Lászlóffy Aladár
Jelképek
Kimerevedő filmkockákon
röptében megálló madár
A kitárt fehér szárny-paláston
a béke monogramja áll.
Higgadtan baktató szamáron
egy málha szenvedés, halál.
Ki ne tudná: azon a háton
barna sörénykereszt is áll.
Felírva minden a világon,
nyilván ezen nem múlik már,
hanem csupán az olvasáson...
Ki mit talál, mit nem talál.
Jégvirágok
A karosszék után egy négyzet,
mint csatatéri tisztás, végzet,
a nyílt terep után a dombok,
bevetett ágy, párnáin gombok,
aztán ott elől ég: az ablak
tiltó jeleivel a fagynak,
s a pára, rajta túl a kertek.
Úristen, mibe is kevertek!
Az ablakig szalad. De látod
a fák közt folytatott világod.
Jól látható: a kinti, benti
a kimért színteret jelenti.
Csak időben nem végtelenség.
 
Hogy most unalmasak az esték?
Mi lesz még ebben a szobában,
mi jön, ha én végleg megálltam?
Mi lesz, mikor majd áll az óra
s a sirásod se bírja szóra!
Egy világ süt a kerten át rám.
És engem éltetett e látvány.
… A párán túl igazi ablak.
Megnyugtató: e fák közt hagylak.
Az utolsó hó éjszakáján
Az első nap a ceruzámra süt.
Szerencse, hogy mindenkit lát a lény:
egy égitestet pont, mint egy betűt.
A biztos látás kozmikus erény.
Nem számít: messzi, jelentéktelen,
régecske volt és ócska egy dolog –;
késő hajnalon ébredez telem
s minden mi volt, a fejemben forog.
Jó gyermek voltam, kértem, itt ne hagyj!
és itt hagyott még gyermek-testem is.
Csoda, ha rendre kérdem: merre vagy? –
s már néma vagy te is, te is, te is...
Már nem vagyok – vigasztalom magam.
Már úgysem leszek! – s ez a biztató:
hogy ami eltelt, ami volt és van,
most elterül körém még, mint a hó,
s ki régen láthatatlan, messze ment,
annak nyoma is újra itt kering.
E halállá hosszabbított jelent
kapják jutalmul gyermekkoraink.