Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. február, V. évfolyam, 2. szám »
Kelemen Hunor
MINDENNAPI ÖRDÖGÜNKET
Hetekkel ezelőtt egy éjfél utáni órában, nyugovóra tértemkor íróasztalomon
befejezetlenül hagytam egy verset. Fáradt voltam már nagyon, gondoltam, másnap
délelőtt folytatom, úgysem lesz más dolgom. Nem nehéz kitalálni, micsoda
meglepetésben volt részem reggel. Igen, a vers be lett fejezve. Semmi sem
hiányzott belőle, és semmi sem volt fölösleges benne. Ilyennek képzeltem el az
este, csak leírni nem volt erőm. És valaki leírta helyettem.
Akkor éjjel egymagam voltam a házban. A lányok, Gabó és Juláj, nem voltak
itthon. Ők nem lehettek tehát. Az ajtót bezárva találtam, a biztonsági lánc is
a helyén állt érintetlenül. Délelőtt a verset legalább százszor újraolvastam,
és a történteken hosszasan eltűnődtem. Még az is felmerült bennem, hogy talán
én fejeztem be. De nem, és nem, és nem! Emlékeznék. Delírium trémensz kizárva.
Napok óta egyetlen korty alkoholt sem ittam. És legékesebb bizonyíték arra,
hogy mégsem én voltam, az az utolsó versszak, amely egy kedves töltőtollammal,
az évekkel ezelőtt rejtélyesen eltűnt Mont Blanckal volt írva, az akkoriban
használt zöld tintával. Ezer közül is felismerném. Ám ennél
mégiscsak rejtélyesebb volt, hogy az írás az összetéveszthetőségig hasonlított
az én írásomra. Talán a betűk egy icipicit kisebbek voltak, de csak ennyi
különbséget észleltem.
Délután az egyetemre mentem, ahová Péter hívott, és tanítványainak, leendő
újságíróknak rövid előadást tartottam. Hazatérvén, szobám ajtaja alatt, és ez
volt a furcsa, nem a bejárati ajtó alatt, tehát szobám ajtaja alatt, egy
négyrét összehajtott levélke várt rám. Egy diák írta, hogy magyar irodalom
érettségi vizsgán azt a bizonyos, nem általam befejezett verset húzta, és
megbukott. „Ezért az életeddel fizetsz, te szemét. Napjaid meg vannak
számlálva” – ér véget a levél, amelyet ugyanazzal az elveszett Mont Blanc
töltőtollal és zöld tintával írt a titokzatos levélíró. Keltezés: 2033. június
30. Ez már számomra is több volt a soknál. Rádiót hallgattam, televíziót
néztem, többször ellenőriztem a naptárt, míg csak meg nem győződtem, hogy
valóban 1993ban vagyunk, május 27-e van, nekem még egyetlen kötetem sem jelent
meg, és mindössze 25 éves vagyok.
A szomszéd srácra kezdtem gyanakodni, de amikor az említett töltőtoll
elveszett, akkor a város másik felében laktam. Ennek ellenére becsengettem a
szomszédhoz, akinek a kisfia egészen furcsa dolgokat talál ki időnként. A
múltkoriban például elhitette a negyedbeli gyerekekkel, hogy én vagyok az
ördög. Állítólag rettenetes dolgokat mondott rólam. Féltek is tőlem a kölykök.
Amikor becsengettem a szomszédhoz, a kissrác a másnapra felhagyott leckéjét
írta. Valami olyasmit találtam ki, hogy elromlott a húsdarálóm, és most nagyon
rámjött az őrölhetnék. Miközben a szomszéd előkereste a szerszámot, én lopva
belepillantottam a gyerek füzetébe. Mondanom sem kell, ártatlannak bizonyult a
srác.
Éjszaka nem tudtam aludni. Nem éreztem különösebb félelmet, ám a titok ébren
tartott. Hatalmas adag teát főztem, és rózsafa pipám társaságában az erkélyen
éjszakáztam, éberen figyelve a bejárati ajtót. Igaz, azt is tudtam, hogyha jön,
nem az ajtón fog belépni. De lehet, hogy már a házban van. Az sincs kizárva,
hogy itt ül velem szemben, vagy mögöttem áll, grimaszokat vág és röhög a
markába. Vagy belebújt a bőröm alá. Egyszóval, mindenre felkészültem. És nem
történt semmi. Korán reggel aztán összecsomagoltam, és az első vonattal egy
távoli kisvárosba utaztam, ahol Lee Eszterrel évekkel ezelőtt már jártam, és
tudtam, hogy abban a kisvárosban él egy nagyon öreg, beavatott asszony. Az ő
segítségére számítottam. Késő délután érkeztem a városkába. Zuhogott az eső, de
ennek ellenére utam egyenest az öregasszonyhoz vezetett. Alig érintettem meg az
ajtó melletti csengőt, a sötét, büdös folyosóra a szomszéd ajtón egy vénember
dugta ki a fejét. „Nincs itthon, ma délelőtt temettük el” – rikácsolta. Na, még
csak ez hiányzott. Megrémülve siettem ki a házból, és céltalanul kezdtem járni
a csitulni nem akaró esőben. Hogy, s hogy nem, egyszer csak a temető kapujához
értem, ahonnan a sírhoz könnyen eltaláltam. A friss földbe beállított
fakereszten egy összehajtogatott papír feküdt, rajta az én évekkel ezelőtt
titokzatosan eltűnt Mont Blanc töltőtollam a bordó bársonnyal bevont dobozában.
Széthajtogattam a papírt. „Napjaid meg vannak számlálva” – írta rajta
ugyanazzal a zöld tintával ugyanaz a kéz.
Nem sokkal később teljesen tanácstalanul üldögéltem az állomás barátságtalan
vendéglőjében. A kövér és piszkos kezű pincérnőtől csupán ásványvizet
rendeltem. Zsebemből előhalásztam a kereszten megtalált töltőtollat, és
mosolyogva, ismerősen forgattam a kezemben. A pecsétes papírszalvétán ki is
próbáltam rögvest. Zöld tintával a következőket írtam: Meg fogsz dögleni, te
szemét. Napjaid meg vannak számlálva. A mosoly hamar lehervadt arcomról, és
mint bárki menekülő, arra gondoltam, hová is mehetnék. Nagybátyám jutott
eszembe, aki lelkész a hegyek között megbúvó fürdővárosban. Ő mégiscsak Isten
embere, hátha tud segíteni. Isten házában meghúzom magam néhány napig, ez tűnt
az egyetlen ésszerű megoldásnak. Indulás előtt felhívtam főnökömet, és mondtam,
rövid ideig hiányozni fogok. „Ismét az ördöggel cimborálsz” – hallottam a főnök
hangját, és nem tudtam megállapítani, hogy ezt kérdezi vagy állítja. Azt
viszont mindenképp furcsáltam, hogy az ördögöt említette.
Nagybátyám riadt arccal fogadott. Korán reggel érkeztem, s ő ma hajnalban azt
álmodta, hogy egy versemért főbe lőttek. Reggeli közben részletesen elmeséltem
a történteket, majd arról beszéltem, hogy az országban, ahol élek, már
versekért nem lőnek senkit főbe. Azok az idők elmúltak. Ma már senki sem figyel
a versekre. Ettől mintha megnyugodott volna nagybátyám. És megígérte, hogy
imádkozni fog értem. Napokig ki sem mozdultam a házból. A Szentírást és régi,
nagytudású könyveket olvastam. Igyekeztem elfeledni a történteket. Persze, a
lehetetlennel próbálkoztam, mert folyton eszembe jutott, hogy egy fürdőváros
papilakjában rejtőzködöm, és nem tudom, hogy ki elől. így aztán naponta
többször arra gondoltam, amit el akartam felejteni. Aztán egy reggel azzal
állított be nagybátyám, hogy baj van. Azt suttogják a hívek, hogy a papilakban
az ördög rejtőzik. Mert látták. Érzik jelenlétét. Nagybátyám nyugtatta őket,
hogy csak az unokaöccse van a házban, de a megyebíró addig erősködött, amíg
nagybátyám beleegyezett, hogy néhány ember átkutassa a házat. „Nem jó a híveket
megharagítani” – fejezte be mondandóját nagybátyám. „Rosszabbak lesznek, mint
maga az ördög. Ennél többet úgysem tehetek érted. Csak imádkozom” – tette
hozzá, miközben kiment a szobából. Az Isten nem ölheti meg az ördögöt. Mert
akkor rá sem lenne szükség talán – gondoltam, és az ablakon kinézve láttam,
hogy jönnek az emberek. Fürgén távoztam, a hátsó kapun természetesen. A hívek
tényleg olyanok voltak, mint maga az ördög.
Alig indult el a vonat, két komor, már-már bamba fiatalember ült be mellém.
„Fodor őrnagy küldött” – suttogta az egyik. „Azt mondta, vigyázzunk magára.
Tartsuk magán a szemünket.” „Hogy mit csináljanak?” – lepődtem meg. „Vigyázzunk
magára, ember, veszélyben van az élete. Meg akarják ölni.” Szívderítő dolgokat
mondtak, de untam. És tudtam: hiába kérném, nem mennének el. Így aztán én
sétáltam át egy másik fülkébe. A két alak nem jött utánam, de éreztem, nem
veszítenek szem elől.
Minden baj nélkül hazaérkeztem. Íróasztalomon patanyomokat találtam és egy
újabb üzenetet, mely arra emlékeztetett, hogy napjaim megvannak számlálva.
Azóta is rendszeresen kapok levelet, ugyanazzal a tollal írva, amely ismét az
én birtokomban van. A levelek tartalma is ugyanaz. A halálra emlékeztetnek.
Lassan ehhez is hozzászoktam, akár a titok felderíthetetlenségéhez. És a
haláltól nem félek. Már régóta jó barátom. Naponta találkozom vele, naponta
hozzám simul. Játszom a halállal. Talán azért, mert szeretek izgalmas életet
élni. Nemrégiben a feketepiacon egy forgótárcsás revolvert vásároltam. A tárban
egyetlen golyó van. Naponta egyszer megpörgetem a tárcsát, a hideg acélt a
halántékomhoz nyomom, és meghúzom a ravaszt. Rulettezem a Halállal. De ez már egy
másik történet.