Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »


SZEMLE
Búcsú Szépréti Lillától
Azt hittem, ő lesz az utolsó, aki elmegy a lassan egybemosódó, fogyatkozó három nemzedékből. Eljátszottam a gondolattal, szinte láttam a harmadik évezredben már jól bent az apró, fehér hajú anyókát, aki aprólékos és csapongó, hol érzelmes, hol ironikus emlékirataiban majd megír bennünket, a kortársait. Hiszen szemmel láthatóan jobb, tartósabb anyagból készült, mint mi, legtöbben, akik íme, túlélői lettünk. Valóságos életkorából nyugodtan letagadhatott volna vagy tizenöt évet; jelleme is hosszú, kiegyensúlyozott életre predesztinálta: lelkében nem fortyogtak a cinikus egocentrizmus, az elfojtott ambíciók alattomos mérgei, amelyek végül gazdájuk ellen fordulni szoktak. Bizony, jól jártunk volna, ha ő emlékezik meg rólunk: mindennapi csetlésünk-botlásunk tiszteletteljes melegséggel lényegítette volna át, s iróniája is csupa szelíd elnézést sugallt volna gyarló pályánk bíráinak. Bizonyára így lett volna az igazságos. Ám a sorsnak – legalábbis emberi léptékben – legkisebb gondja az igazságszolgáltatás.
Hogy milyen a sors, milyen a fátum természete, arról ő többet tudott sokunknál. Többet tudott először is annyival, amennyivel többet tudnak az aszszonyok, akik anyák is, az élet lényeges dolgairól azoknál, akiket csupán jobb-rosszabb tanítók próbáltak az élet értelmezésére okítani, s akik legtöbbször csak annyit tanultak meg, hogy miként kell vagy lehet vásott kölykökként, szépen hangzó eszmék nevében bandákba szerveződni. Többet tudott azután, mert olyan novellista volt, aki az élet apró rezdüléseire figyelt, s olyasmiket tartott számon, amiket a mesterség nagyot-markolni szándékozói kacatnak vélnek. Többet tudott azon kívül, mivel tűnt idők szenvedélyes búvárja volt, rég élt életek töredékes nyomainak számontartója, és emberi sorsokat látott bele az idő- és bárgyú közöny marta kövekbe.
Többet tudott végül valamely titokzatos képessége révén, melyet mi, hétköznapjainak munkatársai, hétköznapjainkon sokáig félreértettünk. Férfias pályán dolgozott ugyanis: publicista volt. És ilyen minőségében soha nem volt tekintettel azokra a borzalmasan aktuális és borzalmasan fontos szempontokra, melyek ugyebár e mesterségben meghatározóak. Azt hittük, hogy ez valamiféle úriasszonyos naivitás. Hogy ránk vár a feladat, hogy felhívjuk a figyelmét, hogy felvilágosítsuk, hogy... korrigáljuk. A szétzúzhatatlannak vélt világtraverzek tojáshéjszerű roppanása tárta elénk megfellebbezhetetlenül, hogy neki volt igaza, hogy úrilányos naivitása egyszerűen emberi bölcsesség volt. Természetes egyszerűséggel tudta a természet- és emberellenes igyekezetek hiábavalóságát. S úgy állt szembe velük, hogy közel se engedte magához őket, még a kritikai szemrevételezés szándékával sem. Így a nyolcvankilences év fordulata visszaadta természetes közegét. Nem rázta meg, és nem sodorta lelkiismereti válságba, mint annyiunkat.
Távolt állt tőle minden harsányság és triviális önreklámozás, csak finoman jelezte, hogy egy nagy családregényre készül, mely időben ezt a századot, térben a széthullt monarchiát ölelte volna át. Nem tudhatom, mennyi készült el ebből. Bárcsak elkészült volna véle: sok tanulsággal lennénk gazdagabbak olvastán.
De jóvátehetetlen és fájdalmas veszteség azonban amaz általam elképzelt, elmaradt emlékirat. Utókorunk, mely vélhetően nem lesz irántunk túlságosan engedékeny, nem ismeri meg soha életünk azon apró mentőkörülményeit, melyeket csak az ő hitelt érdemlő bölcs jószándékával lehetett volna feltárni. Védelmünk ritka tanúinak egyike hallgatott el örökre: Szépréti Lilla.
Nem, egyáltalán nem mondható szerencsésnek ez a foszladozó nemzedék.
ÉLTETŐ JÓZSEF


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék