KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A részvét költője
„Mit bánom én, ha utcasarok rongya” – írja képzelt szerelmeséről Ady egyfajta kihívó nonkonformista gőggel. Ez a mindenkori közerkölcs szerint botránkoztató magatartás jelen van Reviczky költészetében is. De az, ami nála más ebben a tekintetben és több a kamaszos dacnál, az éppen az együttérzés, a részvét. A perditáról írt versekben úgy tekint „szerelmesére”, az utcalányra, mint ahogy egyik elhagyott tekinthet a másikra. Csak szánalommal tud szólni, és az iránta érzett vonzalmába, ha úgy tetszik, szerelmébe, sajnálat és megértés vegyül. Nyíltan vállalja a bukott lány szerelmét, noha tudja, az emberek megvetik ezért. A részvét megmutatja számára a megvetett, lenézett nőszemélyben azt, ami közös vele: a kitaszítottságot, az árvaságot, a jobb sorsra elhivatottságot.
Reviczky a legtermészetesebb hangon szól egy olyan intim kapcsolatról, amely rejtegetni való a képmutatásra épülő társadalom közerkölcse szerint. És teszi ezt az Arany-epigonok, a népnemzetieskedő, szalonlírát művelő költők korában. Őszintesége nemcsak az alkotás során nyilvánul meg, hanem a perditához fűződő viszonyában is. A lány szemébe mondja, hogy bukottnak tartja, ós hogy csak ölelését kívánja. Ez a néhol Szabó Lőrinc-i mélységű őszinteség teszi lehetővé, hogy egy időben láthassuk őt felülről tekinteni az ördög lányára sajnálattal és szánalommal, vagy azonosulni vele, amikor úgy beszél róla, mint akivel közös a sorsának alakulása. Így válik lehetségessé az, hogy a perditában nemcsak a nőt fedezi fel, de az embert is. Azt az embert, aki szenved a sorsa miatt, és bármennyire bukott is, tudatában van a helyzetének, hiszen személyisége mélyén vágyik a tisztaságra. Erkölcsi helyzete és vágya között éppen ez a feszültség okozza szenvedését, fokozza boldogtalanságát. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy Reviczky önmagára ismer a perditában. Ami megvetendő szerelmében, azt önmagában is felfedezi. Ám nem ijed meg ettől, mert jól tudja, hogy földi vándorlásunkban két útitárs kísér bennünket: a démon és az angyal. Létünk csupán ingadozás a két életforma között... Vagy ahogy Dosztojevszkij fogalmazott: szívünkben csatázik az Isten és az ördög. Ez a felismerés részvétérzetének az alapja. Részvéte szerelemmel egészül ki, megvetése pedig szenvedélyes vonzalommal. A taszítás és a vonzás feszültsége biztosítja perdita-verseinek drámai erejét.
De Reviczky részvéte nemcsak az utcalány felé irányul Embertársait, sőt önmagát is ilyen magasból letekintő szánalommal tudja szemlélni. Elégikus hangon szól az emberekről, és lekicsinylően int, sztoikus mosollyal az arcán, amikor a „részvétlen világról” szól. Önmaga iránt is részvétet érez. Kívülről majdhogynem tárgyilagosan figyeli, szinte sajnálja önmagát. Tisztában van azzal, hogy a sorsa milyen tájra vetette, és úgy beszél magáról, mint egy idegen személyről. Tudja, hogy azért nem boldog, mert mindig másra vágyik, mint ami van a jelenben, ahol a világ önnön hangulatainak függvénye. „A világ csak hangulat.” Olyan, amilyennek átéljük, mert testhez és lélekhez szabott, mint az igazságaink. Ez a szubjektivizmus és igazságaink pluralitása az alapja korunk egyik betegségének: az erkölcsi relativizmusnak. Nincsen abszolút mérce cselekedeteink erkölcsi értékelésére – hirdetik a modernek. Reviczky is úgy látja, hogy céda kéjsóvárnak lenni egyet ér a szűzi tisztasággal.
BENŐ ATTILA