Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. szeptember, III. évfolyam, 9. szám »


IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
Törpe ecloga
Gondolatok Szilágyi Domokos verséről
Szilágyi Domokos az Ami kell című versében a hitét vesztett ember kétségbeesésével jelenti ki ragaszkodását a „fölösleghez”. Ha nincs meg ez a többlet a világban, akkor „Vissza Isten/ vissza minden Szubsztanciák”. Magát az emberi lét értelmét tagadja meg a költő, mert a puszta fizikai lét, erkölcsi és szellemi értékek nélkül, állati sorsra juttatja az emberiséget. A költői „fölösleg” a szavak fegyelmezett, intellektuális játékával megszerkesztett versekben realizálódik. A „költő anyaga a szó”, mondja Radnóti Miklós is egyik vallomásában.
Szilágyi Domokos a Törpe ecloga című versét Radnóti Miklós emlékére írja. „In memoriam R. M.” – ezzel az alcímmel figyelmeztet. Radnótit is a „fölösleg hiánya”, a „felsőbbrendűségi érzés fanatizmusa” juttatta a koncentrációs táborok embertelen világába. Szilágyi Domokos korszerű gondolatok képszerűsítésével vonultatja végig versén ennek az értéktagadó világnak a hangulatát. Az egymással egyenértékű kezdősorokban a történelmi idő végtelenségén meditál. Az elmúlás hangulata és az emberi élet meghatározottsága is megjelenik ebben a történelmi korokra épített időben.
„Október közelít már” – és ugyanazzal zár ... „majd/ újra az ősz”. A két hibátlan hexametert követő harmadik sor csak egy daktilusból és a spondeust kiegészítő gondolatjelből áll. Ezzel érzékelteti a szubjektumtól függetlenül létező idő végtelenségét. Majd a „vénasszonyok égi nyara” mellé rendeli az „ősz”-t a „nem” tagadószóval párosítva. A költő nem az öregkori békés elmúlásról vall, nem a termékeny, tartalmas élet alkonyán törvényszerűen bekövetkező megsemmisülésről elmélkedik:”– az ősz kopog ólmos esővel” – ennek a kijelentésnek figyelmeztető ereje van, s egy képtágító mellérendeléssel ki is egészíti. Az „ólmos esővel” szerkezetet társítja az „ólom fúródik koponyába” és az „oly fiatal még” szókapcsolatokkal. Az értékvesztés és az értelmetlen halál tagadásának tárgyiasítása ez a kép. A tagadásra ellentét a válasz: a test rabságának és a szellem szabadságának ellentéte. A test rabsága nem determinálja a tudatot, mert „a szögesdrót szellemet el nem zárhat!” Az értelem legyőzi a pusztulásra ítélt testet. Tartalmassá teszi a „darabokra szakadt” költői világot. Hozzátartozik ehhez a világképhez a szellemi és alkotói szabadsághoz való konok ragaszkodás is. Fájdalom a költőnek a múlt és jelen egyaránt. Fél a valóság „sajgó megismerésétől” (Utóhang). De a megismerés szükségességét is vallja, mert viszonylagos boldogságot ad. Viszonylagos, mert mélyén ott bujkál a fájdalom „Ki messze fényekig ellát/ Az a boldogabb s fájóbb/ Már nem áltatja semmi” (Bartók Amerikában).
Az alkotói szabadságot gátló objektív okokra utal az „ólmos éjeken át araszolgatván a sötétben” keserű kijelentéssel.
A költő nem hajlandó elfogadni azt a keserű felismerést, hogy „az ostoba,/ vad embertelenségnek” is joga van uralkodni, értékeket, emberi sorsokat mérlegelni (Óda).
A determinált fizikai létet állítja ellentétbe a kitartó értékteremtéssel. Ebben, a minden igazi értéket megtagadó világban az alkotói szabadság menekvést jelent. Az esztétikumteremtés erejét, gazdagságát mitológiai hasonlat szemlélteti. A fél hexameter élére helyezett „láger földje” szószerkezet megerősíti az előző sorokban megfogalmazott gondolatot: a tér- és időbeli meghatározottságban élő, rabságban szenvedő költő számára a felfokozott esztétikumteremtés menekvés és tiltakozási lehetőség is.
A csonka hexameterben megismételt versindító „október” alanyhoz társított „fenyegethet” állítmányt kapcsolja a négy hexameterben felsorolt alanyokhoz. Nem egyszerű felsorolás ez, a fokozás eszközéül szolgál. Így tárgyiasítja a költő a rajta elhatalmasodó létbizonytalanságot. A létét veszélyeztető világgal szembehelyez egy háromsoros hexameterben megformált tiltakozást. A cselekvéstől megfosztott ember vergődő tenniakarását szólaltatja meg. A költő makacs kitartással, értékeket teremtve őrködik sorstársai és világa fölött. A megrendíthetetlen kitartást a „csak makacsul” szókapcsolat ismétlésével és az „azért se szunnyadhat” szótársítással érzékelteti, és megerősíti a „nincs nyugovás” határozott kijelentéssel.
A költőt az emberi lét végessége, a közeli halál tudata nyugtalanítja. Ez a tudat sokszorozza meg értékalkotó erejét. A „visszaszámlálás valahol már elkezdődött” – erre a megállapításra egyetlen rövid felkiáltás a válasz: „mit számít!” A halál bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de addig tartalmassá kell tennünk az életet. A „költő szava” tettértékű, az értékrombolás elleni tiltakozás lehetősége minden cselekvést bénító korban: „most csak a szó/ a költő szava számít,// dér-hideg éjben/ s zúzmara nappalokon –”. A költő szerepét meghatározó sorokat a rabság és a szellem szabadságának ellentétére épülő teljes és csonka hexameterek követik. Ez az ismétlés kiegészül az állati sorsra juttatott költő fizikai és szellemi egzisztenciájának filozofikus meditálásával. A fejtegetést egy rövid összegezés zárja: „költő”. Olyan költő, aki egyetemes esztétikai értékeket teremt abban a korban: „miben él s amiben hamarost meghal –”. Fegyvere a „szó”, ezzel tárgyiasítja az értékvesztés tudatából fakadó fájdalmat és a makacs teremtőerőt.
A szellemi értékteremtés határozott vállalása többször ismétlődik. A záró hexameterben a rendíthetetlen alkotói energia lázas tagadása lesz a „galádság, rablás, kínzás, rémítő, cudar eszközé”-re épített világnak..., „míg az az ólom a tárban vár még, addig utolsó/ megfeszítéssel, akárhogyan is, de a szó, a betű, a/ vers születik”. A megaláztatások, testi fájdalmak árán tárgyiasult érzések, gondolatok halhatatlanságát villantja fel. Olyan értékteremtés ez, amit gyötrelmek formálnak verssé, halhatatlanságát pedig, az adott koron túlmutató, örök emberi problémák biztosítják: „Kín, mint minden születés,/ de a múlás meg se legyintheti.”
A verszáró egységben közvetlenül szólítja meg Radnótit, a költőelődöt: „makacsul araszolj csak/ éji sötétben az őszi hidegben”. Ezzel a vershelyzet egy fiktív párbeszéddé alakul. A két költői sors azonosul ebben a megszólításban az idősíkok (múlt és jelen) egyesítésével, a lágerben szenvedő Radnótié és a beteg testben élő, a társadalom törvényei közé zárt, az értelmetlen határozatok ellen versben lázadó Szilágyi Domokosé. A záróegység a már megfogalmazott értékszemlélet lekerekített összegezése. A vers peszszimista hangulatát az elhatalmasodó létbizonytalanság határozza meg. Ez a pesszimizmus a zárórészben látszólagos nyugalommal társul. A felszínen jelentkező nyugalom ez, a mélyszerkezetben fokozódó nyugtalanság. Ez a kettősség az esztétikumteremtés hiábavalóságának érzetét kelti, ezt a „motyogok” ige háromszori ismétlésével erősíti meg. Mind a három alkalommal más-más szót társít az igéhez: „motyogok vigaszul”, „motyogok balogul”, „az éjben csak motyogok”. Ezek a szókapcsolatok azt is érzékeltetik, hogy a költő szavára nem figyel oda a világ, az emberiség nem igényli sem a szépet, sem az igazat.
Szilágyi Domokos Radnóti sorsával kora értéktagadó világát figyelmezteti. A jelen és a múlt közös síkra való helyezésével óvni szeretné a világot a szégyenteljes történelmi pillanat megismétlődésétől. Némi vigaszt nyújt a „de te hallasz még a nehéz rög alatt is” kijelentés, ezzel erősíti meg a két költői sors egybefonódását. „Ájult, sápadt”, „torz” szavaknak, „színevesztett hexametereknek” nevezi azt a formát, amelyben világszemléletét megfogalmazta. A „korhadt deszkakoporsó” elé helyezett „inkább” a pusztulás érzetét erősíti meg. A „... semmint bölcsőt” befejezetlen hexametersor is igazolja a költőnek az emberi élet végességével a végtelen idő függvényében vívott harcát. A Radnótitól idézett „Mégsem tudok írni ma rólad” zárósor a teljességre vágyakozó költőt idézi, akit a megvalósítások útjába kerülő korlátok bénítanak. Nem tudja felszabadítani költői alkotóerejét, mert ránehezedik kora szellembénító, esztétikumromboló ereje. De ott van a zárósorban a versegészre jellemző közösségi gondolat is.
Szilágyi Domokos lírájában megtaláljuk az egyéni fájdalom kifejezésformáit is, de ezt az érzést úgy tárgyiasítja, hogy közben az egyetemes értékekért vállalt és érzett felelősséget állítja előtérbe. Mozart című versében írja, hogy ezeket az érzéseket úgy szándékozott esztétikai formába önteni, hogy „a világ észre se vegye, hogy fáj”. Fáj a költőnek a „megrendelt szabadság”. „Megrendeltként szabadnak lenni” fájdalom. Ez költői világképének alapgondolata.
Az ember megpróbál megmaradni a reményvesztettség legsúlyosabb helyzeteiben is, önmegvalósító vágyának, korlátokba ütköző szabad szárnyalásának formába öntője pedig a költő. A mindenkori költő, aki a szó nagyszerű játékával megfogalmazza lelkünk és lényegünk legtitkosabb rezdüléseit, és teret ad a csodálatos esztétikai élményhez. Ahhoz a szabadsághoz, amelynek átélése alapfeltétele a teljes emberi létnek.
VÉGH IBOLYA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék