Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. szeptember, III. évfolyam, 9. szám »


MŰVÉSZVILÁG

MŰVÉSZVILÁG
A szavakon túl
(Nánay István, a budapesti Színház című szakfolyóirat főszerkesztő-helyettese, a romániai magyar színházi élet legjobb ismerői közé tartozik. Beszélgetésünk a sepsiszentgyörgyi Színházi Kollokvium egyik szünetében készült.)
– Sokan azt hányják szemedre, hogy neked semmi sem tetszik, engem inkább az érdekelne, mi az, ami miatt érdemesnek tartasz minket a tisztességes, tehát szigorú kritikára?
– Nem csupán mondatod első felét, a másodikat sem értem igazán. Van itt nyolc társulat, van egy színházi élet. Ez a nyolc társulat, ha jobban megvizsgáljuk, nem rosszabb és nem jobb, mint a magyarországi vidéki színházak átlaga. Nos, ha a magyarországi vidéki színházakat komolyan kell venni, miért ne kéne komolyan venni az ittenieket?
Nézetem szerint nem szabad különbséget tenni a magyarországi színház és a Magyarország határain túli színházak között. Ezek egyszerűen magyar színházak. Ha az ember a magyar színház sorsát a szívén viseli, akkor egységben kell néznie a magyar színházkultúrát. Sok-sok probléma van, de azokat együtt kell valahogyan megoldanunk. Úgy vélem, hogy ez mindannyiunk kötelessége.
– Miben látod az okát annak, hogy a vidéki színházak színvonala, határokon innen és túl – hogy úgy mondjam – meglehetősen szerény?
– Pontosítsunk: nekem a budapesti színházak színvonaláról sincs túlságosan jó véleményem. A magyar színház hosszú-hosszú évtizedek óta ugyanabban a betegségben szenved, nem tud a naturalista-realisztikus, illetve a népszínműre, operettre, zenés vígjátékra, music-hallre alapozott szórakoztató színházi hagyományból kilépni. De nem tud elszakadni attól a tradíciótól sem, mely a magyar színházat a színész színházává teszi. Színészuralom van a színházban, amit most jó értelemben kell venni. Színészre épülő színház a magyar, s nem az a fajta, mint például a román, mely a látványra, a rendezői látomásra, a metaforára, a színház egyéb eszközeire épít. És nemcsak a szóra. A magyar színház nagyon erősen szószínház. Ez a dolognak az egyik oldala. A másik a vidéki színházak sajátos helyzetével függ össze. Míg a fővárosi színházak valamelyest tudnak profilirozódni, tehát megoszthatók a feladatok, a vidéki színháznak – e pillanatban legalábbis – mindent játszania kell. Ehhez mindent tudó színészekre lenne szükség, de a vidéki életmód sokkal kényelmetlenebb, mint a fővárosi, következésként nem a mindent tudó színészek, nem a mindent tudó rendezők mennek vidékre, tehát eleve van egy kontraszelekció, s ez magában rejti az összes hátrányokat.
– Miben látnád a kiutat?
– Hát ez nagyon nehéz kérdés, mert könnyű lenne abban reménykedni, hogy most jön egy sereg fiatal színész, néhány fiatal rendező, és megváltják a világot. De összesen három végzős fiatal jön ki évente a főiskoláról, és az eleve nem tehet mást, mint hogy elmegy egy színházhoz, és ott elvész a színházi gépezetben. Ha egy tizennégy tagú osztály fele egy frissen végzett rendezővel megtelepedne egy színháznál, majdnem biztos vagyok benne, hogy forradalmat tudnának csinálni. Valami olyasmit, mint amit Harag annak idején Nagybányán kezdett...
– A gyergyóiak Übü előadása nem egy ilyen lehetőséget sejtet?
– Igen, én a Figurát az egyik leglényegesebb erdélyi színházi jelenségnek tartom. Jó, hogy volt, aki ezt az eredetileg amatőr együttest felvállalja, hogy az együttes színházzá válhatott. Ők e pillanatban profi státusú színház gyanánt egészen más módszerű színházat működtetnek, mint ahogy az a hagyományos színházi struktúrában bevett dolog. Ehhez még hozzá kell tennünk azt is, hogy nemcsak olyan jellegű előadásokat produkálnak, mint az Übü. Ezt megelőzően játszottak már Lorcát is, s most Bocsárdi Laci, a rendezőjük a féléves vizsgára egy Turgenyev-darabbal nevezett be, melynek csak egy felvonását kellett bemutatnia, de tervezik, hogy a teljes előadást tető alá hozzák. Ez azt jelenti, hogy lélektani-realista alapú színjátékot is csinálnak, olyan színvonalon, amilyen szintet ez a Kollokvium (eddig) még nyomokban sem tud felmutatni. Én azt hiszem, hogy egy közösségi szellemű társulatnak megvannak az esélyei, hogy az áttörést végigvigye. A lehetőségekhez visszatérve: most hallottam, hogy van olyan színház, vagy több színház is van, mely áttér az éves szerződtetési rendszerre. Nos, én ezt azért tartom nagyon lényegesnek, mert ezáltal az a fajta „létbiztonság”, amit a jelenlegi struktúrában szokásos korlátlan idejű szerződés kínál, megszűnik. A mai rendszerben, ha valaki egyszer bekerült a színházba, igazából úgy érezheti, hogy ott akár élete végéig ellehet. Letelepedik és a teljes tespedés állapotába jut. Semmi nem kényszeríti arra, hogy újat, és folyton újat nyújtson, mert ha nem, akkor a következő évben azt mondhatják neki, köszönöm, ennyi elég, menj egy másik társulathoz. Nos, én azt hiszem, hogy ez nagyon lényeges dolog. Ehhez persze rengeteg technikai, anyagi feltételt kéne megteremteni az egyes színházakban, illetőleg városokban. Azt is tudom, hogy itt rendkívül erős ódzkodás is van, hogy a színházvezetők különböző humanitárius szempontokra hivatkoznak: nem lehet elküldeni az embert, nem lehet olyan helyzetbe hozni, hogy itt van a lakása, és másutt dolgozzon. De ezzel a ténnyel szembe kell nézni itt is, mint ahogy Magyarországon és Nyugaton már jó ideje szembenéznek. Az emberek nem mindig dolgoznak ott, ahol a lakhelyük van, időnként el kell menniük a munka után máshová. Ezeket a humanitárius szempontokat félre kell tenni, annak érdekében, hogy a színházi élet megújulhasson. Elképzelhető, hogy egy színházban valaki fölöslegessé válik, de egy másikban éppen rá lenne szükség, s ott esetleg komoly kibontakozási lehetőség is nyílna számára.
A harmadik, ami nagyon-nagyon nehéz dolog, az a rendező-utánpótlás. Két ága van ennek a problémának. Az egyik nyilván az, hogy kevés a rendező. Igaz, hogy egy év múlva a mostani rendező-hallgatók már nagy színházakban is képesek majd dolgozni, de ez még mindig nagyon kevés. A gond orvoslására akár pályázati úton, vagy egyéb módon kell lehetőséget találni. Ezen törjük a fejünket mi is: hogyan lehetne elérni, hogy ne csak a kiváltságos színházakat segítsük, akiknek van valamiféle személyes kontaktusuk magyarországi rendezőkkel, hanem minden színháznak fölkínálni a lehetőséget, hogy tisztességes művészi színvonalat produkáló szakembereket foglalkoztathassanak – viszonylag hosszú ideig, azaz nem egyetlen produkcióra, hanem visszatérően, s így munkájuk egyben társulatépítéssé is válhasson. Ugyanezt természetesen meg lehetne tenni más, mondjuk román rendezőkkel is, de csak olyanokat érdemes hívni, akik vállalják, hogy az egyetlen feladat megoldásán túl rendszeres munkára is kényszerítik a társulatot.
A másik megoldás a közösségi színháztípus szélesebb körű meghonosítása lenne. A modern színháztörténet számos olyan együttest ismer, amely nem rendezővel dolgozik...
– A Théátre du Soleil-re gondolsz?
– ... meg a Kantor-féle színházakra, Brookra és másokra. De nem feltétlenül avantgárd színházat kell itt csinálni, hanem olyan közösségi színházat, ahol egyet akaró emberek fognak össze a közös cél érdekében. Persze, tudom, hogy a magyar színház rákfenéje éppen az, hogy a társulatok nem egyet akaró emberek közösségei. Klikkek állnak szemben egymással, melyek mindenike megpróbálja ráerőszakolni a másikra a saját elképzeléseit, vagy még azt sem, pusztán az érdekeit. Nagyon nehéz létrehozni egy olyan magot, mely a társulatot pusztán a feladat révén integrálhatná.
– Ez csak generációsan lehetséges, olyan emberekkel, akik életkorilag is összetartoznak?
– Kantor esetében egyáltalán nem így van, mert ott különböző korosztályokhoz tartozó emberek álltak össze. Az előbb említetted a Théatre du Soleil-t, ott nemcsak hogy nem egykorúak, de még csak nem is egynemzetiségűek a színészek, a tagok legkülönbözőbb országokból, sőt földrészekről verbuválódtak. De említhetném a Brook-színházat is. Persze, úgy tűnhet, ellentmondok önmagamnak, hiszen ezekben az esetekben mindig van egy meghatározó egyéniség, aki mint rendező működik. De nagyon sok együttes van, ahol nem volt ilyen rendező, pusztán egy feladatra szerveződött vagy választódott ki a társulatból az az ember, akinek irányítását az éppen adott feladat megkövetelte. Ha magyarországi példát kéne mondanom, akkor Halász Péter színházát említhetném, amely a 60-as évek végén, a 70-es évek elején élte virágkorát. Az egyik produkciót Halász Péter rendezte, a másikat Bálint István, a harmadikat valaki más. A társulatban a rendezői státus nem különült el, nem tisztázódott: ki a rendező, mert nem is volt szükség erre. Nos, azt tudom, hogy a mai helyzetben ezt sem könnyű reprodukálni, de ha nincs rendező, illetve amíg nincs rendező, meg kéne keresni a módját annak, hogy mégiscsak megszülethessenek a szakmailag igényes előadások. Ehhez az kell, hogy dolgozzanak az emberek, hogy képezzék magukat a színészek, nem föltétlenül intellektuálisan, vagy csak intellektuálisan, egyszerűen, hogy a szakmai erőnlétüket karbantartsák, hogy testüket mint művészetük eszközét tudják működtetni, hogy ne a büfében legyenek színészek, hanem a színpadon.
– Én úgy vélem, a továbblépésnek alapvető szemléletbeli feltételei is vannak. Te is utaltál rá, hogy a mai magyar színház túlságosan is szó-színház, hogy nem tudunk átváltani a szövegfelmondó gesztikulatív színházról a korszerűbb színházvariánsokra.
– Azt hiszem, hogy ez csupán hosszú távú folyamatként lehetséges. Gyerek-előadásokat kéne létrehozni, persze nem gügyögő gyerekszínházat. A társulatnak következetesen végig kell gondolnia, hogy öt-tíz év múlva milyen közönségnek szeretne játszani. S ha ezt tisztázta, akkor a közönség nevelését már most el kell kezdenie, évente egy vagy két előadással, olyanokkal, amelyek képesek ízlést alakítani, a színházhoz kötni a fiatalokat, mert a közönség ellenében az áttörést valóban nehéz végigvinni. Persze az sem egyértelmű, hogy másféle színházat kell csinálni minden áron. Teljesen mindegy, hogy görög színházat vagy Ionescot, realizmust vagy avantgárdot játszunk-e, a lényeg, hogy az előadás a színpadi hatás sajátszerűségei szerint működjön. Először a színésznek és a rendezőnek kell ezt a nyelvet megtanulnia és ismernie, csak úgy tudja átadni a közönségnek. A szemléletváltásnak a főiskolán kéne bekövetkeznie, de a főiskolán sajnos a helyzet változatlan...
– A szemléletváltásban persze a színikritikának is lehetne szerepe...
– Az itteni színházi kritika teljességéről nincsenek ismereteim. Említettem már neked, hogy Harag Györggyel foglalkoztam, s az ő előadásai kapcsán nagyon sok itteni kritikát dolgoztam fel. Ezek ismeretében az az érzésem, hogy az itteni kritika talán még a magyarországinál is kevésbé színházszerű, magyarán sokkal inkább az irodalom felől közelít, mint a színház felől. Vagy inkább azt mondanám, hogy miután itt meglehetősen zárt egységet képez egy-egy helyen a kultúra, egy idő után borzalmas nehéz elkerülni, hogy valaki, aki egy kolozsvári folyóirat vagy újság színikritikusaként évek óta figyeli ugyanannak a kolozsvári színháznak az előadásait, ne idomuljon óhatatlanul magához a színházhoz. Ez a vidéki színházak esetében minálunk is megtörténik, másként lát már egy ember, aki mindig ugyanazt a színészt látja évről évre, mint az, aki többé-kevésbé kívülálló. Szinte elkerülhetetlen, hogy egyfajta kulturális farkasvakság következzen be. Ez csak akkor kerülhető el, ha a kritika nagyon szigorú elvi alapokon áll, tehát a kritikusnak mindegy, hogy bukaresti vagy sepsiszentgyörgyi előadást elemez-e. Sepsiszentgyörgyi vagy bukaresti kritikusként csak egyetlen, a színházművészet sajátos műfaji törvényeiből adódó esztétikai mérce-rendszert alkalmazhat. Ez alapelv. A másik alapelv az, hogy a színházat a maga komplexitásában, a metanyelv, a gesztusnyelv, a látvány- illetve hangvilág komplexitásában, mindannak az egységében kell látnia, ami a szó mellett, illetőleg a szöveg, a dráma mellett kiteljesíti és igazából színjátékművé teszi az előadást. Ezek együttes hatásának az elemzése alapkövetelmény az előadás megítélésében. Nos, ezeket a dolgokat érvényesíteni csak úgy lehetséges, ha az ember szemügyre veszi az előadás minden részletét, az előadást lebontja részleteire, s aztán újra fölépíti, és megvizsgálja nagyítóval, hogy ezek a részletek mit eredményeznek, koherensek-e vagy nem koherensek, valami pluszt tudnak-e adni a drámához képest, hoznak-e valami újat az egyetemes színházon belül. Az elemzés során az elmélet és a gyakorlat olyannyira összefonódik, hogy már-már egybemosódnak. Ahhoz, hogy a kritikus egy előadást megközelítsen, szilárd elméleti megalapozottságra van szükség, de ahhoz, hogy a végkövetkeztetést levonhassa, az kell, hogy az előadás minden részletét a gyakorlatból kiindulva tudja elemezni és elhelyezni az egészben.
– A mi színikritikáink tehát már terjedelmi okokból sem lehetnek színikritikák – a szónak általad használt értelmében.
– Itt természetesen meg kell vizsgálnunk, kinek szól a színikritika. El kell különítenünk azt a színikritikát, amely a közönség orientálására szolgál, attól a változatától, amelyik a szakmának szól. Nyilvánvaló, hogy én, aki a Színház című folyóiratnál dolgozom, elsősorban a szakmának írok. Énnekem valóban nagyobb terjedelem áll rendelkezésemre, hogy kifejtsem a véleményemet. De én dolgozom a Magyar Naplónak is, ahol a rendelkezésre álló terjedelem két és fél, esetleg négy flekk, és én úgy gondolom, hogy ezekben az írásaimban is ugyanaz az értékrendszer funkcionál. Legfennebb a lebontás szélessége szűkül, kisebb példaanyaggal dolgozom vagy dolgozhatom, kategorikusabbak, kevésbé árnyaltak a meghatározások, a minősítések. De én azt hiszem, hogy ez is, mint minden a művészetben, és nem csak a művészetben, arányérzék kérdése. Meg lehet a helyes arányokat találni. Az itteni kritikákkal nem az a baj, hogy nincs elég terük az érvek kifejtésére, hanem az, hogy impresszionisztikusak, nem is nagyon törekszenek a kis terjedelemben is megteremthető szakszerűségre. De ez nem pusztán itteni sajátosság. Az Élet és Irodalom kritikái is ilyesszerűek... Ha egy kritika – akár elítélő, akár dicsérő – megmarad a puszta minősítésnél, az nem csupán a szakma szempontjából haszontalan, sőt káros, igazából senkinek sem jó, a közönségnek sem, hisz az orientálás feladatát sem képes teljesíteni. Nagyon nehéz az, hogy itt szakfolyóirat nélkül minden igényt kielégítő kritikák születhessenek. Ha nem is folyóiratra, de olyan jellegű mellékletre, mely a szakmának vagy a szakmának is szóló kritikára lelhetőséget teremt, föltétlenül szükség lenne. Én el tudom képzelni ezt egy hetilap mellékleteként is. Azt hiszem, hogy bármilyen nehéz is ez az érvelő kritika, ezt nem lehet megkerülni. A közönségnek is érdeke, hogy érvekkel, példákkal alátámasztott ítélet születhessen, ne csak vagdalkozás vagy dicsérgetés. Ehhez azonban más újságíráson, illetve kritikaíráson edződött kritikusokra lenne szükség. Nem hiszem, hogy elvárható azoktól, akik évek évtizedek óta egyfajta impresszionisztikus kritikát írtak, hogy egycsapásra megváltozzanak. Az alapkérdés, amihez ismét vissza kell térnünk: az a képzés. A terv, hogy Kolozsváron dramaturgokat és teatrológusokat képezzenek, ugyanolyan alapszükségletet elégít ki, mint a rendezőképzés. Ahhoz, hogy egy új rendezőnemzedék elinduljon – ez mindig így volt a színháztörténetben –, az szükséges, hogy ott legyen mellettük egy elméletileg felvértezett szabadcsapat, mely értően tud érvelni, mely nem elvtelenül, nem a generációs összetartás, hanem az új szemlélet jegyében válik a produkciók részesévé. Kellenek az új szemléletű rendezők, de az új szemléletű dramaturgok és kritikusok is, akik fölismerik azt, hogy mi a jó abban, amit a rendező csinál.
– A magyarországi szakma is segíthetne. Összegyűjthetné azt a néhány hazai fiatalembert, akinek érzéke van a színikritikához, s egy időre esetleg kicserélhetné őket magyarországi színikritikusokkal. Az itteniek írnának a magyarországi, az ottaniak az itteni előadásokról...
– Az ötlet jó, de vannak gyakorlati buktatói. Azt én nagyon is el tudom képzelni, hogy írjunk ide, hogy én is, és néhány kollegám is az itt látott előadásokat az itteni sajtónak írjuk meg...
– Vagy az itteninek is...
– Elvétve, nagyon elvétve már volt rá példa. Egy-két itteni előadásról írott kritikám itt jelent meg. A Wojzeck például. Bérczes Lacival is fordult ez már elő. Ha A Hét illetve a Helikon felvállalná, az ötlet működőképes lehet. Az is, hogy átjöjjenek Magyarországra a kritikusok. Persze nálunk is súlyos válságban van a színikritika, a napilapok nem jelentetnek már meg kritikákat, hetilap alig van, a folyóiratok sorra szűnnek meg. Ennek ellenére nemrégiben színikritikus tanfolyamot szerveztünk odahaza. Ennek eredményeként most már kezd beérni, kezd dolgozni egy új gárda is. Hasonló tanfolyamot itt is lehetne szervezni. Ahogy átjárok én Vásárhelyre, tulajdonképpen megszervezhető lenne a tanfolyam is. Nem feltétlenül én tartanám az előadásokat, mások is bekapcsolódhatnának...
Összegezve, ha a színész- és a rendezőképzés megoldódik, a teljesítménykényszer kialakul, a társulatok a szó valódi értelmében vett közösségekké válnak, s a színikritika is betölti feladatát, a színházi élet fokozatosan átalakulhat...
– S tán az is elérhető lesz, hogy a romániai magyar színházművészet is „érdemesnek” tartsa önmagát a tisztességes, tehát szigorú kritikára...?
– Minden bizonnyal.
Lejegyezte: BÍRÓ BÉLA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék