Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1994. május, V. évfolyam, 5. szám »


HADIKIKÖTŐ

Jánosházy György
Elégia az öregségről
1
Mért hogy még mindig tetszenek a lányok,
ha ablakodban, mint magaslesen,
elnézed, hogy sétálnak peckesen?
Rég nincsenek bizsergető talányok

az áttetsző kartonruhák alatt,
hogy elrabolják megmaradt idődet:
sokba került, de jól ismered őket,
mint horgász a ficánkoló halat.

A parkban titkon, újságodba bújva,
megbámulsz még egy arcot, mely kigyújtja
holtában is a hetyke férfivért –

de nem vágysz már kezét kezedbe venni,
lelked mélyén nem moccan tőle semmi:
új szerelem régóta nem kísért.

2
Új szerelem régóta nem kísért:
az egykori is elég volt szívednek,
adóját sokszor, fájón megfizetted;
nem toporogsz a sarkon senkiért,

nem hajtnak hóba, fagyba keserű
szavak és vágyak lobbantotta lázak,
ha olykor szürke és szűk tán a házad,
kertedben napfény vár, falomb, derű.

 
Az Örök Nő nem röppent sisteregve
ablaktalan, görögtüzes egekbe:
csöndben vigyázza munkádat vagy álmod;

vak szenvedély malomköve nem őröl,
nem tépsz virágot tüskés rózsatőről,
futó felhők játékát nem kívánod.

3
Futó felhők játékát nem kívánod.
Kell, kell ma is lelkednek még a szépség,
de napjaidat esténként kihányod:
megrondította mindenfajta népség,

szemfényvesztők, csepűrágók, cigányok.
Sehol egy tiszta oltár: képzeletben
építsz magadnak lakható világot,
hol nem bolyongsz bujdosva, elveszetten:

szakállszárítóról tekintsz pipázva
az esztelen nyüzsgésre, lepkenászra –
s elgondolod, egész utad mit ért,
hogy mi lehettél volna (s mégse lettél),
hogy mit tehettél volna (s mégse tettél):
befelé nézel, mint az elitélt.

4
Befelé nézel, mint az elitélt,
ki várja, a hurkot nyakába vessék;
a sors pálcája sohasem kímélt,
és rajtad a penészes, csúf öregség:

recseg a térded és köhög a szíved,
homályosabb és langyosabb a Nap,
elmázolódnak a formák, a
színek,
az arcok is mind hasonlítanak,

 
a fáradtság szemed vörösre vásta,
alig jó már írásra, olvasásra,
hát kódorogsz, tétlenkedel, henyélsz,
aludni sem tudsz, tétovázva, tompán
meredsz az éjszakába kint a konyhán;
a külvilágtól semmit sem remélsz.

5
A külvilágtól semmit sem remélsz,
rendre mind jobban elidegenül,
már nem is hallasz, már nem is beszélsz,
fáradt
a lélek és fáradt a fül,
a muzsika, a fényes, tiszta hang,
nem égzengéssel jön: csak legbelül
burukkol, mikor mint fehér galamb
múltak tarlott kertjéből felrepül.

Minden érzéked ernyedt és kopott,
naponta messzebb költöznek néhány
csillagnyival az emberek s a dolgok;

a természet komiszul meglopott,
pasztillákon tengődsz és gyógyteán,
nem vagy többé se bánatos, se boldog.

6
Nem vagy többé se bánatos, se boldog,
a világ gondja már nem érdekel,
öröme hozzád úgysem érhet el,
olyan vagy, mint egy óasszír faragvány,

nem kergetnek kalandra víg koboldok,
magányod mászhatatlan kőfalát
csak egy-egy kóbor illat fúrja át,
mely rég elhullt nőszirmoktól maradt tán,

s eszedbe jut sok régi nyarad, őszöd,
szüzek, hetérák, bárónők, dizőzök,
egy ízét vesztett csók, egy ósdi élc,

 
hogy inaséveidbe visszavessen,
diák-légyottra sűrű ciheresben:
mindinkább vedlett emlékekben élsz.

7
Mindinkább vedlett emlékekben élsz.
Különbek voltak azok az idők,
a napsugár, a cinkedal, a nők?
És mégis visszarévedez a lelked,

és úgy érzed olyankor, hazatérsz
meghitt vidékre, hol minden rokon;
kísértet járta omladékokon
a mát egy hosszú percre elfelejted,

szemedben újra rég kihunyt szemek
és elhamvadt vágyak sötétlenek,
ha elveszett évek zsákját kioldod:

az önmagad fakó emléke vagy,
mely téli erdők avarjába fagy;
világodat magadba zárva hordod.

8
Világodat magadba zárva hordod:
úgy csatangolsz az emberek között,
mint marslakó, nincs hozzájuk közöd,
úgy nézed őket, mint az ócska hordót,

melyből a drága óbor földre csorgott;
mit tőlük kaphatsz, fabatkát sem ér,
nem kell kezükből savanyú kenyér,
csupán Istennel van még némi dolgod,

csupán őnéki válaszolsz, ha kérdez,
mert minden kérdés, válasz puszta ballaszt.
Füledben egy hang, melyet csak te hallasz,
agyadban egy szó, melyet csak te értesz,
ezen kérőzöl megátalkodottan.
Egymagad kószálsz poros alkonyokban.
 
9
Egymagad kószálsz poros alkonyokban,
kölyök szelek követnek sugdolózva,
halkan vihog egy részeg lámpapózna,
csak egy-egy érett vadgesztenye koppan.

Így akarod – de ha elébed állna
egy kócos, korcs, gazdátlan eb, s te méznél
barnább, megindító szemébe néznél,
aztán árnyad mellett kocogna árnya:

szőrös nyakát mily jólesőn vakarnád...
s most érzi szíved a magány hatalmát,
a tűnő Nap csókjának sem örül,

s mikor az égbolt tintás már, s te fázva
és zsémbelődve bekotródsz a házba:
otthon pohos könyvek vesznek körül.

10
Otthon pohos könyvek vesznek körül.
Eltékozolt erőidből kifogytál,
tornákról és söntésekből kikoptál,
lelked békére vágyva elmerül

sárgult lapokba, csöndes olvasásba.
A magát keresőnek ennyit jut:
kusza vadonban fű benőtte út,
elsüllyedt évezrek hite, tudása,

kígyós lápok közt kápolnás halom,
hol elcsitul a szorongásod, éhed,
és reszkető agyadban újraéled

az anyaölben ismert nyugalom:
míg kint sakál süvölt és bomba robban,
halott bölcsekben böngészel unottan.
 
11
Halott bölcsekben böngészel unottan –
s lassan beúszik régi iskolád,
a drukkoló fiúk a padsorokban,
a tarka, lármás és szilaj család,

az annyit csúfolt és csodált tanárok:
most megölelnéd mindet szívesen,
és fáj, hogy őket többé nem találod,
a vad osztálynak sincs már híre sem,

álmának rücskös fejkő lett az őre,
csak néhány ázott agg maradt belőle,
sorra az is jobblétre szenderül.

Mert ez a rend: az öregek kidőlnek
mellőled, mint a pudvás törzsű tölgyek,
az ifjúság szép csöndben elkerül.

12
Az ifjúság szép csöndben elkerül;
szemében bárgyú, bogaras, bolondos,
avitt alak vagy, kiszolgált kolompos,
ki bármit is fecsegjen, úgyse fontos:

más színekért, más rímekért hevül,
már nyelve is más, néha meg sem érted,
lepattan róla sok félénk miért-ed,
úgy néz, mint rák egy óvilági férget;

neved divatjamúlt rongyként leírta:
trillázhatsz, mint a hajnali pacsirta,
ő whiskyjét kortyolva kinevet;

a Jelen minden átka és előnye
övé: más nem, csak sírhely jut neked,
új álmokat lelked hiába szőne.
 
13
Új álmokat lelked hiába szőne.
Ha odakint tavaszi Nap ragyog,
arany lángokra gyújtva ablakod,
rohannál kertbe, dombra, rozsmezőre,

hogy jó suhángot, venyigét, magot,
palántát ültess áldott méhü földbe
de még neked virul-e zsenge zöldje?
Termését tán sosem kóstolhatod,

víg legényekkel többé nem aratsz,
verejtéktől pipacspirosra főve:
te már csak hűvös árnyékban maradsz,
és lelked árnyakkal társalkodik
könyvek fölött hajnaltól alkonyig;
sírok aljából nézel a
jövőbe.
14
Sírok aljából nézel a jövőbe.
Néha kisétálsz még a
temetőbe,
s elnézed fejfák, sírkövek sorát:
alattuk mind több a rokon, barát,

alattuk gyűl a fogyó, árva nemzet;
fölöttük füstös varjú, csóka henceg,
fölöttük új, pimasz világ nevet,
s öreg hantokról kopnak a nevek,

mind kevesebb már rajtuk a virág,
mind több a
gyom, a mocsok, a tövis,
szemfényvesztők, csepűrágók, cigányok

ülnek fölöttük barbár orgiát.
Lábuk alatt leszel holnap te is.
Mért hogy még mindig tetszenek a lányok?
 
15
(Mesterszonett)
Mért hogy még mindig tetszenek a lányok?
Új szerelem régóta nem kísért.
Futó felhők szépségét nem kívánod:
befelé nézel, mint az elitélt:

a külvilágtól semmit sem remélsz,
nem vagy többé se bánatos, se boldog,
mindinkább vedlett emlékekben élsz,
világodat magadba zárva hordod.

Egymagad kószálsz poros alkonyokban,
otthon pohos könyvek vesznek körül,
halott bölcsekben böngészel unottan;

az ifjúság szép csöndben elkerül,
új álmokat lelked hiába szőne:
sírok aljából nézel a jövőbe.

Marosvásárhely, 1993 júniusában


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék