Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. április, III. évfolyam, 4. szám »


Szabó Lőrinc marosvécsi látogatása

Szabó Lőrinc marosvécsi látogatása
„Először azt hittem, tévedek, amikor a Molter Károly hagyatékában őrzött, Szabó Lőrincről származó iratok között a névjegykártyájára vetett ceruzasorok fölött az 1927-es dátumot megláttam.” A Látó tavalyi 11. számában olvastam e megjegyzést, s a hozzá kapcsolódó szónoki kérdést: „Járt volna már a húszas évek végén is a költő Erdélyben?”
Járt, hogyne járt volna. Tudja ezt a Molter Károly-i hagyaték kincsesbányájából elévülhetetlen értékeket felszínre hozó Marosi Ildikó is, aki ez alkalommal éppen Szabó Lőrinc erdélyi útjainak dokumentumait gyűjti csokorba.
Úgy tűnik azonban, hogy az egyik legfontosabb dokumentum – magának Szabó Lőrincnek az útinaplója – elkerülte Marosi Ildikó figyelmét.
A naplónak azt a részletét idézem, amely a szerző marosvécsi látogatása kapcsán az írók helikoni összefogását dicséri:
Szerpentineken, óriás parkon át a Várhegyre: százados, óriási, büszke falak, a bejárónál két kőoroszlán. Mindeniken frissen nyúzott medvebőr szárad a napon. – Itt vagyunk! Alattunk kanyarog a Maros, a völgyben a vasút, s körös-körül: közel-távol isteni hegyvidék!
Két éjszakát s két napot töltöttem a vécsi kastélyban; napközben egyszer Vásárhelyre mentem a sziguranca-rendőrségre jelentkezni.
A Vár ura 24 éves, karcsú, világjárt fiatalember, őserdélyi és félig amerikai-modern vér. New Yorkban szüleivel megismerték a nélkülözést, s megutálták a várost; hazajöttek, mert a kastélyt s a hozzá tartozó domíniumot, mely 300 éve van a Kemények kezén, egyik nagybátyjától örökölte. A román földreform után csak kis szántó s erdőség maradt meg nekik, a várral. És ebben a negyvenszobás, sarkos tornyú óriási várkastélyban, a Marosvölgy leggyönyörűbb szakaszánál, szemközt a kéklő havasokkal: Itt gyűlnek össze a házigazda meghívására az erdélyi Helikon írói, 27-en, baráti találkozóra, hogy megbeszéljék programjukat.
Milyen képtelenség ilyesmi nálunk Magyarországon! – Együtt sétálunk a parkban, mely a kastély mögött húzódik, fel a hegynek. Folytatása az őserdő. Kemény János megmutatja gazdaságából, amit kényelmesen el lehet érni, s lassan kiderül számomra, hogy ez a „gyerekember” sokkalta tapasztaltabb a talpán, mint gondolni lehetne. – Megvallom: amíg csak hírből ismertem, azt hittem, hogy valami bolondéria, képtelenség uradalomnak és irodalomnak szentelni egy magányos életet, s most szégyellem magamat s a pesszimizmusomat, és megértem, mélyről értem, hogy külön: erdélyi és magyarországi irodalomról lehet beszélni.
Íme már engem is megtérített s fölfrissített ennyi idealizmus, ennyi reális tetterő. Ez az egykori fejedelmi vár a vér és vas hosszú évszázadairól mesél, mint Erdély minden talpalatnyi földje. Bizony a Történelem él itt, talán zsúfoltabban, mint másutt, s a múlt életadó erőként lép elő a sivár jelenben; hatalmas és mégis gyengéd szeretettel tart, és megtart mindenkit.
A parkban meredek szakadék szélén, egy padon telepszünk le. Talán innen a legszebb a kilátás: a fák koronája épp hozzánk ér föl alulról; lent a Maros csillog, s idáig hallik zúgása; balra pedig nagy, koporsó alakú hegyhát meredezik ki a havasok láncából, úgy hívják: Istenszéke.
A kastélyt is megnézzük, a negyven s egynéhány szobát, melyeknek fele romokban van, s a birtok mai helyzetében nem lehet szó a rendbehozásukról. Csak a földszint s az első emelet lakható. – Egymás után nyílnak föl a nagy szobák, mutatva modern és régi szépségüket s kényelmüket.
A háziasszony: Augusta Paton skót származású, de angol nyelvű, és már kitűnően beszél magyarul is. Egész Erdélyben nincs lelkesebb barátja az erdélyi magyar irodalomnak, s – mondom – úri méltósága nélkülöz minden sznobságot s kellemetlen jelleget.
Éjfél után megyek le szobámba, egy kölcsönkapott Drinkwater-kötettel, de elalvás előtt mégis inkább az erdélyi Helikon szép kiadványait nézegetem. Egyes műveknek csak címét ismerem, de van köztük néhány író, akivel máris öröm lesz megismerkednem, s a legtöbbjében egy egészen speciális erdélyi szellemet, témát és stílust is. Különösen a székely írókban. Azért említem éppen őket az ajándékba kapott 18–20 könyv közül, mert különösen megfogott engem a nyelvük, s egyelőre ezeken keresztül próbálom megérteni az itteni irodalom regionalizmusát, általános értékűnek tekinteni azt, ami talán egyébként megszűkítő elzárkózás.
Témában, nyelvben s lélekben egy egészen új világot specializáló s egészen modern irodalom ez! Az a megállapításom, hogy formakeresésük igazán megtartóvá csak ezután lesz erős és igaz bennük. Nem akarom elhallgatni, hogy gróf Bánffy Miklós illusztrációit én elhagytam volna... Tény, hogy a Helikon és az előfizetést szerző Szépmíves Céh a legértékesebb irodalmi csoportosulás ma egész Erdélyben: világnézeteket összefogó és szükséges egyesülés, amit csakugyan a történelem teremtett meg. – Mintha egy idegen ország irodalmával állnék szemben, melynek talpraállását s megélését fontosabbnak érzem a magunkénál, a pestinél.
Az az életakarat és optimizmus, melyet itt láttam, máris garancia szememben, hogy nem érhet kiábrándulás, amikor a munkákkal is közelebbről meg ismerkedem – A világhírű Drinkwatert már félre is tettem, inkább olvasom pár percig Eminescut, egy német fordításon át, mert az az érzésem, hogy nagyon nagy költő volt Eminescu.
Pár nap múlva összegyűl a vécsi várban a Helikon 27 írója, köztük Bánffy gróf is, aki tavaly a megnyitáskor csak vendégként volt itt, de csakhamar lelkes részese s részben irányítója lett az írói mozgalomnak. Mint hallom, a Kemény család több mágnáshölggyel áll rokonságban, s majd a háziasszonnyal együtt ezek fogadják az író-vendégeket, mint valami hercegeket, s mindegyik számára feledhetetlen emlék marad a háziak előkelő finomsága és családias kedvessége.
Érthetetlen és sírnivalóan szép, szomorú Erdély... Elfúvom a gyertyát. – A vasrácsos ablakon át harsog a szobámba a Maros.
A gyorsírásos naplórészlet szövegét Gergely Pál betűzte ki s tette közzé első ízben az ItK (vagyis az Irodalomtörténeti Közlemények) 1977. évi 1. számában. Az újraközlés során a vendéglátó háziasszony – Augusta Paton – s a marosvécsi írói közösség – az erdélyi Helikon – nevét, illetve nevének írását helyesbítettem.
Közli: MÓZES HUBA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék