban megragadó. A való lehetőség: hazudni – vagy nem hazudni egy bájos lifteslánynak, lefeküdni vagy sem egy már hervadófélben levő, de még vágyakozó amcsi hölggyel. Túl az elvi vitákon, boldog vagy boldogtalan ötpercekre vagy félórákra váltható be a Világmegváltás gyorsan elértéktelenedő bankója.
S a Nagybácsi? Hát istenem... Mit is kínál ő? Túl két világ- és egy polgárháborún? Na meg egy híres-nevezetes párbajon? Nem a Világ, még csak nem is egy közösség, hanem Önmagad minden percben adódó lehetséges Megváltását. Egy gyakorlati, földhözragadt megváltást: az alkalmazkodást, a túlélés stratégiáját. Valahogy úgy, hogy mindig a levegőbe lő, s aztán reménykedik, hogy az ellenfél sem fogja soha eltalálni.
A türelmetlen és a sztorikra éhes olvasó talán bosszankodik, ha majd egy-egy történet különböző részeit a könyv különböző fejezeteiben kapja viszont. A szerző ugyan szabadkozik ezért (vö. 145. oldal, lábjegyzet), de nem tud, és nem is akar tenni azért, hogy erőszakkal érvényesítse itt is az okság és az egyértelmű, egyirányú téridő törvényeit.
A regény világában, mint Szász János előző könyveiben is, egy azonos asszociatív téridő érvényesül. A hol prózai, hol dokumentatív elemeket hordozó szövegrészek, magyarázó lábjegyzetek, melyek az író sajátos kultúráját, öniróniáját példázzák, költői szépségű látomásos szövegekkel ölelkeznek. Ez az olvasóban az eklekticizmust, a szecessziót, az Art nouveu-t idézi. De hát ki mást fertőzött volna meg ez a szellem, ha nem egy temesvárit? Műfajok és stílusok fölött – ez immár a három könyvből is érezhető –, hogy egy nagy épület emelkedik. Egy nagy terv. Egy olyan terv monumentalitása bontakozik ki, amelyben valószínűleg újraértékelődnek az egyes részletek. Mert, az eddigi három kötetet olvasva egyre bizonyosabbnak tűnik az az érzés, hogy ami itt születik, az nehezen mérhető össze valami már hagyományos alkotással. E könyvekben nincs a hagyományos értelemben vett főhős, történet, megfogalmazható tézis. Itt csak apró élettöredékek, álmok, gondolatfoszlányok, párbeszédek, konfliktusdarabok, emlékek, olvasmánytörmelékek asszociatív halmazai vannak. Az olvasó feladata, hogy miután sorra szemügyre vette a különös részleteket, felfedezze a hidakat, a konstrukció sajátos indázatát, mely a három könyv alapján még csupán csak sejthető. S csak remélhetjük, hogy a szerző végül elkészül az egész naptárral, mind a tizenkét hónappal, s teljes lesz a kép.
A gyermekkori háznak az a kapuja, amelyen csak belépni lehet, még várhat. Még sok hónap fogalmazható meg December előtt.
MANDICS GYÖRGY
 
* Szász János: November. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1991.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék