Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »


Horváth Imre

Gál Éva Emese
Éjszaka
A késhegyeken elpihen a szó,
alkony lázában ég szénné az éjjel,
fölénk zuhan egy csillagtakaró,
hogy álomcsatákat vívjunk a fénnyel,

majd a holdvilágos történelem
szuronyokat mintáz a szelíd árnyra,
áttör a könnyező ablakszemen,
és hontalanságunkat fölvigyázza.

Jaj! Ez a védelem belénk hasít!
Virradatra vérét ontja az élet,
az álomcsaták álomhőseit
magába szédíti a bölcs enyészet,

és reggel ébrednek a vesztesek,
hogy valósággá semmisüljenek!

1992. április
Emlék
Kis öklökké zsugorodtak a dombok,
amióta nem álmodik a tér,
a messzeség is mérföldekre foszlott,
s a szó a hallgatásba belefér.

Utazom, vagy a tájak menekülnek?
Hát egymástól csak távolodni kell?
Az idő a világ késének tűnhet,
mert minden a pengéjén vérzik el!

 
Az emlék giccses: (kíméli a penge?)
ringok parajdi völgyek hűs ölén,
az égbolt ezüstjébe szenderedve
emel halhatatlanságba a fény.

Mi riaszt föl? Ki – mi annyira józan,
hogy minden lényegemtől messze űz?
Hát az utazás ennyire valótlan?
lángja elől menekül el a tűz?

1992. április 8.
Évszak
A nagy havakat elnyeli a fű,
tengernyi tűhegy szúr a levegőbe,
és a fuvallat nem vérzik el tőle,
kitavaszodni ilyen egyszerű.

Most élni, fájni, érezni muszáj!
Az ösztön parancsol a gondolatnak,
a kis rügyekből dús lombok fakadnak,
és megkoronázza magát a nyár,

bár tudja jól, csak múló dicsőséget
teremthet a szerelmes verőfénynek,
az élet ő. Vele szövetkezett

a tavasz, az ősz és a téli álom,
hogy együtt ringassák át a halálon
az eljövendő évezredeket!

1992. március


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék