Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. november, III. évfolyam, 11. szám »
Medgyesi Emese
NEKÜNK LOPOTT TÜZET PROMÉTHEUSZ?
Nem emlékszem, hányadikán indítottak útnak. Mifelénk ebben az évben száraz és
viszonylag enyhe volt az ősz – vacogtunk is, de főleg féltünk a hasadozott ponyva
alatt. Bibicke hozzám bújt, pongyolám kivágásába hajtotta fejét. Jobbomról, a
hónom alól, Kófic rettenetesen hiányzott – a zötyögésben éjszakákon át arra
riadtam fel, hogy enni kér, vagy hogy meg kellene itatnom… Nem tehettem, nem
volt kit. Hiánya erősebb volt a vigasznál, hogy legalább biztonságban
tudhattam. – Meg akarod ölni? Dádika majd meggyógyítja!... Ápolni fogja! –
ordított rám János, ahogy meglátott a tornácon a felnyalábolt gyerekekkel s a
kikönyörgött pokrócokkal. Akkor éjjel kivételesen ő ment kaput nyitni –
cselédeink mintha nem akarták volna meghallani a döngetést. Így családunkból
legalább ő felöltözött. Mi már nem tehettük, nem engedték meg...
Lekapta vállamról a láztól alélt Kóficot. Mire felocsúdtam, hogy búcsúzóul
megcsókoljam, berohant vele a szobába. Szerencsénkre hagyták... Eszembe
villant, hogy túl hamar visszatért, aligha hagyott pénzt gyógyszerre,
egyébre... – A feleségemet is ő kezelte – magyarázta halkabban, majdnem hálásan
a néma csizmásoknak. Alázatos volt, szinte bocsánatkérő a késlekedésért. Ha
magunkban vagyunk, okvetlenül figyelmeztettem volna., méltóságára. Mert a
vakkantós parancsnok kehümgetett, kaffogott, fontoskodott. Valami sürgős
szembesítésekről zagyvált fölényesen.
– M-minek kellünk mi ahhoz mindannyian?!... Éjszaka?!... – csattantam föl.
Felbőszített János hallgatása. Dühöngtem e tehetetlen ismerősre, a férjemre,
hiszen eladdig nekem kellett őt mindenért csendesítenem. Későre vettem észre,
hogy őrá merednek, zsebből, hegyesen a revolverek! Elértettem, milyen zavaros
ügyletbe keveredtünk. Hogy örökre és idáig hurcoljanak – senki sem gondolta
volna közülünk. Kerengtek kósza hírek a környékünkön; nagyapámat, szegénykét,
hetek óta nyugtalanították rádiónk recsegő útmutatásai, rekedt hurrái,
vészjósló kétértelműségel, de azt hittük, tőlünk igazán nincs mit elvenni.
Hozományomból tisztességes rendelőre nem tellett – mi János diplomájából
éltünk, ő pedig úgyszólván ingyen terepezett, gyógyított. Istápoltuk a
rászorultakat… Apámék napokig unszoltak, legalább mi utazzunk sürgősen Bad
Ischlbe, ivókúrára. Sajnos, sikerült meggyőznünk őket – elhitték nekünk, hogy
fölösleges.
Jánosnak megengedték, hogy mellénk üljön a rögzített fapadon – vagy véletlenül
lökték pont oda? Boldogító szerencse: Bibicke így alhatott, ölünkben kinyújtózhatott.
Örömből ennyi – beszélnünk nem volt szabad. Napközben, ha megtettük, ránk
szóltak, elnézőbbek esetleg a gyerekekkel voltak. Nem is ismertük mind a
sorstársainkat. Még egy helyen állt meg szekerünk a faluban, de N.-éket, az
iker csecsemőkkel, a mögöttünk rostokoló ekhósra lökdöstek fel. Iluka
zokogott, a zűrzavarban a porontyokat próbálta valakinek a gondjaiba esdekelni,
mikor egy őrmesterféle nagy, koszos papírtekerccsel a miheztartás végett,
aránylag kíméletesen rávágott a fejére, keblére, pokrócba bugyolált
gyermekeire. Személyes felelősségéről hörgött, ostoba számadáskényszerről
üvöltött. Gesztikulált, hergelte önmagát. Ordítozásából fröcskölt az öntudat.
Ilukánk, a finomka Ilukánk mondhatott neki valamit. Csend lett, s ahogy
elnéztük őket, csontjaimban éreztem, mennyire fázhatott az az asszony.
Papucsban, harisnya nélkül volt végig a nagy úton – száras cipőt s vékonyka
pongyolájára valami rongyos felöltőfélét a szomszéd faluban juttatott neki
valaki, mikor már a karaván megtelt kocsijai, az övék is, a miénk is, távolabb
kerültek az újonnan felvert házak fénykörétől, riadt lármájából.
Hónapok múlva hallottunk csak hírt hasonló sorsot ért rokonokról, barátokról,
ismerősökről. Az első fecske Magdi volt, Dádikánk asszonylánya. Ő hozta utánunk
Kóficot... Március körül ajánlott levélben értesítettek bennünket a hatóságok,
hogy belföldön korlátozás nélkül levelezhetünk. Azonnal írtunk haza. Bibicke
tengert, füstöt és felhőket rajzolt az öccsének, mindent csupa feketével.
Nyomtatott krikszekkel odavéste: NAGYON VÁRLAK. Hazulról postafordultával
válaszoltak nekünk. A legnagyobb papíron a fiam mackót, sajtot, ajtó-ablak
nélküli házat küldött. Meghatott a sokféle, zömmel elnehezült írás – bevezetője
mindnek részvétnyilvánítás volt – apa, anya elhunyta, nagyapa teljes szellemi
és testi leépülése miatt. Jólestek e körmölt, suta kedvességek (szerzőik nem
sejthették soraiknak rendkívüli hírértékét) s a velős beszámolók.
Elismervényfélének szánták őket arról, hogy kinél mink maradt... ránk. Várható
volt, hogy a történtek után széthordják dolgainkat... Hogy ezt-azt némelyek
vissza is szolgáltatnak belőle – kevésbé! A sors ajándékának tekintettünk
Jánossal minden visszakerült csekélységet. „Átköltöztetésünk” második
évfordulóján kaptuk kézhez hazulról az első nagyobb küldeményt. Örültünk a
kanalaknak, ruháknak, valahány megőrzött apróságnak. Igaz, Kófickával együtt
küldött volt már korábban a lányától Dádi meleg holmit, játékot, konzerveket,
hogy mi nem győztük csodálni kedves találékonyságát: gondolt ő szegényke mind a
négyünkre, és milyen hasznos dolgokat válogatott össze!...
Kófickára alig ismertünk rá. Megváltozott, nőtt... Öreg szemű, szeplős
csenevésszé vált. Évekbe telt, míg újra hangosan kacagott. Mindenért dühös
volt, mégis hízelgő. Hamar lett durva, de kiszolgáltatott is... Koravénnek
láttam és kétségbeejtően butának. Sokat sírtam miatta Jánosnak, de ő lekezelt:
persze, az én anyucikás rögeszméim... Nem átallt figyelemelterelőnek
kistestvért javallani. Röhögve tette, és én elnéztem neki: kevés okunk és
alkalmunk volt akkoriban nevetni.
Fiókánk bizony kínnal szokott vissza családtaggá.
Az út mindannyiunkat megviselt. Nappal az éjszakát vártuk, a sötét védelmét,
éjjel a zsibbadt kín végét. Mi ketten, Jánossal, lányunk ébredését, hogy
kinyújtózhassunk. A Hágónál napokig vesztegeltünk Feloszlatták a karavánt, és
kettesével indították újra a kocsikat, több órás közökkel. Meg lehet, hogy
egyazon kijelölt útvonalon hoztak, mégsem találkoztunk többé útitársainkkal.
Komótos kerülőkkel, feltűnésmentesen zötyögtünk napi négy rendszeres stációval,
melyek közül az éjfélin nem kaptunk élelmet. Darab kenyeret, híg levest,
hasonló mennyiségben, naponta háromszor, mindig ugyanazt. Mintha az egész
országban csak egyfélét főzhettek volna... Településektől pár száz méternyire,
határban, faluszélen állítottak meg. Kezdetben a szakácsnak, kendős, nyúzott
asszonyok, maguk tálaltak nekünk. Lassan ment: válogatták a ritka zöldség- és
galuskadarabokat, szégyenkezve mérlegeltek. A férfiaknak többet tettek, de
láthatóan mindannyiunknak akartak osztani valami lényeget. Szóltak hozzánk, a
gyerekeknek almát, pogácsát csúsztattak. Bibickénknek így lett az évben
kesztyűje, sapkája, pedig mikor a kezébe nyomták, nem volt még rá szükség.
Pihenők előtt és alatt fokozatosan türelmetlenedtek el kísérőink. A
karavánvezető őrmester saját ötlete volt, vagy központi utasításra tette?
Negyednaptól kezdve közülünk jelöltek kiszolgálót. Alkalmanként mást-mást.
Minden felnőtt belekóstolt a feladatba – kipróbálták kézügyességünket,
tűrőképességünket. Nekem rettenetesen reszketett a kezem. Nehéz is volt a
merítőkanál, sokat pocsékoltam. Viszont János tehetséges tálaló volt. Őt saját
felfedezettjének tekintette az őrmester. Hozzáértését elismertette a
csizmásokkal: rendre, hogy túlságosan senkit ne károsítson, cigarettával
kínáltatta, ő pedig rövid idő alatt komoly praxisra tett szert. Fokozatosan
megszilárdította tekintélyét. A hegyek között már szóba állt vele „a főnök” –
alaposan kikérdezte. Mikor megtudta, hogy János orvos, utasította, hogy mosson
kezet, majd tüzetesen megvizsgáltatta magát. Ráadásul az egész családját érintő
egészségtani tanácsokat kért tőle... Hálából vagyonunk iránt érdeklődött –
tájékozott lehetett a következményeket illetően. Nem hitt nekünk. Ellenőrizni
akart. Bibickének idétlenül fitymálgatta otthonunkat, beugrató megjegyzéseket
tett, csali kérdésekkel próbálkozott, csak egy házunk van?, betegekhez apuka
kocsin jár-e?, nagyapának sok a pénze?, s ehhez hasonlókat... Végül káromkodni
kezdett. A mezőségen mégis jóindulatúan átült a mi szekerünk bakjára. Maga
szegte meg saját tilalmát: okítgatásaiban baromság, jóindulat sajátosan
keveredett. Beleszoktunk, belebetegedtünk a hidegbe mosdatlanságba,
megaláztatásba, de az ő személye és stílusa emészthetetlen gombóc maradt a
torkunkban. Unszolásom ellenére János ódzkodott föltenni neki a mindnyájunkat
érintő és foglalkoztató kérdést: hova visznek tulajdonképpen? Ködösítés volt
vajon az a szembesítés, melyről induláskor pont ő, a parancsnok fontoskodott?!
Egyáltalán, kivel, miért kellene mi szembesüljünk?!...
Tömény sötétben érkeztünk a Városba. Fogalmunk sem volt, melyik részén
rostokolunk – büdös tejköd gomolygott közöttünk, átjárt, nyomasztott. Kiabálás,
futkosás... A bakról letűnt a parancsnok – évek múlva láttuk viszont:
vámfelügyelő volt a felsővárosi ócskapiaci hídfőnél... Többen bekukkintottak
ponyvánk alá. Ránk világítottak, sorra kérdezték, hányan vagyunk. – Két család,
összesen kilenc fő – válaszolta sokadszorra János. Bölcs előrelátás: Kóficot is
felszámította a továbbrohanva intézkedőknek.
Leghosszabb stációnk volt az az éjszakai... Késő délelőtt leparancsoltak a
szekérről – belökdöstek egy hosszú, romos udvarba. Külön terelték a nőket s
férfiakat. „Húsz perc szünet” – ordított ránk valaki a ködből. Persze, röhögés!
Akadt, aki folytassa, ízetlenkedett, javasolgatott, mi mindenre használhatjuk.
Dél felé végre ennünk adtak. Kosarakból, de csak kenyeret. Bibic s a gyerekek
addigra nagyon megéheztek – kérni, de megköszönni is rég elfelejtettek...
Kihirdették, hogy aki akar, visszamehet majszolni a szekerekhez.
A nemzet egyik nagy fiának szobra körül, a téren meglehetős karavánt
verbuváltak. Gyérült a köd – pászmásán átfúrta, és közénk tévedt néhány kába
napsugár. Végre láttuk egymást. Csupa idegen ember, mégis nagyon hasonlítottunk
egymásra.
– Szerintem ezek ugyanazok – bizonygatta nekem János halkan, támadékonyan. –
Jézusom, hányan lehetünk?!... Senkit sem ismerek – suttogta pánikosan. –
Rettenetes, mennyi embert összefogdostak! Laszszóval sem hóhérkodhattak volna
hatásosabban!...
Reszkettünk... bámultunk... vacogtunk valahányan. Mennyire mindegynek tűnt
nekünk minden! Milyen fölöslegesnek szó, mozdulat!... Mennyire fáztam! Ez
életem legerősebb emléke. Egyáltalán: nekünk is lopott tüzet valaha
Prométheusz? A hülye kérdést s az elemi indulatot, mellyel megfogalmazódott
bennem, ennek köszönhetem Ilukára gondoltam. Az úton eladdig a szekerek
közelében kellett maradnunk. „Semmi cserkészkedés!” – süvöltötték a
félrehúzódóknak. Ha lesz végre táborhely... barakkféle vagy elszállásolás...
Latolgattam, hogy esetleg megkereshetem. Majd... Talán... Biztos, akkor
kizárólag a hideg volt.
Estefelé a szekérsor mellett szaladgáló, izgága kamasz különféle neveket
kiabált. Későre értettük el, hogy többek között a mieinket is... Sokadszorra
vágtatott el mellettünk, mire bizonyosra vettük igen, nekünk is szólt torz
ordítozása. Sorra emelgette a szekerek ponyváit – lassan közelített hozzánk. –
Maguk... az egész család... utánam a nagyházba suttogta az arcomba, ahogy a
ponyvát felemelte. Egymásnak ütközött leheletünk. Honnan tudta, hogy mi Mi
vagyunk?... Bibickének másnap jutott eszébe, hogy nem búcsúztunk el szekeres
sorstársainktól.
Az a futár beterelt a kapualjba. Füles, fekete pléhbaglyok nyikorogtak a
bejáratnál és fejünk felett is a huzatban. Mindenki a fal mellé, lehetőleg
ülőfülkékbe húzódott alóluk. Fáztak, álltak, hevertek, kuporogtak ott
gyermekek, felnőttek. Kupacokban, családonként. Az oldalsó, pici irodában
intézkedtek sorsunk felől: ha felharsant egy-egy szám, az ajtóban termett a
soros kísérő – akadt közöttük egyenruhás is –, seregszemlézett, és majdnem
mindig eltalálta, melyik csoporthoz lépjen, hogy elvezesse az impozáns ívek,
zömök oszlopok között. A kerengőre kovácsoltvas kapu vezetett. Jókora díszkulcs
nyitotta – akár egy mesevárat. Szerte a kövön, a fordulóig, de talán azon is
túl, szőnyeg helyett papírdombok, könyvdűnék, irathalmok. Dossziék
szerteszórva. Esetlenül, kímélettel lépdeltünk rajtuk és közöttük. Bibickém
botladozott, szorította a kezem. Mindegyre mutatni, kérdezni akart. Vezetőnk
csúsztatott tengerészléptekkel haladt: csizmái ívben sepertek szótárt,
kézikönyvet, történelmet... Repültek jegyzetek, levelek, kartotékok...
– Maguk huszonnyolcasok... Emelet, jobbra a sarokban... Négyes kiállító...
Annak a teremnek fülkéje, sőt előtere és dupla ajtaja van. Szóltak a maguk
érdekében, azér’ csak ketten lesznek – állt meg szemben velünk, a
lépcsőfordulón. – A gyermekemet nem engedem! – jelentettem ki. Fölöslegesen.
Bibicen, szegényen, akkorát rántottam, hogy elvesztette egyensúlyát. Kísérőnk
elvigyorodott. Pimaszul mustrálgatott, cöcörészett, mielőtt újra megszólalt
volna: – Ne féljen úgy az emberétől... Maguk már nem új házasok... És nagy ez a
kölök! Kinek kéne manapság – koloncnak? Úgy értettem: két família, na!...
Vajon mit olvashatott le az arcunkról? Csodálkozni, láthatóan, mertünke?
Tiltakozni semmi esetre sem. Közben a nevezett négyes kiállító elé értünk.
Belökte előttünk az ajtót, és beajánlott az ott lévőknek. – Az újak!... Ők
lesznek a társaik!...
Méregettük egymást mereven, mint halálos ellenfelek.
– Máshol négyen is vannak, no – vigasztalt részrehajlás nélkül, semlegesen. –
Azt mondom, örülhetnek a külön budijuknak! – tanácsolta zsebre dugott kézzel.
Mindnyájan álltunk, szótlanul. Ő füttyre csücsörített, megfordult, mintha
menne, de maradt. Nézett bennünket és a társbérlőéket. Ide-oda adogatott
pillantásával. Sokáig semmi nem történt. Vártunk, és várt. Végre kihúzta magát.
Zsebéből elővett, és mint ügyességét fitogtató bűvész, előmutatványul a magasba
tartott egy vörös zsírkrétadarabot. Ösvényt rúgott maga előtt az ablakig. Onnan
újra szemügyre vett bennünket, lehajolt, és a láthatóvá lett parkettsávon
idétlen, vastag vonalat húzott, egész a küszöbig.
– Spanyolfal... – röhörészett, művére mutogatva. – A békesség kedvéért... hogy
egymásnál ne nagyon szomszédoljanak... Meglátják: bármi rossz vért szülhet...
Felegyenesedett. – Munkát hétfőtől kapnak. Két napra ételt... – hozzávalót,
nna... én kell hozzak maguknak... Ott a konyha – bökött egy kis csukott ajtóra,
miközben már nyitotta is azt, amin bevezetett bennünket. Végre elment.
Megtudtuk hát, hogy szombat volt aznap. Álltunk a hír birtokában, néztük a
kettészelt szobát, egymást... Hamarosan újra kattant mögöttünk az ósdi zár –
emberünk bedugta a fejét az ajtórésen, és ránk mordult: – Rakjanak rendet! Seperjenek!
És fűtsenek! – sorjázta a parancsokat. A könyvek nem tartanak meleget – tette
hozzá.
Fenyegetett? Figyelmeztetett?
A szobában a papírhalmon kívül négy darab üveges kiállító pult volt – ablakai
valamennyinek ripityára zúzva –, egy ovális, gyöngyházberakásos kisasztal,
valamint egyetlen, összevissza tördelt lábú, feldőlt szék... Ma is hálás vagyok
L. Emmuskának felemás, kesernyés mosolyáért, mellyel övéit, minket egyaránt,
ott azonnal megajándékozott. A vörös vonal mellett, ahol állt, hirtelen térdre
csuklott. Szótlanul rakosgatni kezdte, nagyság szerint, jobbjára a papírokat és
iratkötegeket, baljára a könyveket. Percek múltán, késve tudtunk csak hozzá
magasodni, mellé guggolni. Úgy emlékszem, ott, földközelben mutatkoztunk be
egymásnak... Első közös kincsünk egy doboz gyufa volt. L.-ék virgonc legénykéi
cserkészték még aznap, az időközben elcsendesedett udvarról. Mi, felnőttek,
késő délutánra teljesítettük az őrmester parancsát: fal mellé, védettebb
sarkokba menekítettük a megviselt könyveket, szakadozott okiratokat, kallódó
lapokat. Emmuskával úgy egyeztünk, még egyszer átrakjuk a kupacokat, ki-ki a
maga felén, hogy az izmosabb köteteken iratlepedőre, dossziépárnára
fektethessük a gyermekeket. Ételre, fűtésre nem mertünk gondolni: több hetes
szekérutunk megtette a magáét. L.-ék délről, még messzebbről érkeztek, ők
határozottan tudták: Szentmihálykor taszigálták őket szekérre...
A fivérkék egymás szavába vágtak – versenyben borzasztottak cifra részletekkel.
Bibic egyenesen csodálta őket, és szégyellte saját szerényebb élményeit.
Hónapok múltán sem koptak meg ízléstelenre lódított, olcsó túlzásaik, akkora
beleéléssel sopánkodtak újra meg újra e kis csirkefogók. Kóficot, akit pedig
Dádi csak húsvétra küldött „ajándékba” családunknak, láthatóan lázba hozták, és
úgy meghatották, hogy mikor elköltöztünk, katonaköteles volt, mégis mindaddig
mindenét ezekkel a szomszéd lányokkal osztotta meg, nem a nővérével.
Emlékszem, szürkületre még jobban lehűlt a levegő. Rideg, ezúttal szürke köd
telepedett vissza a környékre, és utánunk lopakodott a terembe is. Túlbecsültük
menedékünket, magunkat – mégsem voltunk oly edzettek. Betegek annál inkább –
főleg a gyerekek. Emmuska emlékeztetett csizmás kísérőnk bölcselmeire, ő
biztatta a méltóságukba roskadt férfiakat, nézzenek körül az udvarban,
szerezzenek tűzifát! Vagy bármi mozdíthatót... ami melegíti.
János utólag meggyónta: sérült stílbútorokat, zömében múltszázadi remekeket...
intarziás csodák közé keveredett rokokó kiegészítőket találtak ők akkor a
pincében. Sajnos, fejszéket is... sőt remekművekből hasított darabokat, törött
dúcokat, kincset érő törmeléket... Friss, esztelen rombolás nyomait. Elgurult
rugókba botlottak, tengerifű-szálak tekeredtek csizmáik köré. Többször
visszaindultak hozzánk: ők aztán nem! Legalább ők nem!...
Egyre sötétebb lett – egyre jobban fáztak ők is. Visszafordultak, újra
aláereszkedtek. Tétovázásukra vártunk mi odafenn oly nehezen... Végül a
gyerekek gyufaszerzeményével s valami perirattal gyújtottunk alá rokokónak és
tizenhetedik századnak. Alig láttuk már egymást – a füsttől még jobban
köhögtünk...
Teljes sötétségben trappolták végig az épületet a szolgálatosok: büdös, füstös
lámpákat kaptunk. Családonként négy konzervet, két repedt rozskenyeret, sáros
hagymákat, pár kajla murkot... Vizeskancsót, irdatlan vaslábost, kaparó
kinézésű késeket, valamint egy-egy idétlen, törött fakanalat. Néztük, csak
néztük életünk elemi kellékeit. Délelőtti kísérőnk megfeddett: – Mit izélnek?!
Tüzeljenek becsületesebben!... Okos emberek maguk, vagy mi?!... Hát én magyarázzam,
hogy megfagynak?!
Mentéből még egyszer visszaszólt, cinkosul: – Mondtam, ugye, hogy a könyvek nem
tartanak meleget?!...