Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. január, V. évfolyam, 1. szám »
IRODALOM ÉS ISKOLA
A Színek és évek nyolcvan éve
(Befogadástörténeti elemzés)
Amióta az irodalomtudományban befogadástörténeti vizsgálódások is léteznek, a
tényekkel és az adatokkal irodalomtörténeti események és tettek is konkurálnak.
Ilyen irodalomtörténeti tett valamely mű olvasata is. A lehetséges olvasatok
közül pedig az értékorientált, standard forma, az irodalomkritika „számít a
legtöbbet”. Ebben az öszszefüggésben valamely irodalmi alkotás
befogadástörténete értékelések és átértékelések folyamatos vagy kevésbé folyamatos
története. A jelentősebb alkotások esetében általában töretlen a
befogadástörténeti folyamat, a különböző korok olvasatai biztosítják egy-egy
műalkotás aktualitását. Mindez megfordítva is igaz lehet: a mű örök aktualitása
ösztönzi a mindenkori olvasót a befogadásra. Kaffka Margit Színek és évek című
regényének nyolcvanéves irodalomtörténeti múltja egyben aktív
befogadástörténeti folyamat is. A regény megjelenése óta (1912) minden
jelentősebb irodalomtörténeti periódusnak van értékelő, illetve átértékelő
véleménye, olvasata. Ezek a vélemények és olvasatok nem mentesek az egyes korok
és személyek esztétikai nézeteitől. A regény állandó irodalomtörténeti rangját
és helyét inkább az biztosítja, hogy vannak értelmezhetőségi. illetve
átértékelhetőségi tartalékai formai és tartalmi, esztétikai és világnézeti
vonatkozásban egyaránt.
A recepcióesztétika konstanzi tudósai (H. R. Jauss és W. Iser) a befogadásban a
mű üres helyeinek nevezik azokat a műbeli tényezőket, amelyekre az olvasó
reagál, és amelyekből aztán az olvasata összeáll. Ezek az üres helyek nem
állandóak, az olvasó és a kor elváráshorizontja szerint változnak.
Gyakorlatilag a Színek és évek formai és tartalmi világának minden
szegmentuma potenciálisan üres helynek számít Az olvasótól függ, hogy melyiket
veszi észre, és melyiket aktualizálja. A regény üres helyei nemcsak szellemi és
esztétikai impulzusokat közvetítenek az olvasó felé, hanem részei a szerző műbe
kódolt tapasztalati horizontjának is. Amennyiben az olvasó üres helyeket fedez
fel a regényben, szembesítenie kell azokat saját tapasztalatai horizontjával.
Ez a heurisztikus mozzanat akkor válik igazán termékennyé, ha a kétféle
tapasztalati horizont találkozása horizontváltást eredményez.
A Színek és évek a Nyugat kiteljesedésének időszakában jelent
meg. A regénnyel egy időben jelenik meg Ady Endre A menekülő élet című
verseskötete, de a regény megírásának időpontjában, 1911-ben már olvasható a Szeretném,
ha szeretnének (1909) és A minden titkok versei (1910) című
kötet. Közvetlenül az 1912-es év előtt jelenik meg Móricz Zsigmond néhány
regénye is: Sárarany (1910), Az Isten háta mögött (1911).
Mindhárom alkotó, illetve a Nyugat még jó néhány írója és költője,
hasonló világnézeti és esztétikai tapasztalat-horizontot kódol műveibe. Ezt
bizonyítják az egyes alkotásokban fellelhető üres helyek is, gyakori
egybeesésük nem egészen véletlen. Például a kisvárosi téma Az Isten háta
mögött-höz közelíti Kaffka regényét, a magányosság, a feltokozott
érzékenység pedig Ady verseihez. A befogadástörténet még számos hasonlóságot
fedezhet fel, illetve mutathat ki a regény világa és a kortárs irodalom között.
A korabeli kritika érzékenyen reagál A színek és évekre, elég
sok olvasata rekonstruálható már közvetlenül megjelenése után, a kor jelentős
kritikusai és esztétái nyilatkoznak róla. A Nyugat kritikusai olyan
impressziókat fogalmaznak meg Kaffka regényéről, amelyek évtizedekre
meghatározzák a magyar kritika elváráshorizontját. Ezekben a kritikákban
visszatérő üres helynek számít a nő-kérdés. Móricz Zsigmond 1912-ben a Nyugatban
Pórtelky Magdát „nagyon komplikált egyéniségnek” nevezi. Kiemeli a
tökéletes írói technikával megalkotott portrét: „bámulatosan igazi anyaga az
aszszonynak, a nő ismeretének”. Ady Endre a szuggesztív metaforáival és
jelzőivel sajátos Kaffka Margitot mutat be olvasóinak „Ki ez a nyugtalan,
nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal személyes
mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök
asszonyhibáival: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit
neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége ugye nem vitás?”
Schöpflin Aladár tanulmányát szintén 1912-ben közli Nyugat Kaffka Margit címmel.
A tanulmány esztétikai igényességgel az egyetemes regényfejlődés folyamatában
elemzi a regényt, ebből a perspektívából emeli ki a regényírónak az „új
lélektani tudat” követelményeihez igazodó emberszemléletét. A lélektani módszer
érvényesítésével Kaffkának sikerül radikálisan megújítania a
személyábrázolást. Schöpflin Aladárról tudnunk kell azt, hogy általában az új
nyugatos pályakezdőkben véli felfedezni az intellektuális nyugtalanság”
szellemet és a „lelki érzékenység” jeladásait. Schöpflin Kaffkában nemcsak a
„mindent látó kegyetlenséget” megrajzoló társadalomkritikust méltatja, hanem
észreveszi írói módszerének sajátosságait is: a női sors páratlan ismerőjét, a
lelki élet analitikus ábrázolását, a pszichikum rétegeinek egyéni nézőpontú
feltáróját, a „minden oldalról való megvilágítottságban előttünk álló” személyiségtípusok
életre keltőjét is.
Tóth Árpád Kaffka Margit új regényeiről írva (Nyugat, 1917)
szintén a „kiváló emberábrázoló művészetet” említi. A Színek és években
a „tökéletes lelkirajz” példáját látja, s a műfajtörténeti jelentőség
igazolásaként azt emeli ki, hogy „egy női lélek ily mélységesen, ily gazdagon
történő megjelenítését Kaffka adja először”. Mindaz, amit Kaffka írói
jelleméről, alakteremtő erejéről, szerkesztési módszeréről s a kulcsregényről
mond, az a Kaffka-irodalomnak ma is része lehet. Rövid és tömör véleményt mond
Babits a regényről Az irodalom elméletében. Szerinte az írónő
„az emberalak nagyszerű ismerőjének bizonyul” Fenyő Miksa 1918-ban megjelent
Kaffka-nekrológjában a beérkezés regényének nevezi a Színek és éveket, „céltudatos”
és „határozott” műnek tekinti, ennél „ellensúlyozottabb, arányaiban művészibb,
történetében őszintébb és magyarabb könyvet keveset ismerünk”.
A Nyugat kritikusaitól eltérő, másfajta elváráshorizont jellemzi azt a
névtelen recenzenst, aki a Magyar Figyelő 1913-as évfolyamában a
regényt fecsegésbefulladó, fárasztó, művészietlen kísérletnek nevezi, és úgy
véli, hogy Kaffka egész életábrázolása felületes, jellemrajzaiban – így a női
lélek megjelenítésében – semmi újat nem tud adni. A regényt visszautasította
Szatmár megye egy része is, jóllehet Kaffka az itteni olvasóéval azonos
tapasztalati világból merítette az élményeket. Erről így ír Önéletrajzában
„A Színek és évek témájáért a szülőmegyém – megizente – kegyetlenül
csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni.”
A két világháború közötti korszak irodalomkritikája és irodalomtörténete újabb
üres helyeket fedez fel a regényben, ennek a korszaknak az olvasataiban
újrafelfedező és átértékelő szándékokra lelünk, a Nyugat-kritika
közhelyszerűvé vált megállapításai után ezek az újabb értékelések biztosítják a
befogadástörténeti folytonosságot. 1934-ben Radnóti Miklós Kaffka Margit
művészi fejlődése címmel ír doktori értekezést A Színek és évek kapcsán
az írói egyéniség és a forma viszonyát vizsgálja. Kaffka stílusát a magány
fájdalmából s a lélek lázadozásából eredezteti. Számára minden probléma „az
énen keresztül fejeződik ki”, és a dokumentum magasságáig akarja emelni „az
események lelki konzekvenciáit”. A fiatal Radnóti szemléletében kétségtelenül
benne van egy hiperbolizáló szándék, de igyekszik megmaradni a valószínűség
keretei között, és Kaffkát szuggesztív írói egyéniségnek látja: „Kaffka Margit
epikáját magasfokú megfigyelőképesség, líráját mélyen járó önjellemzés, s
mindkettőt valami izgatott és lenyűgöző bőség és áradás jellemzi.” Szerb Antal A
magyar irodalom történetében zseniális kritikai telitalálatokat
és melléfogásokat egyaránt halmoz a regénnyel kapcsolatban „A precizitás
romantikája” talányos dicséretére azonnal enyhe elmarasztalással válaszol „bájosan
keveredik nyelvében az absztrakt hang bizonyos zamatos vidékiséggel”. A
regényírói módszer erényének tekinti az epikai hűséget és a valószerűségét.
Intuíciója viszont érzéketlen a regény szerkezete iránt, és paradoxonban
fogalmazva „kompozíciótlan kompozíciót” ró fel az írónak, aki „építés és
kihegyezés nélkül rak egy más mellé élményeket és figurákat”. Németh László
1933-ban ír Kaffka Margitról, értékelését felső fokról indítja. „A Színek
és évek remekmű.” Az emlékezésnek – amely egyszerre elbeszélői attitűd és
módszer is – kettős funkciója van: általa kisimulnak az események, sőt „az
írónő kissé erőlködő stílusa is”. Akaratlanul is Szerb Antallal polemizál,
amikor a narrátori perspektívának döntő szerepet tulajdonít az ábrázolásban: „A
fölény, amellyel hősnőjére néz, befutja az anyagot, a tárgyilagosság mélyén
elnéző gyöngédség bujkál.” A Kaffka-irodalomban egyedülállóan nem állítja
szembe a „színeket” (ifjúkor) az „évekkel” (öregkor), hanem egymást kiegészítő
részekként tételezi azokat Az évek nem mossák el a színeket, csak
kibékítik: és változatos sors, tarka virág párlata ez, melyben megfinomodva
találkoznak az ízek és illatok “
A marxista irodalomkritika pragmatikus irodalomértelmezése teljes
horizontváltást jelent a regény befogadástörténeti folyamatában. A
produkcióesztétika elveinek megfelelően közvetlen gyakorlati síkra, a banalitás
világába rántja le a regény esztétikumát. Bölöni György A halottak élén című
munkájában a Színek és éveket a korrajzregény kategóriájába sorolja
be, és szociológizáló hajlamával a magyar társadalom tükrének tekinti, Móricz,
Török Gyula és Balázs Béla regényeinek sorába állítja. A pályakezdő Lukács
György Kaffka regényével a városi irodalom kibontakozását üdvözli, és olyan
paradigmasorban képzeli el, amelyben Kosztolányi Dezső és Jób Dániel regényeit
is megtaláljuk. A marxista átértékelésben Nagy Péter megy el a legmesszebb.
1958-as írása Kaffka Margit címmel jelenik meg, ebben Kaffka írói
törekvéseit egyenesen az irodalomért, a társadalomért és a nők jogaiért
folytatott „harc”-nak tételezi. A regény esztétikai értékeit megkerülve, egy
ideológia igazolására és megvédésére tesz kísérletet, miközben az irodalmi
alkotás egyszerű eszközzé degradálódik. A kritikus még ezzel sem elégszik meg,
Kaffka Margit portréját a szocialista forradalom panoptikumába szeretné
átmenteni „ó, a kezdetektől fogva a fejlődés, polgárosodás mellé állott..., ha
a halál hirtelen el nem ragadja, lelkében megért már a szocialista forradalom
igenlő fogadására.”
A marxista irodalomszemlélet Bodnár György tanulmányaiban haladja meg önmagát.
Elméleti igénnyel megírt kritikái új eredményekkel is gazdagítják a
Kaffka-filológiát. Nézeteinek egyfajta összegezése A magyar
irodalomtörténet V. kötetének Kaffka-fejezetében jelent meg 1965-ben.
Bodnár György a regényből kulcsmotívumként emeli ki a kiszolgáltatott asszony
motívumát, Kaffka Margit ugyanis e köré építi fel a meglátásait. Pórtelky Magda
mindvégig értékeket hordoz magában, tragédiája abból fakad, hogy nem tud igazán
élni a szabadsággal, kiszolgáltatottja „a családi fegyelemnek és a
szokástiszteletnek”. Bodnár eszmefuttatásának eredményeként Pórtelky Magda
típushőssé válik. Jellemzői: passzivitás, tehetetlenség, akarathiány. Így válik
a századelő vidékének áldozatává. Innen már csak egy lépés a
társadalmi környezet szerepének eltúlzása: „Pórtelky Magda alakját és sorsát a
századvégi dzsentri roppant gazdagon ábrázott, bomló világa veszi körül.” Ezt a
megállapítást aztán vehemens társadalomkritika követi, majd zárógondolatként a
„társadalmi mondanivalót” olvashatjuk. Bodnár kiemeli még a regény
objektivitását („A tények, események, dolgok jellege önmagától mutatkozik meg,
miközben az alkotó állásfoglalása a háttérben marad.”), valamint a „tragikus
színezetű nosztalgiát” („Az első személyű előadásmód és az emlékező attitűd már
eleve a rokonszenvet táplálja, pedig az író közvetlenül is kifejezi, hogy
szereti hősét, sajnálja azt a világot, melynek pusztulásáról beszél”). Kaffka
ellentétbe állítja a dzsentri világot és a pozitív eseményeket. Azonos
értékskálára helyezi a „züllő dzsentrihősöket” és a „korlátolt
nyárspolgárokat”. Bodnár következő gondolatmenetébe categoricus imperativusként
vonja be a társadalmi osztály és a társadalmi rend fogalmát és a „dolgozó nőét”
is. Végső következtetése. „Kaffka tehát látja, hogy a polgári rend nem teremti
meg a harmóniát, hogy a dzsentri elpusztító társadalmi bajok újakkal
cserélődnek fel, ezért ítélete nosztalgiája mellett jelenik meg.” Bodnár György
tanulmányában az esztétikai szempontok nem épülnek be a fő gondolatmenetbe, hanem
csak tanulmányzárlatként vannak jelen. A regény itt kerül először összefüggésbe
az impresszionizmussal, és azonnal szövegszervező, kompozicionális funkcióvá
lép elő: „Abba, hogy Kaffka nosztalgiája, érzelmi kötöttsége nem törte ketté a
regényt, nagy része van az impresszionizmusnak, mely stílust tudott adni az
ellentétek között feszülő írói indulatnak és regényanyagnak.” A korábbiakban a
társadalombírálatban céltudatosnak tekintett írói alkat a tanulmány végére
tétovává degradálódik, aki a kifejezésekkel küszködve kényszerűségből vállalja
az „impressziók színes mozaikjait”. Bodnár György későbbi tanulmányai már
árnyaltabb és összetettebb képet nyújtanak Kaffka Margit regényéről,
elméletileg és szakmailag tágabb elváráshorizonttal közelítik meg az egész életművet
általában.
Bodnár György tanulmányai mellett a modern Kaffka-filológia Czine Mihály, Rónay
György, Fülöp László, Rolla Margit, Győri János és Lőrinczy Huba dolgozataival,
kritikáival és könyveivel egészül ki. Keretünk kevésnek bizonyul ahhoz, hogy
valamennyi tanulmánnyal foglalkozzunk. Közülük kiemelnők Fülöp László debreceni
irodalomtörténész tanulmányát, amely az Irodalomtörténet 1978/1.
számában jelent meg: Az emlékezés regénye címmel. A
strukturalista szempontú vizsgálat emlékezés-szerkezetű tudatregénynek tartja a
Színek és éveket, benne az emlékezés a regénystruktúrát meghatározó
legfontosabb formateremtő elvként van jelen. Ezt a hipotézist a tanulmány nyolc
részben fejti ki, és ezek közül is kiemelendő a VI. rész, amely az Eseményrajz
és időszerkezet címet viseli. Nem érdektelen nyomon követni Fülöp László
gondolatmenetét, hiszen a XX. századi emlékezésregény világirodalmi szinten is
az időtechnikában hoz jelentős eredményeket.
Kaffka Margit nem alkalmazza a regényben az emlékezésből eredő szubjektív
időformákat, hanem időszerkezete összefügg a cselekménymenettel, és igazodik az
emlékezés jellegzetességeihez, megőrzi tehát a lineáris időrendet. Ennek
ellenére vannak olyan regényben momentumok, amelyek az objektív idő élményi
szubjektívizálására engednek következtetni, így időnként megszűnik az egyirányú
időmozgás folyamatossága. Esetenként mégis megjelenik a regényben az időnek az
a változata is, amelyet élményidőnek, emlékezésidőnek, szubjektív – belső –
időnek (bergsoni fogalommal tartamnak) lehet nevezni. „Csak azokat a napokat
vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk”, mondogatja Pórtelky Magda. Ez
bővebben kifejtve azt jelenti, hogy a múlt hozzá van kötve az emlékezethez,
csak az emlékvilágban van valóságértéke. A regény emlékezéstechnikája
tudatosítja bennünk, hogy az idő szubjektív mérése eltért a „kalendáriumi
változások” tempójától. A személyes időélményben szervesen él együtt a múlt és
a jelen, az emlékezet összefonódottan tartalmazza a múltbeli és a jelenbeli
élményeket és azok időformáit. Az idősíkok nem különülnek el szervesen
egymástól a múlt idő átszivárog a jelenbe, a múlt s a jelen momentumai gyakran
alkotnak osztatlan egységet, az emlékezés révén együtt hatnak az idő különböző
aspektusai. A jelen magába foglalja az újra birtokba vett múltat, s az
organikus összeolvadás nyomán létrejön az idő múlásával különvált rétegek
olyasfajta együttélése és egyidejűsége, mely a tartam kategóriájával nevezhető
meg. Ez a lélektani tartam adja az emlékezet voltaképpeni idejét. Fülöp László a
következő megállapítással zárja gondolatmenetét: „Bergsonizmus nélkül, pusztán
a regényanyag önálló és merészen egyéni strukturálásával állította elő Kaffka
Margit a megírás idején nagyon is időszerű időrendszerét.”
A felsorolt tanulmányok és kritikák újabb olvasatokra, üres helyek
felfedezésére ösztönözhetnek bennünket. A Színek és évek nyolcvan éve
reményteljes irodalomtörténeti életkor, csak biztosítani kellene hozzá a
befogadástörténeti folytonosságot.
VÉGH BALÁZS